Szenvedésben a tudás?

Szeretem Koncsag Előd bejegyzéseit olvasni a "Konnekt-iskola" blogjában. A mai bejegyzéséhez: "A tábla házában" írtam egy hozzászólást, gondoltam közzéteszem a saját oldalamon is, mert olyan gondolatok, amik akár több bejegyzést is megérnek. Íme a hozzászólás:
"Tudod min gondolkodom, hogy leírtad ezt? Hogy akkor az tudott valamennyi tudományt felszívni, aki bírta a verést, megaláztatást? Azért gondolkodom ezen, mert manapság van egy ilyen nosztalgia féle az úgynevezett régi módszerekről, ahol a megaláztatás, verés akár a fenti költeményben, napi természetesség volt. Persze, mondhatná az ember, hogy aki annyit kibírt, az aztán edzett emberré vált. A katonaságban azt vettem észre, hogy aki sok szenvedést kellett elviseljen az vagy egy életre megutálta a katona életet vagy nagyon jó tiszt lett belőle, azaz másokat még nagyobb kegyetlenséggel rekcumozott, annak az értelmi szintje pedig általánosan elismert, illetve: bunkó.
Azon gondolkodom ezeknek kapcsán, hogy talán, ha nem szenvedések árán jutunk a tudáshoz, nem lenne egy általánosan kedveltebb foglalkozás? Mert miután felkészültem volt az egyetemre felvételizni, el is mentem felvételizni, és mikor láttam, hogy kik felvételiznek, mikor láttam, hogy az entelektuel felvigyázók hogy díszelegnek és parancsolnak mint valami frusztrált katonatisztek (frissen leszerelt baka voltam), és hogy mindenki be van magyarán fosva, leültem a kötelező egy órát és köszönés nélkül távoztam. Szabadabbnak éreztem magam, mint mikor leszereltem. Aztán saját úton, más fajta tudásra jutottam, szenvedés nélkül, csak úgy élvezetből. És azóta jobban tisztelem és szeretem a kétkezi munkát, mint bármilyen szellemi munkánál.
Azon gondolkodom, hogy nem e azért tart itt a világ, mert tudósaink ilyen szenvedést kibírt bunkók?"
Eddig a hozzászólás.