A keskeny út.

A keskeny út.
(6oookm regényrészlet)


Reggelig beszélgettünk. Tudor nem jött többet. Amíg beszélgettünk, Klaudia végig a teás bögréjét szorította és beszélt. Mind mondott. Csodálkoztam, hogy annyira kinyitotta szívét, csak később, mikor elgondolkodtam rajta esett le nekem, hogy talán azt hitte én is valamiféle egyházi személy, netán valami pap lennék. Én ugyan más célokkal voltam a kolostorban, de ezt ő nem volt honnan tudja. Valószínű az éjszakai cirkusz miatt is úgy érezte, hogy ki kell öntenie a lelkét.
Azt mondta, hogy többször gondolt már öngyilkosságra. Valamikor apáca akart lenni, be is állt valami rendbe, de nem tudta gyakorolni azt az életet és neki azóta is erős lelkifurdalása van, hogy nem tud Isten szerint élni, nem tudja mi az a szeretet, a környezetében is mind olyan emberek élnek, akiknek a legkisebb gondjuk, hogy van Isten vagy nincs és mi is lenne az ember célja és feladata ebben az életben. Hogy ez neki nagyon fáj, váltani szeretne de nem tud. Érzi, hogy kutyaszorítóban van, minél többet vergődik annál szorosabbra húzódik a hurok. Elmondta, hogy egy tévéadónál rovatszerkesztő és nagy bajba keveredett. Felgöngyölítettek egy hatalmas korrupciós esetet, a Tudor az aki hozta a témát, Raduval ilyen külső munkatársak, akik a terepen szimatolnak és gyűjtik az információkat. Klaudia azt mondta, hogy Tudornak felajánlottak egy millió eurót, csakhogy ne foglalkozzanak a témával, állítsák le a műsort. Sem ő, mármint Klaudia, sem Radu nem akarták abbahagyni. És innen a veszekedés. Klaudia azt mondta, hogy egy adott pillanatban ki akart szállni mindenből, hogy nem kell neki sem az egy millió, sem a tévés állás. Megcsömörlött. Öngyilkos gondolatai támadtak. Tudor és Radu sokat veszekedtek emiatt. Egymást hibáztatják. Igaza van mindkettőnek, jó lenne az a milla, mert ha abba is hagyják, akár nyugdíjba is vonulhatnának, viszont hogy él tovább az ember a gondolattal, hogy feladta és elárulta az igazságot?
Mit tehettem mást, mint meghallgatni Klaudiát? Nem is tudtam szóhoz jutni. Csak néztem ahogy mond. Ahogy vívódik, ahogy kiönt mindent a lelkéből. Sosem tapasztaltam addig ilyent. Mindig mindenki színészkedett körülöttem, egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy az a normális, hogy abban a színészkedésben válik az emberi intellektus kiművelt civilizációvá, ahol az ember mint gondolkodó lény uralkodni tud testi lelki és szellemi önmagán, hogy kell az a külsőséges idomulás a tudatos, gondolkodó emberi lény tökéletesedési folyamatában. Bennem a lélek csak parázsként szunnyadt, néha szikrázott, de a társaság, a barátok, a családom valahogy mindig lelocsolta ezt a parazsat, sosem gyújt lángra. Ahogy Klaudia kiöntötte a lelkét, egy új világ kapuja nyílt meg előttem.
Egy véletlen, egy félreértés miatt összehozott minket a sors.
Mikor abbahagyta, befejezte Klaudia a mondókáját, sírva fakadt. Nem tudtam mit mondjak neki. Le voltam bénulva. Csak éreztem, hogy meg kellene ölelni, szemeiről a könnyeket csókolva meginni. Nem tettem. Hogy is tehettem volna? Teljesen idegenek voltunk egymás előtt. Nem volt szalvétám, egy tekercs budipapírt adtam neki. Elfogadta. Mikor egy kicsit megnyugodott, megköszönte, hogy meghallgattam és azt mondta, hogy neki vissza kell menni, szembe kell nézni a valósággal. Elkísértem az állomásra, még vagy másfél órát vártunk az első vonatra, mely Bukarest felé ment. Alig beszélgettünk. Mind mondta, hogy ne várjak vele, ne töltsem az időmet vele. Nekem valamiért nem akaródzott menni, ott hagyni. Éreztem, hogy ha elmegy nem fogom újra látni, elvesztem az emberi őszinteséget, a helyzet úgy hozta, hogy véletlenül belekeveredtem, egy általam még sosem tapasztalt érzelmi vívódásba, egy lelki állapotba, ahol úgy éreztem, hogy hazaértem. Persze a vonat elvitte ezt a hazaérés érzést, mégis a szaga, a vágya bennem maradt. Aztán jutott eszembe, hogy sem egy telefonszámot sem egy email címet nem adtunk meg egymásnak és a tévés társaság nevét sem tudom. Talán én is ki szerettem volna önteni a lelkemet.
Napokig gondolkodtam a történteken, többször átgondoltam azt a beszélgetést, aztán lassan tisztázódott bennem, hogy félreértésből pakolhatott ki előttem Klaudia, biztos azt hitte pap vagyok vagy szerzetes, hisz a lakrészem valóban olyan szegényes volt és egyszerű. Valószínű ez vezette félre őt. Tudatosult bennem, hogy ez az élet. Talán mindketten nyertünk ebből az experianszból, ő kiöntötte lelkét én megismertem egy más világot.

Eltelt aztán két év. Nem felejtettem el a Klaudia ügyet. Viszont közben sok más emberrel, helyzettel volt dolgom. Ignác atya mellett megismerhettem a szegénység és kilátástalanság legmélyebb poklait. A szent tehetetlenséget, a babonás lebénulást, az álmok és vágyak öncsonkítását, feladva minden emberi érzést, lelket, szellemet egy szelet kenyérért, egy üveg piáért, egy csomag cigarettáért, egy pillanatnyi kéjért. Ebbe a kocsonyába születnek meg gyermekek tiszta véletlenül, nem várt, nem akart, nem vállalt nyűgként. Látni, amint Ignác atya gyermekről gyermekre összeszedi őket, mint elgurult, elhullajtott gyémántokat és szépen kehelybe helyezve, letisztogatva értéket ad nekik. És kijózanodni néha Petru testvér húzásaitól, ármánykodásaitól, idióta árulkodásaitól, hamis híreszteléseitől, lejárató gesztusaitól, telhetetlen vagyon utáni sóvárgásától. És teljesen leblokkolni Ignác atya viselkedésétől, amint mindenben és egyoldalúan pártolja Petru testvért, sőt néha az volt az érzésem, hogy örömét leli abban, hogy Petru olyan amilyen, noha nyilvánvaló volt primitív gesztusai miatt, mégis Petru példaképként volt kezelve. Ebben a két évben megéltem Ignác atya agóniáit és extázisait, megtapasztaltam az isten embert és az elesett embert. Két év alatt ezt megélni, bármelyik ember számára sokkolóan hatna.
Petrunak végül sikerült Ignác atyát ellenem fordítani. Noha több projektet elképzeltünk együtt, bele is vágtunk egy komolyabb asztalos műhely létrehozásába, amit aztán Petru bojkottált és megszüntette. Csendben elévült a projekt. Akkor kötöttünk szerződést a csarnokért. Petru majd megbolondult. Sosem tudtam eldönteni, hogy Ignác atya miért cselekedett úgy, mintha általam meg akarta volna keseríteni Petru életét, néha azon gondolkodtam, nem e játssza meg Ignác atya az istent és teremtményein gyönyörködik, amint az egyiknek az áldozatát elfogadja a másikét nem, attól függően, hogy a füst merre száll?
Persze lehet csak én láttam így a dolgokat. Nem harcoltam ki a nézőpontomat. Hogy is harcolhattam volna? Jött-ment voltam a kolostor életében, a gyermekek szemében sem voltam más, mint egy tökéletlen asztalos, aki se nem vallásos se nem gazdag, viszont sokat dolgozik. Ilyen példaképekre senkinek nincs szüksége. Megkérdőjeleződtek bennem az értékek, a prioritások. Amit szerettem volna találni, nem találtam meg. A szeretetet. Rengeteg ember megfordult a kolostorban, mindenki futott, rohant valamiért, senki sem volt boldog, mindenki a boldogságot kereste, senki nem találta meg. Miért is gondolja az ember, hogy a boldogságot egy kolostorban meg lehet találni?
Beköltöztem a csirke pajtába. Elvonultam a kolostori életből. Egy remeteségre adtam magam. Közben dolgoztam, munkákat vállaltam, hisz a szerződés szerint sok pénzzel tartóztam Ignác atyának. Még így kívül a kolostor falain is, Petru örökké kötekedett velem. Nem vettem számba, nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy hadba álljak vele.
Magányomban, esténként szoktam nézni a híreket. Nem volt hova mennem, senki sem kért fel semmire. Volt bennem egy beletörődés, hogy félre tettek és mindenki elfogadta, hogy jó helyre tettek. Beláttam, hogy ez az élet rendje, a hatalmasok döntéseit az alattvalók feltétel nélkül el kell elfogadják, a rendért és az isteni harag elkerülése végett.
Egy ellenzéki tévéadóban késő esti adásban felfedeztem Klaudiát. Akkor jutott eszembe, hogy eltelt két év, amaz beszélgetős éjszaka óta.