-Reggel rendes feketekávét
szoktam inni. Ha lehetséges, megtartanám a szokásomat. És ha nem
haragszik maga, egy kicsit hosszasan szoktam kávézni. Úgy, hogy
leülök, és hosszasan kávézok. Így szoktam meg.
-Nem lesz ezzel gond, én
is szeretek hosszasan kávézni. Társaságban pláne.
-Az jó, mert akkor együtt
kávézhatunk reggel hosszasan. Húzok ide egy széket a maga
asztalához, és minden reggel itt kávézhatunk.
-Rendben, amikor ráérek,
szívesen. Jó ötlet.
-És tejjel iszom a kávét.
Meg két kanál cukorral, ha nem probléma.
-Nem probléma.
És akkor elbeszélgettünk.
Inkább faggattam az elmúlt tíz évről. Hol, s merre járt? Hogy
élt? Utoljára egy afrikai testvér missziós központjában élt,
ott hat évig volt két zsémbes, állandóan káromkodó öreg
emberrel egy szobában, nem engedték ki a területről, se a
városba, se a templomba, csak a disznókra ügyelt, azokat etette,
takarította. Meg a tyúkokat. Volt Dél Afrikában is három hónapot
az afrikai missziónál, egy fűrészüzemben dolgozott, deszkát
háncsólt az ottani zulukkal. Nagy ott a szegénység, mondta.
Hallgattam, kérdésekkel
segítettem emlékezőképességét.
Ő a Cézár. Azt mondják,
hogy szellemi fogyatékos, de szerintem inkább a rossz fogyatékos
ő, jóhiszeműsége beteges, mindenki átveri, kihasználja gyermeki
bizalmát, ezért tartják betegnek. Annyira rendes a srác, hogy
sehova nem illeszkedik be. Nem fogadják be.
Kérdezte valaki, hogy
került ez megint ide? Hát, mondtam, valószínű, hogy ami
összetartózik, az összeáll, egyértelműen magamra és Cézárra
utalva. Ha ő bolond, akkor én is az vagyok. Nem vagyok semmivel sem
normálisabb nála. Mert mi a normalitás?
Ahogy elnézem a világ
folyását, egyre nem értem mi történik. Az is megfordult a
fejemben, hogy nem is muszáj értenem mi történik és miért.
Hitetlenül bár, de lelki
kezeim összekulcsolódtak, és úgy fohászkodtam Istenhez, mintha
kávéztunk volna, s végre elpanaszoltam bajomat neki, hogy nincs
egy segítő társam, aki szeresse azt amit csinálni kéne.
Tudvalevő, hogy nem szoktam én sem emberi, sem isteni hatalmasságot
csak úgy, minden ok nélkül zaklatni mindenféle putypuruttyommal.
Nagyon kell valami nyomasszon, hogy bármiféle kezeim
összekulcsolódjanak. Habár sokszor megtapasztalom, hogy hasznos a
kérés. De ilyen vagyok én. Elvérzek, aztán ha elvéreztem, akkor
esetleg szólok, ha nem esik nehezére, szóval, ha lehet. Valahogy.
S így töprengve,
összekulcsolt kezekkel, megszólal a telefonom, és bejelentkezett
Cézár, hogy nem fogadnám be? Na, gondoltam, most ez is. Fix ez
hiányzik ide nekem. Elmondtam neki telefonba, hogy nekem is szarul
megy, most nem tudom befogadni. Elvégre is, tíz éve ő ment el
tőlem. Elment a román hívőkhöz. Tehát most nem, Cézár,
mondtam neki.
Aztán estig gondolkodtam
egy sort. Eszembe jutott a fuldokló esete, aki várta Istentől a
mentséget, és csak nem jött. A mennyországban meg kezdte
felhányni Istennek. Isten ekkor elkezdte sorolni, hogy ott volt a
tutaj, a csónak, a helikopter, de mindeniket visszautasította,
mondván, hogy az Istenre vár. Nem lehet, hogy ez a Cézár a tutaj?
Mert a helikopter elhúzott felettem, de az rám se bagózott, a
csónak is elpöfögött mellettem, nem állt le miattam.
Visszahívtam este és mondtam, hogy meggondoltam magam, jöjjön.
Oda s vissza volt az
örömtől. Aztán meglátjuk.
Egy hét távlatából
mondhatom, hogy talán a tutaj lesz ez a Cézár. Mert bármiféle
munkát szívesen elvégez, amihez nem kell túl sok sütnivaló. De
ha jól meggondolja az ember, legtöbb munkához nem sütnivaló,
hanem munka szeretet szükségeltetik. Ez viszont Cézárban megvan
teljességgel.
Például első nap
kitakarította a lakhelyét. Centiről centire kiseperte, szőnyegeket
kirázta, konyhaszekrényét lemosta. Anélkül, hogy bármit is
mondtam volna, kitakarította a fürdőkazánt. Sokan lakták azt a
lakrészt, de sosem takarították a kazán tűzterét. Begyújtottam,
meleg vizet csináltam neki, lefürdött.
Másnap gyomlált egy
keveset. Elmagyaráztam neki mit gyomláljon és mit nem. Tökéletes
munkát végzett. Aztán lefestette a szőlő lugast, mert már ideje
lenne kikötni a szőlőt. Oda és vissza volt, hogy fest. Fülig
vigyorogva festett. Harmadnap megmutattam hogyan kell faragott
bútorrészekről lemosni a régi lakkokat. Műtő precizitással,
két órán át ecsetelt, hogy régészeti ásatók is megirigyelnék
azt. Oda és vissza volt, hogy restaurál. Elkezdte üríteni a
“Hotel Kalifornija” helyét. Ez egy általam létrehozott lomtár,
ahova minden szart összegyűjtöttem az évek alatt. Ezeket át
fogom szelektálni és amire nem volt szükségem az elmúlt tíz
évben az vas illetve kuka.
Éppen hoztak nyolc ágyat
lomtalanításból, amiből öt jó állapotban van. Májusban jön
az öttagú Stonecrops együttes felvételre. Megszületett az igénye
és gondolata egy szállóhely kialakítására, mert a panzió
nagyon drága, ilyen fapados szitura pont jó. Elvégre van két
szoba, hozzá konyha, fürdő, igaz lelakva, mert akik nálam
dolgoztak semmit nem tettek bele, csak rongáltak. Azokat üríti
Cézár, majd lesepri a pókhálókat, kitakarítja, ablakait
lemossa. Imádja csinálni. Rájöttem Cézárnak nem a munka
milyensége számít, hanem a ritmusa. Bízzák rá. Ha az ő
ritmusában csinálhatja, szereti. Ha siettetik, leblokkol.
Újra ásta a kertben azt
a részt, amit én is felástam, mert azóta elkezdett újra kinőni
a gyom rajta. Hétfőn uborka magot vetek bele. Közben fejlődnek a
palánták. A paradicsomok szépen fejlődnek. Lassan aztán a
tulipánjaimat is ki kell ásni, elnyíltak. A jácint levelei enyhén
kókadnak. Elkezdett a hagymába bújni az élet. Mind kiássuk az
idén a hagymás virágjaimat, ősszel új helyet gondoltam ki nekik.
Hogy itt van Cézár, újra
reménykedem a kert újjáélesztésében. Főleg, hogy a vízgyűjtő
projektem is tökéletesen bevált. Két csepergős éjjel feltelt
az ezer literes tartály.
Tehát legyen világos,
itt nem a haszonról van szó, ami a kertet illeti. Tömény
filozófia inkább. Mert rögeszmém, hogy aki nem műveli meg azt
amije van, nem érdemli meg. Tehát, ha van valami, akkor az kötelez
is. Inkább ez. De az is, hogy legyen saját paradicsomom.
Újrahasznosítás. Természetes. Emberséges. Ezek nemcsak jelszavak
nálam. Igaz, a világ nem ebbe az irányba megy. De ha nem, akkor mi
értelme az egésznek?