Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Szombat esti nekiveselkedés


Ugyancsak neki kell rugaszkodjak, hogy valamit írogassak.
A blogommal való társalgás kedvéért, ki nem viszi el folyton a gondolat szálaimat, magányom fejében békémben hagyva, fejtek ki némi kusza gondolatokat.

Csalódtam Mollináry Gizella “A kocsihajtó” verses könyvében. A könyv maga fura. Úgy néz ki, hogy csupán száz példányban volt nyomtatva, saját kiadásban. Legalábbis a könyv belső oldalán ez áll. Emellé még dedikált is. Saját aláírásával. Azért is fura a könyv, mert a belső oldalán, ahol az áll, hogy száz darab kézzel számozott példányban nyomtatták, a szám helyén nincs szám, és hogy finom bőrkötéssel van ellátva, az is túlzás, mert sima karton a borítót képező oldal. Most lehet, hogy úgy tervezte az író, és nem jött össze, valószínű a könyveit is csak ismerősöknek sózta rá jó ingyen, mi az a száz könyv? Habár nekem lehet, hogy tízet nem volna kire rásózzak. Bármennyire számoznám, illetve dedikálnám. A könyv további érdekessége, hogy egy hónappal későbben datált elismervény is volt benne, írógépen írva, Gizella aláírásával, hogy bizonyos bormennyiség elszállításával bízta meg azt, akinek dedikálta ezt a könyvét. Valami 35 literről volt szó. Ez 1959-ben. És még egy érdekessége a könyvnek, hogy van egy pár oldal benne, amik nem kerültek a szélező kése alá, úgy maradtak egyben. Most akkor vagy nem olvasta el a Wágner Laci a verses könyvet, vagy mint jómagam csak bekukkintással olvasta el, hogy a könyv eme hibájával megmaradjon egyedinek.
Vagy! És ezt úgy érzem, hogy valószínűbb, a Wágner úr bele sem olvasott a könyvbe, és ez is amolyan mű, ami kikerül egy alkotó kezéből, a szánalom benne pedig az, hogy senkit nem érdekel tulajdonképpen.
Lehet, hogy emiatt nem került rá vegűl a finom bőrfedél?
Felén már átvergődtem magam, a Gizella versein, és megmondom őszintén sokat nem értek belőlük. Érzem, hogy fontos minden szava, sora, de esküszöm nem sokat értek. Pedig némelyet lassan, átgondolva olvastam. Az az érzésem támadt, hogy mivel publikálták neki a vallásos verseit valami vallásos lapban, talán az egyetlen fizető médium, kínlódhatott ki pár ilyen verset. Noha regényeit több kiadásban és több nyelven is kiadták. Állítólag egy időben jól ment neki. Na mindegy, legyen ez az én hozzánemértésem. Minden estere örvendek, hogy áldozhattam írói munkásságának emlékére azzal, hogy ezt a ritka verses könyvét is a többi munkáihoz csatolhatom. Egyébként rém olcsón vettem a booklineon keresztül. Szerintem az antikvárok valamit elnéztek. A külsejéről becsülték az értékét.
Ilyen szempontból csalódtam a könyvben, hogy verseit nem értem, ilyen formán százával írhattam volna én is verseket, ha írtam is valaha, azt csupa cinizmusból írtam, sosem vettem komolyan. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy egy versírónak valami iszonyatosan nagy embersors formáló gondolatokat kell közvetítenie, egy hatalmasan hatalmas magyar nyelv tudományos szintű tan birtokában, mindenféle nemzeti múzsák csókolgatása hatására, istenes sugallatok szentlelkessége által, nem holmi kipattant szikrákat az ember mindennapos szánalmas életéről.
Számomra, noha a magyar irodalom sehol nem említi Mollináry Gizellát, egy hatalmas író, amit nem kéne kihagyni egy emberöltőben. Kedvencem marad, már csak azért is, mert felfedte önmaga által a feministát, akiből alakult a mai nő. Ráeszméltem, hogy a mindenkori férfi mennyire magából indulva próbálta megismerni a nőt és maga mellé csábítani, gondolván, hogy de jó lenne társ az élethez, hogy együtt kéz a kézben menjenek nemtom hova. A feminista messze nem így gondolkodik. Kell neki a biztonság, de azt messze nem keveri össze a szerelmi ideáival. Nem hiába hasonlítják a nőt a simuló macskákhoz, mert alapjában azok, simulékonyak és dorombolásuk szerint jól vannak a gazdi körül, viszont legtöbb macska még máshol is macska.
Nem szeretnék ebben nagyon okoskodni, csak gondolkodom a jelenségeken. Szóval, ez a modern feminismus azt állítja, hogy a férfi egy barom állat és ki a franc ő, hogy főzzön neki a nő és egyáltalán szaros bugyijait mossa?
Én arra emlékszem, hogy a nő kegyeiért sorban álltak a férfiak és olyan koronákkal szentelték fel, ami nem is illet rájuk. Érdekes, hogy ez az állat férfi a nő kezeibe bízta a háztartást, a férfi hozta a javakat, a nő teljhatalommal osztotta és szorozta. Egy ház ékessége és élete a NŐ volt. Erre mindig is büszke volt a férfi. Én erre emlékszem.
Nagyon, de nagyon ritkán hallottam olyat, hogy valaki verje a feleségét. Ha kiderült, a társadalom teljes megvetésének örvendett a vadállat. Volt, hogy más családok összeálltak és kiutálták a palit a környékről. Beszélek egy normális polgári miliőről, ahol az emberek tisztelték egymást, jártak egymáshoz, vacsoráztak együtt, kirándultak együtt, kórus tagok voltak itt vagy ott.
Ezzel szemben ma azt hallom, hogy fele a nőknek, ha nem több, erőszakban éltek. Csak nem merték mondani. Vagy gyerekként voltak agyon verve, vagy a férjük verte. Ezen egy kicsit csodálkozom. Én nem erre emlékszem. Én arra emlékszem, hogy a Nő a férfi szemében az Isten után rögtön jött. Hogy lett ebből a férfiból hirtelen állat, nem értem.
Elég ez ehhez, hogy ma gyakorlatilag a család fogalma összeomlóban van, legalábbis olyan mint a leprás, a hús már cafatokban lóg le róla. A házasságnak új értelmezése és funkciója van manapság.

Nem tudok ezen a téma felett úgy gondolkodni, hogy végül is egy hatalmas gazdasági összeesküvést ne gyanítsak a kurzusok mögött. Minden reklám ami fut a gazdasági részről arról szól, hogy a férfi egy pulikutyához hasonló hebehurgya idióta, de az Ikea például annyira egyszerű, hogy akár egy nő is össze tudja cumózni. Valakinek a család fogalma gát volt a termékek eladásában. Kellettek nekik a maguk felett döntő egyedek, akiknek nehogy egy házastárs mondja meg mi fér bele vagy se a keretbe. A hitelkonstrukció ma már minden merész álmot megvalósít. Még a gyerek eladósítása ellenébe is, mert ez már jár mindenkinek. Ez a valósítsd meg önmagad cucc.

Ne menjünk nagyon messze... itt van ez a jobb oldali illetve bal oldali világnézet kérdése. Milyen faszájosan besétáltatnak vele az ideológiákkal, hogy nosza tessék azonosulj valamelyik oldallal. Azonosulni kell valamelyikkel. Ezért foglal állást mindegyik mindenben, hogy a kereslet teljesen fedve legyen. Legyen szó gazdaságról nemzetről, vallásról, kultúráról, a jobb és bal oldalnak mindegyikre van ajánlata. Nekem csak azonosulnom kell valamelyikkel. Így válunk valóban geci jobbosokká, geci balosokká. Holott csupán élni akarunk, becsületes munkával megkeresni a mindennapit és hetente legalább kétszer dugni a hálószobában.
Kurvára meg vagyunk vezetve. Olyan szépen, hogy majd mindannyian besétálunk a kelepcébe. De mindannyian megkóstoljuk a szart, az biztos.

Vegyük csak ezt a süket Norbi ügyet.
A megtévesztő ezekben a dolgokban az, hogy olyanokon keresztül jönnek le ezek az infók, olyan internetes baráti vonalakon, akiket gondosan válogattunk ki, hogy ők normálisak. Ebben kétség nincs, normálisak, de pont erre akarok rávilágítani.
Megosztja a barátom ezt a Norbit. Én a marha megnézem, mert a barátom csak tudja. Mire feleszmélek, már megnéztem egyéb nyolc Norbi pro és kontra tartalmat, holott ezidőben megtanulhattam volna egy basszus passzust.
Bárki ez a Norbi, de életünkbe fúrta magát, holott mi magasról leszarjuk ezt a témát.
S akkor jön a politika, jön a kultúra, és befúr nekünk egy egy Norbit, sőt mi több, ezt a marketing fogást már minden gazdasági ágazat nyomja. Azt mondja a liberális, ne vegyünk Braziliából marhahúst, mert azok gecik. Azt mondja a jobbos, hogy ne vegyünk napelemeket, mert a liberálisok geci bisznisze. Milyen érdekes, hogy a kurzusok mögött mennyire precízen jelennek meg a termékek: kőolaj, marhahús...

A mindenizmus eredménye: a felbomló nejlonzacskó, ami kétszer akkora, mint az előbbi zacsi, és már nem ingyenes, hanem tíz bani darabja. Hát nem a cinizmus csúcsa? Végül a sok klíma hűhónak az lett a vége, hogy többe kerül a vásárlói csomag?

Tehát mit látok?
Mi, az idealisták itt próbáljuk menteni a menthetőt. Megmentünk egy valamit, túlfelöl bosszúból kinyírnak két valamit. Olyan, mintha a mi idealizmusunk okozná ezt az egész háborút. Miért nem értjük meg végre, hogy mindannyian tápon tartott marhák vagyunk, mit mind álmodozunk a szabad rétekről és az azokon való szabad legelészésekről.
Most úgy vagyunk, mint az áldozatok, akik nehezen adják életüket. Erre begorombul az erőszakos, hogy na látod mire kényszerítesz te engem? Hogy még jobban elverjelek és a szeretteiden is jobban elverjem a port.

Az én életemben már nincs más megoldás. Be van kockás füzetre írva a hátralevő időm, csak arra kérem a Jézust, adjon hozzá elég erőt vinni ameddig vihető.

Elvitt Ildikó egy elhagyatott falusi házhoz, amit meg akar venni és véleményemet kérte. Bennem hatalmas szomorúság vett erőt, mert láttam a házat és annak berendezéseit, mintha az én poszt mortem életemet látnám: szerszámok a falon rozsdázva lógnak, hatalmas hordókat a penész eszi, imádságos könyv mellett a gyertyák. Egy fiókban régi családi képek. Minden esik szét. Egy árva lélek sehol, csupán pár kutya a távolban ugat. Olyan a hely, mintha elragadtatás történt volna. Ha lett volna motoros fűnyíró, az még robogna.
Ildikó kivinné oda vállalkozását, ami még nincs. Őszintén mondtam neki, hogy nem értem. Azt értem, hogy álmodozik, de hogy mire alapozza, nem értem. Pedig neki deklaratíve Jézussal nincs semmiféle afférja, hogy miféle newageista erőkben és energiákban bízik, nem tudom.
De mint mondottam, én már nem a magam álmaiért élek. Én már nem remélek. De ha más remél, én hiszek a reményében. Akkor is ha marhaság. Fontos hinni valamiben.
Mert a nem hitet előbb utóbb valami nyúédzsista marhaság betölti. Edény szárazon nem maradhat.
De annyit elmondtam Ildikónak, hogy most fogja megcsókolni a kapitalizmus homlokát, hiába gondolta, hogy nem lesz a Mammon rabja, mert az lesz. Kölcsön nélkül nem fog menni, és mivel a bankok felé nincsenek piros pontjai, a barátokra szorúl és az még szarabb. De ő is azt hiszi, hogy nem fog meghalni. És az Élet még millió felfedeznivalóval várja, az Élet türelmetlenül eléje akarja tárni az összes szépségét és gazdagságát. Hajrá... Mit mondjak?

Itt állok egy szép szombati este előtt, azt tervezem, hogy főzök egy savanyú levest csirke melle húsból és káposztás rizsben sován disznóhúst. A lerben. Közben szól az “instrumentalforever” rádió és természetesen mentem is le a régi zenéket, mert eljöhet az idő, amikor ilyen tartalom nem lesz elérhető. És ha netán még élek, legyen mihez nyúlni...

Így a szombat esti nekiveselkedésről.

Mai Jézusolás


Mondjuk azt tudtam, hogy ha nem is ugyanarról a Jézusról beszél egyik vagy másik vallás, felekezet, de valahogy mindig úgy hittem, hogy az irányvonal mégis csak Jézus felé mutat. Noha nagyon gyanakvóan kezeltem mindenféle gyülevész társaságot kik Jézus nevében gyűltek össze, de adtam egy hitelt, megelőlegeztem a bizalmat, hogy ha nem is minden tagja, de csak van köztük pár hites, akiért nem érdemes az összest veszejteni.
Így ez a látás az én sztereotip, naiv, elfogult világképemben.

Mostanában meghallgattam, elolvastam többféle ateista megközelítést és magyarázatot, hála ennek a Puzsérnak, aki megpiszkálta a hangyabolyt e témában, és az első észrevételem, hogy ezek a tudós emberek teljes hiányával vannak a romantikának. Nehezen tudom elfogadni, hogy mindig csak a száraz tényekből táplálkoznak.
Mindenre kapnak magyarázatot. Ha pedig a kérdéskör az élet romantikus oldalára terelődik, azaz lelki, szellemi síkra, azt mondják, hogy ezek bizonyos agyi tevékenységek, melyeket majd a jövő tudománya egészen biztos fel fog tárni.
Ugyanerre az istenes ember azt mondja, hogy ez az isteni titok.
Az ateista azt mondja, hogy a hit az egy szülőktől örökölt, egy nevelés által megtanult életfogás, mint ahogy szakmák is elsajátítandók. A hittel szemben pedig nem lehet érvelni, viszont semmi köze ahhoz, hogy van e vagy nincs Isten. Azaz a hit az egy átokféle, egy hatalmas előítéletes akadály a tudomány haladása, fejlődése útjában.

Puzsér a saját Jézus képét érteni vélem, ez az úgynevezett Új Kor (new age) Jézus képe, amint a legújabb Jézusról készült filmben Jézust egy indiai gurupofa alakít, azzal a munkakerülő, pimasz félbarna mosolyával, kiben benne az élet összes keleti bölcsessége, szóval Jézus az emberiség vágyának a kivetítése, megtestesítése, olyan forma megváltó, aki bár fizikálisan nem létezik, ezért költőiesen megformálta magának azt.
Puzsér szerint így valós személy Jézus, hogy bár nincs, de van. Egy hatalmas szellemi és lelki ugrása az emberiségnek, az erkölcs megteremtője a képzeleti Jézus. Fontos az emberiségre nézve.

Egykor a Budapesten élő Cs. János barátom próbált engem felvilágosítani a magyarságról és a magyarságot fenntartó erőkről. Kezdve Ádám és Évától a geci zsidó bankárokig, és hogy a magyarság fennállásának egyetlen alapilléreként a vallásos egyházakat tartotta. Emiatt okolt engem, hogy biza becsüljem meg azokat, ne szidalmazzam azért, hogy Jézus, és Isten nevét néhanapján káromolva veszik szájukra, mert jó vagy rossz, becsületes vagy tolvaj, de ha ezek nincsenek, a magyar nemzet megszűnik.
Kicsit ellenkeztem, mondván, hogy attól még komolyan lehetne venni Jézust, attól a nemzetnek nem lesz rosszabb, sőt. Nosza ideges lett (naiv, sztereotip, elfogult) látásmódom miatt és keményen lehordott, lehülyézett, hogy olyan Isten nincs, amiről én ábrándozok.
Emlékszem, akkor éreztem először életemben, hogy forog velem a szoba és mintha magamat láttam volna lelkes mivoltomból. De ez persze csupán egy félreértelmezhető pszichés állapot lehetett, mint amikor valakik rávilágítanak az ember hamis felfogásaira és az ember azt sem tudja szégyenkezzen e vagy fusson, mert kimagyaráznia magát nincs tehetsége.
Viszont akkor éreztem, hogy barátságunk teljesen félre van értve, én tiszteltem benne a tudóst, ő pedig látott bennem egy kitanítható nemzetes katonát, kinek konoksága miatt belefáradt és csalódott. Aznap veszített el bennem a Magyar Nemzet egy igaz szívű harcos katonát.

Aztán évekkel később, az erdélyi B. Csaba barátommal utaztunk egy kisbuszban, sziklák és szakadékok közt vezetett kacskaringós utunk és áhítatosan felnézett a barátom a sziklákra, mondván, hogy “az Úr ezeket a sziklákat több milliárd év alatt teremtette, és milyen csodálatosak”. Én a meggondolatlan barom, noha esküszöm nagyon szűkszavú vagyok általában, hogy tüzes vasfogóval lehet belőlem szót kihúzni, azt mondtam, elmélázva a sziklákat csodálva, hogy “én megadom az Istennek azt a diszkrécionális jogot, hogy ha Ő akarja, ezeket hat nap alatt megteremti”. Nosza megkaptam a magamét. Kaptam egy fél órás disszertációt kezdve a zsidóktól a bankárokig, és hogy az ilyenfajta infantilis teremtéshit mint az enyém a melegágya a nemtomminek, de én abból a koncentrált történelmi leckéből semmit sem értettem, így csak annyival maradtam, hogy mellétrafáltam az erdélyi B.Csaba barátomnál, és ez volt az a perc, amikor a barátságunk részéről elkezdett bomlani, mint a nedvesen és penészesen tartott kötél száraz miliőben. Viszont a busz többi utasai, kiknek nemei nőiesek voltak, sűrűn és jólesően nyögdécseltek a történelmi lecke közben, minden negatív energiájukat rám szuflázván (fújván mintegy szórópisztolyból). Akkor rájöttem, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Isten Anyaszentegyházának ilyen hűséges alattvalókra van szüksége, mint a busz utasai. Nem olyan marhákra, mint én, aki pertuban van Istennel és szó szerint, halál komolyan veszi Őt.

Nekem apám azt mondta (és itt következik a New Age szerint az az erőszakos aktus, amely traumaként fogja beégetni életembe a hibás kódjelű nézeteimet, amit aztán csak bonyolult tornagyakorlatokkal és hosszú-hosszú elmélyült, füstös meditációkkal, drasztikus életmódváltással és múlt megtagadással járó procedurával lehet gyógyítani), szóval nekem apám azt mondta, hogy noha az Írás (Biblia) ember műve, de felvigyázója a Szent Lélek (és bocsi Robi, nem a Szent Szellem, ahogy te látni akarod) ügyel arra, hogy abból egy betű se hiányozzék és minden sora igaz és való.
Hogy ezt miért hittem el apámnak? Azért, mert nekem már fiatalon voltak Jézus élményeim.

Persze, ha most valaki le akarna járatni, felhozhatná, hogy igen, csak én ne beszéljek, mert a hűtelen reformátusból lettem egy hűtelen baptista, aztán meg önszántamból semmiista, és egyáltalán nincs az a közösség, ami nekem tetszene, mert képtelen vagyok megalázkodva elfogadni, merthogy büszke ember vagyok és felfuvalkodott. Ez igaz, mert a keresés ezeken az utakon vezetett. De én nem Jézust kerestem, azt már rég megtaláltam, mert szívembe nem a tudomány írta Jézus, hanem a Lélek. Én azt a közösséget kerestem, ahol legalább egy iciripicirit komolyan veszik Őt. De nyémá.

Túl a vallásos képeken, túl a politikai meggyőződéseken, túl a bőrszínen, azt reméltem, hogy Jézus diadalmaskodni képes. De ma azt látom, hogy minden fontosabb Jézusnál. A vallás, a politika, a bőrszín. Nem, itt nem a pénzről van szó. A pénz szeretetének korát leéltük, itt ma sokkal nagyobb sötét hatalom tört ránk. Ez a sötét hatalom elérte bennünk, hogy Jézus nem több mint egy Beatles sláger. Ezért írtam évekkel ezelőtt, hogy Isten őrizze meg az emberiséget attól, hogy Jézus valóban ne legyen több, mint egy Beatles dal. (Nem tudom, hogy bárki olvasott már/még akkoriban, értette ezt az iróniámat...).
A New Age az a csodás hangon énekelő, de gyilkos természetű tengeri nimfák versenyhelye, melyek kellemetes külsejükkel és csábító hangjukkal szerelmüket ígérgetik. Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudásukkal kényelmes, perszonalizálható világképet tárnak fel, és messze, jó messze visznek Jézustól. Azt mondja a New Age Jézusról, hogy “Personal Jesus”, hogy egy “Hey Jude”, vagy a “Yellow Submarine”, míg Budha a “Let it Be”.
És hiába ágál a történelmi egyház garmada, ez a newageista szemlélet beköltözött a berkeibe is, mert eddig sem a Jézusból táplálkozott, hanem a minden idők politikai, gazdasági vektorok jelölte utakon jártak. És járnak.

Abban igaza van Puzsérnak, hogy a klérus kisajátította az Istent, de azzal nem értek egyet, hogy Jézus csupán egy erkölcsi szindróma.

Az viszont elszomorít, hogy ami a mai emberből hiányzik, az a Jézus élmény. Az az érzés, hogy ott van mögötte egy hatalmas, természetfölötti erő, Aki konkrétan, a Lélek által, mint az Avatar emberek a farkuk összekapcsolásán keresztül átküldik érzéseiket, az emberben szüntelenül él. Nem egy pszichózisos állapot, nem mennyiségi ima által előgenerált hamis érzés, hanem egy bizonyosság, egy kapcsolat az Élővel.
Ilyenformán kezdtem el tagadni azt az Istent, akit az ember kitalált magának. A keresztény kultúrájú Európa Istenét. A magyarok Istenét. Ez mind humbuk. Ilyen istenek csak gyártva vannak.

Hallgatván a mai okosokat, tudósokat, newageistákat, mai klérusokat, rájöttem, hogy semmit, de semmit nem mondtak nekem olyat, amit ne ismernék, amiről nem tudnék, viszont ami mindegyikből egyértelműen lejön, hogy nem tudják milyen a Jézus élmény, nem volt sosem Jézus élményük.

Én csak azt sajnálom, hogy életemben ahányszor a fizikumomba vájt a Jézus közelsége, nem írtam le mindet. A körülményt, a jelenetet, az érzést. Én akkoriban azt hittem, minden Jézus követő ember ezt éli meg, ezt érzi. Mert csak egy tudatlan, reménytelen városi patkány voltam. Aztán rájöttem, hogy messze nem. Ami a felszínen látszik az egy kulturális Jézus. Én meg Jézust nem kulturálisan ismerem.

Cézár, ki azt mondta nekem, hogy csupán február végéig engedjem mégis be a munkáslakra, de mint elszólta aztán magát, télakolni akar a mostani gazdáitól, mert sokat dolgoztatják, na mindegy, szóval ő azt mondta, hogy meglátja mire utasítja őt az Úr, hogy merre vegye útját.
Kétségkívül egy ostoba szellem ez a Cézár, de hatalmas Lelki viszonya van az Úrral. Ez is kétségtelen. A Léleknek van egy ilyen cinikus humora, hogy az okosok elől bújócskát játszik, mert az okos legalább ha incselkedne a Lélekkel, de nem, az okos dühös a Lélekre és odakiált neki dölyfösen. De aki őszintén keresi a Lelket, annak megnyilatkozik és olyan látást ad, mint az Avatarnak, amikor összekapcsolja farkát a természettel. Meglátja azt az oldalát, ami egyébként nem látható.

Ezekben a látásmódokban nincs semmi furfang. Ahogy egy asztalos látja az illesztéseket és egy nem asztalos nem látja az illesztéseket, ahogy egy jó szakács látja, érzi az elkészített húsból, hogy az az állat melyik részéből való, a mit sem sejtő ebédelő ezt nem látja, így aki megtanulja látni a Lelket, az látni fogja a Lélek szabad szemmel nem látható dolgait.

És legyünk őszinték, mekkora energiát fektetnek be még egyházfejek, politikusok, tudósok is, hogy mindenbe belelássanak, csak a Lélek dolgaiba ne!

Idáig a mai Jézusolás...

A porcolány papagáj



csak illusztráció
Az ember gondolatai, főleg aztán ahogy öregedik, csak össze vissza cikáz, mint denevér, ha betéved egy műhelybe például, és nem ismeri a helyet. Tulajdonképpen ez csak költői hasonlat, mert a szóban forgó denevér nem a műhelyemben cikázott, hanem olyan huszonöt éve a magyarigeni (Ighiu) református parókián, amit éppen belakni készültünk. De akár a műhelyemben is megtörténhetett volna itt Marosnémetin (rumun megfelelője: Mintia), mert a denevérek azóta nem változtak.
Veréb volt, hogy betévedt a műhelyembe, de azok nem cikáztak ide-oda, hanem csak repkedtek egyik ablakpárkánytól a másikig, amíg egérutat nyertek. Apropó egerek, azok viszont ide-oda cikáztak szárnyak nélkül is. De most egérileg csend van a műhelyemben, úgylátszik a CinExit műveletem bevált. De az egérnél sose mondd, hogy: “never”!
S ha már madár, eszembe jutott nagyanyám színes porcelán papagája.
Sosem értettem egy lakásban a porcelán nippek szerepét és értelmét, a Sors viszont úgy látta jónak, hogy egy porcelán raktárban kezdjem a munkás életemet, tizenhat évesen befejezvén a gyermekkort. Hirtelen. Amikor apámat bebörtönözték. Másfél évig nem tudtuk miért. Valahogy a porcelán raktárban sem békéltem meg a porcelánnal, és hogy a történet kerek legyen, került egy szigorú Éva néni főnöknek oda, aki első perctől kiszúrta, hogy proletár hozzáállásom van a porcelán termékekkel szemben, és emiatt engem is kiszúrt magának és folyton bajlódott velem. Nem a munkám miatt, hanem a lelkesedésem miatt. Nem lelkesedtem a porcelánért. A párt főnök többször megfenyített a lelkesedésem hiánya miatt, szokta mondani, hogy tudjuk mi, hogy apád miért van börtönben, ne csináljam én is az eszem. Esküszöm nem csináltam az eszem, csak nem lelkesedtem. De a pártfőnök nem hagyta annyiban, amíg újra le nem festettem azt a három nagy párt plakátot. Egy hétig festettem a dicsőséges piros sárga kék betűket, de legalább addig nem kellett nézzem a porcelán tányérokon és nippeken a csorbát. Erre nemcsak a párt vezér haragudott rám, noha belátta, hogy jó munkát végeztem, és megjegyezte, nem is érti ilyen embereknek hogy mehet el az esze (sosem tudtam, mitől volt nekem az eszem elmenve), de erre Éva néni is elkezdett jobban haragudni rám. És Ernő bácsi, aki azzal kezdte, hogy mi voltunk itt Erdélyben az elsők, ő is elkezdett engem árulózni. Mert lefestettem azokat a kurva párt plakátokat. Amit aztán mindenki csodálhatott az idők végezetéig, mert ott lógtak a raktárok épületein fenn a magasban. Ilyenek, hogy “Traiasca Partidul Comunist”, azaz “Éljen a Kommunista Párt”. Én, az állítólagos rendszer ellensége most hirtelen áruló lettem a raktár népe szemében. Erre az egyik román sztivuitoros (targoncás) pasas volt az egyetlen, aki nyugtatta a kedélyeket, hogy hagyjátok, gyerek még. Aztán Attila, aki dobos konzervatóriumot végzett nem kapott zenész állást, és mivel egy félreértés miatt lettünk barátok, mert ő úgy értette, hogy a Bee Gee-st szeretem, holott a Beatlest mondtam, barátjának fogadott, amit én a Sors kegyének és titkos összeesküvésének fogadtam el, na Ő is nyugtatott, hagyjad Tila, ne foglalkozz. És megmutatta a porcelán dobozokon hogy kell Tamás Gábor “A Dónáth úti orgonák” belépőjét dobolni.
Aztán egy uzsonna alkalmával picit többet keseregtem a hordárok kályhája mellett a kelletnél, Éva néni üvöltve tört rám, hogy ezt nem bírja tovább, szól a NagyFőnöknek, hogy nincs mit keresnem a porcolány raktárában, kirúgat! Menjek oda, ahova való vagyok! És szaladt is a NagyFőnökhöz. Nem telt el öt perc, jött a NagyFőnökkel és öt perc alatt kirúgtak a porcolány raktárból és átettek a hordárokhoz. A lehető legnagyobb leépítés, ami után már csak a festékes raktár volt, mint a raktáros karrier temetője.
A hordárság megváltás volt, pár napig élvezhettem csak, és büntetésből, hogy élvezem, átraktak a festékraktárhoz. Madaras úrhoz. Csak csendben, részvéttel nézték, amint mentem hátra Madaras úr raktárához, az alkoholista öreg beosztottja mellé, és az újan jött börtöntöltelék boxolóhoz. Hogy akkor elérkeztem a társadalom aljába. Onnan természetesen következik a végleges leépülés.
Hogy mennyire klisékben gondolkodnak az emberek, az aztán számomra kiderült, miután megbarátkoztam a két gazfickóval, kik egy teljesen más Világ és Élet perspektívát nyitottak meg előttem, amiben a züllésük csupán egy álca volt.
De erről majd máskor.
Amíg a gondolataim cikázása ki nem ütik a porcelán papagájt, hamar beszúrom ide.

A testvérem még kicsi volt, lehettem négy, öt éves, néha apámmal elmentünk az anyjához, a Párizs utca negyvennégy alatti nagymamához látogatóba. Már akkora voltam, hogy gyalog kibírtam az utat a Lenin utca 6 szám alól elgyalogolni. Nem voltam én szakértő pszichológiából, de azt éreztem, hogy nagymama hűvösen fogadott mindig. Csak ott állt a konyhaasztal másik végében, neki dőlve a borogató asztalnak, míg apámmal az asztalnál ültünk. Talán azért volt hűvös nagymama, mert apám mindig kért tőle pénzt. Havonta egyszer nagymama szokott adni pénzt apámnak. Egy százast.
Ilyenkor, mikor nagymamánál ültünk az asztalnál, és ő átellenben nekidőlve a borogató asztalnak, ilyenkor szokta mondani nagymamám, hogy ő miként spórol, és emiatt ő kijön a pénzéből, és mi valószínű nem spórolunk és amiatt nem jövünk ki a pénzünkből.
A spórolás akkoriban egyenesen arányos volt az éhezéssel és az egyéb megvonásokkal, így nem egészen voltam tisztába e filozófiai tétellel, hisz mi folyton éhesek voltunk és örökké nélkülöztünk. Hogy lehet ezt még alább művelni, nem értettem.
Sosem ült le egy asztalhoz velünk. Miután elmentünk, a vécét fertőtlenítette, de ha nagy dologra mentünk be, mindig kioktatott, hogy előbb tegyünk egy papírt a tartályba, hogy arra pottyantsunk.

Egyszer egy ilyen asztali tanácskozás alkalmával, talán húsvét volt, nagymama vágott nekem kenyér katonákat, rajtuk szalonna kockákkal. Éhes voltam, de mivel a spórolás nekem a begyemben volt, egy falat nem sok, de nem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy elveszem a nagymama szájából. Erre nagymamám, hogy már felvágta, meg kell ennem. Nekem azért sem kellett. Erre odatette a konyhakredenc egyik porcelán nippét egy színes papagájt és azt mondta, hogy ha nem eszem meg, megeszi a papagáj.
Erre elvörösödtem, elszégyelltem magam, hogy a nagymama engem hülyének néz.
Apám mondta, hogy a gyermeket már nem lehet hülyíteni, anyu!
Nagyon ciki volt az egész. Nagymama megsértődött, én megsértődtem, apám meg csak szomorúan nézett maga elé, úgy mentünk haza fele.
Bementünk a Párizs utca sarki cukrászdába, amíg apám ivott egy kávét, én megettem egy sziruppal leöntött szavarint és egy cukormázas dobos tortát. Ilyenkor szokott mesélni gyermek koráról, hogy mekkora csalódás volt szüleinek.
Aztán mikor apám börtönben volt, néha elmentem nagymamához, főleg ünnepnapok alkalmával, de sosem kértem és nem is adott pénzt. Csak beugrottam és mosolygósan kívántam neki ezt azt, az alkalomhoz igazodván. Legtöbbször szakadtan, éhesen. De tudtam, hogy apám ezt szeretné.

Most, ahogy gondolkodom, hogy vajon mi lett azzal a színes porcelán papagájjal nagymama halála után, nem emlékszem. Lehet, hogy apám nővére vitte el. Mert amikor nagymama meghalt, teste még ki sem hűlt jóformán, elvittek minden olyat, ami érték volt. Apámnak semmi nem kellett onnan. Még a Jézusos festmény sem. Az a messzibe merengő Jézus festmény sem. Még ma is előttem van az a festmény. Azzal a szomorú Jézus arccal.

Emlékszem, nagymamám sokszor mondta: meglásd Attika, az isten titeket is megsegít.
Hiába mondta apám, hogy de anyuka, a gyerekek megnőnek és nem lesz hol lakjanak, vegye be őt a szerződésbe, hogy ha meghal, a lakás bérlését ne veszítsük el. Nem akarta. Azt mondta, hogy utcára tesszük.
Miután nagymama meghalt, beköltöztünk a feleségemmel és igényeltük a bérlés folytatását, hivatkozva a rokoni ágra és arra, hogy fiatal házasok vagyunk, mindketten kolozsvári születésűek, lakás nélkül.
Pár hónap múlva jött egy román házaspár, az a vadbunkó Oltyánféle, hatalmas pecsétgyűrűkkel a kezein, és hozta az új szerződést és egyben a kilakoltatási parancsot.

Azóta is gondolkodom, főleg manapság, hogy ebben a fene informatikus rendszerben, hogy lehet, hogy ügyeket csak évekre lehet rendezni az állammal szemben, míg akkor egy röpke két hónap alatt megvolt minden. Holott minden papíron ment. Kérelmek elbírálása, kilakoltatások aláírva, új bérleti szerződések aláírva.
A forradalom előtt a románosítás egyértelmű volt. A forradalom nem hozott változást. És azóta eltelt harminc év, és ugyanúgy zajlik a román országfoglalás.
És sajnos a magyarság sem változott. Ugyanúgy hivatkoznak istenre a nagyszülők, amikor az unokákról van szó. Sajnálkoznak, és biztatnak, ne félj, az isten majd megsegít titeket is. Írországban, Spanyolban, Németben.

Elvitte az egészet a porcolány papagáj.

A lelki paca


Vettem ilyen vékony kolbászfélét, amit virsliként megfőztem, hogy nosza reggelizzek egyet. Ilyen multimédia forma. A számítógép előtt.
Erre, mikor viszem a tányért az asztalomhoz, kiesik a villa a földre, jó adag mustárral rajta. Plaszk! És persze szétterül a mustár a fiam régi mokettáján, amin utcák és házak vannak mintaként. Ezt a mokettát én örököltem, hogy a fiam kinőtte. Apának jó, úgyis második gyerekkorába hajlik.
Természetesen pánikszerűen súroltam fel a mokettáról a mustárt, gondosan eltüntetve idétlenkedésem nyomát. Mindig, mikor leejtek ilyen pasztás dolgokat szőnyegre, mokettára, eszembe jut egy eset, ami a vállalkozásom korai időszakában történt meg.
Erre, ezo-mazo spiritualisztikába fulladt elmélkedéseimtől kétségbeesett olvasóim újabb megbotránkoztatására gondoltam elmesélem a történetet.

Sosem gondoltam volna, hogy a munkám révén (majdnem szakmát írtam, de ez nem lenne igaz, mert munkáim során a túlélés vezérelt, nem valamiféle szakmai hóbort..) emberek életébe nemcsak belelátni fogok, hanem az adott idő szeletben mondhatni az életük részévé is válok. Sosem gondoltam arra, de genere empatikus lévén, hogy ezt a relációt anyagilag a magam javára tudtam volna használni.
A de genere marketinges, az bemegy a házba, mint a farkas koma, illegeti- billegeti magát, hogy ő az, aki a megoldásokat birtokolja és senki más. Erre én a balfasz malac, azon vakarom fülem tövét, hogy miként lehetne jót tenni a másiknak. Húsz év praktice után sem tudtam elvonatkoztatni az empatikus énemet az adott szituációkban, holott már sokszor a klienseket is idegesítette, hogy miként lehetek olyan élhetetlen, és láttam rajtuk, hogy sokszor azért nem rendeltek, mert már nem bírták lelkiismeretileg, hogy nem kérem meg az árát. De fura mód, ez a lelkiismerettség sosem ösztönözte őket arra, hogy viszont empátiájukat főniciai találmányban fejezzék ki.

Nos. Talán második, vagy harmadik ajtómat készítettem asztalos khárrierem elején, mikor Kolozsváron a Monostor negyedben egy fiatal házaspár lecseréltette a tömbház lakás bejárati ajtóját. Olaszba jártak dolgozni, akkoriban az nagy dolog volt. Nehéz volt külföldre kijutni. Komoly pénzeket fizettek a vízumokért. De akkora volt a nyomor, mindjárt a forradalom után, hogy akinek sikerült kijutni Olaszba ilyen alja munkára, az itthon maga volt az establishment. Ez a fiatal pár is időnként hazajöttek és csinosítgatták a lakásukat. Emlékszem, ilyen tipikus horror lakás volt, amilyenek a kommunista blokkok csak tudtak lenni. Ott találkoztam azzal, hogy az ajtó tokokat fémből csinálták, és azokat beöntötték a panóba előre gyárilag. Ezt nem volt honnan tudjam, és mikor vittem az ajtót, szembesültem azzal, hogy le kell törnöm a beton tokot vésővel, mert akkoriban Hilti még térképen sem volt, nemhogy bárkinek lett volna. Egy teljes nap törtem a betont kézzel, mindenkinek a teljes megrökönyödésére és kiakadásra. Az egész lépcsőház tiszta ideg volt. Rólam fojt a verejték patakokban, aztán folyókban, és minden ütés a lelkembe hatolt.
Ez még az az időszak volt, amikor nem volt purhab, az ajtó szerelése után gipsszel dolgoztam el az üres részt.
A házaspár sajnált engem, a pali részvétből eleresztett pár káromkodást, hogy kinek volt ez az állat ötlete, hogy betonból csinálják a tokot. Viszont a részvét nem nyúlt mélyebben a zsebbe. Igaz, én sem mondtam, hogy bocs, de nem erre számítottam. Fogaim közt a betont csikorgatva este hálát adtam az Úrnak, hogy sikerült betennem az ajtót.
Eltelt pár év, és összefutottam a csajjal, és oda volt, hogy a sors hozott minket össze. Mert ugye akkor sem használtam névjegykártyát, mobil meg nem létezett.
Mondja, hogy a lakásban szeretne ezt azt csináltatni, hogy bevállalom e, mert azóta már jó néhány mesteremberrel volt dolga, és emlékszik a spártai türelmemre meg ilyenek.
Persze, mondom.
Elmentem, megnéztem miről lenne szó. Hát konyhabútor, meg ilyenek, de előbb szeretné kijavítani a lakást, konyhába boltíves lófaszokat meg álplafont, lámpákkal benne. Nosza én sem voltam rest, mert akkoriban már voltunk négyen-öten a csoportban, belső lakásrendezési munkákat is bevállaltunk. Ez valahogy mindig úgy alakult, hogy a mi munkánk függött attól, hogy a festők mikor fejezik be a munkát. Az rendszerint húzódott, így elkezdtünk mi is vállalni festő munkákat. Ez valahogy úgy működött akkor, hogy volt Feri a festő, ő kartonozott, glettolt, festett, én a mindenes, víz, villany, szerkezetes, minden apró munkában kiegyeztünk, irtó olcsón futott minden, csurrant cseppent mindenhonnan, túléltük a heteket, hónapokat... Akkor a profit mint olyan, ismeretlen volt. (Ezért voltam kiakadva most, mikor Gigi felesége -ki életében egy napot nem dolgozott- felhányta nekem azokat az időszakokat, hogy Giginek nem volt munkakönyve, most az özvegy nyugdíja emiatt kevés... Hát babám, azok az idők háborús idők voltak, amikor az ember azért volt hálás, hogy minden nap evett valamit. Egyébként, amikor Gigi akkor dolgozott, a felesége még óvodába járhatott, és Gigi nagyanyja minden pénzét legombolta Giginek, úgy történt, hogy én adtam olyan pénzt Giginek pluszba, amiről a nagyanyja nem tudott... ez a valóság..)

Na. Megcsináltuk a konyhát cakkumpakk. Akkor a nappalit, aztán a szobákat, bebútoroztuk az egész házat. Utoljára a háló szobában a beépített szekrényre szereltük az ajtókat, a csaj már letette a hófehér mokettát.
Én meg nagy ügyesen elejtettem valamit, amiből kiesett valami kék folyadék és mint egy nagy paca éktelenkedett az új, hófehér, bolyhos mokettán. A csaj nem volt otthon, gondoltam ha meglátja összeomlik idegileg, mert már amúgy is nagyon a határán volt.
Mert az évek alatt közben elváltak, lett egy aranyos kislányuk, ő maga nevelte, a férje elment más csajjal, de közben ő is összeállt egy gazdag olasz pasassal, aki részben finanszírozta a lakás felújítást.
Elkezdtem mosni azt a pacát a mokettán, de az csak terjedt és terjedt. Kezdtem bepánikolni. Minden létező szert kipróbáltam, ami a csaj fürdőjében található volt, de a paca csak nőttön nőtt. Végül fehér fogpasztával keféltem fehérre. De ezt úgy kell elképzelni, hogy több órán át próbálkoztam, és már teljesen ki voltam.
Amúgy is már szét voltam esve a hajtástól, karácsony előtt voltunk, ilyenkor mindenki feszültebb és felettébb ideges, ha nem jönnek össze a dolgok.
Mellesleg a khárrierem teljesen erről szólt, hogy rendszerint karácsonyra nem a megnyugvás adventes sorozata volt jellemző, hanem minden kibaszott gyertyagyújtással közelebb álltam az idegösszeroppanáshoz, mint akár a pár napja elmúlt karácsony alkalmával.
A csajnak voltak egyéb bajai is, én átéreztem, hogy a gazdag olaszt nem szereti, de a lánya miatt állt le vele. Januárban mindjárt kellett menjen olaszba dolgozni, és a lányát valami nagynénje nevelte míg ő ott dolgozott. Hazajött húsvétra és karácsonyra. A bánat ölte, de a lehetőség hívogatta.
Hazajött a csaj, mi már a végére jártunk a munkánkkal, másnap már karácsony volt.
Az a jelenet teljesen beleégett az emlékezetembe. Ha lerajzolnám, akkor egy Shrek forma csávót rajzolnék, ki szégyenlősen nézi a cipője orrát, míg csurom sár a feje, meg latyakokban folyik róla a mocsárlé, a csaj meg a hétszépességes hétszép nádszál királykisasszony, kinek kecses vállain az egész Világ terhe és mikor meglátja a gazmatyizott kékes pacát a hófehér makulátlan bolyhos mokettáján, mentem összeroskad és szörnyethal.
És majdnem így is történt a valójában, csupán egy két részlet változik benne, ami viszont teljesen más értelmet ad a bonyodalomnak.
Amint meglátja a csaj a pacát, nem szól semmit, bemegy a fürdőbe, hoz egy flakont onnan, amit nem tudom honnan rántott elő, mert kerestemben azt nem láttam, azzal befújta a pacát és egy szivaccsal seperc alatt hófehérre súrolta a mokettát.
Ezután leüllt az ágy szélére és csendes zokogásnak eredt. Kiborult.
Én meg álltam ott, mint a megszeppent Shrek, kiről a mocsárlé csatakokban folyik, és majdnem én is elpityeregtem magam, a helyzettől meghatottan, rekedt hangon bocsánatot kértem. Erre a csaj rámnéz nedves szemekkel, kitágulnak a szemei és azt mondja, hogy de ugyan minek? Mert hát hogy te voltál mellettem ezekben a napokban, mindent annyira jól és olcsón csináltál meg, teljesen újjá varázsoltad a lakásomat, ugyan mire kérsz bocsánatot?
Hát a pacáért... így a Shrekforma.
Mi?... és nézett értetlenül a csaj. A paca? Ja? Hát ez direkt olyan moketta, hogy könnyen tisztítható.
Aztán dióhéjban elmondta, mi nyomja lelkét. Én azt kihámoztam már a sorok közt, mert lehet, hogy a moketta pacákhoz nem értek, de a lelki pacákat azokat valahogy átérzem. Mondjuk a lelki pacákat sem tudom kifehéríteni, ezért csak hallgatok nagyokat és legfeljebb energetikailag áraszthatok magamból valamit, amiből talán a munkámban is lecsapódik. Nem a cicomában, pompában, hanem csak úgy...

Aztán évekre rá megint felhívott, akkor már mobil világ volt, hogy egy ismerősének kéne ugyanúgy a teljes lakást berendezni, felújítani, de akkor én már csak az asztalosságra szakosodtam, és nem éltem Kolozsváron. Mondjuk érdekelt volna, hogy mi lett aztán a lányával, az olasszal. Nem más, de azokban a hónapokban, mintha én is családtag lettem volna, és akarva akaratlanul be voltam vonva a családi dolgokba. Hogy a kislány szobája milyen legyen, hogy legyen, a részletesség teljes igényével. De ez az ideiglenes családtagság megszűnik, mihelyt kilépek az életükből, onnan tovább már nem tartózik rám a sztori folytatása.

Mikor elgondoltam, hogy regénybe foglalnám ezeket a sztorikat, azt is elgondoltam, hogy a fogyaszthatóságának érdekében -mivel a puszta és szánalmas valóság a kutyát sem érdekli- megtoldanám pikánsabb jelenetekkel a történeteket. Mert nemcsak a bútorok formáiban lelem a szépet, noha lehet szexi egy asztalláb, de semmi nem pótolja egy igazi, szép formájú női lábat. Ott, abban a pacás félreértésben egy hatalmas lehetőség alakulhatott volna egy összeborulásos, vadszexes részvétnyilvánításba, amit a regény szereplői utána természetesen egy életre szégyelltek volna maguk előtt, de a megváltáshoz szükséges a bűn, és a bűn az mindig olyan, ami jó.
A tisztaság fényében a bűnjó elmaradt, így a megváltás is másodhelyre került, és regény sem született belőle.

Így a lelki pacáról.