Haladás


Ha tetszik, ha jobban hangzik, hát megadtam magam. Megadtam magam a haladásnak.
Miért olyan nagy dolog számomra? Mert én egy konzervatív személyiségnek ismertem magam, aki a hagyományos értékek mellett szavaztam. Igaz, nem mindig. Fiatalságom inkább a lázadásról szólt, a haladásról. Aztán jött a belátás korszaka, amikor a környezetem valahogy megértette velem, hogy a hagyományőrzés fontosabb a haladásnál. A megállapodás, a röghöz kötődés. A kereszténység. Amilyen komolyan lázadtam, olyan komolyan vettem hagyományos kereszténységünket, magyarságunkat. És talán ez volt a baj. Ezért tudtam felfedni legalább magam előtt azokat az igazságokat, melyek nem állták meg az idő próbáját és most, mint féligazságok igencsak kilódítottak fanatizmusomból. Langyos lettem. Fentről kezelem a dolgokat. Kezdem hinni, hogy mindenből egy kicsit, hogy talán mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza.
Kezdem vallani, hogy örvendhetek a természetnek, a szerelemnek, a szépnek, a jónak, a hasznosnak. Kezdem szeretni a pénzt. Szeretnék egy jó autót. Pirosat.
Látom, hogy mi emberek szét trancsíroztuk a természetet. Nincs visszaút. Kezdem hinni, hogy ez is volt a cél. Hogy szétszedjük ami jó, hogy majd egy új kezdésekor jobban oda figyeljünk. Remélem a Teremtő megbocsájt nekünk. Kezdem vallani, hogy éljünk amíg tudunk és amíg lehet. Hiszem, hogy a gyermekeinknek rosszabb lesz, mint nekünk, hiszem azt is, hogy jutalmuk is nagyobb lesz. Hiszek a Gondviselésben. Hiszem azt, hogy nekünk minél többet kell együtt lenni, kevesebbet kéne dolgozzunk, tudatosan kellene vállalni a nincstelenséget, hogy több időnk legyen egymásra és az élethez, mert ki van mérve számunkra minden.
Hiszem, hogy erre jogunk van és talán lehetőségünk is.
Azt hiszem, ha az első 22 évet lázadtam, aztán a következő 22-öt megalkudtam, ideje magamra is gondolnom, az én boldogságomra, az én kedvtelésemre, hátrahagyva nemzeti és vallásos fanatizmusomat. Hátha még ad az Élet egy húszast, azt mondom, kezicsókolom.