Kezdek
gyanakodni.
Most
már a második olyan cukor emelkedési rohamban vagyok, amikor
egyértelmű, hogy nem a bevitt táplálék okozta. De akkor mi?
Május
közepén az útépítés kiadások ürügyén, mely már fél éve
csak nőtt és nőtt, a feszültség is megnőtt bennem, felugrott a
cukrom 200-ra (11-12). Aztán, hogy elkezdtünk járni az úton,
megszűnt a függőségi viszony, és meglett a végleges összeg,
amihez már tudtunk kötődni (hatalmas összeg), valamennyire
megnyugodtam és a cukrom is valamelyest visszaesett. Természetesen
gyógyszer mellett.
Aztán
volt az a máj krízisem egy hónapja, ott a zsírral csesztem el
magam, nem voltam ideges, és érdekes a cukrom is nagyjából
rendben volt.
Azt
tudni kell, hogy a cukrosnál a rendben azt jelenti, hogy a legtöbb
nem megy a 150-160 fele, nálam általában reggelre 120-145
(cukrosoknál reggel a legnagyobb éhomra), délire volt, hogy 90-110
re lement, este a fáradság miatt 120-140 szokott lenni.
Az
inzulinosok ennél sokkal nagyobb gondokkal küzdenek.
Most
a hétvégén fene tudja mitől, megint felment a cukrom. Pénteken
éreztem, hogy kezdek viszketni. Ez nekem már jelzi, hogy baj van a
cukorral. Szombat reggel 158. Ez nekem már vésztjósló volt.
Vasárnap este érzem, hogy baj van, a cukor 213. Pánik.
Pánik,
mert akkor megint mi van? Nem reagál a gyógyszer? Hétfő reggel
163. Nő a cukor. Most délután 251. Beszartam.
Ittam
egy kávét, befőztünk még egy rend paradicsomot, mélyeket
hallgattam a feleségemnek a cukor szintemről. Az előbb újra
mértem, és leesett 126-ra.
Miért
írtam le ezt aprólékosabban?
A
múlt héten teljesen mást csináltam, mint amit elterveztem. Megint
restauráltam. Két éjjeli szekrényt. Aránylag könnyű munkának
mondható, de kezdtem idegeskedni, már keddtől kezdve. Mert akkor
megint tolódik Kati meg a többi. És Kati már szegény nem mond
semmit. Nekem már nincs pofám mondani semmit. Én megértettem,
hogy a két éjjeli szekrény sürgős, mert már a tulaj is tiszta
ideg, hogy nem költözhet be a háló szobájába. S akkor erre az
idegre rájött az a gondolatvilágom is, hogy elvégre egyiknek sem
létkérdés ezek a bútorok, csupán luxus dolgok.
S
mikor már negyedik napja cseszem a két éjjelit, sehogy sem akar a
végére jutni a dolog a sok frinc franc mintás léceivel,
csiszolással, éreztem, hogy valami hatalmas fáradság telepedik
rám.
Ebben
a fáradságban megvilágosodtam, hogy mi a bajom nekem a
restaurálásokkal. Az a bajom nekem a restaurálásokkal, hogy más
munkáját javítom, még annyit sem változtathatok rajta, mint a
mixeimben a virtuális hangszereket. Nincs alkotás örömem, nem
látok semmit a kezem után.
A
tulaj szerint túlzás, mert elmondtam neki, hogy nehogy rám
szabadítsa gazdag barátait, mert nem restaurálok többet. Szerinte
azzal, hogy felújítom, hatalmasat alkotok. Lehet, mondtam neki, de
semmiféle hivatást nem érzek erre. De hogy akkor mire érzek
hivatást? Volna pár ötletem, de szombaton nem volt kedvem ezt
bővebben kifejteni, mert a passzív idegesség alattomosan dolgozott
bennem.
Vasárnap
reggel, kerestem a régi 3DStudio Maxban készített bútor terveim
képeit, Ferinek akartam megmutatni, aki Írországban él, és
szoktunk néha csevegni erről arról, és kiderült, hogy a zene
mellett egészen jól fest is, meg valamikor fotorealisztikusan
tervezett 3D-ben. Nosza végre én is kitehettem valamit a placczra,
mert hát zeneileg nincs amit tegyek olyat, ami megközelíti Feri
kompozícióit, és errefel kerestem a régi mentéseim közt a
tervezéseimet. Sajnos órákba tellett a több száz lemezből
kikeresni, mert sajnos annyi anyag van mindenen, hogy csak a fő
mappákat írtam a lemezekre.
Közben
elém jött egy csomó egyéb anyagom, és mire elkészültem
mindennel, az idegességem a csúcsra ért.
Bassza
meg! Mondtam magamban, semmi mást nem hagyok magam után, mint egy
rakás bit szemetet, amire a kutyának sincs szüksége. Több ezer
írás, több száz bútor és berendezés terv, és sok minden más
semmi.
Egy
rög aranyat ha hagynék az asztalomon, nagyobb örökség volna
mindennél. Minden szellemi tevékenységem a lelkem pöce gödörje,
amit alkottam az nem más, mint hulladék. És még ezt is
előbányászni órákba tellett.
Isten
mentsen attól, hogy valaki elkezdje kibogozni írásaimat, rendezni
a mappáimat, mert beleörül. Óriási munka lenne még nekem is,
ezért jött az a gondolat, hogy szemét az egész és probléma
megoldva.
Nem
elég ez, hogy kifakadjon a felgyűlt keserűség bennem, gondoltam
lefotózom a zongoránkat, lássa Feri, hogy valamikor ez is tervben
volt. S akkor eszembe jutott, hogy megvan még a zongorához
készített hangszedőm is. Hogy az immár harminc éves!
Még
a regényekben is a „Tíz év múlva” dolog hatalmas időugrás.
De ez harminc éves bazmeg!
S
akkor eszembe jutott, hogy a zongorával hogy volt, a házasságunkkal
hogy volt, az akkori baptista közösséggel hogy volt...
elkeseredtem. A csúcsra ért a búsulás. És ez volt az a pont,
amikor a cukor is felugrott 213-ra.
Normális,
hogy mindennek idő kell. Az a stressz, ami idők alatt halmozódik,
nem múlik el egyből.
Ma
reggel lementem a műhelybe, hogy folytassam Katit és a többieket,
egyszerre négy-öt papírt nézek, hogy ha vágok, ide is vágjak,
oda is vágjak. Mint a Csontbrigádban tíz percenként néztem az
órát, hogy még egy órát, na még egy órát, aztán lassan
eljutottam az öt óra munkához.
Mostanra
úgy érzem, a krízis elmúlt. A cukornak is csillapodni kell majd a
napokban. Remélem. Remélem, hogy ezekkel a stressz bombákkal nem
lódítom ki a cukorbajom egyensúlyát és nehezebb gyógyszerekre,
illetve inzulinra kelljen térjek.
Nos,
hölgyeim és uraim, gyanakvásom lassan beigazolódik, hogy a modern
betegség, amire oly nagy elégtétellel bólogatnak a jogaőrült
nádszálkisasszonyok, a cukor betegség nem a dagadtra zabálásból
ered feltétlenül, hanem a stresszes életmódtól.
A
lélek nyugtalansága, a szellem folytonos éhezése borítja fel az
ember testi egyensúlyát is, és lebetegíti azt annyira, hogy már
semmi sem használ neki, hanem minden árt.
Arra
most nem térek ki, hogy mitől stresszeli magát az ember (mondanák:
a jódolgától), én csak azt tapasztalom, hogy olyan világban
élünk, ahol a lélek és a szellem teljesen el van hanyagolva,
hiába üvölt, senki nem akarja hallani, mindenki teszi a kemény
csávót, ebben az esetben a test sem tehet másként, kompenzálni
próbál, de egymagában nem tudja kihordani a lélek és a szellem
vitamin hiányait. Leépül. Egészen a pusztulásig.
Valamikor
mondta nekem Ildikó, hogy meg kéne tanuljak meditálni. Kiüresedni,
hogy tisztán lássak. Mondtam neki, hogy eszem ágában sincs.
Tisztán látok és egy percre sem szakadnék el a valóságtól, sem
elmében, sem testben. Nem tudok eléggé jelen lenni, nemhogy bűzös
pálcikák kábulatában merengjek a nagy semmibe és próbáljak
mindentől eltávolodni.
Nem,
a problémákkal szembe kell nézni, nem menekülni előlük. Ez az
én hitvallásom.
Hogy
minták szerint élek, és azokat le kéne bontani. Nem kell azokat
lebontani, hanem fejleszteni. Még szerencse, hogy a minta ami
szerint élek nem arra ösztökél, hogy meneküljek, alkoholba,
drogba, futó kalandokba, trógerségbe, stb.
Szembe
kell nézzek lúzerségemmel, le kell tisztítanom a kétezer
szófosást ötvenre, százra, de az legyen arany.
Aztán
szerencsére nem minden nap egyforma. Az ember belefárad a
fáradságába. Jön egy reggel, amikor kicsit másabb minden.
Remélem
a holnap reggel már ez az a reggel.