Az agresszor

Vannak ezek az agresszorok. Ha tőlem telik nem használok idegen szavakat, de néha nagyon kifejező egy egy idegen szó. Mert ha azt mondom, hogy vannak ezek az erőszakosok, az emberben mindjárt az ugrik be, hogy talán túlzás valakiről azt mondani, hogy erőszakos, holott csak egy kicsit rámenősebb.
Például társaságban valaki megszégyenít egy banális dologgal, nevetve derül egyet valamilyen banális szarságodon. Kinek nincsenek banális szarságai? Egy diplomata agresszornak az lenne a reakciója, hogy egy még banálisabb dologgal lejáratja a kezdő agresszort. De egy egyenes, őszinte emberben nincs meg a megfelelő alkat ehhez. Egyrészt azért mert őszinte szívvel ment abba a közösségbe, másrészt nem kakaskodni ment, mások banális szarságait bemocskolva fedezni saját senkizmusát. Szolgálni ment a jóhiszemű, nem másokat lejáratva mint egy vámpír mások véréből élve. Persze az agresszor mindig kicentizi magának az ilyen jámborságokat, mert gyávaságában megkapja azért az áldozatait. Ő sem kezd ki akárkivel, hacsak mélységes butaságában nem ver félre a baltával.
Mondhatnám egy szóval azt, hogy a világon minden közösség így kovácsolódik össze, hogy kiiktatja magából a jóérzésű tagokat, mintegy a köz butaságnak hallgatólagos örökérvényt szerezve, de megpróbálom azért kibontani ezt a diót, hogy ha majd a fiam megéri az én koromat és netán elolvassa mai gondolataimat ezekről és nemcsak ezekről, mintegy atyai áldást kapva megnyugodhat, hogy nekünk az agresszorokkal szemben nem a viszont agresszió a megoldás, hanem az agresszorok messze elkerülése.
Milyen szintig? Az Atya Úr Istenig. Odáig.
Nem gyávaság ez, hanem önvédelem. Önvédelem saját magunktól. Mert amilyen bárgyú szemekkel nézünk a világba, olyan vadak is tudunk lenni. Talán a legjobban illusztrálja Charles Bronson egyik film alakítása, amikor békében élő öregemberként ismerik a negyedben, aki a légynek sem ártana, de ha egyszer felbaszták az ágya alól előszedi a zsírba tett megannyi fegyvereit és szétlövi a negyedet annyira, hogy kő kövön nem marad semmi.
Önvédelem az agresszortól. Mert a pimasz, szemtelen szóagresszor mindig mosolyogva és csendben oltja mérgét az áldozataiba, annyira, hogy bármilyen sértőek vagy hamisak a vádai, bármiféle szó vagy tettleges viszont agresszió a sértett fél végét jelenti. Egyébként sincs védekezési lehetőség egy ilyen agresszorral szembeszegülni, mert mint mondottam, a közösségi többség eleve erre van ráhangolva, magyarán a bénázó csibét az egyébként ártatlan és bamba kis csibék tolongásukkal halálra tapossák.
Az ilyen agresszorral szemben a magunk fajtának egy fegyverünk van: messze elkerülni. A harc egy ilyen agresszorral olyan mintha az átjárón ütnének el: jogod lett volna átmenni, de halálra gázoltak.
Ahogy boncolja az ember ezt a témát, mely olyan mint egy hagyma, rendre lehámozva a rétegeit végig csíp, rájön, hogy bármilyen közösségben ott van az agresszor és a jóérzésű embereket a pályán kívülre kényszerítik, akik vagy elfogadják az outsiderséget vagy bekergetik magukat az alkoholizmusba.
Egyszer kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem egy közösség tagjai ezek szerint mind balfaszok? Nagyrészt igen, feleltem, balfaszok, a többieknek meg nem számít az amiért ott vannak, lehet felőlük háré krisnás klub vagy nemezező vagy akár motoros klub is, egyszerűen tartózni akarnak valahova és mosolyognak mint valami idióták, mert nem mernek magukkal szembe nézni. Ezért van az, hogy egy tiszta ember mikor bekerül egy bármilyen közösségbe, egyrészt az agresszorok begerjednek, másrészt a tagságot fedezők tömege mintegy igazolásként, hogy évezredes tunyasági kapacitásukon nem esett csorba és genetikai kódjukban helyesen van beleégve a döntésük, az agresszorral együtt röhögnek a kínba hozott ember banális szarságain.
A tiszta ember általában okos is, de ha valaki ilyen tiszta ember kételkedik, akkor most én arra buzdítom, hogy ne kételkedjen okosságában és ha ilyen agresszorral találkozik, száznyolcvan fokos fordulásban hagyja el a helyszínt és menjen vissza odújába, amit direkt arra épített, hogy egyedül fel tudja találni magát. Az ilyen okos ember nemcsak azt tudja, hogy egy ilyen agresszornak ha bekever neki egy átszállót, könnyen börtönbe juttatják, de a legjobb esetben is, ha valamilyen csoda folytán le is győzi az agresszort, mit érhet el vele, hacsak az agresszor helyébe nem lép? Akkor viszont nem más mint egy akármilyen más erőszakos.
Lám Jézus is némán állt Pilátus előtt. Szétbaszhatta volna az egész mindenséget, de nem tette. Mert az agresszor egy olyan állatfaj, melyhez a szó úgysem jut el.
Hogy az ember akkor egyedüllétre van ítélve?
Igen.
Viszont a tiszta, egyenes ember egyedüllétében is feltalálja magát, de az agresszor egy senki a közösség nélkül. A közösségnek sincs identitása egy agresszor nélkül.
Nem jobb ezt tisztán látni? Tudni előre, hogy ez a mi életünk, ezek a mi határaink? Mert mire jó befurakodni egy közösségbe, mely csak átalakulva, személytelenül fogad el? Örökké alkalmazkodni, patkány élet.
Írtam több fejezetet a tékozló fiú értelmezéséről. Reális helyzeteket írtam meg, nem valami agymenéses fabulációim voltak azok. Egy adott konkrét esetben a tékozló fiú szerepét osztotta nekem az agresszor, aki az otthon ülő, jólfésült fiú volt, aki az atyaisten vállát veregette és az utólag tékozlóvá űzött fiúra uszította a megingathatatlan mindenhatót. A legnagyobb csalódást okozva magamra haragítottam úgy az agresszort, mint az atyaistent, hogy nem vállaltam be a szerepemet. Nem mentem vissza könyörögve. Kiléptem és bevállaltam az outsiderséget, amit sem Péter sem Pál nem vállalt be. Általában a gyáváknak kellenek az olyan kellékek mint az égő csipkebokor, a kettévágott tenger, a pusztában való jelenések s ilyenek. Az egyenes ember megelégszik az adott szóval. A hittel.
Mondtam akkor magamban, ha visszamegyek és “veszem” a lapot, összetaposnak mintha egy mozdony ment volna át rajtam és azt sem tudom, miért.
Meg kell előzni a betegségeket, szét kell nézni az átjárón, akkor is ha zöld a lámpa, nem szabad visszapofázni mert sok kétlábú hülye mászkál ezen a világon...

Herkentyűburger

Azt hiszem Pál mondta volt, hogy görögnek görög lesz, csakhogy megtérjenek az Úrhoz. Na én is azt mondtam, hogy a fiamnak Mekkdonáldz leszek, csakhogy ne szokjon rá a műételre. Mert ennek a tudományos étkezésnek van egy önetető szerketyája, olyan ízeket kavarnak bele az üzleti étel alapokba, hogy a szervezet mint a drogot csak kéri, kéri, amíg túladagolás által meg nem reped. Nem lehet jóllakni belőle, nem is táplál, csak kénytelen az embernek zabálnia. Az idő nem engedi, hogy az ember természetesen és egészségesen táplálkozzon, egyrészt nincs idő itthon sokat főzicskélni, bíbelődni a kajákkal, másrészt az alapanyagok is csak üzletekből, pontosabban üzletházakból beszerezhetők, mert sajnos a piacon is leginkább a korrupt, az agyon és mesterségesen felhizlalt ételalapokat lehet megvásárolni. Például én hiába akarok valamennyire természetesen fürjeket tartani, mert azok is generációk óta ezekkel a génmanipulált kevert kajákkal vannak tartva, megszokták, talán más kajákkal csak kísérletezni lehet, viszont kérdéses, hogy nem e okozol több kárt bennük?
Azért, hogy a facebook jó oldalát is említsem, ne csak a rosszat, igaz egyszer töröltem magam onnan, de aztán felmérgelődtem, hogy egy szerszámmal ha összevágod magad, akkor balfasz vagy, mert ha jól kezeled azt a szerszámot, egy nagyon hasznos eszköz is válhat belőle. Na így lett aztán nekem hasznos szerszám a facebook, mert lassan vágom ki a buzgó vallásos meg politikai megosztókat és keresem én is a szakmai és egyéb hasznos oldalakat, melyek nap mint nap ontják a hasznos infókat.
Így találtam rá a “Minden ami házi” oldalra és másoltam ki a házi hamburger receptet. Ha Pál görög lett a görög megmentésére, azt mondtam, a fiamért megtanulok burgert készíteni.
Amikor megsütöttem az első fasírtomat, az első rántott hús szeletemet, azt mondtam magamban, na a gasztronómia leple lehullt előttem. Mert mindig is úgy voltam ezzel, hogy uramatyám, mindenhez nem akarok érteni, a főzéstől úgy lelkileg, mint testileg megtartottam a három lépés távolságot, felszínes kapcsolatom volt vele: tojásrántotta, kakaó. Igaz, ahányszor kellett, szívesen mosogattam, a fiamnak mindig is én csomagoltam óvodába, iskolába, és ja a reggeli kávét is én készítem elő.
A jó háziasszony munkája nem akkor látszik, amikor műveli, hanem akkor, amikor elmegy. Olyan ez mint az udvari kert. Amíg műveled, nem igazán látszik mit dolgozol annyit, viszont ha nem műveled, a gaz, az elvadult növényzet kimutatja, hogy ugyan biza ehhez sok munka kellett.
És én akkor elkészítettem az első adag házi burgert, a fiammal lelkesedve sürgölődtünk a konyharészében a házunkban, mert mi olyan amerikásan rendezkedtünk be, hogy egy helyen van minden: konyha, háló, nappali. Vettünk darált húst, finom cipókat, zöldségeket ás lesütöttünk tizenegy burgerre való olyan kerek és lapos húst. Az íze messze felülmúlja a mekkdonáldz csízburgerét, és három harminc helyett kettő tízbe jött ki nekünk egy burger. És van ennek még egy másik vonzata, hogy a fürj tojásainkat első ízben belső körben tudtuk értékesíteni, hisz nem kevesebb, mint tíz fürj tojást kevertünk a burger masszába. Amikor majd a saját kertünk zöldségeit fogjuk belevágni, és majd a saját cipóinkat fogjuk megsütni, akkor lesz ám az igazi.
Ezt a burgert mi elneveztük Herkentyűburgernek, a Spongya Bob Kocka Nadrágból.
Nehéz párhuzamosan élni. Egyrészt a vinnyogó gazdaságban hajtani, mert ez nem kívánság műsor, hogy ha akarsz hajtasz, ha nem akkor elég csak a fellegekbe nézni és ájtatoskodni, másrészt minden összekuporgatott piculát betenni a kertbe, a madarakba, azon a címen, hogy létrehozni egy fentartható jövőt. Mert jelenleg ez a fenntartható jövő prodzsekt inkább egy hóbort, egy hobby, minden, csak nem rentábilis. De ha azt veszem, hogy ez a Csabi, és nemcsak ez a Csabi, hanem elég sokan naponta elfüstölnek egy pakk cigit, mondtam neki, te ha napi egy fürjet veszel belőle, egy év alatt lenne háromszáz fürjed, még talán megélhetsz belőle mint a kilenc diófás anyóka. De hát ezzel a cigivel úgy vannak a népek mint a tudományos étkezéssel, hogy etetik magukat a titkos szerek, és nemcsak a halált hozzák előbbre, hanem szétbasszák az ember ízlelő képességeit és oda kerül, hogy a zöldség sem lesz elég ízletes neki, ha nem sózza agyon és nem szór rá étel ízesítőt.
Nahát többek között ezt hozta ránk ez a Merkel világa, aki most felfedezte számunkra a munka fogalmát, hogy ott gebbedjen meg ahol van.
Kihívás és harcmező áll előttünk. Nap mint nap közelebb kerülni a természeteshez, még akkor is, ha ezek a lépések félénkek, balfaszok, ismeretlenek. Mert nincs más út. Mert mi legyen? Menjünk bele a tudományosba nyakig? Meddig lehet fokozni? Nem szeretném kipróbálni.
Hogy élnek a fürjeim, növögetnek a csibék, nyílnak egymás után a virágjaim, nőnek a palántáim, hajtanak a rózsák, most már egy szőlőtő is kihajtott, ezek az én megnyert kis harcaim. Az is megnyert harc, hogy a halálra ítélt fürjek elkezdtek enni, megnyugodtak, tojogatnak, a nyomortól lecsupaszodott testük elkezdett tollasodni, visszakapják lassan az önbizalmukat, ezek nekem kis sikerek. A nagy harcban kis győzelmek. Az apró lépések politikája. Igaz, sok kicsi, apró lépés sokba kerül, mert egyszerre több mindent akarok én is csinálni, de legalább azt nem mondhatom, hogy nincs munkám.
Szétszedtem például egy orosz bukó vízpumpát, azt mondták, hogy azok szarok, nem lehet őket javítani. Szétszedtem, le volt esve egy csavar, ami a mozgó membránt rögzítette a tengelyhez, vettem olyan anyát, mely azt mondja, hogy önszoruló anya, valójában van benne egy műanyag gyűrű, ami ráerőltetve szorítva tartja az anyát, a rezgéstől nem lazul könnyen. Az összes anyát lecseréltem ilyenre, azóta tökéletesen működik, vígan öntözhetem a kertet. A fűnyíróval is volt valami érintkezős hiba, volt neki egy szétszedhetős karja, azt összecsavaroztam, hogy ne mind essen ki, szépen lenyírta Csabi az udvarokat. Ez mind idő, pénz, munka, fáradság, és mintha nem látszana semmi belőle. Per totál van egy ilyen lúzer szaga, dizájnja.
Most ezt csináljuk. Holnap mi lesz? Ki tudná megmondani? Attól függetlenül a mai porciómat kiveszem.
Ja, és a burgerharcot is megnyertük...Három harminc helyett kettő tíz, amiből nulla harminc visszajött a fürj tojásból. Egy: sokkal jobb az íze. Kettő: jó móka volt...

Rázzad bébi rázzad...

Olvastam valahol, hogy a munkásokról manapság nem nagyon készülnek irodalmi alkotások. Már éppen jelezni akartam, hogy de hogyne készülne, hisz rengeteg blog a munkáról szól, az emberek munkásságáról, leleményességéről, de még jó, hogy nem kezdtem el a jelzést, mert eszembe jutott, hogy állj meg vándor, hisz a blogosphere nem irodalom. Írások ugyan, de az írások szabadkőművesei, akik valamiféle beavatottságukból kiindulva, tudják mi az irodalom és mi nem az irodalom, azt mondják, hogy a “mindenféle” bloggerek.
Így van ez az asztalosságban is, van aki nagyon felfuvalkodott, az veri a mellét, hogy ő aztán az igazi asztalosságot műveli, mert ő másképpen gondolkodik mint az átlag provinciális asztalos, ki csak megélhetésből műveli a szakmát, és van az az asztalos, aki lehajtott fővel bocsánatot kér, hogy csak mint egy provinciális asztalos megélhetésből műveli a szakmát és nem nevezi magát olyan asztalosnak, aki másképpen gondolkodik. És láss csudát, abban a világban élünk, ahol az emberek még hisznek a terülj-terülj asztalka csodájában és azt mondják, hogy nosza menjünk a magabiztos asztaloshoz, mert talán a magabiztossága nem földi, hanem égi eredetű, és talán nem hiába kéri el a háromszorosát, hisz ő nem megélhetésből műveli a szakmát, hanem valamiféle más, beavatottságból kiinduló eszméért.
Az ember sosem tudhatja hol az igazság.
Éppen olvasom, hogy ez a német Angela asszonyság újjal fenyegeti itt a szerinte ingyen élő krízis sújtotta országocskákat, hogy le kellene már szokni a segélyből élést és fogjunk neki dolgozni. Tudod, egy darabig csodálattal néztem ezeket a németeket, és továbbra is csodálattal akarom nézni a németeket, de nekik is be kell látniuk, hogy nem ismerik fel a skizofréneket ők sem és a történelmükbe nekik is be-beugrik egy egy skizofrén oda a vezető hokedlire. Nem kétlem, hogy az istenített nyugatnak nincs igaza velünk provinciálisokkal, mert valóban kezdjük elveszteni a munkakedvünket. De mondjuk nekik önmagukkal el kellene számolniuk, hogy az ők munkakedvük attól lett olyan amilyennek dicsérik magukat, hogy biza ellehetetlenítették a mi munka területeinket. Magyarán elvették a talajt a lábunk alól. Ha valakivel ki akarsz baszni, adj neki kölcsönt, biztasd, hogy “rázzad béjbi rázzad”, a marha bevállal, fejleszt, éjt nappallá téve hajt, mert ugye az imádott, istenített nyugat színvonalára akarja emelni portáját, aztán hirtelen elvágod a piacát a csórónak, de ez nem elég, hanem elkezded ráadásul szidni, hogy tökéletlen, mohó, balfasz, lusta, segélyen élő rohadék.
Persze, megszoktuk, hogy a morálhoz, az igazsághoz annak van joga, akinek hatalma, pénze van, illetve nem fenyegeti konkrét éhezés. (Ne tévesszen meg minket az álszerénység, akinek a lába előtt fetreng a világ és mégis kipiszkálja a kolbászt a gulyásból, mondván: mi ez a dőzsölés? Mert nem mindegy, hogy gazdagon vannak ilyen skizo beütéseid, hogy a világgal a talpad alatt böjtölsz, vagy azért nem eszel, mert nincs mit és holnapra sem látszik semmi...)
De köztünk, kispolgárok közt mondva, azért amilyen vitéz ez a német, de ő sem ment volna egyről a kettőre, ha nem hajtja maga alá Európát. Mert kösz Angela néni, most jössz ezzel a morállal, hogy nosza ideje dolgoznunk, ne csak kapjuk a segélyeket. Most nem tudom konkrétan mire, kire értetted ezt Angela néni, nem részletezted, én elfogadtam “ca atare” úgy ahogy jött, és innen csirkefalváról üzenem neked, jó zamatos kispolgári asztalos magyarsággal, hogy mész te a kurva anyád picsájába újjászületni!
Persze megvan a mi bűnünk is, kétségtelenül. Mert minden idióta politikusnak, papnak és elöljárónak bedőltünk a dumájának, hogy kell nekünk ez az egyesült Európa. A szar, hogy most pont ezek jönnek megint Gergelyék felől, és igazat adnak ennek az Angelának, hogy nosza fel lusta nép, a restségből isten szavára ébredés! Há mésztek ti is a kurva anyátok picsájába jó csürkefalvisan!
De én mondom, lesz itt még jaj mindenféle tolvajnak: testi, lelki és szellemi tolvajnak. Mert ez a sokat alábecsült alja munkásnép sem fog tétlenül bámészkodni, és előbb utóbb ráeszmél. Hogy nem megoldás külföldön munkát koldulni, mert van azért még tisztességes ember, nem bolondult meg ettől az európaiságtól minden ember és ráeszmél, hogy a túlélés az állam és egyéb szervek messze elkerülése lesz.
Sírnak az állambeliek, hogy borzasztó az adócsalás a kisemberek körében, a papok, hogy borzasztó az istentől való elidegenedés, a hivatásos szellemiek, hogy borzasztó az irodalmi hanyatlás.
Nem tudom...nem elég jel ez nekik, hogy “mésztek ti a picsába”?
Nem, uraim, az van, hogy az emberek megelégelték, nem pofáznak vissza, mint némely asztalos, hanem csendben, magukban építik az új világot.
De nem azt, amiben ti reménykedtek! Annak vége!

My agrikultúra...képekben

Virágos kertem. Kertecském. Naponta többször ránézek. Felemel a gondolat, hogy én is hozzájárulhattam életükhöz. Tudom, kicsi semmiség az egész. De nekem nagy dolog. És nem rendelésre készült. Jövőre szétszedhetős melegházat csinálok feléjük, mert az idei kitartó hideg megviselte a sorsukat.
A palánta neveldém. Errefelé nem igazán adják meg a módját ennek, legtöbbször letakarják ezzel azzal. Kigondoltam ezt a kispolgár pukkasztó mini melegházat, hogy legyen megadva a módja ennek. Nem kis munka, rámegy két nap két ilyen cuccra, meg nem kimondottan olcsó. De nekem megvoltak az anyagok, valamit szétszedtem volt és onnan maradt meg.
Ezt a sziklakert féleséget Csabi csinálta. Voltak itt nekem valami köveim, azokat mind raktam egyik helyről a másikra, na végre megkaptuk nekik a helyet. Mindenféle virágokat fogok ültetni belé.
A hátsó kertünk. Csak még nem volt időm ültetni. Némi hagyma és petrezselyem van elültetve. Két rossz vízszivattyúból kell egyet csináljak, hogy a kútból öntözhessek.
Aztán némi aggodalommal vettem harminc pipikét. Kettő kinyuvadt szegény, vakok voltak. De ezek már egy hete szépen gömbölyödnek. Annak a lámpának, mely egyébként egy drága menő lámpa az a története, hogy mikor vettük, a dobozban nem az volt amit akartunk, nem vettük észre csak otthon, mi egy szép kerámiás lámpát akartunk, de aztán a számlás elírta, nem akarták visszacserélni. A házba sem tettük be, mert nem szeretjük az ilyen fémes dolgokat, így a pipiknek jó lesz.

Kaptam tizenöt fürjet olcsóbban, egy bácsi lebénult és eladta az egész állományát. Animal rescue, azt mondta a barátom, nem biztos, hogy megmaradnak, de az állatok kedvéért próbáljuk megmenteni. Mikor hozták, borzasztó büdösek voltak, tépettek, stresszesek, irtózat volt nézni, szagolni őket. De egyébként a nagy fürjtartóknál is így néznek ki a fürjek. Nosza beindult a szpitál, étel ital bőségesen, szalma alájuk. Eltelt egy hét, élnek még, sőt a nyomorukkal együtt még tojni is elkezdtek. Négy tojcsit tojtak. Így már rekordot regisztráltam, 17 tojás. Ha ez így megy, lassan piacot kell keresnem.
Itt vannak a régi fürjeim. Fürjtartó nézte és azt mondta phü phü de jól néznek ki. Szép nagyok, a tollazatuk ép és fényes. Büszke is vagyok rájuk.
Na így néz ki egy fürj lakosztály. Híre sincs az intenzív tartásnak. Van azért benne kompromisszum, de még nem látok más, jobb megoldást. Azt mondták majd ha sok lesz, kényelmetlen lesz kiszedegetni a tojásokat, miért nem csinálom lejtősre, hogy kiguruljon? Azért, mert akkor nem tehetek szalmát és csak a rácson kéne éljenek. Azt nem akarom. A szalmát szeretik, és a bűzt is felszívják. Ha napi ezer tojást kell majd kiszedegetnem, az legyen az én gondom.
Ez megint egy ilyen semmiség találmány. Sokat gondolkodtam, hogy befektetés nélkül milyen akasztót találjak ki a telelő slagjaimnak? Mert szegre akasztva megtörnek tavaszig. A repedt műanyag tál pedig nem fért a kazánba, egy inspirált pillanatban felcsavaroztam a falra és örvendetes slagtartó lett a haszontalanból. Ennek az a tanulsága, hogy valami meg valaki, ha megtalálja a helyét, roppant fontossá tud válni...

Nikodémusi vívódás

Nikodémus dilemmája. Örökzöld téma Nikodémus vívódását, dilemmáját felhozni a zöldfülű Jézus felfedezőknek. Van mit csámcsogni rajta. Hogy nem érti ez az ember, hogy mit is jelent újjászületni? Hahahha! Ennyire buta az egyébként gazdag és tanult ember, de bezzeg mi, kik szegények testileg, de gazdagok lelkileg, hű de fasza, hogy mi értjük ezt az újjászületéses dolgot.
Mint azok a színészek, kik a színpadon hej de ki tudják gúnyolni a gazdag sznobokat, valójában legtöbbjük nem más mint gazdag és tragikusan sznob. Lenni vagy nem lenni? De hol? Ez a dilemma!
Számomra mindig dilemma volt ez a Nikodémus dilemmája. Hogyan lehet valaki ekkora balfasz? Valóban arra célzott, hogy újjászületés csak az anyaméhen keresztül lehet? Viszont nem felejthetem el, hogy ő volt az, aki gyakorlatilag Jézus temetésében segített, míg a tanítványok abban sürgölődtek, hogy letagadják őt. Mi történt vajon Nikodémusban attól az estétől? Megvívta a vívódásait?
Szeretem (idézőjelben), amikor jóllakott emberek pár kézmozdulattal, lusta gesztikulálással pontokba szedik a történelmet és ezrek, százezrek, milliók gyötrelmes sorsát, halálát egyszerű történelmi percekké zsugorítják. Ma, ugyanezek az emberek csináltak Nikodémus dilemmájából egy rá hivatkozható precedenst. Ugye, mint Nikodémus, nem gyerekjáték az újjászületés. Csak a lelki ember érti meg az újjászületés fogalmát.
Mint egy rajzot, melyen két különböző figura ismerhető fel, ha elforgatom, most ezt a témát egy kicsit megforgatom.
Van a kispolgár, ki tanult, jól szituált, vallásos, társadalomba beillő, mindenhol elölülő, és azt tanítja, hogy ez a Nikodémus mennyire gyerekes lehetett, hogy nem értette meg mi az újjászületés.
Most nézem ezt az embert és nincs hogy ne véljek felfedezni néhány hasonlóságot közte és Nikodémus között. És jobban megnézve ezt az embert, az a gondolatom támadt, hogy vajon nem e könnyebb az anyaméhen keresztül újjászületni? Hogy merülhet fel bennem is egy ilyen balfasz kérdés?
Nézem ezt az embert és elgondolom, hogy szerinte mi is az újjászületés? Ez az ember gyakorlatilag kereszténynek született, sőt már gyermekkorában át volt adva egy hitnek, később ő is megpecsételte azt felnőtt korában. És ez az ember hiszi, hogy ő ujjá van születve. Mert azt tudja Nikodémus által, hogy nincs más újjászületés, mint a lelki újjászületés. És az ő egyháza képviseli ezt az újjászületést. És ennek az egyháznak híve, míg az ásó, kapa s nagyharang el nem választja.
Erre nekem már csak az lenne a kérdésem, hogy ha újra temetni hívják Jézushoz, letagadja, vagy viszi a harminc kilós mirhát, és segédkezik a temetésen? Azért kérdem, mert jó lenne tudni akkor, hogy ezt az újjászületést mire is érti?
Tovább megyek.
Mit csinál a tanító a gyermekkel? Megmutatja a gyermeknek az utat a születéstől a halálig. Rajzol egy pályát és azt mondja neki, ez az élet kisfiam. Ez az újjászületés. Ez a felrajzolt pálya pedig az, amire a társadalom rábólint, hogy igen, ez az emberi sors, az egyetlen út. Benne azzal a sok bagatell momentummal, semmirevaló számtan képlettel s egyéb hiábavalósággal, mire a társadalom rábólint, hogy igen, ez az általánosan elfogadott organigráma, ami szerint az ember sorsa meg van határozva. És a tanító mint lelkes zsoldos katona teljesíti küldetését, hisz a társadalom szabja meg a fizetését, a tantárgyat, a tanítás célját, és a társadalom szabja meg a normát, hogy melyik ember nagykorúságára ér valamit vagy nem ér semmit.
S akkor kérdem én, nem könnyebb az újjászületéshez visszabújni az anyaméhbe? Mert ha ez újjászületés, amiről az ember beszél, akkor sokkal több értelme van azon gondolkodni, hogyan juthatunk be az anyánk méhébe újból.

Kék asszony

Fura és egyben borzasztó világban élünk.
Volt egy álmom éjjel. Ez az álom elgondolkoztatott. Talán mint primitív embert gondolkoztatott el. Értem én ezt a primitívet arra, hogy mint érző, nem annyira gondolkodó. Valójában azt hiszem én egy primitív gondolkodó vagyok, aki a húsból néz ki, a hús szívére hallgat, nem valami lebegő, megfoghatatlan aranyozott aurás lelki állapotból.
Megszólított egy magam korú hölgy, hogy: Attila! Odanéztem, egy valamiféle hatalmas épület hatalmas bejárója előtt két magam korú hölgy egymással szemben állt és beszélgetett, és egyikük valószínű felismerve, megszólított. Első látásra nem ismertem fel azt aki megszólított, viszont azt aki előtte állt, azt rögtön. Az első nagy szerelmem volt, az Isabelle. Innen meg rögtön rájöttem, hogy az aki megszólított, a barátnője volt. Úgy éreztem, hogy az én Isabellém kényelmetlenül érezte magát, mikor meglátott. Talán integetve tovább állhattam volna. De valami mégis arra ösztökélt, hogy oda menjek. Mind amellett, hogy abból a szépszál legényből mára egy csak jóindulattal mondható ramaty ember lett, kifejezetten és visszataszítóan hanyag külsővel, úgy döntöttem álmomban, hogy oda megyek hozzájuk. Nem így képzeltem el egy viszont találkozást, ha valaha is gondoltam erre. Ahogy mentem feléjük, az én Isabellém megkövülve nézett, éreztem ezt rajta, mind amellett, hogy undor árnyékát véltem érezni tekintetében, hozzájuk léptem lassú, mackós léptekkel. A barátnője sem volt valami mosolygós állapotban. Se szó se beszéd, megfordul az én Isabellém és megragadván a barátnője karját bemennek az épületbe, én lassan utánuk. Valamit mondtam nekik, de közben megbántam, hogy feléjük mentem. Az épületben hatalmas emberi nyüzsgés, minden tiszta üveg és fény, jobbra egy lépcsőn lefele szaladtak mindketten, közben Isabelle és köztem volt egy pillanatnyi összenézés, egy olyan pillanatnyi összenézés, mely egy egész életet foglal magába, merev arca ebben az elszaladásban egyszer csak elmosolyodik. De hogy ez a mikroszekundumos üdvözlet is meg legyen felezve, elfordulás közben mosolyodik el. De elég volt ez nekem. Szerettem volna még mondani neki sok mindent. De fene érti ezek a nők miért futkorásznak mindig, ha valaki akar velük beszélgetni? Egy kávéra leülhettünk volna. Hisz nem akarom feleségül venni, istenőrizz, nagyon is jól tudom, hogy helyesen döntött velünk szemben, mert azóta mi biza elváltunk volna százszor, mert...azért. De nem ez a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy elmegy az élet, vissza nem fordul többé és ha mégsincs mennyország, nem kár ezeket a pillanatokat elszalasztani? Kit érdekel, hogy öregszünk? Nem ez a fontos. Az lenne a fontos, hogy álljunk meg egy szóra, akkor is ha nem értjük egymást.
Miért hoztam elő ezt az álmot erre a borzasztó világra? Leírom.
A tegnap porszívóztunk. Van aki feleségének virágot visz szeretete jegyéül. Én kiporszívózóm a házat, felmosom az udvarig, bár antitalentummal de ezt azt főzök. Báj dö véj, hogy fellazítsam egy kicsit a feszültséget, a tegnap egy irtózatosan jó spagettihez való szószt készítettem. Csak úgy kirántottam a kisujjamból, élveztem ahogy bátran zuttyantom össze a dolgokat. Mintha egy zenedarabot lekottáznék, úgy kevertem össze a dolgokat: elképzeltem az ízét -annak a szósznak amit még senki nem csinált az én szájízemre- és megírtam a lábosba a darabot. Volt benne “Bunica” majdnem lejárt szószféle, házi paradicsomlé (háromféle paradicsomból), ehetetlen szalámi, fokhagyma, hagyma, cukor, olaj, sőt egy darab megmaradt szalonna is, lisztes ereszték...mennyei lett. (Kár, hogy ezt csak én értékelem).
Maradt még egy kis időm, lepihentem és végig zongoráztam az esti talk show-okat innen és határon túlról is. Imádom emberek véleményeit hallgatni. És ez a baj, innen jöttem rá, hogy borzasztó egy világban élünk, ahol nemcsak egy fanatikus iszlám terrorista csoport fenyegeti az emberiség szabad gondolkodását, hanem nagyon sok befutott, értelmiség is. Aggaszt engem ez a kategorikus, extermináló hangulat. Egy Liszt frizurás pasas (ATV) olyan dolgokat mondott egy zsidó újságírónak, hogy nekem mint enyhe rasszistának is sok volt. Hogy ha az Orbán kormánynak úgy tűnik, hogy valamit törvényesen ki kell gittelni, akkor meg kell alkotni azt a törvényt. Egy másik, az a híres francia filozófus, a Bruckner, fél órát hallgattam (Digi24), most reggel belenéztem egy kicsit a gugliba, hát az a pasas sem éppen egész. Hogy manapság a család csődbe jutott, de a melegek házassága talán kicsit felpiszkálja ezt a dolgot az elnyomott katolikus világban. És kitért arra, hogy micsa piszok dolog ez a blogolás, fészbukkozás, ezért is van ott a család ahol van. Kifejezte, hogy neki nincs semmiféle kontja ezeken az oldalakon, mert nem akarja magát megerőszakoltatni ezeken az információs hálókon keresztül, csendben akar gondolkodni, írni. Kitért a szabad szexre és ilyen dolgokra. Úgy mondta mindezeket, mintha azt akarta volna mondani: én nem szoktam maszturbálni.
Nem ez a lényeg. Még volt aztán néhány tévés duma itt-ott. Belehallgattam egyikbe másikba. És elfelejtettem, hajnalban még meghallgattam egy másik Tóth Ferenc előadást a “tarsolyosok”-nál, ahol elvesztett engem a srác. Piros Pirula dolgokkal alátámasztani bármit is, az szerintem ketyere hiányról tanúskodik.
Ami engem most érdekel az az, hogy mindegyik ilyen nagy fafej ül a saját trónján és köpködi az aranytól sziporkázó örökzölddé megelőlegezett, avanzsált gyémánt igazságait és komor tekintetekkel, tekintélyeskedve újjal fenyegetnek. A tudás, a tapasztalat, az évezredes iskola, a tudomány az evolúció súlya nyomja ezeket a nehézsúlyú beszélgetéseket, mint valami drágakövet tartó porcelán elefánt presszpáppiéééér (ejtsd kinyújtva).
És hirtelen arra gondolok, hogy milyen felszabadító volt az a megfelezett mikroszekundumos mosoly. Az élvégre elfogadás, hogy volt azért valami “ecet” (íz) abban a szerelemben, noha sokféle preszpápiééér nyomta életeinket.
Na de álmomban a Gyöngyhajú lány, a Kék asszony, az Álmodtam egy világot magamnak eltűnt mosolyával a lépcsőn lefelé a nagy tömegben. Nem állt meg, hogy nevetve, feloldva elbeszélgessünk a dolgokról a világról s ezekről a dolgokról.
Mert ugye mi lenne, ha ez a sok nagyeszű nagyember leülne a nagy kerek asztalhoz és a Világ sorsa érdekében mindegyik letenné azt ami belőle a legjobb? És nem gyűlölködne annyit? Az egész világ “értelmisége” a gyűlölet csapdájában kiszenved és fontoskodva, komoran másokra mutogatnak, holott az a fájdalmas valóság, hogy mi, akik tiszta fajoknak tartjuk magunkat, nem tudunk egymással kommunikálni, magunkat nem szeretjük, a magunk hús családját nem szeretjük, valami belénk sulykolt, nemlétező lelki szerkezetet hajszolunk, mint valami tökéletes célállapotot. És közben a szeretteink éheznek minden szinten.
Ezért is mondom, hogy fura és egyben egy borzasztó világban élünk.
Na megyek fürjeket etetni...

Dióhéjba kerekedni

A napokban elgondolkodtam Tóth Ferenc “élősködők” előadásán. Nagyon érdekes. Pár napig ezt rágtam magamban. Persze közben munka, gyerek s megfázás, főzés meg ezekhez hasonlók. Ja, a héten kimaradt a porszívózás, de holnap esküszöm bepótoljuk. Megbótoltuk a fiammal, hogy összeszedjük a házban kiterített legó és egyéb játékait, melyek villany nélkül komoly akupunktúrás kezelést eredményeznek egy ártatlan mosdóba menés alkalmával is.
Az első reakcióm az volt erre az élősködős előadásra, hogy mond valamit ez az ember. S akkor ezen rágódtam, hogy jó, akkor ez hogy is nézne ki az életben? Nekem muszáj mindig képzeletben életbe léptetnem a szép, mesés életképeket. Egy rohadt széken is annyi gondolkodni való van, hogy az ember el sem hinné. Nem sorolom, mert semmi értelme. Nem hiába dolgozta ki a marketing a tökéletes széket, a nagy áruházak nem hiába ontják az olcsó és szar székeket, mert a leg”mag”abb ember is azt mondja, hogy na né a kurva asztalos kétszer annyit kér egy székért, elvégre az üzleti szék is szék, mi van abban rosszabb mint amit ez a rohadt asztalos akar lenyomni a torkomon? A marketing tudja, mi kell az embernek.
Azért mindig mikor széket rendelne valaki, el kell gondolnom, hogy milyen az az ember, mennyit hajlandó rá fizetni? Életbe kell léptetnem a kliens elképzeléseit, ami legtöbbször a pénzben merül ki. Mennyi az a szék? Ugyanannyi mint a Metróban? Kösz, akkor inkább onnan veszem. Hihetetlenül perverz fajta a kliens. Na de mindegy. Ez az én problémám. De elgondolkodtam Tóth Ferenc elképzelésén, hogy vissza a mag állapotba. Mert azt az állapotot megutálják az élősködők és békén hagynak minket. Illetve a Magyarországot megszállott idegenek, egyéb élősködő fajok elől elmenekülni a mag állapotba. Te, első hallásra nekem tetszett ez a dolog. De aztán én nem vagyok én, ha nem a “born to kill” jegyben születtem volna. Mert belém nyillalt aztán néhány felismerés a magba borulás képzeleti életbe léptetése folyamatában. Az egyik az ilyen magba borult közösségben egyik téma például az lenne, hogy nézzétek ez a Muzsi a héten megint megfürdött és tiszta ruhát vett magára. A másik, hogy mennyire vandálbiztos ez a magos állapot? Mennyire hatásos az, ha büszkén kidüllesztem a mellem az ellenségnek? Mennyire ilyeszt meg ez a dolog egy vandál hordát? És a harmadik, ha valóban lennének a jelen magyarországi kormánynak ilyen beütései, hogy az idegenyeket és egyéb élősködőket rendre utasítsa, mint ahogy veri az asztalt ugye ez az Orbán kormány, mit is tesz ezért?
A napokban olvastam a fészbukkon egy megosztást, miszerint egy öreg néni kilenc diófa termésével húzta ki a telet. Szépen feltörte a diókat, zacskóban árulta a piacon és így tengődött, nyugdíj nélkül.
Elképzelhető, de nem követhető. A magyarigeni Bözsi néni, ki valamikor a falú könyvtárosa volt, ő is mondhatott volna ilyet, hogy a horgolásából húzza ki a teleit, de nem abból húzta ki a teleit, hanem az emberek jóvoltából.
S akkor elnéztem, hogy az egész Déva városát megint feltúrták, mert be akarják kamerázni az összes útkereszteződést, s ilyeneket. Elgondolkoztam, vajon mire jó ez? A polgár végre felsóhajthat: ha elüt egy barom az átjárón és meghalsz, a kamerákkal meg tudják állapítani ki volt a hibás. Azaz: vandálbiztossá teszik a várost. A hírek végre onlájn fognak megjelenni.
Miért kötöm ezeket a dolgokat össze? Mert felmerült bennem a kérdés, hogy a magba vonulós állapot mennyire vandálbiztos? Nem e csak egy kilenc diófás Bözsi álom az egész? Szóval én a vandálok miatt vagyok kénytelen magba borulni és vitatkozni a magosokkal, hogy miért kell nekem napjában mosdani?
Azon is elérzékenyültem egy pillanatra, hogy ez a Ponta kijelentette bizalmasan, hogy gyerekek, nem lehet úgy kormányozni egy országot, hogy ezzel a Beszeszkuval örökké háborúban vagyunk. Igazat adtam neki első körben, mert van a békülésben egy fajta ráció, de aztán átértékeltem a dolgokat és rájöttem, hogy egy nagy szívás van ebben a vízióban. Mert egy ország rákfenéjét kiirtani kell, nem babusgatni.
Elgondolkodtam, mi lenne, ha ilyen magba borulós hangulatban odatenném a buksimat az ellenségemnek a vállára? Biztos megölelne és azt mondaná könnyezve: tezsvér! És a második szekundumban pedig szólna, hogy akkor jön, hogy átvegye azt, ami az övé. Így. Röviden.
Azért mert a politikát idegen kezekbe adtuk, kormányainkat idegen élősködők uralják a mi demokratikus akaratunkkal élve, nem hiszem, hogy nekünk a visszavonulás, a feladás, akár magba borulva is a feladatunk.
Szóval, nem megoldás nekünk a vissza szorított életforma. Munka és energia pazarlás visszaépülni a középkorba. Az ellenség úgyis megtalálja a módját, hogy leigázzon minket. Például bekavar a magos világba egy vallásos egyveleget, amit aztán szemezzen ki aki arra képes, hogy mi mindenre képes az ilyesmi. Hogy a jelenlegi vállalkozási törvényekkel ki lehet kerülni az adózást, ha az ember puszta kétkezi munkára fogja magát? Mi sem egyszerűbb. Vegyük csak ezt a Ponta kormányt. Mikor hatalomra került, az volt az első dolga -noha erről semmit nem mondott a választások előtt- hogy a paraszt adózik a harmadik tehenére, a százegyedik tyúkjára s nemtom hányadik malacára. Nos, egy magba borult ember miből fizeti ki a harmadik tehenére az adót, ha nem termel pénzért? Ha meg elkezd pénzért termelni megint beleesik az örökké forgó mókuskerékbe, gazdasági rémálomba. Hacsak nem él meg két tehénből, mint Bözsi néni horgolásából.
Ja, lehet egy darabig élni azért ebből a magba borulásból, mint ahogy élni lehet a strucc, fürj és fácán biznisz eladásából. Amíg van erre vevő, addig üzlet. Mert se strucctoll, se fürj, se fácán nem kell senkinek, azok az üzleti modellek egyenesen álnok csalások.
Amíg eladható a mongol sátorban élés romantikája, addig jó ez a magba vonulás. De ez hogy néz ki általánosan, mint megoldás? Rémálmaim lesznek a gondolattól.
Persze, talán túl kicsinyes vagyok ehhez.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem látok ebben fantáziát. Ha kritizálom is az ember istenét és jézusát, van bennem egy remény, hogy van egy Isten, van egy Jézus és van egy Mag, ahol én élhetek úgy, ahogy adatik, megálmodom, megteremtem.

RIP Mișu

Azt mondják, hogy amit dolgozol, az jellemez téged. Hát ha valami szakma illett volna ehhez a Mișuhoz, akkor az az autóbádogos szakma. El sem tudom képzelni ezt a Mișut másféle szakmában. Egy nagyon őszinte román ember volt ez a Mișu. Éppen azt terveztem, hogy valahogy a nyáron beszéljem meg vele, az új régi autómnak egy kicsit dikicselje meg az alját, mert a rozsda biza kikezdte, hisz ez is megvan már húsz éves.
Olyan ember volt ez a Mișu is, hogy hiába volt arany keze, csak a kis szar munkákkal keresték meg. Mert akinek ilyen új, modern autója van és azt megütötte, akkor csak ilyen drágás bádogoshoz mennek, mint amikor az ember beteg, egy faksznis, drágás orvosban jobban megbízik. Mert értelmes lény az ember, de a reklámozott márkanév több bizalmat kelt, mert azt mondja a marhája, hogy aki ad magára, költ saját imidzsére, az valószínű belül is olyan, aminek kívül mutatja magát.
Ez a Mișu olyan dolgokat bádogólt össze, amire mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, hogy az már szemét.
Egyszer kiakadt egy régi Dácsiámnak a kereke, szerencsére közel az akkori lakhelyünkhöz, éppen a szomszédban lakott ez a Mișu, szó nélkül átjött, annyit mondott, hogy basszam, de befetrengett a sárba és megreperálta a kiakadt kereket. Nem kért el többet, mint egy napszámos órabért.
Úgy jártam hozzá a mindenféle régi masináimmal, mint ahogy minden rendes ember a fogorvoshoz jár: rendszeresen.
Mindig volt egymáshoz egy egy más szavunk is, nemcsak az autó témában. Nem volt egy lángész ez az ember, de nagyon egyenes és egyszerű.
Egyszer volt még valami motor bajom egy másik régi Dácsiánál, megdikicselte és akkor azt mondtam, ha már zavartam, cserélje le az olajat is meg a szűrőt. Hogy legyen látszata annak amit csinál. Mert van olyan ismerősöm, aki néha csak azért ad nekem munkát, hogy legyen munkám. Mert ez is a segítségnek az egyik formája. Mert az embernek, akit a munkája jellemez, annak jobban esik, ha a segítséget munkában adják. Voltam én is ilyen helyzetben ezzel a Mișuval. Szívesen adtam neki munkát. Párszor ő is rendelt nálam kalapács nyeleket. Persze nem is a pénz vagy a kalapács nyél volt a lényeg, hanem a gesztus. A kávé amit együtt megittunk. Amikor lecserélte az olajszűrőt, láttam nem volt ilyen szűrőfogó szerketyája, használt szíjjal tekerte le, odaadtam neki az én speciális fogómat. Eltette aztán, hogy sehol nem kapta, továbbra is szíjjal oldotta meg a szűrőket. Mindig feltalálta magát ez a Mișu.
Befeküdt a kórházba, mert fájt a háta. Nem tudták mi a baja. Megvizsgálták mindenhonnan, röntgen s miegymás, nem találták a bajt. Azt mondták menjen haza, mert egészséges. Hívta a feleségét a ruhákkal, mire megjött, Mișu már a másvilágon volt. A fürdőben találta meg a felesége, összeesett. A boncolók azt mondták, hogy tüdőrákja volt.
Ezt egy közös ismerősünk mondta, az üzletházban találkoztam vele. Ivott egy ilyen poharas kávét, közben szívta a cigijét. Hogy manapság az ember ötvennyolc évesen elmegy. Erre meg minden szarul megy. Ő is bezárta a cégét, sok adóssága volt. Emlékszem erre az emberre, mindig szaladt, lótott-futott, csak kutyafuttában köszönt, mert mindig dolga volt. Furcsán is hatott ahogy ráérősen itta a kávét a műanyag pohárból, gallérját felhúzva pöfékelte a szivart. Hogy is jön az ide, hogy egy üzletház ajtójában lévő automatából ivott egy kávét?
Elgondolkoztam, hogy most már Mișu nincs. Újévkor felhívott és boldog új évet kívánt nekem. Elgondoltam, ahogy gombozta bütykös kezeivel a mobilját, hogy kit hívhatna még fel. Jól esett, hogy felhívott. Mert valójában a fészbukkos tömeg kívánságokon túl alig volt aki felhívott, vagy írt volna.
Szerettem ezt a Mișut.

A kétoldalas érme

Az ember leél egy életet és nem kapja a megfelelő kifejező szavakat akkor amikor kell. Pedig ott van belül, de talán az ijedtség belé fagyasztja a szót. Mert megrémül a felismeréstől.
Nekem most reggel esett le mit kellett volna mondanom istenem földi helytartójának ezelőtt fix kilenc éve. Mert azt mondta nekem, hogy ketten rúgtok egy labdát, ki rúg gólt? Én az akkori eszemmel azt mondtam, hogy nem akarok gólt rúgni, hátvédként is jól elvagyok. Nem ezt a választ várta tőlem. Azt várta el tőlem, hogy azt mondjam, na sebaj, megmutatom én, hogy én fogom azt a gólt berúgni. De nem ezt mondtam. Így tud az ember elcseszni egy kapcsolatot istenének a földi helytartójával.
Na de ma reggel eszembe jutott, hogy mit kellett volna mondanom. Azt kellett volna mondanom, hogy azt hittem mi adogatjuk a labdát neked, mert te berúgtad a gólt, hogy mi egy jó csapat vagyunk, jól összejátszunk a közös ellenségeinkkel szemben.
De nem mondtam ezt, mert akkor nem hittem, hogy mi magunk vagyunk saját ellenségünk. Álmomban sem mertem volna hinni, hogy magyar a magyart eszi, és ez a kannibalizmus a ki rúg gólt jelszóval, isten áldását kapja. A játék, hogy kinek a füstje száll fel egyenesen...
De ma már azt is tudom, hogy hiába mondtam volna ezt, mert mindig az van, hogy az érem ki melyik felét látja, vagy szolgálja. Mikor az ember az érem valamelyik felét látja, úgysem ér a szó semmit. Mert sem ő, sem én nem értettem meg kinek mi van a fejében. És így leél az ember egy életet, hogy nem tudjuk kinek mi van a fejében.
Most már hiába is mondanám, hogy né mit kellett volna akkor mondanom neked, mert azóta már mindenki árkon bokron túl van, igaz, bennem a dolgok megrekedtek az akkori istenképpel, és nehezen dolgozom fel, hogy az volt nekem az utolsó földi helytartó, mint isten. Pedig mondta nekem apám elég sokszor, hogy fognak majd jönni emberek, hogy itt a Jézus, ott a Jézus, ne higgyek nekik.
Ez van, amikor az emberek közt nem marad más csak az érem nézése és vitatása. Mert minden a hatalomra, a pénzre szorítkozik.
Mert hiába istenes az ember fia, nemes célokat tűz ki maga elé, pénz kell hozzá. És a pénz hajszája közben rengeteg a kollateláris áldozat. S akkor azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközöket.
Hm. Ezzel nekem bajaim vannak.
Na de mindegy. Ez csak úgy eszembe jutott.
Ma ragasztok. Az ablakokhoz az anyagot ragasztom. Ezt a mániává vállt sztratifikátot művelem. Voltak akik megkérdezték, hogy ilyen sztratifikált fát tudok szerezni? Nem értettem miért kérdik, hisz a rétegelést én művelem a műhelyben, de nehezen rájöttem, hogy ezek azt hiszik, hogy ez a sztratifikált fa ez egy fa. Melynek az a neve, hogy sztratifikált. Nem fenyő vagy tölgy, hanem sztratifikált. Nem brutális? Azt tudja, hogy az ablaka sztratifikált fából kell legyen, mert menő, de azt nem tudja, hogy ez tulajdonképpen egy munkaművelet.
Na de nem ez a megrendelőm jött ezzel a sztratifikát dologgal. Ez a megrendelőm teljesen megbízik bennem, hogy jó ablakokat fogok csinálni. Ez jól esik. És ezért akarom nagyon jól megcsinálni az ablakait. Ezért rétegelem az anyagot, hogy ne vetemedjen időben.
Amikor bizalom van, ott mindig siker is van. Talán ez az az állapot, ahol nem aszerint ítélnek, hogy az éremnek ki melyik oldalát látja.

Next Level

Valamit megláttam a napokban az én problémáimon. Hogy mitől is vagyok én ilyen outsider? Hogy baj ez? Ha mondjuk ilyen pályán kívül futó ló vagyok (ahogy H. Béla írt róla), outsider, akkor miért szeretném, hogy mindenki jöjjön velem a pályán kívül futni? Nem marhaság?
Jó azért itt nekem. Nekem van kitalálva ez a hely, nem kéne sírjak ezért. Sőt, meg kellene becsülnöm ezt a helyet. Csak nézni és nem ítélkezni, hanem levonni a magam javára a pályán belüli történetek következtetéseit, magyarán inkasszálni a profitot, amit mások kikínlódtak buta versenyeikben.
Sokáig keseregtem, hogy például nem tudok kommunikációs hidat építeni a fiam osztálytársainak szüleivel. Aztán hirtelen megvilágosodtam, hisz majdnem apjuk lehetek nekik. Hú baz...öreg vagyok hozzájuk képest. Furcsa, mert néha fáradtabbaknak néznek ki mint én, csak suttyomban elmennének az ember mellett, mint valami szégyenkező szerzetesek, a fal felé fordulva mennének el az ember mellett, még jó, hogy vannak azok a vastag beton gerendák, jó kifogás egymás tekintetét elkerülni. Beleszoktam én is ebbe a játékba, mert irtó ciki volt előre köszönni, s válaszként egy zavaros tekintetet kapni. Belementem ebbe a játékba, mert oda jutottam, hogy szégyennek éreztem valakinek köszönni. Lehet, hogy nem a megfelelő személy köszön rájuk. De baj ez? Nem baj. Lerí az ember meklájáról (pofájáról) az outsiderség. De aztán eszembe jutott az is, hogy állj meg vándor, hisz ezek nem is tudják mi az, hogy outsideres valaki. Egy freaky, egy irtóztató figura lehetek a szemükben. Mint ez az Anthony Hopkins.
Ez a felismerés egy másféle hozzáállásra késztet. Hogy ne haragudjak ezért rájuk. Mert nincs miért haragudjak arra, aki nem ért meg. De az is felismerés bennem, hogy nem kell elkeseredjek azért, ha a világ nem ért meg. Rám is süt a nap, ha másnak ez nem is tetszik. És erre kéne koncentráljak. Hogy rám is süt a nap. Azzal a sugárral foglalkozzak, ami engem melegít.
Ráeszméltem, hogy mennyivel jobb lenne nekem az életem nem foglalkozni a világ bajaival. Itt van ez a pajta, mellette a talpalatnyi kert, az udvar, amely nem is az enyém, de senki nem használja és senki nem kéri számon, hogy mit ültetek belé, hisz ha nem tenném csak bozót fedné, elvadult fák nőnének rajta. Megdolgozva, beültettem virágokkal, eper palántákkal, krumplit ültettem. Ez az én világom, ez az én outsideres világom. Itt van ez a két tökkelütött kutya, néznek mint az istent, mikor adok nekik valami kaját. Nem szeretem őket, de ők inszisztálnak. Talán kéne szeressem őket. Lehet.
Ja, de azt nem fogom tenni, hogy lehajtott fejjel belépjek a pályára futni a többiekkel. Azokkal, akik nem akartak eddig, ezután se fognak akarni. Ezek az alázatos egymás vállára borulások mindig úgy vannak, hogy jer te tékozló ki hazajöttél, nosza kösd fel a gatyád, mert amióta elmentél semmi sem változott. Apám szokta mondani: újramelegítve csak a káposzta jó.
Na de annak örvendek, hogy megjelentek az énekes madarak. Persze a héja árnyékát is látom a földön. De a kis pimasz madárkák nem törődnek vele. Jól teszik.
Tojogatnak a fürjek. Valaki szólt, hogy kéne neki három fürj ketrec. Megrendeltek három fa ablakot. Ma Zsülien akkorát mondott, hogy majd pofára estem, hogy az Andorrai barátjának kell vigyen egy kisbusz szuvenírt...mondtam neki te mér nem szótál, hisz én ezen agyalok, hogy kis dolgokat gyártsak...azt mondta bazeg, ott három ezer szálloda van...de te se szótál semmit.
Na mindjárt beindult a fantáziám. Milyen furcsa, hogy évek óta mindenféle csirke bizniszeket kötünk egymással, de erről sose beszélt. Igaz én sem.
Nem jobb lenne jobban ismernünk egymást? Ha nem tudunk egymás dolgairól, ki tudja, talán fontos dolgokról maradunk le. Talán ott a megoldás kettőnk közt, de sosem beszélünk. Könnyebb a fal felé fordulni szerzetes önsanyargatással, semmint gyengének látszani, ha kitárulkozunk.
Az ember azt hiszi néha, hogy beszorult, nincs kiút. S aztán mégis van kiút.
Azt hiszem egy következő “level”-re ugrok. Nem mondom, hogy magasabb szintre, hanem egy következő feladatot vállalok be, ki tudja, hogy tökéletesedjek, vagy tán csak hogy elverjem az időmet? Baj az, ha csak elverem az időt? Nem baj.