A Jézusos
01
02
Üres
palacsinta
„...
mert
jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán.”
(Prédikátor
9:6)
Nem
hemzsegtek a márkás betonfúrók, aki beszerezte, az külföldről
hozta, és akinek fő szerszáma volt, azaz egész nap fúrt vele,
annak a Hilti márkanevű volt az egyetlen megoldás. Elnyűhetetlen,
vagyont érő szerszámnak tartották. A használók csak úgy
mondták egymásközt: a Hilti.
A Dónáth úti tömbházsorok mögül, a Szamos partját követve, a Magyar Színház melletti fa padlójú vashídon át gyalogolva, a Malomárok utcán az Építészeti egyetem sarkához jutott. Onnan egy saroknyi a Történelmi Múzeum épülete, ahol találkozna kellett Jakival. Bőven volt ideje a gesztenyét sütő cigány házaspárnál olajban sült palacsintát venni és azt elmajszolni. Kettőt vett.
Rögtön a sütő asztaluk mellett egy padon ülve elfogyasztotta a lángosokat.
A forró, csöpögő olajtól rögtön átitatódott a lángosokat
összefogó vékony papír, mellyel a beton port némileg eltávolítva kiszáradt kezeiről. Az olajat elkente kezein, mintha valami finom kézkenőccsel kente volna be. A zsíros papírt bedobta a
szatyrába. Nem volt hova máshova. Azaz lett volna, mindjárt a háta
mögött lustán és büdösen hömpölygő malom árokba, ahonnan
az utca is kaphatta a nevét régen, de inkább nem szemetelt.
Amíg
eszegette a lángosokat, az öreg szóba hozta, látja jó
éhes, ritkán látni embert ilyen jóízűen enni ebben az órában.
Attila elmondta, hogy egész nap nem evett semmit. A felesége, ki közben a gesztenye alatt legyezte egy újsággal a
parazsat, csak annyit fűzött hozzá románul, hogy „la toți
ni-e
greu”, azaz: mindannyiunknak nehéz.
Az
öreg cigány azt mondta, lassan sötét lesz, menjenek ők is haza,
elég volt reggeltől a hidegben állni.
Attila
elnézte, amint szedelőzködnek és csodálta őket, mióta tudja magát, ezek ketten sütöttek, hol gesztenyét,
hol lángost, vagy ha nem volt szezonja a gesztenyének, pattogtatott
kukoricát. A kommunista elvek mögé bújt világ idejében is,
télen-nyáron kint voltak a sütő szekrényükkel.
Már
abban az időben is kérdéses volt, hogyan kapott valaki engedélyt
egy saját vállalkozásra... sokan úgy vélték, hogy valószínű
a megfigyelés volt az ára. 1989 előtt a házaspár a Mihály Vitéz
tér sarkán, a legforgalmasabb helyen sütöttek, egy hatalmas,
henger alakú hirdető oszlop mellett. De most, - tűnődött a
dolgon Attila, - milyen álca alatt sütnek a forgalmas helytől
jóval messzebb?
Apja
szerint, ezek a legjobban jövedelmező vállalkozások, mert sokkal
több vagyon van a kis vas asztal mögött, mint az látszik. Az
tény, hogy ha az ember megfigyeli, mennyit árulnak ketten egy nap,
rájön, hogy nem kevés az a pénz. Viszont kint állni, melegben,
fagyban... felér egy megszállott életformával. De meglehet,
csupán egy olyan munkahely, amibe az ember belevág és csak
csinálja, csinálja, aztán egyszer csak megöregedik.
Kissé
csillapítva éhségét, elindult a Történelmi Múzeumhoz, nem szeretett várakoztatni senkit.
Inkább ő ment hamarabb, ha találkozni kellett.
Fél
hétkor behajtott Jaki, valami nem túl öreg, ezüst színű Fordból
szált ki akta táskájával, mely valójában szerszámos táska és
ultra pozitív szemléletével, melyet valami joga gyakorlásával
ért el. Jaki szokásos modorával, enyhe magasabb rendű, szerzetesi
alázatba burkolt felülről nézéssel üdvözölte Attilát.
Együtt
voltak osztálytársak Bélával az egy-nyolc osztályban, de amíg
Béla a szendvicsét osztotta meg, Jaki csúfolkodott vele, hogy na
mi van kövér hájas, megint zabálunk?
Eltelt
azóta az idő, de Attila nem felejtette el ezeket a dolgokat. És
Jaki sem nőtte ki a felülről alánéző stílusát. Noha sok
okosságot tanult valami Buddhától, ilyen steril felhőben lebegő
életbölcsességeket, holmi mezítlábas filozófiát, a távolságot
ember és ember közt, mérnöki precizitással tudta tartani.
Attila
sosem ellenkezett Jakival, nem zavarta arisztokratikusan ezoterikus
hozzáállása, mert nem tudta komolyan venni egy percig sem. Már
onnan kezdve, hogy nem tudta megérteni őt, hogy igen, folyton éhes
volt. Egyrészt azért, mert borzalmasan idegesítette az iskola,
másrészt azért, mert szegények voltak. Úgy érezte, ha bárkivel
ilyen irányban vitába száll, tulajdonképpen szüleit kérdőjelezi
meg, hogy netán szegénységüknek ők az okozói, akár
élhetetlenségük folytán, vagy egyéb sorscsapta ürügy kapcsán.
Attila
tudta, hogy szülei becsületes, jámbor emberek, akiknél letargiába
menekülő hajlamuk csupán a kitartó, makacs tehetetlenséggel
szembeni védekezés. Esetükben a nyomor, a szegénység főleg
abban nyilvánul meg, hogy rosszak az élet feltételek. És ebben a
miliőben Jézus eszméi nagyon hamar meggyökereznek.
Attilában
is megfogant Jézus lényege, de amikor megtörtént a 89-es váltás,
látván, hogy aki addig Istentagadó volt, hirtelen vallásos lett,
sőt úgy adták be, mintha ők örökké keresztények voltak, és
nem történt semmi Isten részéről: se egy villám nem csapódott
ezekbe, mélyen csalódott a jézusi tanokban. Rájött, hogy sem
ebben a világban, sem a másvilágban nem lesz igazság, mert ha
azok a trógerek azok, akik a mennyország kulcsait tartják, akik
eddig tagadták a Jézust, akkor az a másvilág sem lehet jobb
ennél. Tehát, köszöni szépen, nem kér sem ebből, sem abból.
Amikor
Jaki újságolta volt neki a buddhista okosságait, Attila oda sem
figyelt. Nem akarta megérteni, mi a lényege. Rájött, hogy minden
mögött valamilyen vallásos szervezet lapul meg, aminek a végcélja
a templomba hívogató, fizetőképes tagok toborzása. Egy rejtett
vállalkozás, mely igen sok hülyét és pénzt kaszál. És ennek a
sok hülyének morális felhatalmazást is ad a magasabbrendűségi
érzésre és a templomban megtanulják a magasról leszólást.
Jaki
egyből két lakást örökölt már fiatalon, könnyű volt neki
élet szépségéről hencegni. Attila gyenge térdeket és hajlamot
a cukorbetegségre örökölt. Gyakran lement a cukra, innen eredt az
éhségtől való félelme. Amikor lement a cukra, elkezdett izzadni,
reszketni és elgyengülni, volt, hogy elszédült és a földre
kellett üljön. Senki nem tudta miért. Szégyennek fogta fel, hogy
gyakran elgyengült. Inkább viselte, ahogy tudta, de nem
siránkozott.
Bár
volt oka feszültnek lenni, sosem mutatta ki Jakinak. A
megszokott, proletár stílusban igyekezett eltussolni, mintha nem látná a
mögöttes dolgokat. Néha bárgyú képet vágva hozzá.
A
zsíros lángos papírjával is azért kente tisztára kezét, mert
előre tudta, hogy kezet fog majd Jakival, és ne kelljen poros
kezével szégyenkeznie. Előre látta a jelenetet, amint kocsijából
kiszáll és azzal a pozitív magatartásával erőteljesen megrázza
kezeit.
Meg
is történt köztük a szívélyes üdvözlés, Jaki intett is, hogy
akkor menjenek, mert már várja a Múzeum igazgatója. Attila kicsit
megtorpant, hisz neki nem szólt Béla, hogy dolog is lenne a
múzeumnál, hanem csupán a Hiltit kell átadnia. De sokat nem
teketóriázott, mert életösztöne azt súgta, hogy nem érdemes
ezen fennakadni, ezzel jár a kölcsön szerszám. Sem Béla előtt,
sem Jakival szemben nem akart pitiánernek tűnni, hanem inkább
nagyvonalúnak, segítőkészen ráérősnek.
Két
iroda közt kellett interfont szerelni. Az igazagató és a titkárnője
irodáját kellett összekapcsolni. Jaki utasítóan megmutatta
Attilának, hova fúrjon lyukakat a falba. Fura módon, a titkárnő
irodája három irodával arrébb volt az igazgatójától, így jó
sok lyukra volt kilátás.
Miközben
Attila falat fúrt, Jaki az igazgatóval társalogva készítette elő
az interfonokat. Két fúrás közt hallotta, amint Jaki és az
igazgató Erdély történelméről fecsegtek. Bár a határokat
feszegetve, de betartva az egymásra utalásból fakadó kölcsönös
megértést, majdnem meghitt bizalmasan osztották egymástól eltérő
nézeteiket, mintha valami titkos, tiltott dologról beszélnének.
A
magasröptű, két lyuk közti társalgási filozófálás közt,
Attila magát dicsérte, hogy hamarább megvette a két lángost,
mert eredetileg arra gondolt, hogy előbb átadja a Hiltit és utána
nyugodtan megeszi a lángost, de a terv füstbe ment volna az új
helyzet alakulással. Azóta a cigány házaspár elment, és csak a
forró vas szekrényt találta volna helyükön.
Közben
megjött a takarítónő, mivel ő a folyosón fúrt, előbb őt
üdvözölte, és nagyon közlően előadta, hogy a munkálatra
való tekintettel behívták takarítani.
Attila
szabadkozón védekezett, hogy sajnálja, de a falfúrás piszokkal,
porral jár. A harmincan túli Anka, életvidám megjelenésével
feldobta őt. Hogy cseppet se zavartassa, neki ez a dolga. És kedvesen nevetett. Gömbölyded, de könnyed alkata kellemesebb életérzést
váltott ki belőle, mint a kiszűrődő titkos történelmi
fejtegetés az értelmiségi osztályból.
Anka
azt mondta, hogy amíg be nem fejezik a fúrást, nincs értelme
nekifogni a takarításnak. Már nincs sok hátra, biztatta Attila.
Anka rágyújtott és közben nézte, amint fúrt. És néha izzadt
homlokát ingébe törölte.
A
fúrás végeztével elkezdte a több eres telefonos kábelt
kihúzni, és a lyukakba ütni a kábelszorító tipliket.
Anka
habozás nélkül felajánlotta, hogy adogatja a tipliket, és ő
csak verje be a kifeszített kábelre. Közben mindenféléről
kérdezősködtek egymás felől. Főleg Anka. Ő bátrabban szegezte
Attilára a kérdéseket. Kérdezte, hogy az a másik, aki az
irodában van az igazgatóval, az neki a főnöke? Minden nap ilyen
későig dolgozik? Ilyeneket kérdezett. Attila röviden válaszolt,
hol igennel, hol nemmel. A hallgatag, szerény válaszoktól nem ment
el Anka társalgási kedve. Nem az a fajta volt, aki hamar
eltántorodik valamitől. Szerette ezt Attila, neki jól jött, ha
valaki érdeklődött felőle. Viszont az ilyen alkalom ritka
életében és nem tanulta meg megfogni a pillanatot.
Ahogy
araszolt a lyukak mentén, Anka követte és kezébe adta a tipliket.
Nem jelezte testbeszéde, hogy zavarná piszkos, poros, izzadt
ruhája, noha Anka rendezettnek nézett ki. Nem a fruska, mindenkinek
kitárulkozó, agyonkölnizett stílusban, inkább a praktikus,
szolid, friss illatú megjelenésben. Hátra kötött haja is arról
árulkodott, hogy dolgozni jött, nem divatbemutatóra.
Anka
nem volt szép, de volt valami egyedi az arcvonásaiban, ami
megszépítette. Olyan szépség ez, amit érteni kell.
Elhúzódtak
a bekötések, de arra azt mondta Jaki, hogy az ő dolga. Valami
szálak nem találtak. Attilának volt ötlete, de Jaki leintette,
hogy megoldja.
Inkább
Ankának segített a takarításban. Elmehetett volna, de tudta, hogy
nincs hova sietnie. És jó volt neki Anka közelsége. Messze
humánusabb nőnek tűnt, mint az amerikai érdekházasságában élő
felesége.
Takarítás
végeztével Jaki még mindig az igazgatóval okoskodott, de már úgy
nézett ki, hogy működni fog az interfon. Éppen a használati
utasításnál tartott a dolog.
Anka
míg rágyújtott egy utolsóra, Attilát kávéval kínálta. A
takarító szobácskában ültek le beszélgetni. A nő kérdezte,
hogy vállalna e maszek munkát? Hát hogyne, biztatta Attila, miről
lenne szó? Lambériát kéne falra szerelni. Van egy külső fala a
panelban, ami télen nagyon húz, és nyáron nagyon melegszik. Azt
kellene beburkolni.
Megegyeztek,
másnap délután elmegy méretezni Ankához.
Kilenc óra múlt, mire kijöttek a múzeum kapuján, hűvös volt, sötét,
érződött az ősz nyirkos csipkelődése, erre rátett egy
lapáttal a fáradság, Attila elcsigázva köszönt el Jakitól. Ő
más irányba ment autójával, a Grigoreszku negyedbe, nem
ajánlkozott pár kilométeres kerülőre, hogy haza vigye.
Noha, a monostori út tetejéről csak leereszkedett volna. Érthető
volt itt a státus kérdése. Ezért nem is utalt rá Attila.
Megköszönte a lehetőséget és elindult hazafele. Ki a Mócok
útjára, onnan gyalog a Monostorra, négy-öt kilométert. Ebben az
órában a jegyárusok már zárva voltak és nem rizikózott a
buszon jegy nélkül.
De
legalább nyugodtan átgondolta a napját, a miérteket, a
hogyanokat. A kecses, de búval bélelt amerikai feleséget, a
gömbölyded, kedves Ankát. Megropogtatta a zsebében maradt 58
lejét, miután a lángosra fizetett 2 lejt.
És
ott, abban a nyomorult állapotában mégis úgy érezte, hogy sorsa
meg fog változni.
Nem
Buddha, nem Jézus segítségével, hanem saját erejéből.
Ezt
eltökélte magában.
Mert
bárhol felütötte Buddha vagy Jézus a fejét, ott csak
félrebeszélés, képmutatás és átverés történik.
Sehol
sincs az utolsó samaritánus, senki nem osztja meg két ingét
mással.
Ha nem is valós minden mozzanata, vagy minden szereplője, ami meg nem történt, csak oda gondoltam, kitaláltam, az azért van, mert szerettem volna, ha ott lett volna.
Elvégre egy regény akar lenni, amely a valóságot átszűri a remény szivacsán.)