A lélek nyugalmáról

Ismerősök tudják, hogy mindent elégetek télen. Néha felébredek ajtóm előtt doboznyi papírokkal, régi ruhákkal, régi kanapéval. Ciki csak úgy kivetni valahol a kocsiból. Majd az asztalos elégeti télen. Egy ideig filóztam ezen, hogy nem e degradáló nekem ez a dolog? Hogy csak így idehozzák a szemetüket? Mert néha volt benne rothadt dolog is. De aztán rájöttem, mi lehet a legnagyobb szar, amit rám kentek eddig? A kidobozolt mutyik biztos nem. Azok a legkevesebb. Egy ideje, mióta ezt a lelki keménységet gyakorlom, ez már nem jelent szégyent nekem. Halleluja, szoktam mondani, még egy fél nap a télből meg van fentálva (átverve).
Na de egyszer jött egy mutyis doboz, teli s tele régi videó kazettákkal. Hogy ég e? Kérdezték. Biztos, nyugtattam meg a pasast. Na ott rothadt egész télen halomra néhány doboz, valahogy sosem került sor rá, mindig akadt más, ömlesztett eltüzelnivaló, fűrészpor, ágak, rongyok, régi ablakok, stb. Kellett egy doboz, gondoltam kiürítek egy ilyen videós dobozt, oszt kész. Mi hull ki belőle, az aljából előkerült egy videó lejátszó. Mondom magamban, nicsak, egy egész videó tárat számolt fel valaki. Gépestől, távirányítóstól, mindenestől. Na de mondom, ez biztos nem indul el, ki tudja milyen vacak. Letörlöm a port, közben biztosítom magam, öcsém te aztán nem vagy normális, még csak fix ez hiányzik a házból. Persze, hogy faszára beindul a gép, simán viszi a szalagokat. S akkor nézegettük a filmeket. Jó magyar szinkronnal. Aztán megnéztem a többi dobozt, gondosan megszámozott kazetták, percre kiírt listákkal, hogy miket tartalmaznak. Közel háromszáz darab. Egy élet munkája. Régi filmek, régi zenék, sőt régi műsorokat is felfedeztem a listákon. Valahol, valaki szépen „harisnyába” tette amit látott, amit értéknek vélt, hogy majd egyszer valakinek jó lesz. Hát az a majd egyszer valaki úgy ítélte, hogy tűzre jobb, mint másra. Már csak ilyen elgondolásból mély tisztelet ébredt bennem a „mutyi” iránt, hogy ennek a sorsa, habár lejárt, nem lehet a tűz martaléka.
Egy régi dokumentum filmet néztem meg, az óceán mélyéről, ahova a napfény nem ér el. Szerény, kezdetleges forgatásnak tűnt, viszont sokkal tartalmasabb volt a mondanivaló, mint a mai szenzációs trend.
És lévén terítéken az úgynevezett „lélek nyugalma” mint emberi életcél, elgondolkoztam ezen.
Hogy mennyire el vagyunk mi ragadtatva magunkkal, az ember faj, hogy azt hisszük, hogy minden nekünk adatott, hogy ezt nyugodt lélekkel elfogyaszthassuk. Az ateista lement a mélybe, az óceán fenekére, ahova a nap sugara nem ér le és csodálta a természetet. Azt mondta, szép ez a Föld, vigyázzunk rá, szép az élet, éljük amíg lehet. A kresztény azt mondta, majd az Úr csinál másikat. Nem ez a Föld számít, majd a másik. A nyugtalan lélek keres, aki nem akar keresni, azt mondja, a léleknek nyugodtság kell. Azt mondja: legyünk tökéletes, mint a mennyei Atya.
S akkor itt elgondolkoztam ezen, mint örök nyugtalan lélek, hogy vajon az Atya miért dolgozik mindmáig? Mit dolgozik annyit? Hisz pattint egyet s lőn új világ?
De mi van, ha a lélek természete nem a nyugodtság? Mert mi a nyugodtság? A vallások szerint a nyugodtság a teremtés ellentéte. A semmit se csinálás. A titokzatos semmit cselekvés általi lét. A fényevéses megszentülés. A vallás azt mondja, hogy minden mi alkotás az emberi törekvés, az emberi törekvés pedig Isten elleni lázadás. Ez olyan, mint amikor a fázist feszt a földhöz vágod, hogy szűnjön meg az áram létezni.
A lélek nyugalmát keresni, korunk holt vágányán szenvedni, szerintem a gonosz műve. Hogy elhiteti velem, hogy ne harcoljak, ne vívjam a csatáimat, vonuljak vissza, menjek a barlang mélyébe, ne tisztálkodjak, ne egyek, ne gondolkodjak, ne akarjak semmit. Hogy elgyengülvén, a tébolyba kergessen.
A videó kazetták és eme lélek nyugalmas elgondolásom között nincs több kapocs, mint az a dokumentum film, mely elgondolkodtatott.
A videóknak majd polcokat készítek, lelkemet meg felvértezem, hogy csak ne álljon be nyugalomra, mert még sok csatát kell megnyerni a pénz területén. Mert minden a pénz körül forog. Ki nyugodt lélekkel, ki nyugtalanul, de amikor a pénz megszólal, ott térdre kényszerül még a római pápa is.
Hát ha harc, akkor nézzünk a bika szarvai közé, ne már nyuvadjunk itt ki mint szelíd nyulak, s azt se tudjuk mitől...