Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A Jézusos: Üres palacsinta (01 02)


A Jézusos
01 02



Üres palacsinta



... mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.” (Prédikátor 9:6)


Nem hemzsegtek a márkás betonfúrók, aki beszerezte, az külföldről hozta, és akinek fő szerszáma volt, azaz egész nap fúrt vele, annak a Hilti márkanevű volt az egyetlen megoldás. Elnyűhetetlen, vagyont érő szerszámnak tartották. A használók csak úgy mondták egymásközt: a Hilti.

A Dónáth úti tömbházsorok mögül, a Szamos partját követve, a Magyar Színház melletti fa padlójú vashídon át gyalogolva, a Malomárok utcán az Építészeti egyetem sarkához jutott.  Onnan egy saroknyi a Történelmi Múzeum épülete, ahol találkozna kellett Jakival.  Bőven volt ideje a gesztenyét sütő cigány házaspárnál olajban sült palacsintát venni és azt elmajszolni. Kettőt vett.
Rögtön a sütő asztaluk mellett egy padon ülve elfogyasztotta a lángosokat.
A forró,  csöpögő olajtól rögtön átitatódott a lángosokat összefogó vékony papír, mellyel a beton port némileg eltávolítva kiszáradt kezeiről. Az olajat elkente kezein, mintha valami finom kézkenőccsel kente volna be. A zsíros papírt bedobta a szatyrába. Nem volt hova máshova. Azaz lett volna, mindjárt a háta mögött lustán és büdösen hömpölygő malom árokba, ahonnan az utca is kaphatta a nevét régen, de inkább nem szemetelt.
Amíg eszegette a lángosokat, az öreg szóba hozta, látja jó éhes, ritkán látni embert ilyen jóízűen enni ebben az órában. Attila elmondta, hogy egész nap nem evett semmit. A felesége, ki közben a gesztenye alatt legyezte egy újsággal a parazsat, csak annyit fűzött hozzá románul, hogy „la toți ni-e greu”, azaz: mindannyiunknak nehéz.
Az öreg cigány azt mondta, lassan sötét lesz, menjenek ők is haza, elég volt reggeltől a hidegben állni.
Attila elnézte, amint szedelőzködnek és csodálta őket, mióta tudja magát, ezek ketten sütöttek, hol gesztenyét, hol lángost, vagy ha nem volt szezonja a gesztenyének, pattogtatott kukoricát. A kommunista elvek mögé bújt világ idejében is, télen-nyáron kint voltak a sütő szekrényükkel.
Már abban az időben is kérdéses volt, hogyan kapott valaki engedélyt egy saját vállalkozásra... sokan úgy vélték, hogy valószínű a megfigyelés volt az ára. 1989 előtt a házaspár a Mihály Vitéz tér sarkán, a legforgalmasabb helyen sütöttek, egy hatalmas, henger alakú hirdető oszlop mellett. De most, - tűnődött a dolgon Attila, - milyen álca alatt sütnek a forgalmas helytől jóval messzebb?
Apja szerint, ezek a legjobban jövedelmező vállalkozások, mert sokkal több vagyon van a kis vas asztal mögött, mint az látszik. Az tény, hogy ha az ember megfigyeli, mennyit árulnak ketten egy nap, rájön, hogy nem kevés az a pénz. Viszont kint állni, melegben, fagyban... felér egy megszállott életformával. De meglehet, csupán egy olyan munkahely, amibe az ember belevág és csak csinálja, csinálja, aztán egyszer csak megöregedik.

Kissé csillapítva éhségét, elindult a Történelmi Múzeumhoz,  nem szeretett várakoztatni senkit. Inkább ő ment hamarabb, ha találkozni kellett.

Fél hétkor behajtott Jaki, valami nem túl öreg, ezüst színű Fordból szált ki akta táskájával, mely valójában szerszámos táska és ultra pozitív szemléletével, melyet valami joga gyakorlásával ért el. Jaki szokásos modorával, enyhe magasabb rendű, szerzetesi alázatba burkolt felülről nézéssel üdvözölte Attilát.
Együtt voltak osztálytársak Bélával az egy-nyolc osztályban, de amíg Béla a szendvicsét osztotta meg, Jaki csúfolkodott vele, hogy na mi van kövér hájas, megint zabálunk?
Eltelt azóta az idő, de Attila nem felejtette el ezeket a dolgokat. És Jaki sem nőtte ki a felülről alánéző stílusát. Noha sok okosságot tanult valami Buddhától, ilyen steril felhőben lebegő életbölcsességeket, holmi mezítlábas filozófiát, a távolságot ember és ember közt, mérnöki precizitással tudta tartani.

Attila sosem ellenkezett Jakival, nem zavarta arisztokratikusan ezoterikus hozzáállása, mert nem tudta komolyan venni egy percig sem. Már onnan kezdve, hogy nem tudta megérteni őt, hogy igen, folyton éhes volt. Egyrészt azért, mert borzalmasan idegesítette az iskola, másrészt azért, mert szegények voltak. Úgy érezte, ha bárkivel ilyen irányban vitába száll, tulajdonképpen szüleit kérdőjelezi meg, hogy netán szegénységüknek ők az okozói, akár élhetetlenségük folytán, vagy egyéb sorscsapta ürügy kapcsán.
Attila tudta, hogy szülei becsületes, jámbor emberek, akiknél letargiába menekülő hajlamuk csupán a kitartó, makacs tehetetlenséggel szembeni védekezés. Esetükben a nyomor, a szegénység főleg abban nyilvánul meg, hogy rosszak az élet feltételek. És ebben a miliőben Jézus eszméi nagyon hamar meggyökereznek.
Attilában is megfogant Jézus lényege, de amikor megtörtént a 89-es váltás, látván, hogy aki addig Istentagadó volt, hirtelen vallásos lett, sőt úgy adták be, mintha ők örökké keresztények voltak, és nem történt semmi Isten részéről: se egy villám nem csapódott ezekbe, mélyen csalódott a jézusi tanokban. Rájött, hogy sem ebben a világban, sem a másvilágban nem lesz igazság, mert ha azok a trógerek azok, akik a mennyország kulcsait tartják, akik eddig tagadták a Jézust, akkor az a másvilág sem lehet jobb ennél. Tehát, köszöni szépen, nem kér sem ebből, sem abból.

Amikor Jaki újságolta volt neki a buddhista okosságait, Attila oda sem figyelt. Nem akarta megérteni, mi a lényege. Rájött, hogy minden mögött valamilyen vallásos szervezet lapul meg, aminek a végcélja a templomba hívogató, fizetőképes tagok toborzása. Egy rejtett vállalkozás, mely igen sok hülyét és pénzt kaszál. És ennek a sok hülyének morális felhatalmazást is ad a magasabbrendűségi érzésre és a templomban megtanulják a magasról leszólást.

Jaki egyből két lakást örökölt már fiatalon, könnyű volt neki élet szépségéről hencegni. Attila gyenge térdeket és hajlamot a cukorbetegségre örökölt. Gyakran lement a cukra, innen eredt az éhségtől való félelme. Amikor lement a cukra, elkezdett izzadni, reszketni és elgyengülni, volt, hogy elszédült és a földre kellett üljön. Senki nem tudta miért. Szégyennek fogta fel, hogy gyakran elgyengült. Inkább viselte, ahogy tudta, de nem siránkozott.

Bár volt oka feszültnek lenni, sosem mutatta ki Jakinak. A megszokott, proletár stílusban igyekezett eltussolni, mintha nem látná a mögöttes dolgokat. Néha bárgyú képet vágva hozzá.
A zsíros lángos papírjával is azért kente tisztára kezét, mert előre tudta, hogy kezet fog majd Jakival, és ne kelljen poros kezével szégyenkeznie. Előre látta a jelenetet, amint kocsijából kiszáll és azzal a pozitív magatartásával erőteljesen megrázza kezeit.

Meg is történt köztük a szívélyes üdvözlés, Jaki intett is, hogy akkor menjenek, mert már várja a Múzeum igazgatója. Attila kicsit megtorpant, hisz neki nem szólt Béla, hogy dolog is lenne a múzeumnál, hanem csupán a Hiltit kell átadnia. De sokat nem teketóriázott, mert életösztöne azt súgta, hogy nem érdemes ezen fennakadni, ezzel jár a kölcsön szerszám. Sem Béla előtt, sem Jakival szemben nem akart pitiánernek tűnni, hanem inkább nagyvonalúnak, segítőkészen ráérősnek.

Két iroda közt kellett interfont szerelni. Az igazagató és a titkárnője irodáját kellett összekapcsolni. Jaki utasítóan megmutatta Attilának, hova fúrjon lyukakat a falba. Fura módon, a titkárnő irodája három irodával arrébb volt az igazgatójától, így jó sok lyukra volt kilátás.
Miközben Attila falat fúrt, Jaki az igazgatóval társalogva készítette elő az interfonokat. Két fúrás közt hallotta, amint Jaki és az igazgató Erdély történelméről fecsegtek. Bár a határokat feszegetve, de betartva az egymásra utalásból fakadó kölcsönös megértést, majdnem meghitt bizalmasan osztották egymástól eltérő nézeteiket, mintha valami titkos, tiltott dologról beszélnének.
A magasröptű, két lyuk közti társalgási filozófálás közt, Attila magát dicsérte, hogy hamarább megvette a két lángost, mert eredetileg arra gondolt, hogy előbb átadja a Hiltit és utána nyugodtan megeszi a lángost, de a terv füstbe ment volna az új helyzet alakulással. Azóta a cigány házaspár elment, és csak a forró vas szekrényt találta volna helyükön.

Közben megjött a takarítónő, mivel ő a folyosón fúrt, előbb őt üdvözölte, és nagyon közlően előadta, hogy a munkálatra való tekintettel behívták takarítani.
Attila szabadkozón védekezett, hogy sajnálja, de a falfúrás piszokkal, porral jár. A harmincan túli Anka, életvidám megjelenésével feldobta őt. Hogy cseppet se zavartassa, neki ez a dolga. És kedvesen nevetett. Gömbölyded, de könnyed alkata kellemesebb életérzést váltott ki belőle, mint a kiszűrődő titkos történelmi fejtegetés az értelmiségi osztályból.

Anka azt mondta, hogy amíg be nem fejezik a fúrást, nincs értelme nekifogni a takarításnak. Már nincs sok hátra, biztatta Attila. Anka rágyújtott és közben nézte, amint fúrt. És néha izzadt homlokát ingébe törölte.
A fúrás végeztével elkezdte a több eres telefonos kábelt kihúzni, és a lyukakba ütni a kábelszorító tipliket.
Anka habozás nélkül felajánlotta, hogy adogatja a tipliket, és ő csak verje be a kifeszített kábelre. Közben mindenféléről kérdezősködtek egymás felől. Főleg Anka. Ő bátrabban szegezte Attilára a kérdéseket. Kérdezte, hogy az a másik, aki az irodában van az igazgatóval, az neki a főnöke? Minden nap ilyen későig dolgozik? Ilyeneket kérdezett. Attila röviden válaszolt, hol igennel, hol nemmel. A hallgatag, szerény válaszoktól nem ment el Anka társalgási kedve. Nem az a fajta volt, aki hamar eltántorodik valamitől. Szerette ezt Attila, neki jól jött, ha valaki érdeklődött felőle. Viszont az ilyen alkalom ritka életében és nem tanulta meg megfogni a pillanatot.
Ahogy araszolt a lyukak mentén, Anka követte és kezébe adta a tipliket. Nem jelezte testbeszéde, hogy zavarná piszkos, poros, izzadt ruhája, noha Anka rendezettnek nézett ki. Nem a fruska, mindenkinek kitárulkozó, agyonkölnizett stílusban, inkább a praktikus, szolid, friss illatú megjelenésben. Hátra kötött haja is arról árulkodott, hogy dolgozni jött, nem divatbemutatóra.
Anka nem volt szép, de volt valami egyedi az arcvonásaiban, ami megszépítette. Olyan szépség ez, amit érteni kell.

Elhúzódtak a bekötések, de arra azt mondta Jaki, hogy az ő dolga. Valami szálak nem találtak. Attilának volt ötlete, de Jaki leintette, hogy megoldja.
Inkább Ankának segített a takarításban. Elmehetett volna, de tudta, hogy nincs hova sietnie. És jó volt neki Anka közelsége. Messze humánusabb nőnek tűnt, mint az amerikai érdekházasságában élő felesége.
Takarítás végeztével Jaki még mindig az igazgatóval okoskodott, de már úgy nézett ki, hogy működni fog az interfon. Éppen a használati utasításnál tartott a dolog.
Anka míg rágyújtott egy utolsóra, Attilát kávéval kínálta. A takarító szobácskában ültek le beszélgetni. A nő kérdezte, hogy vállalna e maszek munkát? Hát hogyne, biztatta Attila, miről lenne szó? Lambériát kéne falra szerelni. Van egy külső fala a panelban, ami télen nagyon húz, és nyáron nagyon melegszik. Azt kellene beburkolni.
Megegyeztek, másnap délután elmegy méretezni Ankához.

Kilenc óra múlt, mire kijöttek a múzeum kapuján, hűvös volt, sötét, érződött az ősz nyirkos csipkelődése, erre rátett egy lapáttal a fáradság, Attila elcsigázva köszönt el Jakitól. Ő más irányba ment autójával, a Grigoreszku negyedbe, nem ajánlkozott pár kilométeres kerülőre, hogy haza vigye. Noha, a monostori út tetejéről csak leereszkedett volna. Érthető volt itt a státus kérdése. Ezért nem is utalt rá Attila.
Megköszönte a lehetőséget és elindult hazafele. Ki a Mócok útjára, onnan gyalog a Monostorra, négy-öt kilométert. Ebben az órában a jegyárusok már zárva voltak és nem rizikózott a buszon jegy nélkül.
De legalább nyugodtan átgondolta a napját, a miérteket, a hogyanokat. A kecses, de búval bélelt amerikai feleséget, a gömbölyded, kedves Ankát. Megropogtatta a zsebében maradt 58 lejét, miután a lángosra fizetett 2 lejt.
És ott, abban a nyomorult állapotában mégis úgy érezte, hogy sorsa meg fog változni.
Nem Buddha, nem Jézus segítségével, hanem saját erejéből.
Ezt eltökélte magában.
Mert bárhol felütötte Buddha vagy Jézus a fejét, ott csak félrebeszélés, képmutatás és átverés történik.
Sehol sincs az utolsó samaritánus, senki nem osztja meg két ingét mással.


(Megjegyzés: A beszúrt videó csak utalás a kolozsvári Dónáth útra. Speciel az eredeti felvételt osztottam meg, mely bár tompa és recseg, mint a regényem szereplői és történetei, de legalább valós, a modernebb, csilingelőbb változatokhoz képest.
Ha nem is valós minden mozzanata, vagy minden szereplője, ami meg nem történt, csak oda gondoltam, kitaláltam, az azért van, mert szerettem volna, ha ott lett volna.
Elvégre egy regény akar lenni, amely a valóságot átszűri a remény szivacsán.)