Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Turira érett

Hiába próbálja mondani a lélek, hogy a “device work properly”, mert noha a device lelkileg kész, fizikailag valóban kész. Rájöttem, nálam már nem tréning kérdése, hogy egy nap mennyit tudok dolgozni. Lehet, hogy valamikor az én korombeli emberek ebben a korban sokkal teherbíróbbak voltak mint én. Sőt, biztos vagyok benne.
Csinálom, csinálom, nézem az órát, s csodálom magam, hogy minnyá nyolc órája megállás nélkül dolgozom. És másnap is. Mert az adrenalin strófolja magát, a munkát le kell adni. Aztán a munka leadva, este hétkor beájulás. Éjjel rácsodálkozom a sötétre, a falon a leddel világított órám egy órát mutat. Nosza hamar tüzelni, lehűlt a lakás. Én meg csurom víz. A fűtési procedúra miatt ki kell menjek, le kell menjek a műhelybe. Ez általában teljesen felébreszt. Megrakom a kazánt, megvárom míg begyullad. Mehetnék vissza az ágyba. De tudom, hogy hiába. Éber vagyok már. Persze fáj mindenem. A cukor éjjel dolgozik a legjobban bennem. Valószínű azért izzadok le rendszeresen.
Kisilabizáltam az utóbbi években, hogy erőmet beosztva, a reggeli házi tevést- vevést leszámítva, reggelik készítése, uzsi csomagolások, mert anyjuknak is csomagolok, képes lenne semmit se enni a patikában egész nap, szóval ezeket leszámítva, optimális lenne négy óra műhely munka. Pihenés után, persze gyereket hazahozni iskolából, esetleg két órát még rászánhatok egyéb tevékenységekre. Így van egy kiegyensúlyozott életem, és ha ez állandósulni tudna, nem fájna annyi mindenem. Még egyelőre ez lehetetlen. Három négy napot hajtok, aztán jön a lerobbanás. Ha ezt huzamosan kell csináljam, jöhetnek az energejzerek. Azok hiába cukortalanok, adnak némi energia reményt, de valahogy azok is cukorrá vállnak bennem. A magas cukor bennem pedig az ízületeimben rögtön jelez. Minden arra kötelez, hogy életformát kell váltanom, ha élni akarok. Itt nem a több saláta bevitelről van szó, hanem ami a legnehezebb, a kevesebb munkaidő.
Nagyon bonyolult folyamatok zajlanak bennem emiatt a munkaidő frusztráció miatt, oda jutottam, hogy a határidőkre rendszerint idegbajos vagyok, izgulok, megy a hasam. Utálni kezdtem azt amit csinálok. Utálom a megrendelőket. Nem akarok már senkinek sem szép bútorokat csinálni. Basszák meg.
Egy egész sorozat probléma vezetett idáig, az este mondtam a páromnak, hogy most először fogant meg a fejemben, hogy esetem már egy pszichológusra érett. Rögtön rábólintott, hogy szerinte már régen az, az esetem. Létezik, hogy esetem már túllépte az agyonhajszoltságot? Bediliztem?

Éjjel egy. Befűtök, nincs másra kedvem, bekapcsolom a tévét. Éppen Mel Gibson “Apocalypto” filmje megy. Láttam már évekkel ezelőtt. Újra lenyűgözött. Az emberi erő, azok a természet adta izmok, az a teherbírás, a túlélés ösztöne, a bátorság, hihetetlen mire lehetett képes valamikor az emberi test. A gyenge, az elhízott ember nem élt sokat. Elhulltak a törzsi harcokban, vagy utolérte egy párduc. Éltek az erősek, a fürgék, akik bírták az éhezést, a viszontagságot, a stresszt. Alapjában véve elemük az agresszió volt. A pacifizmus, a jézusizmus, a gondolkodó életforma kihat a testre. Egészségtelen önsanyargatásra bír, a lélek kap nagyobb hangsúlyt, kirágja szó szerint a gyomrot, a szívet s mindent ami az embert mozgásra bírna. Ahhoz volt viszont esze, hogy kitalálja az ágyút. Hogy helyette vigye a halált. Egy lelki formája a harcnak. Aztán valahogy zakatoló fejjel elaludtam.

Elkezdtem ásni a kertben. Napi fél óra. Amikor az idő engedi. Messzenézésekkel kitelik az óra is. De konkrétan azt mondtam, legyen napi fél óra. Mert nálam a munkaidő nem az eltelt idő, hanem a ledolgozott idő. Üresjáratra nincs haszon. Ez csak az alkalmazottnál igaz. A magán vállalkozónál nincs üres járat. Ha tizenkét órából négyet elszöszmötölt semmit tevéssel, az csak nyolc óra hasznos munkaidő. Bármennyit optimizáltam magam az idők folyamán, rengeteget jártam üresben.
Felvett munkáim az év nagyobb részét kiteszik. Ezért úgy döntöttem, hogy leállok a rendelések felvevésével. Ha egyedül dolgozom, azok kitartanak engem. Visszafogott költségvetéssel, rendszeresített munka beosztással, talán bevezethetek egy délelőtti öt munkaórát, amiből egy óra a kert lenne. A kert lenne a pszichológia óra. (Kell a bánatnak agyturkász, tudom én pontosan mi a bajom). Négy órát pedig a munkáimra szánok. Ez a tervem. Muszáj meghúznom a vonalat. Vége a sietős munkáknak, vége a nehéz ajtóknak, ki kell találjak mást.

Opció lenne az is, ha valaki kibérelné a műhelyemet. Nem opció, mert nincs aki. Szó szerint senki nem dolgozik már semmit. Hacsak nem kapnék valami migránsokat, akik hajlandók lennének vállalkozni. Ilyen sok kicsi sárgát, akik otthon ereszek alatt, flakonból vágott papucsban olyanokat faragnak guggolva, hogy az ember képe leszakad.
Milyen kurva ez az élet. Amikor fiatal voltam, senki nem adott volna egy fészernyi helyet a műhelyemnek, mindenki szorongatta az eresz alját, nehéz béreket fizettem, mégsem hagytak nyugton, ma itt van a falunyi csarnokom, a kutyának sem kell. Bezzeg ha tudnák a bangladeshiek, akik minden reggel egy arasszal arrébb kell költözzenek a vízszint emelkedése miatt.
Az én munkám és hivatásom az lenne, hogy ránézzek a műhelyre, segítsek a rajzokban, ötletekben, megoldásokban, munkafolyamatok kitalálásában, gépek karban tartására, jöjjenek a mostani harmincasok és mondják nekem, tata, nem tudnál ott csendben meglenni az irodádban? Menj szépen bigfarmozni és hagyjál minket dolgozni bazmeg. De nem bazmeg. Ha egy deckát le kell gyaluljak, megyek harminc métert a gyaluig, onnan húszat a cirkuláig. És még a szellemek sem járnak körülöttem.
Ez van nálam. De ha kizoomolnánk a műhelyemből és felülről néznénk a szitut, látnánk, hogy mindenhol ugyanez a helyzet. Üres fészerek, kongó műhelyek, elöregedett, frusztrált szakemberek. Csak azt nem értem, honnan az a sok ezer leparkolt autó és a teltházas bevásárlók? Hol a picsába nyomtatják ezek a pénzüket?

Egyértelmű, elveszlődtem az életben, nem érzékelem már az összhangot, kifutott alólam a talaj. Őszintén remélem, hogy ezt csak én érzem a szánalmas koravénségemmel, és mindenki másnál minden oké.