RAHANkodás


A mukulátor (így mondta a fiam, mikor beszélni tanult) volt a hibás az autómban. Egyik reggel induláskor lemerült az akkumulátor. Várható volt. Ezt az aksit egy embertől kaptam, ilyen úri vállalkozó volt, csak egy tízes kulcsért jött hozzám, hogy cserélje le az aksit. Megértettem én az utalást, jó lenne, ha lecserélném az aksiját. Tíz perc alatt lekaptam a régit és felraktam az újat. Nekem hagyta a régit hálából. Azzal aztán két évig hajtottam egy aksis csavarozót, rákötöttem a töltőt, kiválóan vitte. Az asztal alatt volt az aksi. Szereléskor jó megoldás, ha az embernek vannak ilyen lemerült aksis csavarozói. De aztán az autóm örökölte át egy téli reggelen. Gondoltam amíg eljutok a boltig felteszem, oszt veszek újat. Na az vitte két évig, míg azon a reggelen megadta magát. Várható volt.
Jó éve, hogy elkezdett ok nélkül rángatózni az autóm. Egyszerű, paraszti eszemmel (aki az összefüggéseket elég későre és nehezen fogja fel) sejtettem, hogy villanyos dolog lehet a rángatózásban, mert néha úgy viselkedett, mintha megszakadna az áram. Az akkumulátort azért vettem ki számításból, mert a motort simán beindította, viszont rángatózott. Dácsiás előéletemből adódóan, azt hittem, hogy a Folcim is képes menni, ha valahogy beindítom, akár aksi nélkül is, hisz a töltő szolgáltatja az áramot. Áramot pedig fejlesztett a Folci generátora. De már napról napra rosszabbodott a motor működése, aztán egy reggel jött ez az aksis dolog. Nosza elszaladtam anyjuk cégkocsijával, vettem egy új mukulátort. Kis kínlódás után, valószínű lefullasztottam a motort azelőtt, beindult a motor. Dorombolt mint egy macska. Nem akartam elhinni. Gondoltam, valamit megmozgattam, azért jött helyre. Most már eltelt asszem három, négy hónap is azóta, és negyed kulcsra indul és pörög rendesen. Megnőtt az életreménye az autómnak.
Azért jutott ez most eszembe, mert ma reggel úgy ébredtem, mint az a lemerült aksi. Fűteni kellett, reggelit készítettem a népnek, oszt mikor mindenki rendben volt, mondom, kikerekítem egy kicsit az éjszakai hiányos pihenésemet, csak tíz perccel. Ez volt fél nyolckor, megébredtem tizenegykor. Hú, apám, az a furdalás bennem. Hogy a picsába? Szédültemben azt se tudtam, milyen gatyát vegyek magamra. Megittam kihűlt kávémat. Lementem a műhelyembe, hú az az idegenség érzés bennem. Az a hatalmas hangár, hidegen, egyedül, csak egy légy szédelgett ott, valszeg bemérgezve.
Így érezheti magát az ember, amikor kedvese hagyja el. Csak most ki kit hagy itt el ebben a sztoriban? Én a műhelyt? A műhely engemet?
Az a kínos fájdalom a vállaimban, rajtam az egész életem terhe, nincs sem lelki, sem testi erőm tovább lépni. Melyik az a lecserélhető mukulátor? Amit lecserélve minden úgy dorombol, ahogy eddig?
Rendre hívnak a volt kliensek, azt élvezem, az a tónus, az a hangnem, ahogy kezdik mondandójukat. Basszam, én szoktattam hozzá őket. Hogy ez és ez van, el kéne menjek nézzem meg. Az a biztonság a hangjukban, hogy persze, mindjárt most mehetek is, mert úgy ismernek, aki pattog, fut, intézkedik, mindezt picsa pénzért, mert Attila jó. Mikor visszautasítom a mindenkit, hallom azt a metamorfózist a hangjukban. Érzem, ahogy leszakadok lelkük csücskéjéről és a keserű, érthetetlen elköszönésükből kiérzem, hogy tüstént törölnek is a memóriájukból. Nem is figyelnek oda, hogy mit mondok egészségemről, hisz eddig sem én voltam a dolgok közepe, hanem kizárólag ők. Magyarán ettől a pillanattól a geci volt asztalos vagyok.
A komcsi világban, egy gyárban már az a kategória lennék, akit hagynak kártyázni, ricipicizni, mert tíz éve van a nyugdíjáig. Ma megdögölhetek. Simán.
Akkor volt utánpótlás. Hemzsegtek a fiatalok. A friss mukulátorok.
Kellett nekem a tegnap hét órát lehúzni. Megfogadtam magamnak, hogy napi négy óra a megengedett. Az még egyensúlyban tart. De ha egy nap hetet nyomok, az másnapra kidönt, és nemcsak az, hanem rosszabb is. De legyen füstös lelkemnek bocsánat, hogy azért hajtottam tegnap, mert tudtam, hogy ma esni fog, és fel kell állítsam a vízgyűjtő hordót. Elcsesztem az időt vele, mert láss csudát, éppen oda kellett felállítsam, ahova gyűjtöm két éve a kerti nyesedékeket, gyomokat. És hogy ne kelljen égetnem, gondoltam elszórom a két barackfa alá, mulcsként. Hátha vissza szorítja a gyomokat. De ahhoz össze kellett szedjem a nyesedék ágakat, lekaszálnom a már húsz centis gyomot. Mondjuk az nem volt akkora erő, mert motoros kaszával nyírtam. Kinőttek olyan erős fűcsomók, nem tudom mi a nevük, de a motoros kasza is nyögött alatta, mintha ilyen bokros fű lenne. De mocsok egy fajta, azt kiásni is egy nagy meló. Na mindegy, szépen elszórtam az elszáradt dolgokat, jól néz ki, nem tudom mennyire hasznos is. De eltelt az idő, és fújtam, nyögtem, folyt a víz rólam. Szép idő volt, jól esett, nem tagadom.
Beton téglával kiraktam az alapot, majd rájöttem, hogy fel kell emelnem valamennyit, ha azt akarom, hogy esésem is legyen. Volt nekem ilyen repedt gerendám, amit tartóként, külsőmunkára nem tudok már felhasználni, de erre jó. Na mire mindent beállítottam, biza délután lett.
A lélekrengető kiegészítős pihenés után annyira kimentem, hogy felmérjem, gyűl e a víz a rendszerben? Összegyűlt olyan 40 liter az éjszaka, igaz csak csepergett. És nem folyik a csap mellett, az a lényeg. Mert akkor ráér csak jövő héten utánajárni az adaptáló szerkezetet kigányolni, mert ehhez a hordóhoz nem hiszem, hogy találok illeszthető elemeket. Na és a hordót Lacitól kaptam kölcsönbe, ami azt jelenti, hogy ő is használni fogja a vizet a kővágáshoz. Ami elég nagy használati bér (kamat) szerintem, mert ha napi húsz litert elvisz, nem biztos, hogy mire jön a száraz időszak, marad e még benne víz, hiába ezer literes a tartály. Úgyhogy lassan keresek majd ilyen tartályt megvételre és visszavásárolom neki, hogy tovább tartsa ott a semmibe még pár évet. Azért érdekes, hogy amíg ott áll valami, senkit nem érdekel, de mihelyt valaki használná, minnyá felmerül a bér kérdése.
Így volt a történelmi épületekkel is, ott rohadt, napról napra ment tönkre, vitték róla a cserepeket, gerendákat, ha ment egy marha magyar, hogy adják neki ötven évre használatba, nem adták. Én jártam meg így, ma egy ilyen papilak már nem létezik, a pince alapjait képező köveit is elhordták a román vinyitúrák (jövevények). Amikor én ajánlottam, hogy átveszem és cserébe lekaszálom az ősi sírokat rejtő kis temetőben a füvet, sőt a két hektáros földet is ha nekem adják bérbe, többet adok annál a pár veder terménynél, mint amennyit más ígért, nem adták. Ma ez a létesítmény nincs, kérdés, hogy az ősi síroknak mi lesz a jövője. Film is készült róla, hogy hordják a nagy temetőből a grófi sírok köveit és senkit nem érdekel. A románságot nem, de a magyarságot sem. De valamiért meg vagyok győződve, hogy az az egyház is bevasalta az orbáni kampánysegélyt. Vállalkozói közegben híre járja, hogy rengeteg magyar templom kapott komoly pénzes támogatást, mindenki tisztán látja, hogy kampánypénz ez, aminek az eredménye meg is fog látszani most vasárnap.
Egyértelmű a helyzetem. Látom magam a történelem palettáján, egy furcsa, hülye ember, ki kiköltözött a civilizációból, egy furcsa, lepukkant csarnokba, ahova a cigány se menne, annak is több az önbecsülése, és nemcsak hogy nem volt képes kamatoztatni adottságát, lehetőségeit, de koravénségére, lebetegedvén, esővizet kezd el gyűjteni, kezdetleges szerkezetekben.
Ahogy ezt építgettem itt, lelkemben latolgatva a kétes jövőmet, kételkedvén az Úrnak rám néző törődésében, eszembe jutott Rahan. Gyermekkorom “Pif” sorozatában, rajzos kép sorozatában imádtam nézni a Rahan sorozatot. Minden fejezetben volt valami találmánya. Most is az a találmánya elevenedett meg előttem, amikor ilyen vastag bambusz nádakat hasított ketté és csatornázta a vizet. Most is látom a fekete fehér rajzban, amint Rahan a bütykös ujjaival igazította és kötötte egymáshoz indával a csatorna rendszereket.
Na hát én sem vagyok messze Rahantól.
Egy fajta dzsungelben, elszigetelődve, ragadozók látószögében, egyedül a halandóság kézzel fogható realitásában, csupán az önerőben bízva.

2 megjegyzés:

  1. Már nem is tudom, miről szólt de az én fejemben is megvolt ez a Rahan figura.
    Egy-két gazdagabbfiúnak voltak Pif-jei. Ez a francia képregény mindig valami műanyag játékkal jelent meg, és 28Ft volt. Annyi, mint egy matchbox. Hát ez nagyon drágának számított, és soha nem kaptam.
    De az iskolában amikor nézegettük, ki-ki mire tudott rácsapni a figurák közül, lecsapva azzá váltunk. Volt, hogy szét is szakadt az újság a nagy stipi-stopiban.
    Viszont pár éve bogozta valaki a történetét, hogy is került a nagy szocializmusban a francia lást kapitalista újság az újságosokhoz?
    Hát úgy, hogy a francia kommunista párt lapja volt.

    Az ájult fáradtságod pedig biztos ragadós. Nekem az esőtől zsibbad el az agyam. Időváltozáskor sokszor le kell mennem vízszintesbe, és hogy 5 perc vagy 2 óra esik ki, azt előre sosem tudom.

    VálaszTörlés
  2. Ez a Pif nálunk nem volt forgalomban, kizárólag használt állapotban vásároltuk az ócskán, a Lúdas Matyival. Jó fogás esetén két három Pif és tucatnyi Lúdas Matyival mentünk haza, mindenki boldog volt...Apám elolvasta a szöveges részeit is, én meg a karikatúrákat néztem meg.

    VálaszTörlés