A Meleskánu modell.

Sosem felejtem el egy régi „Ludas Matyi”-ban olvastam egy viccet, ami első látásra faviccnek tűnt, de azóta ez nekem sokszor eszembe jutott. Mielőtt azért leírom a viccet, csak egy pár szóban hadd írmondjam le, hogyan is jutottam ahhoz a Lúdas Matyihoz. Úgy jutottam hozzá, hogy édesanyám nagy nehezen felvétetett a cipőgyárba a víztisztító állomásra, voltam tizenhét, tizennyolc éves. Apám éppen börtönben volt több mint egy éve. A munkahelyem édesanyám munkahelyétől pár száz méterre volt, elég sűrűn átjártam hozzá, az ő munkája az volt, hogy felírta mindig egy papírra, hogy milyen bőr és hány kilós került egy egy raklapra. Aztán ezt szépen átírta egyéb papírokra és így tovább. Akkoriban a raktár oldalán volt egy nem túl nagy hely, oda ilyen hulladék papírgyűjtő központot létesítettek, ahova nem nagyon vittek kartonokat, mert akkoriban nem volt divatban ez a mániákus csomagolás. Viszont vittek másféle papírokat az emberek. Könyveket, lapokat, inkább ilyeneket. Számomra hihetetlen aranybánya volt. A bácsi megengedte, hogy kotorásszak és borravaló fejében el is vihettem amit akartam. Így költözött be életembe a humor érzék, hogy megannyi Lúdas Matyit vihettem haza és olvashattam el. Hogy mi lett azokkal a Lúdas Matyikkal? Kérem szépen az lett, hogy kiolvasás után budipapír lett belőle, mert ha valami hiánycikk volt akkoriban, akkor a budipapír az az volt. Most ezt senki nem tudná elképzelni, de ha én azelőtt nem dolgoztam volna egy évet a szamosfalvi raktárban, hogy saját szememmel, fülemmel meggyőződjem arről, hogy a budipapír kiosztása pártvonali felelősség volt, nem hittem volna el és ma sem hinném el. Hogy kárba ne vesszen az a borravaló meg a drága tartalom, mielőtt reciklálódott a papír, elolvastam a vicceket. Tudom, a leleményességnek nincs határa, de akkoriban pénzünk nem volt újságra és a régi, használt lapok szépen megsárgultak és könnyen gyűrödtek. Eszembe jutott ma ez, mert ma újra ígénybe vette az Élet a leleményességemet, mert rájöttem, hogy volna egy módja annak, hogy még egy napra legyen tüzifánk. A szétszedett bútorok újrahasználható fa részeit nem égettem el, azt mondtam magamban, ha nem muszáj, ne égessem el. Igen ám, de az még nem mond ellent ennek az elképzelésnek, ha csak éppen a végeket vágom le, ahol voltak az illesztések, kanálisok, sarkok és így tovább. Így kérem szépen, szépen összegyűlt egy taligányi fahulladék, igaz ráment a napom, de megmondom őszintén, magamban így beszéltem apámmal: ugye, hogy milyen leleményes vagyok?
Egy ilyen Ludas Matyiban ezt olvastam: „Sikkasztáson kaptak egy könyvelőt és főbe lőtte magát.”

Két napja csak ezt a Meleskánu ügyet hallom a médiában. Az Antena 3 adón kívül legtöbb adó úgy beszél erről, hogy ez egy teljesen normális dolog. Én elgondolkodtam ezen és nagyon elszomorít ez az egész dolog. Itt most nem arról van szó, hogy foglalkozzunk a pozitív dolgokkal, ne a negatívokkal, mert itt komoly dolgokról van szó. Mert ugye ma röhögünk azon, hogy régen egy sikkasztáson kapott könyvelő főbe lőtte magát. Ma ez egy dicsőséges életforma. Nem a főbe lövés, hanem a sikkasztás, a hazugság, az árulás, a félrevezetés. Nem érdekel engem, hogy ki ez a Meleskánu, azt mondják közel van a nyolcvanadik évéhez, én azt látom, hogy se szó se beszéd kiszállt az ellenzékből és elfogadta a kormány ajánlatát. Ez a cselekedete, azon túl, hogy egy rémesen húgyléből csinált emberre utal, két nagyon fontos kérdésre világít rá. Az egyik kérdés az, hogy mi a garancia arra, hogy a politikai világban van e egy becsületes ember, aki hasonló esetben nem adná fel pártja céljait? A másik kérdés meg az, hogy mit tud jobban ez a Meleskánu, hogy egész élete karrierjét feldobta egy lapra, elfogadta egy olyan kormány ajánlatát, ami a statisztikák szerint a néhány hónap múlva megtörténő választásokon meg fog bukni.
Nem egy akármilyen paraszt ember ez a Meleskánu, régi politikus, azt mondják remek szakember, harminc év politika áll mögötte, ami azt jelenti, hogy a piros könyve is megvolt, de ez mellékes, éljek a pozitívisták idiótaságukkal, megadtam neki az esélyt a bizonyításra. Na kérem szépen itt a bizonyíték. Hogy tud váltani a huszonnegyedik órában.
Egy biztos, az ilyen patkány ember mindig tudja, mikor mi süllyed. Azért mondom, amíg az ellenzék nyalogatja sebeit, hogy micsa egy áruló ez a Meleskánu, én inkább megrémülök tettétől, hogy valamit tud ez az öreg, amit én nem, de úgy látszik más sem tud erről semmit.
Én mondom, itt valami korszakalkotó sunyiság fog megtörténni.
Most én azt szeretném kérdezni tisztelt polgártársaimtól, akik hallgatnak, akik számba sem veszik már az ilyen Meleskánu emberek modell értékeit, mert már megunták ezt a viselkedési formát, mint a Lambadát, hogy a gyermekeinknek mit mondunk erről? Megmondom én, hogy mit mondtunk a tegnap és mit mondunk ma. Azt mondjuk a gyermekeinknek, hogy az élet egy harc, általában győznek a farkasok és vesztenek az őzek. Ezért légy farkas. Íme itt a Meleskánu modell, őt kövessétek. Mert a tisztesség, az egyenesség ma már vicc. És van egy olyan érzésem, hogy ez a vicc nagyon sokáig tiltott vicc lesz.

Az "élő múmiához" kávézó

 Kipakoltam jól a tékozló fiúban. Kell egy kis regeneráló szünet, ezért most másokat olvasva hagyok náluk megjegyzést. Kornélia írt pár napja, ma újra elolvastam, és ezt írtam megjegyzésként a "Küldetés" bejegyzésére:
"Túlélni. Talán az én bajom is az, hogy csak túlélni akarok, azért nem könyökölök. Észrevettem, hogy a törtető emberekre felnéznek, modellnek tekintik, mondván: nézd, hogy animálja az életét, jer és kövessük. És addig követik, míg küldetés tudata lesz a törtetőnek, gondolván, ha ennyien követik, biztos akar valamit vele és tőle az Isten.
A szemetesnek hiába akarsz tiszta lakást adni, és egy nem kotorászó életformát, olyan, mintha hozzám jönnének, hogy közpénzű munkákat adjanak, ahol nagyokat lehetne kaszálni, csak éppen bele kell mássz egy két nem éppen tiszta megoldásba. Nem menne nekem, mint ahogy a kukás ember sem tudna megváltozni. Talán az a bajunk, hogy nincs küldetés érzetünk. Ami viszont megérné, hogy legyen, mert ezt készpénzben mérik. Ezért van nálunk ebből rettenetesen nagy hiány."

Megtalálni a helyed.

Követem Andrea "Boldogszer" blogját is, mint több olyan blogot, melyeknek írói lelki és megélhetési vívódásokkal küzdenek, mivel magam is egy örök kereső és küzdő vagyok, noha a küzdelmem mára csak a cyberszférában nyilvánul meg, az is eléggé lehangoltan és kevés reménnyel, gondoltam közzéteszem legfrissebb hozzászólásomat, amit Andreánál hagytam.
Íme a hozzászólás a "Válság - vagy próbatétel?" című bejegyzéséhez:
"A húsz év házasságunk alatt már elvesztettük a fonalát annak, hogy hányszor költöztünk, utoljára a tizenhetediknél tartottunk, amikor még számoltuk. Ha ez próbatétel volt számunkra, akkor elég kemény volt, viszont mi a tizedik után elvesztettük a humorérzékünket ami a hercehurcákat illeti. Arra viszont jó volt, hogy felismerjük a leghalványabb lehetőséget is bármibe, megtanultunk rászagolni a lehetőségre. Persze, mi is szerettünk volna sokmindent, hegyet, patakot, fákat, kertet, odáig aszfaltos utat, mindezt harminc éves kibírható kölcsönnel. Lassan rájöttünk, hogy ez csak a mesékben van és a pozitív szemléletben, mert a valóságban nem ez van. A valóságban az volt, hogy mint derült égből a villámcsapás jött ez a csarnok lehetőség, messze nem az volt amit akartunk, de megtanultunk már elfogadni bármit és noha minden ismerősünk irtózott a gondolatától is, mi rávetettük magunkat, mint a macska az egérre.
Mi nem azt láttuk benne, hogy agróipari övezetben csarnokok közt fogunk élni, hanem van hely műhelynek, lakásnak és mellette van egy icipici kert, és ami a legfontosabb, a miénk, még akkor is, ha ezt húsz évig kell fizessük. Most mit mondjak erre? Szerencse? Jutalom? Vagy kiderül tíz év múlva, hogy rossz döntés volt? Minden esetre, eltelt már öt év, hogy elkezdtük tisztítani, szelídíteni a helyet és noha nem az amire álmodtunk, mindig jön valami ötletünk, hogy mivel lehetne még feldobni a helyet, ami azt jelentheti, hogy elfogadtuk és próbáljuk belakni.
Látom, hogy fontos neked a közösség, csak annyit mondanék, ha nem veszed sértésnek, hogy sajnos a közösség nem fog neked abban segíteni, hogy saját helyed legyen. Egy közösség arra van, hogy felzabálja a bejövetelt, nem arra, hogy életteret adjon másoknak is. Ti már egy nagy család, egy nagy közösség vagytok, szerintem ebben kell gondolkodjatok, hogy ti és az Isten, és ehhez a relációhoz kell nektek egy léttér, mindegy, hogy egy elrejtett faluban vagy éppen New York központjában. Tévedhetek, de egyet mondhatok, mi mindig ott szúrtuk el, amikor nagy naivan számítottunk közösségre vagy abban bíztunk, hogy fontosak leszünk egy közösségnek. Nem. Bármilyen volt az a közösség, addig voltunk jók, amíg adtunk. Amikor nem tudtunk már adni, akkor nem voltunk jók. Ennyiről szól az egész.
Persze, mindenkinek megvan a szabadsága azt álmodni és látni amit akar.
Kívánom, hogy mihamarabb megtaláljátok amit kerestek."

A tékozló fiú.

És mondá isten:
Ketten rúgtok egy labdát, melyiketek lő gólt?
Az egyik fiú mondá: én! Én! Én lövök gólt.
A másik fiú mondá: azt hittem, hogy játszunk a játszás kedvéért, nem a győzelemért.
És nevezé isten a góllövő fiút farkasnak és nevezé isten a játszás kedvéért játszó fiút bamba őznek és meghagyá jutalmul, hogy a farkasok a bamba őzekből lakmározzanak.
És látá isten, hogy jó, a farkasok kordában tartját az őzek elszaporodását.
És gondola isten még egyet.
És mondá isten újból:
Ketten vagytok az örökségre, melyiketeké lesz?
Mondá az egyik fiú:
Az enyém lesz! Az enyém lesz!
Mondá a másik fiú:
Azt hittem a gazdagságunk közös és azért van, hogy boldogan éljünk.
Cseszé azért isten annak a fiúnak az agyát, aki azt hitte, hogy a gazdagság a békéért, boldogságért van és számüze azt, kitagadván, mondván:
Látszik, hogy bamba őz vagy, ezért nesze holmi vagyon és akár el is kurvázhatod felőlem, kopjál le innen. Tékozlónak nevezlek ezután az idők végezetéig, mert felfaltad a fele vagyont kurvákkal.
Szóla azért a tékozlónak nevezett fiú, aki azt hitte, hogy a vagyon mindörökre közös és a boldogságért vala, hogy amit kapott az nem éppen a fele. Szóla azért isten haragosan: A lejáratásodhoz éppen elég az, menj és vissza ne gyere amíg el nem kurvázod, hogy az írások beteljesüljenek, amit a tékozló fiúról írni fognak majd vala.
És elmene bánatában a tékozlónak predestinált fiú és elkurvázá a vagyon egy töredékét, hogy meglegyenek a jövendő írásoknak az igazuk. Hogy nem a fele, már részletkérdés, de a történelem ilyen apró részletekkel nem fog foglalkozni.
Az otthon maradt fiú, aki magáénak akarja megszerezni az isteni vagyont, kecskebőr ruházatot varratott magának az angyalokkal és előre kijelentette isten előtt, hogy mikor a tékozló hazajő, nem lesz birkavágás meg ünneplés, hanem lencsét fognak vacsorázni, mert este nem jó sokat enni.
És látá isten, hogy jó, a gazdag szeretne lenni fiú kipiszkálá a gulyásból a kolbászt, ami igen isten kedvére való vala.
És mondá isten a tékozló fiúnak:
Azt hitted elég, ha elcseszed a vagyon felét?
Mi kell még? Kérdé a tékozlásra száműzött fiú.
Az kell, -mondá isten- hogy megalázzalak.
Mire jó neked? Kérdeze vissza a tékozló fiú.
Ez a lényegem. Felele isten szemrebbenés nélkül. És külde a tékozló fiúra megannyi betegséget, felsebezvén testét, és külde az ágyához papot, hogy kínjaiban fetrengve még jobban csessze az agyát, bírja rá a tékozlót, hogy tagadja meg istent, átkozza meg istent, hogy legyen ő is tökéletes, mint az isten.
És nézé isten a lelki és testi szenvedést, hogy még ő is megelégelte és a tékozló fiú nem akarta feladni emberségét, nem akart isten lenni. Veté azért oda valami fájdalom díjat, hogy legyen mivel hazajöjjön, mert otthon más adag pofára esés vára rá.
És hazajöve a tékozló fiú igen rongyosan és leégve és frissen beforradt sebekkel és jöve elébe isten, mondván kész a vacsora. Örömében égő áldozatot mutatott be istennek az immár tékozlóként hazajött fiú, gondolván a megszégyenítések ideje lejárt és mindez csak egy rémálom volt, aminek azért meglesz a jutalma és az meg az lesz, hogy majd együtt fognak a közös asztalnál örökre lorumozni.
Nem hagyá abba isten a szurkálódást, mondván, hogy nem tetszik a tékozló fiú égő áldozatának a füstje, az égő áldozat ezek szerint semmisnek nyilvánítandó.
Amíg az áldozattal babrált a tékozló fiú, addig megvacsoráztak a többiek, mire asztalhoz jutott, már csak az otthon maradt, gazdag szeretne lenni fiú maradt az asztalnál, mondván:
Amíg te kurváztál és isten vagyonát szétszórtad a kurváknak, én itthon gyarapítottam a vagyont, az ágyban sem voltam rest, és feleségem sok gyermeket szült isten dicsőségére. Nem korrekt, hogy te most visszajössz és beleülsz a készbe. Itt van, adok most egy tál lencsét vacsorára, hogy éhen ne halj, de írd alá, hogy lemondsz a vagyon rád eső részéről.
Látván a tékozló fiú, hogy a történelem ismétlődik és látván, hogy a zaklatás, a megaláztatás nem szűnik meg, sőt előre látván azt, hogy mindaddig fogják le és lejáratni, amíg fel nem adja, vagy bele nem hal. Ezért aláírá, hogy lemond a ráeső örökségéről és szimbolikusan megevé a tál lencsét, hogy az írások beteljesüljenek. És fogá magát és elhagyá a tékozló fiú isten házát, mondván elmegy szerencsét próbálni.
Reggel isten felháboroda, hogy nincs akit cseszegessen immár. Ezért mérgében elkülde az otthon maradt fiát, mondván, kit küldjek el érte? Csak te tudod megtalálni, csak te tudod haza hozni.
Menj, mondá neki isten, ha kell karddal, ha kell szép szóval hozd vissza őt, még talán híre megy, hogy nélkülem is lehet boldogulni.
És méne nagy mártír képpel az otthon maradt fiú, ki egy tál lencsével vette meg testvérétől az isteni vagyon összes részvényeit, és megtalálá a tékozló fiút gürcölni egy műhelyben, tele vala adósságokkal, annyira tele, hogy Noénak is sok lenne, habár kilencszáz évet élt ő is. Mondá azért néki az isten jobbja felől jövő beképzeltségével:
Azt hitted meghúzódsz itt a város szélén és boldogan fogsz élni, míg meg nem halsz? Lám, enyém immár az örökkévalóság és az istenfiúság, mit pofátlankodsz itt egymagadban istennel szemben? Add meg magad, mert ha nem, fel vagyok hatalmazva erővel, hogy akár tűzzel és vassal hogy a jó útra térítselek.
Mondá azért a tékozló fiú, ki lemonda vala istenfiúságáról azzal a tál lencsével:
És kik leszünk majd ott az örökkévalóságban?
Mondá azért fölényesen a báránybőrbe bújt farkas:
Kik? Hát kik? Hát mi!
Mondá azért a munkától izzadt tékozló fiú:
Akkor nem kérek az örökkévalóságból. Élni akarok egy darabig, aztán meghalni, megszűnni örökre.
Mondá azért a felfegyverezett istenfiú:
Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem háborút. Hogy a fiak az apák ellen támadjanak, eltöröljem a szeretetet, és arra a kevés földi időre is megszüntessem a csendet, az összhangot. Jöttem, hogy fúrjátok agyon a Földet, szívjátok ki belőle a kőolajat, piszkítsátok tele a vizeket és szárazföldeket, vágjátok ki a fákat, szórjátok tele műanyagokkal az erdőket, réteket, hogy egy talpalatnyi zöld se maradjon többé, hogy immár megalázva és leszegényedve, betegen és elesve, térden csúszva kérjétek a megváltásotokat, hogy leszálljon rólatok ez az isteni átok.
Mondá azért a földhözragadt fiú, miután egy kicsit gondolkoda:
Az én Atyám házából jössz e?
Tőle tanultad mindezeket?
Mondá az isten fia:
Igen. Semmit sem magamtól mondok, hanem amit az én atyám mondott, hogy mondjak.
Mondá azért a kétkézzel dolgozó fiú:
Tudod mit nem fogtok ti sosem megtapasztalni? Azt, hogy milyen megalázva élni. Hogy zsarolva élni és mégis mosolyogni a gyermeked szemébe. Hogy milyen megvetve még egyszer odaállni és ezerszer köszönni és ezerszer remélni, hogy megváltozik a világ. Ti nem tudtok csak hatalmat, erőt fitogtatni. Nem ismeritek azt az örömet, amikor a kamatot ki tudjátok fizetni, amikor van mit vacsorázni és van mivel a szamarat megetetni, amivel a gyermekeket visszük az iskolába.
Látván az isten fia, hogy nem tud zöld ágra verődni az ember fiával, elment és széltében hosszában elhíresztelte a tékozló fiú esetét és mártír képpel visszaméne istenéhez, meghagyván ünneprontásként:
Nem baj semmi te balga nép, mert nem fogtok ti nyugodtan meghalni, hanem a halálotok után következik majd a haddelhadd.
És így lőn, hogy rettegnek vala az emberek istentől, és szeretnének minél többet élni boldog számkivetettségben, amennyit csak lehet.

Romantikus világmegváltás.

Még ebben a locspocs időben is peregnek az események és az ember nem is tudja mihez kapkodjon. Csinálok egy adósság ajtót, ami nem újdonság, mert nekem a lételemem az adósságtörlesztés. Így jár aki semmiből akar országot építeni. Úgy kell neki. Munka közben elgondoltam, hogy vajon hova lett a romantika? Hogy jó lenne erről is írni egy bejegyzést. Aztán este mikor mentem a fiam után a cserkészekhez, hazafele elmesélte, hogy az első cserkész azt hagyta meg írásban, hogy ne rontsunk ezen a világon, hanem javítsunk rajta, hogy gazdagabbnak hagyjuk, mint amint kaptuk. És tudd meg apa, mondja a fiam, ha nagy leszek megváltoztatom a világot. Elhiszed?
Na most. Ha írok az elveszett romantikáról, akkor elmarad a világmegváltás. Mert holnapra már más téma lesz s akkor az egyik elévül. S akkor gondoltam egy nagyot, mi lenne, ha összekapcsolom a kettőt? Egy csapásra kettőt?
Lehet e világot változtatni romantika nélkül? Szerintem nem. Amikor az életünkből száműztük a romantikát, gondolván, hogy ideje az embernek száraz fejjel élni, nézni, mert az élet nem babra megy, akkor tulajdonképpen feladtuk a világ megváltoztatását. A besavanyodás az tulajdonképpen egy fajta hibernálás. Egy spórolási mánia. Az energia készlet felélése. Az élet innen már olyan, mint az agyhalott és csak csöveken, gépek által lélegzik. A romantika hiánya a józan ész cseréjébe már azt jelenti, hogy a sír meg van vásárolva, a gödör ki van cementezve, a sírkőre fel van írva itt nyugszik Iksz Ipszilon és a születési dátum, vonalka kétezer... és a tízesek meg egyesek helye ki van hagyva. De az utolsó két szám kivésése is előre ki van fizetve. Már csak részletkérdés van hátra, a testet bedobni, ha leálltak a csövek, mert a lélek halott már rég.
Vajon így van? Agyhalottak vagyunk? Szerintem nem. Csak félünk. Félünk az érzelmeinktől. Észre sem vesszük, hogy ez a félelem az ami gyötri életünket, egy lehetséges, állítólagos kudarcot megelőlegezve. Mert mi van akkor, ha...? És mi van akkor?
Ez a bajunk ezzel a gazdasági élettel is. A krízis hírére, ami tulajdonképpen a virtuális pénz világában állt be, lefagyott minden. És beállt a nagy kesergés, a nagy spórlás. Annyira beállt a spórlás, hogy lassan a világ végét is megkívánjuk. Jönne már bassza meg ez a világ vége, legyen vége már mindennek. És erre kezdett mindenki koncentrálni, hogy honnan lehetne még levágni, miről lehetne még lemondani és akkor ilyen nevetséges dolgokat találunk ki, hogy törvény által megszüntetjük a száz wattos égőket. Azon a címen, hogy spóroljunk. S akkor ha én látni akarok, akkor vegyek még egy foglalatot és vegyek két hatvanas égőt, mert egy hatvanas mellett nem látok. Na ilyen a mi spórolási törekvésünk. Ez lenne az új világ? Az ésszerű világ? A környezetbarát világ? Ez lenne a fenntartható jövő?
Hová lett a romantika? A hit, hogy meg tudjuk változtatni a világot? Hogy széppé, jóvá tudjuk teremteni a Földet? Miért tagadjuk le azt, hogy szerelmesek voltunk többször? És miért tagadjuk azt, hogy lehetünk szerelmesek többször? Mitől félünk? Miért lett mára a szeretetnek a lényege a szenvedés? És mondjuk miért nem lett a szabadság? Mára a szeretet egy fajta savanyú kötelesség. Fogcsikorgatva ismételgetjük magunkban, hogy szeretni kell. Mert ezt mondja a tibeti láma. Meg a papok. Olyan lett ez a szeretet szó, mint egy hipnotizáló varázsszó. Szeretni kell és az emberiség iszonyú fájdalmak közt kínlódik szeretni. Mert ugyanakkor a falainkat tiszta fehérre meszeltük, hogy szentesedő folyamatunkban ne zavarjon meg se szín se ábra, se hang se gondolat. Ingerszegény világot teremtettünk magunknak, melyben jó nagyokat sóhajtunk. Világos, nem az eltompított vágyak miatt, hanem a derék fájás miatt, meg az esős idő miatt, mert megváltozott a légnyomás.
Hol vannak azok a nagy gondolatok, hogy: „ha én ablak lennék, akkora nagy lennék, hogy az egész világ láthatóvá váljék...”, „amit kapsz e világtól, szórjad szét, hova vinnéd el...?”, „ a legszebb tévedés te voltál...” „ érted van a kaland, merre és miért menekülsz?...”???.
Erre mondjuk, hogy szép a fiatalság? És a fiatalság után már jön az agyhalál?
Arra vajon nem gondolunk, hogy a gyermekeink átlátnak ezeken a komoly ábrázatú gótikus meg barokk falakon? És azt mondják magukban, hogy basszátok meg, mert kimegyek én innen egyszer? És majd én megmutatom, hogy meg lehet változtatni a világot? Miért is nem lehet megváltoztatni a világot? Talán azért, mert nincs egy becsületes ember ezen a világon, aki nem lop és el tudná kormányozni ezt a világot? De igen. Több a becsületes ember, mint a tekergő, rabló és gyilkos, de mint ahogy mindig egy kisebbség dönti el a világ sorsát, most is a gonosz kerekedett fölénk és elhitette velünk, hogy jobb nekünk nem álmodozni, nem szerelmeskedni, jobb nekünk nem romantikázni, mert az élet egy kőkemény komoly és fájdalmas dolog. És elhisszük ezt a faszságot, és elkezdjük imádni a szkizofrén pénzembereket, és körbevesszük azokat a „sikeres” embereket, akik lopnak, hazudnak, csalnak, ölnek, mintegy igazolásul azoknak a realitásoknak, hogy ugye az élet egy kemény dolog, nincs helye az álmodozásnak, tervezgetésnek és lám csakis így lehet manapság érvényesülni.
Na kissz má essz! És azokét, akik így érvényesülnek és azokét is akik ezeket imádják.
Nem hiszem, hogy a túlzott józanságé lenne a jövő. Kell számolni, ha tornyot akarunk, valóban. De kellenek az álmok, kell a romantika, a vágy, hogy tudunk építeni egy szebb, jobb világot. Csak akarni kell...így szokták ezt mondani.

Egyszemélyes gittegylet

Nem szeretnek engem. Nem tudnak elviselni ilyen gittegyletekben. Meg is értem őket. Kiket? A gittegyleteseket. Megértem őket, mert nem vagyok következetes. Legalábbis nem úgy, ahogy a társadalmi szerveződés, berendezkedés elvárná. Általában a gittegyletek elvárják, hogy vállald őket akkor is, ha nem mindenben értesz velük egyet. S akkor, hogy ne legyenek köztünk balhék, megtartjuk a megfelelő távolságot magunk közt. Igaz, néha ez a távolság elég nagy. Noha tudatlanságomban és/vagy naivitásomban néha szerettem volna gittegyletbe tartózni, mindenki javára és szerencséjére hamar elegünk lett egymásból.
Így maradtam az ellentmondásos fickók gittegyletében mint egyedüli elnök és egyben tag is. A lényeg, amint egy kolozsvári ismerősöm írta nekem, hogy én csak a abban a közösségben tudnám jól érezni magam, melyet én alapítok, lám kiderült, úgy is van. Mert végre eljutottam egy közösséghez, mely elfogad engem ilyen ellentmondásosnak is amilyen vagyok.
Nagyon fontos volt nekem ezt a magán közösséget létrehoznom, mert a továbbiakban nagyon nehéz lenne nekem úgy gondolkodni és ha már nem tudok leszokni erről a trágár, szennyes írási szenvedélyemről, úgy írni, hogy nehogy rálépjek valamely gittegylet tyúkszemére, csak azért, mert képtelen vagyok másképp nézni meg látni.
Ma is meggyúlt számomra a csipkebokor, hogy minek is kínlódsz te barom valamilyen gittegyletbe tartózni, amikor nem is létezik olyan gittegylet ami befogadna, vagy amit te képes volnál képviselni, mert már az első gyűlésen polgárháborút idéznél elő. Hogy mivel? Azzal, hogy látszik a pofádon, hogy mindenkit leszarsz és nincs számodra semmi szent ezen a Földön. Ezért. A gittegyletek meg leginkább szentek árnyékából köpködnek kifele: képmutatással, szép szavakba formált halálos szitkokat.
Egyszemélyes közösségemnek nem kell mindenről be vagy elszámoljak. Egyszerűen vagyok. Ennyi. A feleségemnek, a fiamnak ez bőven elég. A többi hét milliárd meg leszar. Legfeljebb ha kell nekik valami, megkeresnek és holmi aprópénzért kiszolgálom őket. Nem sírva mondom ezt, hanem boldogan. Mert kellett tizenöt év kemény harc, előre nyomulás, stratégiázás, hogy rájöjjek véglegesen, hogy az én utam nem az, ami a hét milliárd emberé.
Aki meg tudja érteni ezt az állapotot, az meg tudja érteni azt is, miért szórakozom én második napja az Antena 3 ilyen kisfőnök moderátor Mihai Gâdea körül kialakult ilyen zsurnalisztikai hajtépés, ruha szaggatás és fejekre hamu szórás. Mert az este egy akárki ilyen kormánypárti fejesnek, azt kiáltotta direktben ez a Misi, hogy maga egy „nesimțit și dobitoc”, azaz érzéktelen barom. Jót röhögtem, mert jól esett. Én rátennék még egy lapáttal erre, mert nemcsak egy érzéktelen barom az az ember, aki leszarja, hogy a rákos betegek nem jutnak még pénzért sem morfiumhoz, én egyenesen gyilkos vadállatnak neveztem volna.
Aztán a mai szórakozásom a csúcsra ért, amikor az összes többi tévé csatorna, akik pénzért vagy csak született balfaszizmusból ezt a Böszeskut és az őt felemelő pártját nyalják egész nap, hogyan adtak hangot felháborodásaiknak, ezért a Misiért, meghogy tuláj damnyé milyen csúnya szavakat használt ez a Misi: „érzéketlen barom”. Látni azokat a „gerinces” zsurnalisztákat ahogy habzott a szájuk, Ég és Föld irányába kimutatták mennyi értelem van a káposzta fejükben. És persze ezek után akik hisznek nekik, azok sem különbek.
Sugárzom ezt én az egyszemélyes gittegylet stúdiójából.
Persze nekem megvan az a diszkréciónális jogom, hogy kedveljek akit akarok, amikor akarok és megutálhatok bárkit bármikor. Magyarázattal vagy anélkül jogom van hozzá. Mint ahogy tulajdonképpen mindenkinek joga lenne hozzá, csak ezt sokan nem tudják vagy nem hiszik.
Volt amikor ez a Mihai Gâdea olyanokat mondott a magyarságról, ami nekem kifejezetten nem tetszett. Ez nem jelenti azt, hogy sosincs igaza. Ez a Misi egy olyan gyerek, aki a pofádba meri mondani. Ez nekem elég. Nem kell mindenben egyet érteni. Aki ilyen odamondós, az néha olyant is mond, ami nem mindenkinek tetszik. S akkor mi van? Hetven százalékban egyet értek a Misivel. Harmincban nem. Nyolcvan százalékban egyet értek a kollégájával Mircea Badeaval. Húszban nem. Egy százalékban egyet értek a papokkal. Kilencvenkilencben nem. Tíz százalékban egyet értek az Rmdsz-el, kilencvenben nem. Ez ennyire egyszerű. Ezért nem tudok semmilyen gittegyletbe tartózni. Mert a gittegyletek azt mondják, hogy száz százalékban egyet kell érteni vele. Aki azt vallja, hogy erre képes, az hazug. Ennyi.
Mindennek ellenére nagyon szerencsés embernek tarthatom magamat. Nem kellett úgy nézzek a szüleimre, akik a közpénzből meggazdagodtak, akik az életben hazugságokkal jutottak előre, akik más kárán haladtak volna előre a karrierjükben. Nem vert meg az Isten engem ilyen példákkal, hanem megáldott olyan szülőkkel, akik a szenvedést is becsülettel és kitartással viselték és minden nyomorúságuk ellenére meghagyták a szabad döntési szabadságomat, ami elég bátorságot adott nekem ahhoz, hogy privát gittegyletben tudjak élni.
Ami a mai csipkebokor lángra lobbanását illeti, van egy olyan érzésem, hogy szebb, szervezettebb lenne életünk, ha feloszlatnánk az összes gittegyleteket és mindenki egy privát gittegylet lenne. Mert akkor szerintem nem lennének pártoskodások, nagyobb lenne az igazság és becsület igény, és talán többen tudnánk egy hangon lebarmozni az arravalókat. Úgyis minden fafej azt mondja, jósolja mindenfelé, hogy egy olyan idő jön, amikor az emberek csak magukra számíthatnak. És olyan hanggal mondják ezt, mintha pánikszerűen kéne fogadjuk. Nem kell pánikolni ezért. Sőt örvendeni kellene neki, mert ez lenne az egyén felszabadítása az izmusok diktatúrája alól.
Én már szabad ember vagyok.

A Spinjitzu zóna.

Hogy mi ez Spinjitzu zóna?
El kell képzelni egy kábé hatszáz négyzetméteres csarnokrészt, ami az idők folyamán tele lett mindenféle régi bútorral, meg egyéb mutyival. Hogy majd jó lesz valamire. Mint a hazugsággal tele életünk. Szépen elraktározva, hegyire hátára, annyi van belőle, hogy az ember el is felejti mi minden gyűlt oda.
Aztán jön egy nagy ínség. Amikor nincs tűzifa. Pénz se hozzá, viszont hideg dögivel. Ilyenkor az értékrend megváltozik. Annak függvényében is, hogy mennyi látszik még ebből a hidegből. Kiderül, hogy a halomra gyűjtött mutyesz, mint a halomra halmozott hazugság, nem kell senkinek, még ingyen sem. Egy egy krémet még elsóz az ember semmiért, de egy lilapiros fotel, még ha zsír új is, nem kell senkinek. És sorolni lehet a mennyi mindenre jó mutyikat, amik relatív értékek, ha kell valakinek. Ha nem, akkor nem.
Ez az én úgynevezett Spinjitzu zónám. Ez nem valami Ghandi dolog, sem valami Hamvas Béla dolog. Ez egyszerűen a Spinjitzu, ahol a hazugságból lassan aprítunk a tűzbe. A felhalmozott mutyi fejsze, kalapács és cirkula által meg a tisztító tűz által megszületik a rend. Ahogy a rend minél nagyobb teret hódit, annál felszabadultabbnak érzem magam. Egyre kevésbé van mihez kötődjek. Rájövök, hogy azok nélkül is megvagyok, sőt, mintha jobban.
Ebben a Spinjitzu zónában, ahogy egyre jobban tisztul a felület, a gondolataim is tisztábbak, nyugodtabbak. Hisz túléljük a telet. Nem a pénz boldogít. Viszont a hideg sem. Annak a tudata sem, hogy holnap nincs mit a tűzbe aprítani. Viszont ha van mit aprítani, mintha boldogabb lennék. Nem boldogít a pénz, de annak a hiánya sem. Ez vagyok én a my Spinjitzumban.
Aztán aprítás közben eszembe jutnak dolgok. Persze megint olyan dolgok, amik másokat idegesítenek. Például a farsang. Szóval nem egészen értem a hisztériát a hellóvin meg valentájndájz körül. Hogy megint ez a mocskos liberális vadkapitalizmus tör életünkre ezekkel a kommersz eseményekkel. Mitől nem kommersz a töklámpás meg a farsang? Mert mit láttam a farsangból? Hogy a gyermekek milyen szépen csináltak mit? Hogy kimaskarázták önmagukat és hülyét csináltak magukból? Ez mitől fasza? És irdatlan irigység és elégedetlenség generálódott, amikor nem ők nyerték meg a farsang díjat? Ettől fasza? És ezt minden évben eszeveszett fontossággal megismételtetjük velük, az idén a fiam négy farsangon vett részt és az ötödik meghívásra azt mondtam, na kész, a tököm tele a sok marhaságból!
És akkor ugyanettől a gyermektől fogja elvárni ez a tökéletlen nevelő réteg, hogy becsületes, adófizető, dolgos polgár legyen. Méghozzá fullban hazaimádó és egyben egyházimádó is, egyben imádva a megnagyboldogult vízionárusokat. A sors kijelöltjeit, kegyeltjeit, kiválasztottjait.
Cseri Kálmán Biblia magyarázatai tudtak hatni életemre. Sajnos más nem. Ő mondta egyszer, hogy az orosz csavarhúzó is tökéletes. Hogyan? Úgy, hogy kitaláltak egy négy lejes csavarhúzót, ami annyit is tart. Négy lej értékéig tart. Senki nem kérheti számon az orosz négy lejes csavarhúzótól, hogy miért nem bírt többet húzni, mint amennyit húzott. Mert abban az árban tökéletesen teljesített. Hogy Isten sem vár el többet attól, akit bilinek teremtett. Nagyjából ez a lényege a tökéletességnek. És teljesen egyet értek vele.
Csakis ebben a Spinjitzu zónában tudom összerakni a farsangot, a nyomort és a tökéletlenségben a tökéletest.
forrás: gúgel
Abban a farsangi lármában tőlem nem messze volt egy fiatal nő, három kis gyermekkel. Spinjitzus orrommal, szememmel kiszúrtam magamnak őket, mert nekem már nagyon kitisztult az ilyen szimatom. És lehet, hogy perverz hajlamaim vannak, de néha erős vágyat érzek arra, hogy megértsem mi van a dolgok mögött. Az egy mérföldről is lerítt, hogy az a nő nem a gyermekek anyja. Egy adott pillanatban abban a nagy zajban, döngött valami ilyen kacsás, idiótizáló sok lábdobos zeneféle, amire a farsangoló gyermekeknek illett marhulni, a három kis gyermek olyan óvodásfélék, elkezdtek rendre némán sírni. Nem pánikoltak, mintha megijedtek volna a nagy zajtól, hanem keservesen sírták a magányukat. Mindhárom gyermek másfelé fordulva némán potyogtatták könnyeiket. A nő arcán nem látszott semmiféle rezdülés. Talán megszokta, hogy a malacok ha éhesek, vinnyognak. A kép kitisztult, szociális család a nevelővel és a kisebb tagjaival a népes családnak. A nagyobbak már biztos lábdob ritmusára marhulnak a tömegben. A nő fiatal volt. Talán inkább marhult volna ő is, de a kötelesség az kötelesség, a malacokra felügyelni kell. Még jó, hogy létezik gyámhatóság, mert nem kóricálhatnak csak úgy el a malacok észrevétlenül.
Egy beteg galambra rögtön ráugrik Pufi, a kutya. Megeszi. Ki szólhat ebbe bele? A Spinjitzu zónámba sok galamb berepült, rájöttem, nem hülyék ők, hanem csak nyugodtan akarnak meghalni. Azt hittem betévedtek és nem tudnak kirepülni. Amint egyiket másikat kihessegtettem, a másik pillanatban Pufi lekapcsolta őket, mert nem volt erejük repülni.
Nem lehet ezeken a szociálisan hátrányos gyermekeken másképpen segíteni, mint összezárni őket, mint a malacokat, és hagyni őket megetetve a Pufi emberek által? Mert az a négy lejes nő tökéletes abban a csavarhúzásban. Nem izzadni jött gyermeket nevelni, hanem négy lejért jött. A nő a hibás? Nem. Az, aki orosz csavarhúzót vesz egy olyan csavarhúzáshoz, amire az orosz csavarhúzó képtelen. Az a hibás. És ha többször is orosz csavarhúzót akar használni oda, ahol nem segít az orosz csavarhúzó, akkor az hülye vagy szélhámos.
És mi is hibásak vagyunk, a társadalom. Mert kéjelgünk abban, ha valaki orosz csavarhúzóval tökéletlenkedik. Azt mondjuk nagy áhítattal, lám nem kell feltétlenül a profit megfizetni. Lehet ezt szarral is csinálni.
Mennyi dolog van ebben a világban, ami értelmetlen? Lám csak az én Spinjitzus zónámban is mennyi értelmetlen dolog van. Azok a magányukban, csendben sírdogáló gyermekek nem többek mint a többi rengeteg hiábavalóság? Jó nekünk elnézni amint a Pufik szájába repülnek?
Hogy genetikailag vesztesek? Mi lenne, ha az emberiség nem a Marsra jutást tenne ki céljául, hanem azt, hogy bebizonyítsa, hogy nincs eleve elrendelt vesztes. Mert ez volna egy fasza cél.
De lehet, hogy a profi csavarhúzók világában az ember másképp lát. A jobban megfizetett szakember sem hajol le a szar munkákhoz, a püspökök sem hallgatnak meg akárkit, nem temetnek akárkit, az elnökök sem állnak szóba a választóikkal.
Tulajdonképpen minden ember egy ilyen némán, befele síró magányos, aki ha felnő rájön, hogy jönnek a Pufik és megeszik.
Csak mondjuk ezzel jó tisztában lennünk.
(Az utolsó mondatot olvasd el még egyszer).

Saját súlyától.

Nem mondom, sok minden jó dolog van ebben a modern asztalosságban is. Van egy dolog, amire már rég felfigyeltem. Ez a rég felfigyeléses dolog nem valami hű de élelmesség részemről, mert én mindig mindenre utoljára jövök rá, úgy hogy naponta belebotlok vagy beverem a fejem abba, amit nekem régről meg kellett volna figyelnem. Nálam is érvényes az a mondás, hogy az idő a javamra dolgozik.
Amire felfigyeltem az az, hogy miért egy régi zsánerű ablak többet kibír, mint egy akármilyen modern rétegelt fa ablak vagy akár alumínium nyílászáró? Hogy hű de szakemberek voltak akkor az emberek? Nem. Egyszerűen arról van szó, hogy a régi ablakokba nem vertek annyi anyagot. Meg lehet mérni méteressel, az ablakkeretek profilja nem több, mint 45x35 mm, a mai 95x65 mm-hez képest. Négyszer több anyagot vernek bele. És nem készítettek régen kilencven centi széles nyílókat, hanem legtöbb ötven centiset. Az üveg sem volt két négy milliméteres ilyen állítólagosan légmentesen zárt úgynevezett termopan, hanem csak három milliméter.
Igaz, hogy két rendbéli ablak volt akkoriban, a „légmentes” réteget az a húsz centis távolság a két záró felület között biztosította, és ha rendesen karban tartották a régi ablakokat, akár ötven-száz évet is kibírtak.
A mai modern ablakok a megfigyelésem szerint a saját súlyuktól fognak összeroskadni. És mivel a modern vasalat is finnyás, noha tökéletesnek látszik, akár egy két milliméteres elmozdulásra is érzékeny, és egy az egyben nem ugrik a helyére az a pöcök, annyira nem, hogy még rángatva, csapkodva sem megy a helyére. Igen, egyrészt tökéletes a mai technika, de nem akarja elfogadni, hogy tévedni emberi dolog. Valahogy nem a technika van értünk, hanem annak a rabjai vagyunk. Isten őrizz, hogy a kompjuterizált autó kívánság szerint női vagy férfi hang bejelentse, hogy a hiba az ön készülékében van. Mert ezen drót nem segít, egy rezerva platina sem segít vagy gyertya, csakis és kizárólag egy szervizbe kell elvitetni az autót, de lehet olcsóbb, ha direkt a vasasba viszi az ember és újat vesz. Mert a modern autó elromlása rosszabb, mint bármilyen cigányné átka. Ilyen a modern ablakkal is a dolog. Ott már nincs mit gyalulgatni, reszelgetni, másat kell rendelni. Egy még modernebbet.
Életünk a magunkra aggatott súlyoktól roskad össze. Mint kövér ember ezt tökéletesen megértem és tapasztalom.
Más is a saját súlyától roskad össze. A szociális életünk is a saját súlyától roskad össze.
Pár hónappal ezelőtt bejelölt a facebookon egy lány, aki a tanítványom volt a rövid életű és csődszagú asztalos szakiskolában. Duma, himi humi a csetten, jól van egyelőre dolgozik itt és itt. Örvendtem. Aztán megírtam neki, hogy bocsánatot szeretnék kérni tőle is a szakiskolás időkért, hogy nem tudtam velük többet és jobban foglalkozni, meg hogy úgy en block egyszer lekurváztam őket a lányokat, mert tíz percre hagytam őket a Billa előtt és mire visszajöttem mindegyik már smárolt valakivel.
A lány, aki bejelölt a facebookon, nem értette mire célzok. Miért idegelek? Még én estem pofára, hogy én évek óta ezen rágódom, mardos a lelkiismeretem, hogy akkoriban a rengeteg rám aggatott teher miatt roskadtam és mindennel el voltam foglalva, de nem azzal, amivel egy mesternek foglalkoznia kellett volna a diákjaival: a tanítással. És a diáknak meg gőze sincs arról, hogy akkoriban tulajdonképpen geciül viselkedtem vele, ezek szerint számára ez volt a tök normális.
S akkor én kezdtem el kiakadni. Álljon meg a halottas menet! Ezek szerint ők nem is tudják, hogy én geci voltam? Azt tudom, hogy feljelentettek engem a kurvázás miatt, volt is ilyen ejnye bejnyézés, de azokat is elküldtem az anyjuk picsájába, mert azt mondtam, hogy valami baj van, ha a lányok tíz perc alatt találtak maguknak smárolni valót a Billa előtt és az mondjuk hagyján, ha hátramennek az állomás oldalára, hogy ne lássa őket senki, de hogy a szekerekkel bevonuló emberek a smároló csajokat kellett kikerüljék, ez nálam kiverte a biztosítékot.
Szóval az baj volt, hogy lekurváztam őket, de az nem, hogy nem tanítottam semmire őket.
Igaz az a mondás, hogy egy bajt egy még nagyobb baj tud meggyógyítani. Mert rájöttem, hogy annál a kis bajnál ami miatt évek óta lelkizek magamban, van egy nagyobb baj, ami miatt lelkizhetek mind Highlander nyolcszáz évet, mert akkor sem oldódik meg.
Meghívott aztán a lány, mikor arra járok, kávézzunk egyet. Vajon miről is beszélgethetnénk? Mi másról, mint hogy a parizer drága és kevés a fizu? Mert arról, hogy ez a világ a saját súlyától a vesztébe rohan, kétlem, hogy el tudunk beszélgetni. Meg aztán minek is elkeseríteni olyan dolgokkal, ami nem tartózik rá? Elnézem a fényképeit, lefényképeztette magát ilyen zsír új autó mellett. Nincs pénze átmenni az úton, nemhogy üzemanyagot tudna venni egy ilyen autóba, még ha ingyen is kapná. Neki ezek az álmai. Rossz? Jó? Nem is tudom eldönteni, hogy rossz e ha ránk dől ez a világ? Mert legalább addig boldog, amíg valamit elér anyagilag. Egy új mobil, egy új táska. Egy új nadrág. Az, hogy az emberiség egymással nem tud szót érteni, az neki természetes.
És lehet, hogy ezt a súlyt is le kéne tennem. Mint ahogy azt a sok évet magamban hordott lelkiismeret furdalást is már rég le kellett volna tennem. Mert csak én vittem nagy mártír képpel. Talán ezért szép a fiatalság. Mert nem tudják miben vannak.

Sanyi, Ottó végül elvitte a bútort. Tetszett neki, adott borravalót is és megrendelt még négy hokedlit és egy kétfiókos asztalt. Mikorra meglesz, meglesz. Így biztatott. Úgyhogy ki tudja, még ebben az életben rád is sor kerülhet, ha lesz elég türelmed hozzá.

Amikor nem gondolkodom...

Ilyen nincs. Mindig gondolkodom. Munka közben, evés közben, alvás közben. Mindig. De ez nem gátol meg abban, hogy mást is csináljak.
Ezek azok a tönkrement akkus kis csavarozó gépek. Képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy a természet és ózon réteg megmentése végett nem dobtam tűzre őket. Mert ennél sokkal több káros anyagot dobtam tűzre, mint például egy rakás laminált pozdorjás bútort, mert ingyen sem akarták elvinni, nekem meg nem volt mit a tűzbe aprítani. Amikor a fiúkat elküldtem, rájöttem, hogy egy régi kézi fúrógépem maradt csak, a legelsők között, egy kőkorszaki Kress cucc, de megvan asszem több mint tíz éve és ahány földhözvágást kibírt az a gép, csoda, hogy még mindig szolgál, mert azóta rengeteg más ilyen fúrógépet tönkre tettünk. 
Volt ez a Rika, a hátsó bérlő, vett egy új aksit, azt mondta jön a tél, nem segítek neki lecserélni az aksit az autójánál? Lecseréltem, kérdeztem mit csinál a régivel? Azt mondta semmit. Elkértem, ide adta. Rákötöttem a két aksis csavarozót és volt egy ilyen akármilyen töltőm, fogalmam sincs honnan maradt meg. Rákötöttem azt is, gyönyörűen működik a találmány, nagyon büszke vagyok rá. Szereléskor jó, ha kéznél van három ilyen kézi fúrógép, mert ha euró csavarokkal illesztek, annak két féle előfúrás kell és egy becsavarozó fej. Kényelmetlen állandóan cserélni hol a fúró szárakat, hol a csavarozó fejet. Igaz a kábelekbe néha belebotlok vagy lerántom velük az asztalról a cuccokat, de azért igyekszem.
A szerelő asztalomhoz csavaroztam ezt az apámtól visszamaradt komputeres kezelő blokkot, mely megvan asszem legalább húsz éves. Régi román villany szerelékek, azóta több más nagyon márkás cuccot el kellett hajítsak, mert vagy nem érintkeztek jól, vagy eltört a dobozuk. Ezek mindent kibírnak.  Olyanok ez, mint amikor azt mondtuk na a Csáuseszku korszak nem jó, aztán jött rosszabb, az Ilieszku, aztán azt mondtuk ez az Ilieszku sem jó, jött más. Az se volt jó. Aztán ma van ez a Böszeszku, ez sem jó. Sokan nosztalgiáznak a Csauseszkuval, azt mondják az jobb volt. Én azt mondom az se volt jó, de ezek a régi Csauseszku áramos dolgok még mindig jobbak, mint a híres nyugati cuccok.
A téli vakációban ki szoktunk menni a parkba a fiammal. Ott lehet tekerni a Mekdonáldzból kispórolt pénzből vett bicajjal. Jó érzés volt a fiamnak zsír új bicajt venni, mert más az, amikor mész és válogatsz, és más az, amikor ledolgozás végett rád sóznak egy akármilyen szar bicajt, ami tele lehet olyan csilivili dolgokkal, amik a fiam szerint lányosak. Azt mondta erre a bicajára, hogy faja, meg klapa, meg menő, mert vastag a gumija, két féke is van, meg van öt sebessége. Azt mondta a fiam, hogy jók ezek a Kínaiak, jó bicajokat gyártanak. Mikor vettük a bicajt, kiderült, hogy éppen 15 százalékos árengedményt adtak rá, mert napok óta egy bicajt sem adtak el, így meg tudtuk ünnepelni a dolgot egy egy jó bűnös csízburgeres Happy meallal a Mekkdonáldzban, amiben játék is van. Itt a parkban kérdezte a fiam, hogy az a szobor ott ki? Emineszku, mondom neki. Há mi? Ebben az országban mindenki eszku? Kérdezte a fiam. Nevettünk egyet. Ő meg tekerte tovább. Én meg büszkén néztem utána, hogy lám magától is látja a lényeget, nem kell tölcsérrel tölteni a fejébe.
Legújabban igyekszem a bogokat vendég dugóval eltüntetni. Nem szeretik az emberek a fenyőn a bogokat. Így azt mondják fasza. Nem vitatkozom velük. Az én véleményem az, hogy így nem fasza. De mindig annak van igaza, aki leteszi a lóvét, nem? Olyan ez, mint a színészek. Nagyon szépen el tudják játszani a nyomorultat, a jó fejt, az igazságost, a nem konvencióst, a lezser embert, az igaz hívőt, a forradalmárt, a gondolkodót, a szerelmest, a lázadót, a gondolkodót, de az életükben olyan szánalmasan sznobok, hogy rémes. Ilyen a modern kliens is, kell neki hagyományos bútor, de göcsmentes fából. Ezen nincs mit vitatkozni. Dugom hűségesen a dugókat.
A legózás azért jó találmány, mert sokmindent össze lehet rakni belőlük. És mindig egy egy új játéknak felel meg. Van hogy a fiammal együtt legózunk egyet. Órákig alkotunk. Az a feladat, hogy minél több anyagot felhasználjunk egy egy találmányon. Én éppen egy ilyen hippi mega motort eszkabáltam, amire azt mondta a fiam, hogy menő, de szükségét érezte, hogy átalakítson rajta dolgokat, amit nem elleneztem. Aztán órákig el tud játszani velük. Kiharcoltam anyunál, hogy amikor jön a nagy porszívózás napja, akkor ne szedjünk hisztérikusan össze minden játékot a földről, hanem egyszer felporszívózom az egyik szőnyeget, átrakjuk rá a játékokat, és kész. Mert mindig amikor úgymond anyai szemmel a játékokat a helyére tettük, anya ebben nem ért egyet, de az én megfigyelésekre alapozott véleményem az, hogy elszáll a játszás lelke. Mert a porszívózást követő napokban a fiamnak nincs kedve semmihez. Mert a szoba tele játékokkal az nem rendetlenség, hanem egy nagyon jól kigondolt és rendszerezett játszótér. Ahol a Legó nemzetség, a Bakugannal, a Baybladeval és a Toystoryval meg Szkubidubiékkal nagyon jól elférnek, még akkor is, ha néha egymás ellen csatáznak.
Na de jött a hó. meg hóvihar. Helyenként nyolcvan centire fújta a szél a havat. És pont oda, ahol az autókkal ki lehet menni. Jó ez a csarnoktanyás élet, de most vettem észre, hogy az úri élet komoly áldozatot igényel, mert több mint száz métert nekem egyedül kellet a havat ellapátolni. Csak néztek, hogy folyik a taknyom a sebes lapátolástól. De a szomszédaimnak jó volt úgy is. Azt mondták úgyis visszahull amit ellapátolok. Meg aztán egyszer csak eljön a tavasz. Ühüm. Ezen sem vitatkozom. Nem vitatkozom én senkivel. Békés ember vagyok én. Néha itt elrittyentem magam a blogomban. De csak ennyi baja legyen az emberiségnek, én mondom.
A fiam viszont jobban örvend ennek a hónak. Rájöttem, hogy amióta megvan még ekkora havat nem látott. Életében először szánkázta ki magát. Sajnos nem nagyon tudja mit jelent szánkázni, mert egyszerűen nem volt arra érdemes hóhullás az elmúlt hét évben. A hógolyózás is élmény számára. Valójában nekem is tetszik ez a nagy hó, minden derékfájásom ellenére. Néha hiányzik nekem a kolozsvári, bükki erős levegő, a hegyi víz íze, de ha a lakókra és zsúfoltságra gondolok, megelégszem a palackozott vízzel és az emlékekkel. Mérlegre téve a dolgokat jobb itt csürkefalván. Meg aztán Csürkefalva magyarságára nézve is jó, velünk hirtelen megnőtt a csürkefalvi bloggerek száma. Ki gondolná, hogy a gugli earthban böngészve a mező közepén egy csarnok negyedben található egy regisztrált magyar blogger? Gondolom hogy pofára eshet egy ilyen böngésző.
Ottó már nem hív. Pedig már nincs sok és befejezem a konyha bútorját. Már én sem magyarázkodom, hogy miért haladok lassan. Az éjjel aludtam egyben öt és fél órát. Hajnali háromkor megébredtem, teljesen felfrissülve, mondja a feleségem, cseszd meg a kandallódat, mert fél óránként kell rakni rá a fát. Tudom, mondtam neki, mert két éve ezt teszem. Jaj, hogy bírod, kérdezte. Úgy, hogy zombi vagyok.
Sebaj. Kaptam egy pozitív impulzust. Annyi ideje felhívott valaki, egy csaj, hogy varrodája van, és eladnék neki egy csarnokrészt részletfizetéssel? Jöjjön, tárgyaljunk, mondtam neki.  Nem fog jönni, mert éreztem, hogy csak eljátszadozott a gondolattal, hogy mivel úgyis bért fizet a helyért, ahol most van, azzal a kiadással megveheti a sajátját. Erről beszélek mióta. Mert én is jól járnék. Jönne öt ilyen csóresz, akik részletre megvesznek egy egy részt, a fűnyírás gondjától is megszabadulnék, meg nem utolsó sorban az adósságaimat is rendezném, meg még mindig maradna annyi hely, hogy a műhelyem mellett bérbe adhatok még egy ilyen minimál nyugdíj feléért is, ami az öreg napjaimra mennyei mannának számíthatnak majd.

Szenvedésben a tudás?

Szeretem Koncsag Előd bejegyzéseit olvasni a "Konnekt-iskola" blogjában. A mai bejegyzéséhez: "A tábla házában" írtam egy hozzászólást, gondoltam közzéteszem a saját oldalamon is, mert olyan gondolatok, amik akár több bejegyzést is megérnek. Íme a hozzászólás:
"Tudod min gondolkodom, hogy leírtad ezt? Hogy akkor az tudott valamennyi tudományt felszívni, aki bírta a verést, megaláztatást? Azért gondolkodom ezen, mert manapság van egy ilyen nosztalgia féle az úgynevezett régi módszerekről, ahol a megaláztatás, verés akár a fenti költeményben, napi természetesség volt. Persze, mondhatná az ember, hogy aki annyit kibírt, az aztán edzett emberré vált. A katonaságban azt vettem észre, hogy aki sok szenvedést kellett elviseljen az vagy egy életre megutálta a katona életet vagy nagyon jó tiszt lett belőle, azaz másokat még nagyobb kegyetlenséggel rekcumozott, annak az értelmi szintje pedig általánosan elismert, illetve: bunkó.
Azon gondolkodom ezeknek kapcsán, hogy talán, ha nem szenvedések árán jutunk a tudáshoz, nem lenne egy általánosan kedveltebb foglalkozás? Mert miután felkészültem volt az egyetemre felvételizni, el is mentem felvételizni, és mikor láttam, hogy kik felvételiznek, mikor láttam, hogy az entelektuel felvigyázók hogy díszelegnek és parancsolnak mint valami frusztrált katonatisztek (frissen leszerelt baka voltam), és hogy mindenki be van magyarán fosva, leültem a kötelező egy órát és köszönés nélkül távoztam. Szabadabbnak éreztem magam, mint mikor leszereltem. Aztán saját úton, más fajta tudásra jutottam, szenvedés nélkül, csak úgy élvezetből. És azóta jobban tisztelem és szeretem a kétkezi munkát, mint bármilyen szellemi munkánál.
Azon gondolkodom, hogy nem e azért tart itt a világ, mert tudósaink ilyen szenvedést kibírt bunkók?"
Eddig a hozzászólás.

Mustármag

forrás: szeretlekmagyarorszag.hu
Nem nagyobb, csak egy mustármagnyi rák legyen, de az jó nagyra nőjön benned”. Így szól a cigányné átka.
Így vagyunk mi ezzel a társadalmi életünkkel. A korrupció kicsinek tűnik, holott már halálos daganattá nőtte ki magát. S akkor jönnek az ilyen nagyokosok, azt mondják, uram, a szociális alapú társadalmi berendezéseknek vége. És első látásra, meg ilyen idióta pozitív szemlélettel valóban szépnek tűnik az élet. Mi az a kis korrupció, egy egészséges társadalom ennyi parazitát el tud viselni. Mondják ezek akik abban kéjelegnek egész nap, hogy ugye, nem foglalkozom az élet sötét dolgaival, ugye milyen jól nem foglalkozom ezekkel? Ugye, hogy én csak az élet pozitív oldalával foglalkozom? Ugye? Ugye? Látszik?
Most hogy ember ellenes összeesküvés vagy sem, mindenki eldönti magában. Viszont azt látom, hogy a modern technika is tele van olyan elemekkel, amik ugyanabba a mustármagnyi daganat kategóriába tartóznak. Például egy kemény, drága mittomilyen fémből kidolgozott ketyere, ami nagyon sok munkát, energiát, pénzt igényelt. És éppen ami a legfontosabb benne, az szar műanyag, még nem is cserélhető legalább, hanem amikor az elromlik, akkor tessék venni egy új olyan drága ketyerét. Egy nyomtató, ugye milyen drága? Nemrég láttam egy dokfilmet róla, hogy van benne egy rejtett kis mustármagnyi program, ami nem szemtől szembe mondja neked, hogy ennyi a szavatossági ideje és tovább nem szabad neki működnie, hanem egyszerűen nem enged nyomtatni, mert „feltételezi” a program, hogy a nyomtatófejben felgyűlt a festéktől visszamaradt szennyeződés.
Miért nem tesszük fel magunkban, és nemcsak magunkban, hanem nyíltan is a kérdést: miért is van vége a szociális alapú társadalomnak?
Itt felhívnám az impotens vallásos egyházakat erről egy kicsit többet beszélni, prédikálni, mert azt hiszem a türelem, a megalkuvás, a pofátlan pozitíveskedés ideje lejárt. Legalábbis tele vele a padlásom, mint a pöce gödör papírral. Felhívnám az értelmiségieket erről beszélni, gondolkodni, már ha ezeknek az értelmiségieknek van értelmük is, nemcsak diplomájuk.
Mitől nem tudunk létrehozni egy olyan vezetői réteget, akik nem azt a mustármagnyi rákot jelentenék a társadalom szervezetében? Miért kell nekünk elhinni azt, hogy nem vagyunk képesek egy olyan szociális társadalmat létrehozni, ahol a valódi elesettnek segítséget tudunk nyújtani, a betegeknek valós egészségügyi ellátást, a gyermekeknek valós iskolát (nem ilyen debilizáló pajtákat), és így tovább? Miért?
Persze, azt megértem, hogy egy pár ember exkluzív meggazdagodása érdekében történik ez, holmi beteges hatalom vágytól fűtve. De azt már nem értem és nem fogadom el, hogy mi, a többség, az egyházakkal, a pártokkal, az értelmiségiekkel az élen nemcsak elfogadjuk, támogatjuk őket, hanem el is hisszük amit mondanak. Egy logikus gondolkodás csak arra tud következtetni, hogy talán azért hajbókolunk a hatalom szkizofrénjei előtt, mert köztünk és köztük talán csak annyi a különbség, hogy helyet kéne cseréljünk. Azaz, a vágyaink, az álmaink, az értékrendünk csak annyit lát, hogy ő gazdag és nem én. És nekem kéne gazdagnak lenni. Ennyi.
A többi elesett, beteg, tehetetlen meg valószínű nem imádkozott eleget. Nem foglalkozott pozitív dolgokkal. És megkapta érte jogos büntetését istentől, a sorstól, társadalomtól.
Uraim. Ez nem valamiféle szent türelem, szent áhítat, hanem ez totál geciség.
Na de van egy jó hírem. Még a pozitíveskedőknek is jó hír lehet. Vagyis két jó hírem van.
Az egyik jó hírem, az, hogy ezt leírhattam nektek, és talán egy páran el is olvassátok. Ez alapjában jó hír, mert ha valamit kellett volna csináljunk a szegénység, a butítás, az elnyomás felszámolása érdekében, azt nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk kommunikálni eléggé.
A másik jó hírem, hogy az a „Poorbook” oldal, amit nagy naivan és hülyén létrehoztam a „Facebook” oldalon, ma úgy tűnt, hogy életjelet adott, mint mikor a palóka megugrik egy picit a víz felszínén, ami még nem jelent halfogást, de azt igen, hogy kerülgetik a csalit a halak.
Egy kedves facebook ismerősöm megosztott a poorbook oldalon egy cikket, amit érdemes elolvasni. És talán a cikk kapcsán el lehet gondolkodni. Hogy talán mégsem igaz az, hogy nem tudunk egy szociális alapú társadalmat létrehozni? Lehet másképpen felfogni a világot? Talán ez az a rég várt forradalom? Olvassátok el, akik nem vagytok facebook tagok, itt a cikk forrása: "a facebook Jani bácsiékért" és nyitva állok bármilyen tárgyalásra, elgondolásra, vitára.

Egymásnak reményei 2.

Sokan azt hiszik, hogy megértik a gyermekeket.
Egy pár éve, hogy főállásban a fiamat rendezem, mert nincs kéznél nagymama vagy egyéb rokon, akarva akaratlanul megfigyeltem dolgokat a gyermek, illetve a gyermekek viselkedésében.
Mindennek ideje van az életben. Így kezdem megfogalmazni magamnak a dolgokat. Felnőhetett volna a fiam úgy is, hogy más ügyel rá. Alkalmazhattam volna valakit. Mondták is a régebbi, komolyabb klienseim, miért nem alkalmazok valakit a gyerek mellé? Mert nem lehet, hogy kimaradj a munkádból, nem normális, hogy az apa ne dolgozzék. Tökéletesen meg tudom érteni ezeket az érveket. Az első évben a padlón voltam, hogy annyi adósságom van és én nyugodtan eljátszom itt a nyugis, ráérős apa szerepet, olyan nagytatásan. A második évben kezdtem észrevenni, hogy nem mindegy a gyermeknek, hogy én vagyok neki vagy más. A fiam belém fektette minden reményét. Kezdtem rájönni, hogy mi felnőttek mennyire semmibe vesszük a gyermek lelkét, az ő jellemét, vágyait, akaratát. Rájöttem, hogy elkezdődött köztünk egy olyan kapcsolat létrejönni, amit nem lehet másként fenntartani, mint ha minden időmet bele fektetem. Negyedik éve vagyok a fiammal és mostanra ott tartok, hogy nem tudom elképzelni a fiamat másnak átadni nevelésre, és én meg menjek dolgozni. Megszelídültem, ha így el lehet ezt nevezni. Megtörtént köztünk az a kapcsolat, mint az Avatar filmben, amikor összekapcsolódott a két lény farka és attól a perctől mindent együtt csináltak, együtt gondolkodtak, éltek, cselekedtek. Noha két különböző lény kapcsolódott össze, annak a kapocsnak az volt a célja, hogy együtt. Az, aki nem tapasztalta meg ezt a fajta kapcsolatot, nem tudja magát elhatárolni a mai nevelési irányzattól, stílustól. Mert mi a mai nevelési stílus? Ugyanaz, mint régen is volt, hisz nem tud más lenni valami amiben nincs tapasztalat. Hogy felülről kezelik a gyermek úgynevezett sorsát, én azt mondom lelkét. Leszarja a mai szülő a gyermeke lelkét. Lelki igényeit. Azt hiszi a szülő, hogy attól szülő, ha hétvégén jópofáskodik, marháskodik a gyermekével és beletol egy rakás pénzt a játékokba, szórakoztatásba. Annyira finom és érzékeny a gyermeki lélek, hogy rögtön lereagálja a szülő felületességét, és akképpen fogadja, vagyis adaptálódik a helyzethez, ha felületesen kezelik, felületesen viselkedik. Nem azért mert szarházi a gyermek, hanem azért, mert érzi, hogy jelen pillanatban nem mehet tovább. Szerintem itt van valami, egy gát, egy kapu, ami zárva maradhat egy életen át, majd ha a gyermek felnő, fogja tépni a haját a szülő, hogy uram isten, ez nem az én fiam, gyermekem. És talán jogosan tépi az ilyen a haját, mert valóban nem azzal a gyermekével fog szemben állni, akit elképzelt magának. A kis pisis taknyost, akinek nem volt más lehetősége, mint elfogadni az adott állapotokat. Kevesen értik meg, és ilyenkor jövök rá, hogy a mai nevelési, pedagógusi elképzelés mennyire felületes, falcs és semmi köze ahhoz, hogy mennyi pénzt öltek bele a szülők a gyermek jó létébe. Mert ezt szokták felhozni leggyakrabban a szülők a gyermekek ellen, hogy bezzeg régen, nem mint ma, hogy mindene megvan a gyermeknek és nem boldog mégsem. Az anyjáját neki még ma.
Ma már az lenne számomra furcsa, ha a gyermekek boldogabbak lennének a több beléjük fektetett pénztől. Most, hogy kezdem érteni és ismerni a fiam lelkét, látom, hogy mennyire nem a pénz határozza meg a boldogságát. A drága játék mit sem ér egy jó kártya partinál. A felnőtt világnézet nem tud elszakadni az anyagi világától. A gyermekeknél az értékrend teljesen más alapokon van még. Ezt nem látjuk mi felnőttek.
Élhetünk mi egymás mellett sok éven át és nem ismerjük egymást. Mert nem akarjuk. Hiába jópofáskodunk egymással, attól még nem történik meg az a kapcsolat. Annak a kapcsolatnak a bizalom az alapja. Hogy megbízhat e bennünk a gyermek? Nagyon fontos ez a szempont. A gyermek szempontja, hogy hihet bennünk? Megbízhat e bennünk? Holnap reggel is ugyanazok vagyunk? Holnap is számíthat ránk? Úgy tapasztalom, hogy ez fontosabb mindennél. Nem csalódhatnak bennünk egy percet sem. Sok szülő itt cseszi el szerintem, hogy ha néha úgy viselkedik is, mintha bízni lehet benne, a másik pillanatban megszólal a törvénykező benne és nem hajlandó ugyanazzal a türelmes hangnemmel kiegyezni, inkább kiossza a törvényt, hogy na elég, idáig volt, ne tovább. Tessék csinálni, mert ha nem, kikapsz. Sokan ilyenekkel jönnek, hogy a bitangnak tudnia kell a határokat. Ilyenkor fedezi fel a gyermek a szülőnek a határait. És a gyermek adaptálódik, pár ilyen eset után ő is meghúzza a határait. Ő sem hajlandó többet adni, mint amennyit kap. Sőt, kialakul benne egy még nagyobb dac, egy csalódásból, elkeseredésből fakadó dac.
Néha olyan fárasztónak tartottam, hogy a fiam örökké csak kérdez, kérdez, én meg mind csak feleljek, feleljek, de éreztem, hogy nem kérhetem arra, hogy hagyja abba. Mert olyan meghitt pillanatok ezek, amiket hamar elveszíthetünk a felületességgel. Néha olyan figura volt a fiam, miután egy csomót kérdezett, látván, hogy nem tudok mindenre válaszolni, de igyekszem, azt mondta, na jó na, nem cseszem a fejed többet, és elvigyorogta magát. Ilyenkor értem meg, hogy mennyire fontos neki, hogy bízhat bennem. Hogy nyugodtan kérdezhet, nem leszek idegbajos. Mondta egyszer a feleségem, hogy jó e az, hogy minden szarral nekem kell foglalkozni? Arra gondoltam, és mondtam is neki, hogy bármi legyen a sorsa, nagyon szeretném, ha haza mindig úgy jöhetne, hogy bátran kérdezhet, mondhat. Mert ha nem a szüleinek teheti fel a kérdéseit, akkor kinek? Ha otthon sem tud nyitott és őszinte lenni a gyermek, felnőttként sem lesz másképpen.
Sokszor hallom, látom, hogy a mai szülők felhányják a mai fiataloknak, hogy semmirevalók, ilyenkor nem válaszolhatok másként, mint hogy a mai generáció a mi generációnk tükörképe.
Ezen kéne elgondolkodni.
Mert ha ezen el tudnánk gondolkodni, akkor nem lenne mindegy számunkra a politikusaink hazugsága, a papjaink félrebeszélése, és mindent megmozgatnánk annak érdekében, hogy felszámoljuk a barom konvencióinkat, szánalmasan sablonos életünket, virtuális, tulajdonképpen nem létező közösségi életünket.
Lehetne másként élni? Lehetne. A gyermekeink erre figyelmeztetnek.
Talán ezért mondta Jézus, hogy engedjétek a gyermekeket hozzám jönni. Sok hülye idióta azt hiszi arról van szó, hogy a gyermekeket a templomba kell vinni, mondván nem lehet abban semmi rossz, hogy felajánlja istennek. De barom. Sok hülye barom. Azt hiszik az istenek fiatal vérre éhesek? Arra senki nem gondol, hogy itt arról van szó, hogy nekünk kell a gyermekektől tanulni. De hát Nikodémus az írás tudó, noha olvasott ember volt, az első reakciója az volt, hogy miként mehetne vissza az anyja méhébe újjá születni? Hihetetlen, de ennyire balfaszok vagyunk mi emberek. És eltelt kétezer év és semmi jelét nem adjuk az okosodásunknak. Sőt, balfaszabbak lettünk a balfasznál.
Én azért azt mondom, ha valamit akarunk, akkor a gyermekeink lelkével foglalkozzunk, ne azzal, hogy mit teljesít vagy sem az iskolában, életben, hogy szégyent hoz e ránk, vagy sem. Mert semmi nem pótolja azokat a perceket, mint mikor kapcsolatban vagyunk.
Lehet, hogy munkámban sok kárt tettem, több éves kapcsolat építő munkám széthullt, elvesztettem több komolyabb munkát, de nem bánom. Most tudom csak igazán értékelni azt, hogy talán a szakmai életemben is szükséges volt egy szünet, egy törés, hogy ha majd a fiam lassan önálló lesz, akkor újból kezdhetem. Az a szép az életben, hogy mindig újra lehet kezdeni.

Egymásnak reményei.

apám szerette az akt képeket.
Ha egy mondatban kéne leírjam milyen volt apám, akkor azt mondanám, hogy egymásnak reményei voltunk. És vagyunk.
Létünkkel egymást támogattuk. Elég volt minden nap egymást üdvözölni, még akkor is ha nem mindig mindenben értettünk egyet vagy nem voltunk mindig ugyanazon a hullámhosszon.
Az élet elég durva, az emberek sem különben, akik nem ismerték meg azt a szeretetet, amiről Jézus legtöbbet beszélt, hogy amint az én Atyám, úgy én is, meg másnak is csak azt kívánd, mit magadnak kívánsz, vagy szeresd a felebarátodat, apám szerint nincs más -féle szeretet, ami bármi másból táplálkozhat.
Apám olyan ember volt, aki átlátott minden emberi külsőségen, ott is felfedezte Istent, ahol senki nem látott semmit. És nem látta ott Istent, ahol mutatták a papok, püspökök meg egyéb vallások menedzserei.
Egy szabad ember volt az én apám, olyan példakép számomra, amit emberileg nem ajánlatos követni, ha az életben más terveid vannak, mint a szeretet, igazság, együttlét, azaz boldogság.
Egy ilyen ember mellett az évszakok szépek. Az eső, a hideg, a meleg is szép és kellemes volt apám mellett. Jól esett meghúzódni az árnyékba ha meleg vagy kimenni a napra ha hideg volt. A nehézségek is könnyebbek voltak, ha azt mondta ne búsulj pasi, ez is csak egy megoldásra váró probléma. Az, Aki teremtett téged, nem ró rád nagyobb nehézséget, mint amit kibírsz. És mindig úgy volt. Igaza volt. Nekem az apám Istene tetszik. Én az ő Istenét követem. Mert apámban láttam visszatükröződni az Isten arcát, és azt mondtam, ha ez az Isten, akkor oké, jöhet.  Én apám által megismertem az Alkotó Istent, és ha Jézus megígérte, hogy ha ti emberek tudtok jók lenni, akkor mennyire inkább az Atya, én elhiszem, hogy az Atya egy irtó nagyon jó Valaki, mert ha apám elesettségében is nagyon jó volt, akkor mennyire lehet jó maga az Atya?
Mindig felhányták neki, hogy de uram, hogy képzeli azt, hogy ne bűnhődjön az, aki egész életében dorbézolt és erkölcstelenül élt? Azt mondta nekik apám, hogy uram, ha a maga drága fia elesik, elzüllik, ugye elkeseredik? Mindent megtesz, hogy helyre jöjjön, ugye? Igen. Nos gondoljon bele, hogy egy nap hazatér és nem züllik tovább, belátja, hogy nem jól élt. Örvendeni fog neki, vagy elküldi a pokolba? Hát örvendeni fog neki. Na látja, majd az Atya is így fog örvendeni minden bűnösnek. Jó jó, de a gyilkosok az más. Mondták apámnak. Miért? Kérdezte apám. Ha a fia gyilkolt, kivégezteti őt is? Nem az utolsó reményét is abba fekteti, hogy megkegyelmezzenek neki? De. De mégsem korrekt. Gondoljon bele, szokta mondani apám, ott leszünk egy végtelen és tökéletes állapotban a mennyek országában, egy gyilkosnak mit jelent majd azzal a tudattal élni örökké, hogy gyilkolt? Nem gondolja, hogy elég büntetés ez? Kell még ehhez a pokol? Ha megtörténik az örök megsemmisítés, akkor mi lesz a tapasztalattal? Nem ezért van ez az életünk?
Ilyenkor nem tudtak mit kezdeni apámmal. Mint furcsaságot kezelték, aki tagadja a pokolt, az utolsó leszámolást, a nagy feltámadást, az isteni igazságtételt. Nem. Szokta mondani. Amikor az ember lecsukja szemeit itt a Földön, rögtön megtörténik a dicsőséges testben való feltámadás. Nincs a lelkek raktára, ahol várják az Armegeddont, vagy a világ végét. Azért szokta mondani, hogy még ma élhetsz a mennyek országában ha akarsz.
Egy olyan ember volt az apám, aki a börtönöket is istenesen viselte. Hatalmas csalódása volt a hatalom átvételes forradalom 89-ben, amikor felismerte, hogy több éves börtöneit majdnem hiába vállalta, mert a változásokat ugyancsak azok az emberek képviselték, akik miatt ő és generációja szabadságukat vesztették az elmúlt rendszerben.
Azért hagyta ránk az Élet legnagyobb örökségét, hogy Jézust sose tagadjuk meg, mert nincs Rajta kívül más Út.
És ebben is, mint minden másban igazat kell adjak apámnak.

Megint biznisz a magyar.

A mórlakai Péter bácsi mondta volt, hogy nagyon jó a földem uram, ha öntözni tudnám, még jobb lenne. Vett is egy pumpát, az út másik oldalán bő patak folyt, vett egy hosszú slagot és öntözte a kertjét egy pár napig. Azt mondta Péter bácsi, tudja maga, hogy az emberek verebek? Miért? Kérdeztem. Mert az emberek elvágták a slagot. Összetoldottam, feljelentettek a primörián, hogy slagot vezetek át az úton és öntözöm a kertemet. Uram, ezek az emberek verebek. Mert hogy miért öntözöm a kertem, az a bajuk. Irigyek. Azért verebek uram.
Mutatta a vicei Lajos bácsi, na né, itt megy kárba a sok alma. Én már nem szedem össze. Szedtem eddig. Szedje más. Nézz oda fel, mutat fel a dombra, ott szépen megpucolni a helyet és diófákat lehetne oda ültetni. Az is milyen pénz. De ki csinálja meg? Én már nem. Lehetne. Sok mindent lehetne.
Elnézem én is ezt a csarnokomat. Sok mindent lehetne csinálni. Hirdettem és hirdetem továbbra is, itt van, kezdjünk valamit vele. Még ötletem is lenne. Hány és hány fiatal keresi a megoldást. De persze mivel a munka elvesztette morális és anyagi értékét, nem munkamegoldásban gondolkodnak a fiatalok sem. Pedig krízis ide vagy oda, állandóan jönnek megrendelések hozzám. Persze nem az ilyen nagy pénzű munkák. Reális munkákkal jönnek hozzám. Nem felfújt számlájú munkákkal. Tulajdonképpen én már benne vagyok a jövőben. Abban a jövőben, ahol az ember imára kulcsolja a kezét, ha mézet, tojást, tűzifát kap munkájáért, adósságot is munkával törleszthet. A piacról élek. Azt hiszem ez a megfelelő meghatározása annak amiben élek. A reális piacról élek. Ha az ember egy jövőképet akar magának, akkor erre a piacra kell építsen. Vannak extrém esetek, ahol a duma, az úgynevezett marketing ideig óráig egy délibábnyi ideig azt az érzést kelti, hogy be lehet törni a gazdagok piacára. Hehh, csak kevesen figyelik meg, hogy vannak sokkal nagyobb verebek, akik ezekre a piacokra pályáznak és kiéhezettek nagyon. Erre pályázni tapasztalatlanságra vagy fiatalságra utal. Naivitásra mindenképpen.
Sok mindent lehetne csinálni, csakhát mindent el kell kezdeni valahol.
Vettem a fáradságot és elolvastam a Mikó Imre vitairatot. Amire hivatkoznak ezek az új erő mutogatások. Azon kívül, hogy kéne egy vállalkozói katasztert létrehozni, más konkrét tervet nem tudtam kihámozni a vitairatból. Majdnem harminc oldalon keresztül ilyen hegyibeszéd -féle ötletek vannak felvázolva, ha netán most leszáll valaki a banánfáról és nem tudja, hogy mennyi mindent lehetne csinálni. Sok mindent lehetne csinálni. Érdemes elolvasni, hogy mennyi mindent. Arról nincs szó, hogy bármelyik sokmindenből egyet is miként lehetne megcsinálni. Hogyan? Mikor? Mivel? Kikkel? Miért?
Jó, hogy van ez a fészbukk. Mert ott van minden akárki aki számít. Írtam is ezeknek az erdélyi magyar néppártosoknak, mert ők jöttek ezzel a vitairattal, hogy valaki elmondaná e nekem pontosan miről van szó, mert nem értem. Azt válaszolta a névtelen valaki az EMNP színe mögül, hogy jöjjek javaslattal. Hogy menjek javaslattal? Én? Azt hittem ők már tudják, hogy szedjék ki a szarból Erdélyt. Azért fordultam hozzájuk, hátha adnak holmi válaszokat. Akár jöhetnék is javaslatokkal, de elmúltam már tizenhat, hogy higgyek a mesékben. Az mese, hogy akármelyik pártot érdekelné, hogy mit gondol a nép. Hogy miben van? Hogy él? Hatalmi pozíciók megerősítése itt a tét, nem az erdélyi magyar jóléte.
Tíz évvel ezelőtt írtam volt már, hogy majd újra inventálják a magyart akkor, amikor megéri majd magyarnak lenni. Hát lám, olyan időket élünk, amikor megéri magyarnak lenni. Valakiknek nagyon megéri. Annyira megéri, hogy megéri hülyének, balfasznak nézni a magyar kispolgárt. Mintha most fedezték volna fel a magyarságot, úgy osszák mindenfelé. Ugye milyen fasza?
Mert nem az van a Mikó Imre vitairatban, hogy uraim, mi a nagy Verebek, akik eddig összelopkodtunk mindent amit lehetett, most ezt a lóvét befektetjük kamatmentesen a magyarságba. Nem az van, hogy ebből a lóvéból autópályákat építünk, magyar termelőknek üzletházakat, nem ez van ebben a vitairatban. Az van benne, hogy lehetne sok mindent csinálni. És elég sokat említi ez a vitairat az uniós pályázatokat és a közmunkákat. Most akkor nem értem, leszünk gyarmat vagy sem? Hát nem ezért magyarkodunk most, hogy ne legyünk gyarmat? S akkor mi van ezekkel az uniós pénzekkel? Ja, hogy a Verebek onnan is szeretnének kanyarítani?
Mitől nem lehetne? Életemben sokszor volt nekem szegezve ez a kérdés. Mitől nem lehetne például szép vésőnyeleket semmiből esztergálni? Akár ceruza tartókat is szép magyar mintákkal rajta? Mitől nem lehetne készíteni? Nem sok anyag kell hozzá. Vagy mitől nem lehet tulipán ládás teafű tartókat készíteni? Az ember az unalmas délutánjain milyen jól kifestegeti? Mitől nem lehet? Lám mennyi lehetőség!
Így a Mikó Imre vitairatban is. Kellenek az autópályák. Vállalkozásokat beindítani. Kellene ültetni. Fákat, kerteket. Értitek? Érzitek, hogy mennyi mindent lehetne csinálni?
Mondhatná valaki, ennyire hülyék lennének ezek, hogy naivan álmodoznak? Vagy csordúl belőlük a jóindulat, és ezért érdemes rájuk szavazni mert látszik milyen szép, tiszta, nemes dolgokat álmodnak meg? Mert aki ilyen szépeket álmodik az nem lehet rossz ember?
Nem uram! Ezek az igazi Verebek. Akik beetetnek minket férgeket az ilyen dumákkal, mert tudják, hogy a nép jóindulatú és magára veszi más bűneit is. Mert azért vannak ezek a lehetne, a mitől nem lehetne kérdések így feltéve, hogy a kispolgár magára vegye a tehetetlenség bűnét is.
Van nekem egy ilyen érzésem, hogy ezt a gazdasági krízist pontosan a nemzeti színbe, konzervatív palástba öltözött verébsereg idézte elő, mert mindegyik egyhangúlag vádolja a dúskáló, a pénzéhes, a magát eladott kispolgárságot, hogy miatta lettünk gyarmat, miatta lettünk idegen hatalmak rabjai. De sebaj! Jönnek a vitézek! Úgyhogy nép, adj lóvét az új hadseregre, mert lesz neked ezentúl jurta sátor, föld a puszta kezeidhez, aztán te csak rittyentsed a kölkeket, másra ne legyen gondod.

Amit a nép nem tud...

angyaltuzben.blogspot
Minden passzol ebben az életben. Egy dolog nem. Szerintem. Hogy úgy van beállítva Isten személye, mint aki haragszik a teremtményeire. Már a második osztályban vallás órán ezt tanítják, hogy Isten szövetsége nem olyan, mint két ember szövetsége, ahol a felek kiegyeznek egymással. Nem. Isten szövetsége egy irányú. Ő ajánlja és Ő dönti el a feltételeket.
Furcsa ez a megközelítés. Olyan ez, mint amikor az ember úgy érzi, hogy valakit megismert, aztán jönnek a jó barátok és kezdik mosni azt a valakit, addig addig, amíg az ember el is hiszi amit mondanak róla.
Amikor két ember kiegyezik, szövetséget köt, valamennyire egymás érdekeit is nézik. Mert a szövetség azért történik, hogy egymáson segítsenek. Csakis két olyan ember tud hosszú távú szövetséget kötni, akik közben betartják szavukat, és ha történik is valamelyiknek valami baja, a másiknak is érdeke rajta segíteni, hogy be tudja tartani az adott szavát. A szavatartó ember szabad emberre utal. Aki tud dönteni. Aki meg tud dönteni, az gondolkodó, érző ember. Az érző ember tud szeretni. Aki szeretni tud az szereti a szépet, a szerelmet, a jó életet. Az ilyen szereti a kiteljesedést. Ennek az érdekében kötött szövetséget mással. Az ilyen ember meg megválogatja, hogy kivel szövetkezik.
A vallások azt mondják, hogy hallelúja, örvendjünk, hogy ugyan egyoldalút, de szövetséget ajánlott fel az Úr. Jobban mondva parancsot adott bizonyos törvények betartására, ha élni akarunk a Földön.
Ha szétnézek a természetben, melynek minden porcikája a Teremtő Istenre utal, azt látom, hogy Istennek nemcsak tetszik a szép, a jó, hanem egy tökéletes művész, egy romantikus, gazdag humorérzékű és végtelen nyugodt, szabad Valaki, Aki az egész Földet szerelemből teremtette.
Itt nem passzol nekem valami. Hogy akkor a másik pillanatban, miközben teremtése kertjében gyönyörködik, mikor megpillantja az embert, akiről azt mondta, hogy a teremtés koronája, összehúzza szemöldökeit és a szigorú törvénykező szólal meg benne.
Lehet, hogy a szkizofrén emberek így viselkednek. De nem jön nekem, hogy így lássam az Istent. Én mint ember képtelen lennék valakit csak heccből megbüntetni. Hányszor mondta Jézus is, hogy ha ti ember létetekre tudtok egymásnak jót cselekedni, akkor mennyire az én mennyei Atyám, aki tökéletes.
Ha belegondolok, kinek érdeke ilyen mérges istenképet hirdetni? Hát annak, aki az igét hatalomszerzésre használná. Hogy van egy irtózatos nagy hatalmas isten, aki meg van haragudva az emberiségre, de szerencsére van ő, mint felkent pap aki a mediátor isten és ember között, akinek hatalma van bűnt bocsátani, eldönteni, hogy ki üdvözül és ki nem. Tehát Jézus hiába jött.
Az, hogy írás tudó és tanító, az más lenne. Azt elfogadnám. Egy olyan bölcs ember személyében, aki mindent elolvasott és tárgyilagosan, a kevésbé olvasott ember számára is érthetővé tenné mit írtak régen és mit írnak vagy gondolnak ma az emberek Istenről.
Igen, elfogadnám a papokat, ha mint a rajzfilmekben arra lennének képesek, hogy harcosokat újraélesztenek, esőt tudnának varázsolni, meg erőitalt kotyvolni mint Aszterixben. De hogy engem, a népet ijjesszen egy egyoldalú szerződéssel, amit nekem nincs jogomban elfogadni vagy sem, ez nekem nagyon sántít. Valami nem passzol.
Már az is gyanús, hogy mindig arról van szó, hogy az ember milyen bűnös. Ha jobbra megy, miért nem balra megy? Ha dolgozik, miért dolgozik? Ha nem fizet, miért nem fizet? De egy papot sem hallottam eddig, hogy Istenhez fennhangon kiáltson, hogy adj esőt, mert a néped éhezik. Vagy adj bölcs politikusokat, akik értik a gazdaságot és munkahelyeket tudnak teremteni. Adj erőt a népnek, hogy dolgozhassanak minél többet. Nem. Örökké csak az ember bűnös állapotát piszkálják, és habár megtért már hatvanszor az ember, hetvenedszer is cseszik az agyát. És addig addig imádkoztatják a népet, amíg már önként lóbálja magát, mihelyt meghallja a harang csengését. Olyan, mintha az értelmet felváltotta volna valami szent bugyutaság, lelki vakság.
Mikor az ember megszűnik gondolkodni, érezni, látni, hallani, amikor már semmi sem érdekli, csak egymagában mormol, amikor már semmiről nincs semmilyen véleménye, amikor már nem képes semmire, amikor már csak egy zöldség, akkor körülállják és csodálják: íme a szent!
Egyik felén a kicsorduló, rothadásig bővelkedő élet, amit még maga a Teremtő is megcsodál, a másik oldalán az önsanyargató ember, aki megtagadja magától mindazt amit Isten neki teremtett, mert leállt valami fontos funkció az agyában.
Az egyik oldalon az életvidám, fülig mosolygós gyermekek önfeledt öröme, boldogsága, a másik oldalon a savanyú, szürke törvény, ami egy csapásra megront minden ünnepet. És ebben az ünneprontásban tud remekelni ez a magát mediátornak öntitulált papi sereg.
Jézus azt mondta, jöttem mindezek eltörlésére. Nem hisszük. Inkább hisszük az emberek kitalálta vallásokat. Nevetséges szertartásokat, melyek egy esőt sem képesek generálni. Viszont nemzeteket keseríteni, életkedveket szegni, szerelmeket lehűteni, azt tudnak.
És nem utolsó sorban, bátorítják a lustaságot, a nemdolgozást, az ingyenélést. Azt mondják, hogy ezek a gaz, istentelen liberálisok miatt szaporodtak el a nemdolgozó, lusta, büdös, agresszív, követelőző, szaporodó népek. De hát a kereszténység vezetői feszt vádolják a dolgozó embereket, hogy hova annyit gyűjteni? Hogy ez a fogyasztói világ nem vezet semerre. Hogy kufárokkal szövetkezett az istentől elfordult emberiség. S akkor van ez a szent semmittevés. A heti egyszeri mosdás. Tűz körül danolni. Valószínű citerázni, sípolni, dobolni. Hogy ne legyünk gyarmat. Hogy legyünk mik? Mint a cigányok?
Nem. A papok is arra kéne buzdítsák a törvényhozókat, rend ellenőröket, hogy nem igazság, hogy az is egyék, aki nem akar dolgozni. Nem. Azt kell támogatni aki dolgozni akar. Nem ütni kell rajta, hanem támogatni. Ki jön az ilyen egyenlőségi marhaságokkal? Nem a keresztény egyházak? Dehogynem. De a lustákhoz nem megy, hogy papoljon nekik erkölcstelen életmódjukról, hogy ingyen, munka nélkül akarnak megélni és másokat is arra buzdítanak, tanítanak, hogy ne dolgozzanak, hanem kéregessenek, lopjanak, csaljanak, hazudjanak.
Na látjátok, itt is bibi van elásva. De hát ezek a szent tabu problémák. A szent hályog a benarkózott szemeken.
Én azt mondom, amíg van erőnk, dolgozzunk. Alkossunk. Ne lustáljunk. És igenis, mondjuk ki az igazságokat. Hassunk oda, hogy ne élősködjenek munkánkból olyanok, akiknek életformájuk tiltja a munkát.
Jézus azt mondta, az én Atyám mindig dolgozik. Ha az Isten is feszt dolgozik, biztos nem kényszerből dolgozik. Nem látom semmi akadályát, hogy mi is dolgozzunk.