Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Isten tutaja


-Reggel rendes feketekávét szoktam inni. Ha lehetséges, megtartanám a szokásomat. És ha nem haragszik maga, egy kicsit hosszasan szoktam kávézni. Úgy, hogy leülök, és hosszasan kávézok. Így szoktam meg.
-Nem lesz ezzel gond, én is szeretek hosszasan kávézni. Társaságban pláne.
-Az jó, mert akkor együtt kávézhatunk reggel hosszasan. Húzok ide egy széket a maga asztalához, és minden reggel itt kávézhatunk.
-Rendben, amikor ráérek, szívesen. Jó ötlet.
-És tejjel iszom a kávét. Meg két kanál cukorral, ha nem probléma.
-Nem probléma.

És akkor elbeszélgettünk. Inkább faggattam az elmúlt tíz évről. Hol, s merre járt? Hogy élt? Utoljára egy afrikai testvér missziós központjában élt, ott hat évig volt két zsémbes, állandóan káromkodó öreg emberrel egy szobában, nem engedték ki a területről, se a városba, se a templomba, csak a disznókra ügyelt, azokat etette, takarította. Meg a tyúkokat. Volt Dél Afrikában is három hónapot az afrikai missziónál, egy fűrészüzemben dolgozott, deszkát háncsólt az ottani zulukkal. Nagy ott a szegénység, mondta.
Hallgattam, kérdésekkel segítettem emlékezőképességét.
Ő a Cézár. Azt mondják, hogy szellemi fogyatékos, de szerintem inkább a rossz fogyatékos ő, jóhiszeműsége beteges, mindenki átveri, kihasználja gyermeki bizalmát, ezért tartják betegnek. Annyira rendes a srác, hogy sehova nem illeszkedik be. Nem fogadják be.

Kérdezte valaki, hogy került ez megint ide? Hát, mondtam, valószínű, hogy ami összetartózik, az összeáll, egyértelműen magamra és Cézárra utalva. Ha ő bolond, akkor én is az vagyok. Nem vagyok semmivel sem normálisabb nála. Mert mi a normalitás?

Ahogy elnézem a világ folyását, egyre nem értem mi történik. Az is megfordult a fejemben, hogy nem is muszáj értenem mi történik és miért.
Hitetlenül bár, de lelki kezeim összekulcsolódtak, és úgy fohászkodtam Istenhez, mintha kávéztunk volna, s végre elpanaszoltam bajomat neki, hogy nincs egy segítő társam, aki szeresse azt amit csinálni kéne. Tudvalevő, hogy nem szoktam én sem emberi, sem isteni hatalmasságot csak úgy, minden ok nélkül zaklatni mindenféle putypuruttyommal. Nagyon kell valami nyomasszon, hogy bármiféle kezeim összekulcsolódjanak. Habár sokszor megtapasztalom, hogy hasznos a kérés. De ilyen vagyok én. Elvérzek, aztán ha elvéreztem, akkor esetleg szólok, ha nem esik nehezére, szóval, ha lehet. Valahogy.
S így töprengve, összekulcsolt kezekkel, megszólal a telefonom, és bejelentkezett Cézár, hogy nem fogadnám be? Na, gondoltam, most ez is. Fix ez hiányzik ide nekem. Elmondtam neki telefonba, hogy nekem is szarul megy, most nem tudom befogadni. Elvégre is, tíz éve ő ment el tőlem. Elment a román hívőkhöz. Tehát most nem, Cézár, mondtam neki.
Aztán estig gondolkodtam egy sort. Eszembe jutott a fuldokló esete, aki várta Istentől a mentséget, és csak nem jött. A mennyországban meg kezdte felhányni Istennek. Isten ekkor elkezdte sorolni, hogy ott volt a tutaj, a csónak, a helikopter, de mindeniket visszautasította, mondván, hogy az Istenre vár. Nem lehet, hogy ez a Cézár a tutaj? Mert a helikopter elhúzott felettem, de az rám se bagózott, a csónak is elpöfögött mellettem, nem állt le miattam. Visszahívtam este és mondtam, hogy meggondoltam magam, jöjjön.
Oda s vissza volt az örömtől. Aztán meglátjuk.

Egy hét távlatából mondhatom, hogy talán a tutaj lesz ez a Cézár. Mert bármiféle munkát szívesen elvégez, amihez nem kell túl sok sütnivaló. De ha jól meggondolja az ember, legtöbb munkához nem sütnivaló, hanem munka szeretet szükségeltetik. Ez viszont Cézárban megvan teljességgel.
Például első nap kitakarította a lakhelyét. Centiről centire kiseperte, szőnyegeket kirázta, konyhaszekrényét lemosta. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna, kitakarította a fürdőkazánt. Sokan lakták azt a lakrészt, de sosem takarították a kazán tűzterét. Begyújtottam, meleg vizet csináltam neki, lefürdött.
Másnap gyomlált egy keveset. Elmagyaráztam neki mit gyomláljon és mit nem. Tökéletes munkát végzett. Aztán lefestette a szőlő lugast, mert már ideje lenne kikötni a szőlőt. Oda és vissza volt, hogy fest. Fülig vigyorogva festett. Harmadnap megmutattam hogyan kell faragott bútorrészekről lemosni a régi lakkokat. Műtő precizitással, két órán át ecsetelt, hogy régészeti ásatók is megirigyelnék azt. Oda és vissza volt, hogy restaurál. Elkezdte üríteni a “Hotel Kalifornija” helyét. Ez egy általam létrehozott lomtár, ahova minden szart összegyűjtöttem az évek alatt. Ezeket át fogom szelektálni és amire nem volt szükségem az elmúlt tíz évben az vas illetve kuka.
Éppen hoztak nyolc ágyat lomtalanításból, amiből öt jó állapotban van. Májusban jön az öttagú Stonecrops együttes felvételre. Megszületett az igénye és gondolata egy szállóhely kialakítására, mert a panzió nagyon drága, ilyen fapados szitura pont jó. Elvégre van két szoba, hozzá konyha, fürdő, igaz lelakva, mert akik nálam dolgoztak semmit nem tettek bele, csak rongáltak. Azokat üríti Cézár, majd lesepri a pókhálókat, kitakarítja, ablakait lemossa. Imádja csinálni. Rájöttem Cézárnak nem a munka milyensége számít, hanem a ritmusa. Bízzák rá. Ha az ő ritmusában csinálhatja, szereti. Ha siettetik, leblokkol.
Újra ásta a kertben azt a részt, amit én is felástam, mert azóta elkezdett újra kinőni a gyom rajta. Hétfőn uborka magot vetek bele. Közben fejlődnek a palánták. A paradicsomok szépen fejlődnek. Lassan aztán a tulipánjaimat is ki kell ásni, elnyíltak. A jácint levelei enyhén kókadnak. Elkezdett a hagymába bújni az élet. Mind kiássuk az idén a hagymás virágjaimat, ősszel új helyet gondoltam ki nekik.
Hogy itt van Cézár, újra reménykedem a kert újjáélesztésében. Főleg, hogy a vízgyűjtő projektem is tökéletesen bevált. Két csepergős éjjel feltelt az ezer literes tartály.

Tehát legyen világos, itt nem a haszonról van szó, ami a kertet illeti. Tömény filozófia inkább. Mert rögeszmém, hogy aki nem műveli meg azt amije van, nem érdemli meg. Tehát, ha van valami, akkor az kötelez is. Inkább ez. De az is, hogy legyen saját paradicsomom. Újrahasznosítás. Természetes. Emberséges. Ezek nemcsak jelszavak nálam. Igaz, a világ nem ebbe az irányba megy. De ha nem, akkor mi értelme az egésznek?

Imbolygmányok


Nézegettem ahogy hullanak a virágszirmok. Mint megannyi nagy selyem lepedő kicsiben. Úszva, lebegve, szépen alászállva. Némely forogva. Egyik rózsaszínű szirom a karomra telepedett. Nem is éreztem, annyira finoman landolt. Néztem és az jutott eszembe, hogy mennyire könnyű és mulandó a szép, a jó. Minden ami szép és jó, mind ilyen selyemkönnyű, mulandó lepedő.
Álmomban megint előjöttek az imbolygó lépcsők. Hihetetlen kreatívak ezek a lépcsők. Direkt arra vannak, hogy imbolyogjanak alattam, míg mások könnyedén szaladnak fel s alá rajtuk. Csak nekem kell görcsösen fogózva, kapaszkodva, csúszva-mászva felmászni rajtuk. Mire létraszerű lépcsőn felkapaszkodom, lecsúszik alattam vissza egy emeletet.
Persze, mert ajánlatot kaptam az Andorra.3-ra és bejelentkezett Cézár, a féricsitu (a boldog). Bosorogok (vénemberek, aggok) mennénk megint faházat szerelni. Reszkető térdekkel, megfáradt lelkekkel. Erre megjelenik egy dilló is. És más nem küldte őket, csak a Mindenható fenvalló. Erről is az jut eszembe, hogy “mert a bolondokat választotta...”
És felvettem még egy konyhát. Back in bussines.
Hogy hogy lesz?
Hát nem hiába jönnek elő az imbolygó lépcsők álmomban...

RAHANkodás


A mukulátor (így mondta a fiam, mikor beszélni tanult) volt a hibás az autómban. Egyik reggel induláskor lemerült az akkumulátor. Várható volt. Ezt az aksit egy embertől kaptam, ilyen úri vállalkozó volt, csak egy tízes kulcsért jött hozzám, hogy cserélje le az aksit. Megértettem én az utalást, jó lenne, ha lecserélném az aksiját. Tíz perc alatt lekaptam a régit és felraktam az újat. Nekem hagyta a régit hálából. Azzal aztán két évig hajtottam egy aksis csavarozót, rákötöttem a töltőt, kiválóan vitte. Az asztal alatt volt az aksi. Szereléskor jó megoldás, ha az embernek vannak ilyen lemerült aksis csavarozói. De aztán az autóm örökölte át egy téli reggelen. Gondoltam amíg eljutok a boltig felteszem, oszt veszek újat. Na az vitte két évig, míg azon a reggelen megadta magát. Várható volt.
Jó éve, hogy elkezdett ok nélkül rángatózni az autóm. Egyszerű, paraszti eszemmel (aki az összefüggéseket elég későre és nehezen fogja fel) sejtettem, hogy villanyos dolog lehet a rángatózásban, mert néha úgy viselkedett, mintha megszakadna az áram. Az akkumulátort azért vettem ki számításból, mert a motort simán beindította, viszont rángatózott. Dácsiás előéletemből adódóan, azt hittem, hogy a Folcim is képes menni, ha valahogy beindítom, akár aksi nélkül is, hisz a töltő szolgáltatja az áramot. Áramot pedig fejlesztett a Folci generátora. De már napról napra rosszabbodott a motor működése, aztán egy reggel jött ez az aksis dolog. Nosza elszaladtam anyjuk cégkocsijával, vettem egy új mukulátort. Kis kínlódás után, valószínű lefullasztottam a motort azelőtt, beindult a motor. Dorombolt mint egy macska. Nem akartam elhinni. Gondoltam, valamit megmozgattam, azért jött helyre. Most már eltelt asszem három, négy hónap is azóta, és negyed kulcsra indul és pörög rendesen. Megnőtt az életreménye az autómnak.
Azért jutott ez most eszembe, mert ma reggel úgy ébredtem, mint az a lemerült aksi. Fűteni kellett, reggelit készítettem a népnek, oszt mikor mindenki rendben volt, mondom, kikerekítem egy kicsit az éjszakai hiányos pihenésemet, csak tíz perccel. Ez volt fél nyolckor, megébredtem tizenegykor. Hú, apám, az a furdalás bennem. Hogy a picsába? Szédültemben azt se tudtam, milyen gatyát vegyek magamra. Megittam kihűlt kávémat. Lementem a műhelyembe, hú az az idegenség érzés bennem. Az a hatalmas hangár, hidegen, egyedül, csak egy légy szédelgett ott, valszeg bemérgezve.
Így érezheti magát az ember, amikor kedvese hagyja el. Csak most ki kit hagy itt el ebben a sztoriban? Én a műhelyt? A műhely engemet?
Az a kínos fájdalom a vállaimban, rajtam az egész életem terhe, nincs sem lelki, sem testi erőm tovább lépni. Melyik az a lecserélhető mukulátor? Amit lecserélve minden úgy dorombol, ahogy eddig?
Rendre hívnak a volt kliensek, azt élvezem, az a tónus, az a hangnem, ahogy kezdik mondandójukat. Basszam, én szoktattam hozzá őket. Hogy ez és ez van, el kéne menjek nézzem meg. Az a biztonság a hangjukban, hogy persze, mindjárt most mehetek is, mert úgy ismernek, aki pattog, fut, intézkedik, mindezt picsa pénzért, mert Attila jó. Mikor visszautasítom a mindenkit, hallom azt a metamorfózist a hangjukban. Érzem, ahogy leszakadok lelkük csücskéjéről és a keserű, érthetetlen elköszönésükből kiérzem, hogy tüstént törölnek is a memóriájukból. Nem is figyelnek oda, hogy mit mondok egészségemről, hisz eddig sem én voltam a dolgok közepe, hanem kizárólag ők. Magyarán ettől a pillanattól a geci volt asztalos vagyok.
A komcsi világban, egy gyárban már az a kategória lennék, akit hagynak kártyázni, ricipicizni, mert tíz éve van a nyugdíjáig. Ma megdögölhetek. Simán.
Akkor volt utánpótlás. Hemzsegtek a fiatalok. A friss mukulátorok.
Kellett nekem a tegnap hét órát lehúzni. Megfogadtam magamnak, hogy napi négy óra a megengedett. Az még egyensúlyban tart. De ha egy nap hetet nyomok, az másnapra kidönt, és nemcsak az, hanem rosszabb is. De legyen füstös lelkemnek bocsánat, hogy azért hajtottam tegnap, mert tudtam, hogy ma esni fog, és fel kell állítsam a vízgyűjtő hordót. Elcsesztem az időt vele, mert láss csudát, éppen oda kellett felállítsam, ahova gyűjtöm két éve a kerti nyesedékeket, gyomokat. És hogy ne kelljen égetnem, gondoltam elszórom a két barackfa alá, mulcsként. Hátha vissza szorítja a gyomokat. De ahhoz össze kellett szedjem a nyesedék ágakat, lekaszálnom a már húsz centis gyomot. Mondjuk az nem volt akkora erő, mert motoros kaszával nyírtam. Kinőttek olyan erős fűcsomók, nem tudom mi a nevük, de a motoros kasza is nyögött alatta, mintha ilyen bokros fű lenne. De mocsok egy fajta, azt kiásni is egy nagy meló. Na mindegy, szépen elszórtam az elszáradt dolgokat, jól néz ki, nem tudom mennyire hasznos is. De eltelt az idő, és fújtam, nyögtem, folyt a víz rólam. Szép idő volt, jól esett, nem tagadom.
Beton téglával kiraktam az alapot, majd rájöttem, hogy fel kell emelnem valamennyit, ha azt akarom, hogy esésem is legyen. Volt nekem ilyen repedt gerendám, amit tartóként, külsőmunkára nem tudok már felhasználni, de erre jó. Na mire mindent beállítottam, biza délután lett.
A lélekrengető kiegészítős pihenés után annyira kimentem, hogy felmérjem, gyűl e a víz a rendszerben? Összegyűlt olyan 40 liter az éjszaka, igaz csak csepergett. És nem folyik a csap mellett, az a lényeg. Mert akkor ráér csak jövő héten utánajárni az adaptáló szerkezetet kigányolni, mert ehhez a hordóhoz nem hiszem, hogy találok illeszthető elemeket. Na és a hordót Lacitól kaptam kölcsönbe, ami azt jelenti, hogy ő is használni fogja a vizet a kővágáshoz. Ami elég nagy használati bér (kamat) szerintem, mert ha napi húsz litert elvisz, nem biztos, hogy mire jön a száraz időszak, marad e még benne víz, hiába ezer literes a tartály. Úgyhogy lassan keresek majd ilyen tartályt megvételre és visszavásárolom neki, hogy tovább tartsa ott a semmibe még pár évet. Azért érdekes, hogy amíg ott áll valami, senkit nem érdekel, de mihelyt valaki használná, minnyá felmerül a bér kérdése.
Így volt a történelmi épületekkel is, ott rohadt, napról napra ment tönkre, vitték róla a cserepeket, gerendákat, ha ment egy marha magyar, hogy adják neki ötven évre használatba, nem adták. Én jártam meg így, ma egy ilyen papilak már nem létezik, a pince alapjait képező köveit is elhordták a román vinyitúrák (jövevények). Amikor én ajánlottam, hogy átveszem és cserébe lekaszálom az ősi sírokat rejtő kis temetőben a füvet, sőt a két hektáros földet is ha nekem adják bérbe, többet adok annál a pár veder terménynél, mint amennyit más ígért, nem adták. Ma ez a létesítmény nincs, kérdés, hogy az ősi síroknak mi lesz a jövője. Film is készült róla, hogy hordják a nagy temetőből a grófi sírok köveit és senkit nem érdekel. A románságot nem, de a magyarságot sem. De valamiért meg vagyok győződve, hogy az az egyház is bevasalta az orbáni kampánysegélyt. Vállalkozói közegben híre járja, hogy rengeteg magyar templom kapott komoly pénzes támogatást, mindenki tisztán látja, hogy kampánypénz ez, aminek az eredménye meg is fog látszani most vasárnap.
Egyértelmű a helyzetem. Látom magam a történelem palettáján, egy furcsa, hülye ember, ki kiköltözött a civilizációból, egy furcsa, lepukkant csarnokba, ahova a cigány se menne, annak is több az önbecsülése, és nemcsak hogy nem volt képes kamatoztatni adottságát, lehetőségeit, de koravénségére, lebetegedvén, esővizet kezd el gyűjteni, kezdetleges szerkezetekben.
Ahogy ezt építgettem itt, lelkemben latolgatva a kétes jövőmet, kételkedvén az Úrnak rám néző törődésében, eszembe jutott Rahan. Gyermekkorom “Pif” sorozatában, rajzos kép sorozatában imádtam nézni a Rahan sorozatot. Minden fejezetben volt valami találmánya. Most is az a találmánya elevenedett meg előttem, amikor ilyen vastag bambusz nádakat hasított ketté és csatornázta a vizet. Most is látom a fekete fehér rajzban, amint Rahan a bütykös ujjaival igazította és kötötte egymáshoz indával a csatorna rendszereket.
Na hát én sem vagyok messze Rahantól.
Egy fajta dzsungelben, elszigetelődve, ragadozók látószögében, egyedül a halandóság kézzel fogható realitásában, csupán az önerőben bízva.

Kételyek


A jelekre érdemes oda figyelni. Ha hidegek vannak, még nincs értelme hűbelebalázzsal nekiesni a kertnek. Februárban a virágjaim azt hitték itt a tavasz. Hát szevasz, de nem tavasz. Engem is átvert. Egy kis meleg még nem jelenti azt, hogy neki lehet vetkőzni. Itt van lassan április közepe és még hideg van. Hajnalra még zúzmarás ez, az. Még fűtök. Hozzászoktunk a lakásban a 18 fokhoz, de 15 fokon fázunk.
Újból kételkedem. Szkeptikus vagyok. Csak a remény új mindig, de az alap a régi.
Minden reggel azzal kéne ébredjek, hogy mi az amire ma kihatással tudok lenni? MI a mai dolgom? Mit tudok ma megtenni? És a többiről, amire nincs kihatásom, egyszerűen mondjak le. Mindaddig, amíg nem jön valami más jel, mint a saját lélekzajom.
Nincs nekem már annyi energiám, hogy a dolgok elé piros szőnyeget gurítsak és ünnepélyesen várjam azt aminek nem akaródzik jönni.
Ideje a világmegváltó projektekbe mást is hagyni beleszólni: a megváltandót például, akarja e? Esetleg az Isten is beleszólhat, nem feltétlenül kell a vizet borrá változtatni. Esetleg sugallhat valamit azok fülébe, akik tehetnének valamit.
Jöjjön más is, hogy akar valamit. Győzködjön engem, hogy miért lenne jó együtt csinálni. Belefáradtam. Szó szerint. Sem fizikai, sem lelki energiám nincs többé kezdeményezni. Beszállok a közösbe, de jöjjenek az ajánlatok. Én nem ajánlok többet semmit.
Van itt nekem tennivaló elég.
Befejezni az asztalos munkákat, felcsavarozni a vendégtetőre a polikarbonát lemezt, beállítani a tartályt alája, kikeverni a felvételeimet, véglegesíteni a “more than dosen” című cover albumomat, maholnap jönnek Emilék a bandával felvételezni, át kell alakítsam a keverőt, hogy monitorozni tudjak. Művelni a kertet, szóval rengeteg itt amibe lelket verjek, hagyjam a többit a maga útján. Ne szóljak bele a természet törvényeibe, magyarán.
Ma éreztem azt, hogy elvégre a kapituláció sem a világ vége. Csak meg kell szokni. El kell fogadni. Ha valami nem megy, nem megy. Ez is egy opció. Akár a gondviselés egyik ajánlata is lehet. Miért ne? Párom azt mondja, nem gondolod, hogy esetleg amit letettél az asztalra, az elég? Hm.
Étkezés. Mind hogy nincs időm, de már nagyon érik bennem egy étkezéses átállás. Amikor nagyon rosszul voltam a cukrom miatt, hirtelen étrendet kellett változtassak, de nem ment pár hétnél tovább, kiderült, nem tudok attól dolgozni. Emlékszem, Ildikó akkor erősítette, hogy a kevesebb és soványabb kajától még tudnék dolgozni. Hiába mondtam, hogy nem, hajtotta a magáét, habár láttam, hogy négy-öt óra munka után neki is reszkettek a kezei. Valószínű akinek nincs cukra, könnyebben éhezik. Mostanában írta, hogy sokat dolgozott fizikailag és muszáj volt zabálnia, hogy bírja. Na ugye...
A cukros dolgokat száműztem életemből, cukorpótlóval iszom a kávémat, de néha anélkül sem rossz. A cukorpótlónak van egy utóíze, ami lassan arra ingerel, hogy lemondjak róla. Egyértelműen csak a zöldségféle nem elég nekem, hogy a napi 4-5 óra fizikai munkámat el tudjam végezni. Szégyenlem, hogy csak ennyit vagyok képes dolgozni, de teszem ezt olyan előfeltételek mellett, hogy az elmúlt 25 évben természetes volt a napi 12 óra munka, néha több, 5-6 óra alvással.
Egyre inkább merül fel bennem az étkezés és annak rendjének megváltoztatása. Apró lépésekkel. Valahogy felépíteni egy új étkezési szokást, de valahogy úgy, hogy adjon energiát.
Az első célpontom a felvágottakkal való szakítás. Még nem tudom az alternatívát, de eldöntöttem, hogy keresni fogom, és rendre, heti egy alkalommal, aztán kettő s így tovább, valamire felcserélem. Ha csak rólam lenne szó, nekem a hagyma és saláta is jó egyszer kétszer egy héten, de nem csak magamra kell gondoljak.
Elindulok a vega irányába. Nem kell nekem annak az ezotériája, hanem a terméke.
Talán ebben tudok változtatni. De másban nem látom, hogy... Ezért vannak kételyeim.

Fórum kerestetik


Jó párszor nekiestem a guglit faggatni, az este is, hátha mégis van egy erdélyi magyar fórum, ahol vallás és politika mentesen lehetne az erdélyi itthon maradásról kicsit hidegebb fejjel, inkább a gazdasági oldalról beszélgetni. Nem adott releváns találatot. Politikailag elkötelezett úgynevezett újságokat adott, melyek nem ismeretlenek, de azok messze nem érdekeltek ilyen témában. A “disputa” volt valami ilyen fórum, ahol én is aktív voltam, amíg a trollkodó hozzászólóktól ki nem undorodtam onnan. De az este oda is bementem, gondoltam talán kifejlődte, kinőtte a troll nemzettséget. Hihetetlen, hogy 2011 óta semmilyen aktivitás nem történt ott.
Mi történt? Mi történik?
Annyira nincs igény a kommunikációra?
Egy facebook ismerősöm azt mondta, ott a facebook. Persze, de ott sem találni megfelelő fórumot. Legyen az bár asztalos fórum, ott is a harmadik kommentnél eljutunk az orbánizáláshoz, és rögtön elválik a szar a májtól, hogy ki az igaz magyar és ki a geci magyar. Innen tovább már esélytelen bármilyen disputa. És ez megy minden platformon. Olyan ez a fórum keresésem, mintha a higanyt szeretném késélen táncoltatni: lehetetlen.
De csak belegondolva is mekkora szörnyűség ez. S akkor rinyálunk, hogy az idegenek gyarmatosítanak minket. Hát hogyne tennék, ha ennyire töketlen és jellemtelenek vagyunk, hogy egy szar fórumot nem tudunk civilizáltan fenntartani, mely mellesleg egy árva kibaszott baniba nem kerül!
Hihetetlen, hogy bármiféle gazdasági ötlete van az embernek, azt nincs hol megbeszélni, esetleg értelmes ellenérvekkel korrigálni. Nincs. Egyszerűen nincs.
Nincs, mert mindenki, de mindenki elfogadta, feltétel nélkül, mintegy boldogan kapitulálva, hogy az ami van, az bőven jó, bőven sok.
Bírom ezt a sok marhát, hogy majd Orbánék megvédik a mittommit. Erdélyben? Mit védenek meg? Az Erdélybe települő Bosch gyárakat? Akik munkaerő híján lassan Vietnámból hoznak vendégmunkásokat? Csak Hunyad megyében több hasonló betelepült gyár van, akik naponta váltják a munkásokat, mint az egyhasználatú bugyikat. Ez jó, bazmeg? Itt a dicsőséges nyugat, mi?
Olvasom, hogy Marosvásárhelyen 40 millió euróból egy hatalmas mallt akarnak építeni. Fel tudja valaki fogni, hogy mit jelent ez? Hát nem. Nem is tudják kiszámítani mennyi az a 40 millió euró. Az emberek nem tudják mi a gyarmatosítás. Ez önként feladott forradalom, kapituláció. Legyen mallunk. Hadd dögöljön meg minden létező kisvállalkozó is. Mert tudjuk mi, milyen becstelenek azok!
Így aprózódunk fel rendre. És fórumunk sincs, ahol legalább beszéljünk ezekről.
Az érthető, hogy másoknak kellünk mint piac, és szépen kiszámolta, hogy befektetése éppen elegendő ahhoz, hogy kihajtsa profitját, amíg teljesen lerongyolódunk. Olyan ez mint a drágalátos, istenített Ikea, aki gépsorokat is hoz, természetesen lízingbe, és a gyár szart is eszik szó szerint, csakhogy az ikea címkével ellátott erdejét, múltját és jövőjét, a szekond gépekbe ölje bele, mert senki ne gondolja, hogy azok leamortizálása után marad több haszon, mint az ócskavas, és az új szerződés mellé újabb lejárt gépsor fogja ezer éves múltunkat bedarálni, éhbérért tartott rabszolgákkal. Ehhez sem kell nekünk fórum. Mert mi fasza nagy mellű szekler nép vagyunk, aki baszta a magyart valamikor.
Részben meg tudom érteni, hogy ez a facebookos világ elvette az népek szép eszét, de valahogy nem tudom lenyelni, hogy nem furakodott belénk egy szemernyi igény másra. Annyira le vagyunk nyűgöztetve a nagyvilág eseményeitől, hogy másra sem tudunk figyelni, mint a migrációra, a genderizmusra, a gátlástalan tőke gyarmatosítására, mindeközben tárt karokkal wilkommenezzük a tőke nyomulását.
Amint fiatal barátommal erről beszélgettem, többször is, nem is igazán érti ennek a fórumnak a létjogosultságát, értelmét. Mindenki elvan a világában, ha valamit keres, megtalálhatja, ami kizárólag csak őt érinti. Nem érzi hiányát az erdélyi gazdaságról kisiparilag fórumozni, holott neki is érdeke, mert ő is vállalkozó, de szerinte azért van ott a reklámipar és a hirdető portálok.
Szóval az egész olyan mint az érzelem nélküli szex. Nem tudom milyen, de sejtem, és szerintem találó a hasonlat. Mindenre jó lehet, csak nem boldogságra.
De lehet, hogy mindennek ez az oka, hogy már nem tudjuk hol keressük a boldogságot. Már nem cucc a család, a saját kertes ház álma, az együttlét, a közösség. Boldogulni lehet egy londoni gruppen albérletben valami gettófélében, nem kell ehhez honi fűzfa, fenyőfa, nárciszok a kertben. Persze erre tudom a választ: mit ér mindez, ha a bevásárló kosár telerakásától néhány cent választ el...
Mindent csak nagy általánosságban sejtünk, de nem tudjuk konkrétan, hogy hol vannak lerobbant, olcsón megvehető, bérelhető épületeink, földjeink, szakembereink, akik életük utolsó éveiben frusztráltan élik meg, hogy minden hiába volt. Hiába építettünk, hiába reméltünk, minden az enyészeté lesz. Ha lenne is valaki, akit érdekelne ezekből bármi, ahogy a nyilas bácsi mondta: még alternatíva sincs. Mert nincs egy szerencsétlen, agyon trolkodott fórum oldalunk sem.
Hát asszem hogy ideje létrehoznom, hogy legyen ilyen. A sikertelensége legyen pedig bizonyítéka, hogy valóban nincs rá igény vagy nincs is rá szükség. Mert minden ami van az jó és minden ami kihal, arra nincs szükség. Na lássuk.