Jöjjön az a reggel


Kezdek gyanakodni.
Most már a második olyan cukor emelkedési rohamban vagyok, amikor egyértelmű, hogy nem a bevitt táplálék okozta. De akkor mi?

Május közepén az útépítés kiadások ürügyén, mely már fél éve csak nőtt és nőtt, a feszültség is megnőtt bennem, felugrott a cukrom 200-ra (11-12). Aztán, hogy elkezdtünk járni az úton, megszűnt a függőségi viszony, és meglett a végleges összeg, amihez már tudtunk kötődni (hatalmas összeg), valamennyire megnyugodtam és a cukrom is valamelyest visszaesett. Természetesen gyógyszer mellett.

Aztán volt az a máj krízisem egy hónapja, ott a zsírral csesztem el magam, nem voltam ideges, és érdekes a cukrom is nagyjából rendben volt.
Azt tudni kell, hogy a cukrosnál a rendben azt jelenti, hogy a legtöbb nem megy a 150-160 fele, nálam általában reggelre 120-145 (cukrosoknál reggel a legnagyobb éhomra), délire volt, hogy 90-110 re lement, este a fáradság miatt 120-140 szokott lenni.
Az inzulinosok ennél sokkal nagyobb gondokkal küzdenek.

Most a hétvégén fene tudja mitől, megint felment a cukrom. Pénteken éreztem, hogy kezdek viszketni. Ez nekem már jelzi, hogy baj van a cukorral. Szombat reggel 158. Ez nekem már vésztjósló volt. Vasárnap este érzem, hogy baj van, a cukor 213. Pánik.
Pánik, mert akkor megint mi van? Nem reagál a gyógyszer? Hétfő reggel 163. Nő a cukor. Most délután 251. Beszartam.
Ittam egy kávét, befőztünk még egy rend paradicsomot, mélyeket hallgattam a feleségemnek a cukor szintemről. Az előbb újra mértem, és leesett 126-ra.

Miért írtam le ezt aprólékosabban?

A múlt héten teljesen mást csináltam, mint amit elterveztem. Megint restauráltam. Két éjjeli szekrényt. Aránylag könnyű munkának mondható, de kezdtem idegeskedni, már keddtől kezdve. Mert akkor megint tolódik Kati meg a többi. És Kati már szegény nem mond semmit. Nekem már nincs pofám mondani semmit. Én megértettem, hogy a két éjjeli szekrény sürgős, mert már a tulaj is tiszta ideg, hogy nem költözhet be a háló szobájába. S akkor erre az idegre rájött az a gondolatvilágom is, hogy elvégre egyiknek sem létkérdés ezek a bútorok, csupán luxus dolgok.
S mikor már negyedik napja cseszem a két éjjelit, sehogy sem akar a végére jutni a dolog a sok frinc franc mintás léceivel, csiszolással, éreztem, hogy valami hatalmas fáradság telepedik rám.
Ebben a fáradságban megvilágosodtam, hogy mi a bajom nekem a restaurálásokkal. Az a bajom nekem a restaurálásokkal, hogy más munkáját javítom, még annyit sem változtathatok rajta, mint a mixeimben a virtuális hangszereket. Nincs alkotás örömem, nem látok semmit a kezem után.
A tulaj szerint túlzás, mert elmondtam neki, hogy nehogy rám szabadítsa gazdag barátait, mert nem restaurálok többet. Szerinte azzal, hogy felújítom, hatalmasat alkotok. Lehet, mondtam neki, de semmiféle hivatást nem érzek erre. De hogy akkor mire érzek hivatást? Volna pár ötletem, de szombaton nem volt kedvem ezt bővebben kifejteni, mert a passzív idegesség alattomosan dolgozott bennem.
Vasárnap reggel, kerestem a régi 3DStudio Maxban készített bútor terveim képeit, Ferinek akartam megmutatni, aki Írországban él, és szoktunk néha csevegni erről arról, és kiderült, hogy a zene mellett egészen jól fest is, meg valamikor fotorealisztikusan tervezett 3D-ben. Nosza végre én is kitehettem valamit a placczra, mert hát zeneileg nincs amit tegyek olyat, ami megközelíti Feri kompozícióit, és errefel kerestem a régi mentéseim közt a tervezéseimet. Sajnos órákba tellett a több száz lemezből kikeresni, mert sajnos annyi anyag van mindenen, hogy csak a fő mappákat írtam a lemezekre.
Közben elém jött egy csomó egyéb anyagom, és mire elkészültem mindennel, az idegességem a csúcsra ért.
Bassza meg! Mondtam magamban, semmi mást nem hagyok magam után, mint egy rakás bit szemetet, amire a kutyának sincs szüksége. Több ezer írás, több száz bútor és berendezés terv, és sok minden más semmi.
Egy rög aranyat ha hagynék az asztalomon, nagyobb örökség volna mindennél. Minden szellemi tevékenységem a lelkem pöce gödörje, amit alkottam az nem más, mint hulladék. És még ezt is előbányászni órákba tellett.
Isten mentsen attól, hogy valaki elkezdje kibogozni írásaimat, rendezni a mappáimat, mert beleörül. Óriási munka lenne még nekem is, ezért jött az a gondolat, hogy szemét az egész és probléma megoldva.
Nem elég ez, hogy kifakadjon a felgyűlt keserűség bennem, gondoltam lefotózom a zongoránkat, lássa Feri, hogy valamikor ez is tervben volt. S akkor eszembe jutott, hogy megvan még a zongorához készített hangszedőm is. Hogy az immár harminc éves!
Még a regényekben is a „Tíz év múlva” dolog hatalmas időugrás. De ez harminc éves bazmeg!
S akkor eszembe jutott, hogy a zongorával hogy volt, a házasságunkkal hogy volt, az akkori baptista közösséggel hogy volt... elkeseredtem. A csúcsra ért a búsulás. És ez volt az a pont, amikor a cukor is felugrott 213-ra.

Normális, hogy mindennek idő kell. Az a stressz, ami idők alatt halmozódik, nem múlik el egyből.
Ma reggel lementem a műhelybe, hogy folytassam Katit és a többieket, egyszerre négy-öt papírt nézek, hogy ha vágok, ide is vágjak, oda is vágjak. Mint a Csontbrigádban tíz percenként néztem az órát, hogy még egy órát, na még egy órát, aztán lassan eljutottam az öt óra munkához.

Mostanra úgy érzem, a krízis elmúlt. A cukornak is csillapodni kell majd a napokban. Remélem. Remélem, hogy ezekkel a stressz bombákkal nem lódítom ki a cukorbajom egyensúlyát és nehezebb gyógyszerekre, illetve inzulinra kelljen térjek.

Nos, hölgyeim és uraim, gyanakvásom lassan beigazolódik, hogy a modern betegség, amire oly nagy elégtétellel bólogatnak a jogaőrült nádszálkisasszonyok, a cukor betegség nem a dagadtra zabálásból ered feltétlenül, hanem a stresszes életmódtól.
A lélek nyugtalansága, a szellem folytonos éhezése borítja fel az ember testi egyensúlyát is, és lebetegíti azt annyira, hogy már semmi sem használ neki, hanem minden árt.

Arra most nem térek ki, hogy mitől stresszeli magát az ember (mondanák: a jódolgától), én csak azt tapasztalom, hogy olyan világban élünk, ahol a lélek és a szellem teljesen el van hanyagolva, hiába üvölt, senki nem akarja hallani, mindenki teszi a kemény csávót, ebben az esetben a test sem tehet másként, kompenzálni próbál, de egymagában nem tudja kihordani a lélek és a szellem vitamin hiányait. Leépül. Egészen a pusztulásig.

Valamikor mondta nekem Ildikó, hogy meg kéne tanuljak meditálni. Kiüresedni, hogy tisztán lássak. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs. Tisztán látok és egy percre sem szakadnék el a valóságtól, sem elmében, sem testben. Nem tudok eléggé jelen lenni, nemhogy bűzös pálcikák kábulatában merengjek a nagy semmibe és próbáljak mindentől eltávolodni.
Nem, a problémákkal szembe kell nézni, nem menekülni előlük. Ez az én hitvallásom.
Hogy minták szerint élek, és azokat le kéne bontani. Nem kell azokat lebontani, hanem fejleszteni. Még szerencse, hogy a minta ami szerint élek nem arra ösztökél, hogy meneküljek, alkoholba, drogba, futó kalandokba, trógerségbe, stb.

Szembe kell nézzek lúzerségemmel, le kell tisztítanom a kétezer szófosást ötvenre, százra, de az legyen arany.

Aztán szerencsére nem minden nap egyforma. Az ember belefárad a fáradságába. Jön egy reggel, amikor kicsit másabb minden.
Remélem a holnap reggel már ez az a reggel.