A fogatlan szajhák


Miért kell nekem kérvényt írni, hogy a fiamat felmentsék a vallás óra alól, ha az nem kötelező tantárgy? Miért nem írnak kérvényt azok a szülők, akik azt szeretnék, hogy gyermekük vallás órára járjanak?

Az igazi papság hatalmas kihívás előtt áll: feltámasztani a halott Jézust.
A vallások, papok és hívek képmutatásával szemben újra hitelt szerezni Jézusnak. Ez a legnehezebb és lehetetlenebb feladat. A Bibliával végzett manipulációnál bűnösebb dolog nincs.

Miért használja sok író a szegény, elesett emberek esetében a fogatlanságot dramatizációnak? Általában a jellemzések csúcsaként használják, holott szerintem van ezer egyéb karaktert megfogalmazó lehetőség.

Mollináry feltűnően foglalkozik regényeiben a szajhák fogatlanságával. Ráncos arcokkal, sánta járásról, életbe belefáradt emberekről, megtört tekintetekről nemigen ír. Ő fel van háborodva a sorsa miatt, melyet eléggé kiprovokált úgy az időkből, mint az emberekből, valahogy úgy, mint amikor a seggét villantó miniszoknyás lány elmegy diszkóba, elvárja, hogy mindenki karba tett kézzel elviselje, hogy ő miket debitál (debitál: esetleges értelmezhetőség: hozam, például egy csőnek a víz hozama, a román akkor használja, ha valaki eszméletlen sok marhaságot összehoz) a világról.
S akkor az a hatalmas szentimentista dísz szertáció úgy zárul le, hogy a szajha, ki éppen nem mellesleg fogatlan. Azért ezelőtt száz évvel bárkit is fogatlansággal illetni, szerintem nemcsak butaság, hanem surmóság is. Mert mitől hibás az a szajha, aki ugye köztudott, hogy nem született, meggyőződött szajhaságról lehet szó, hanem egy már gyerekkorban elrabolt személyről, szóval hogy jön ide a fogatlanság, mint a jelleme egyik fogyatéka? „Fogatlan szajha”, írja Gizella, és példákat hoz fel, hogy milyen szánalmas mikor úgy beszél.
Ezen átnéztem volna, az ember nem tökéletes, ráhagytam, hogy rendben, van neki valami traumája a fogatlansággal. Nem annyira a szajhasággal, hanem azzal a szajhasággal, amely fogatlan. Viszont most olvasok egy számomra új írótól (vagy írónőtől? - például már nincs olyan, hogy gyógyszerész nő -farmacista-, hanem csak -farmacist-, azaz gyógyszerész), Kosáryné Réz Lolától (Mollináry kortársa) az „Egy hordó bor” regényt, és itt is megjelent a fogatlan öregasszony, ugyanabban a kontextusban, ugyanis az erdőkerülő sűrűn megerőszakolta illegális málnaszedés közben, ezen az élet nehézségei miatt átnézett, megrázta magát, mielőtt a házba ment, és hogy, hogy nem, de előjött a fogatlansága. Nem a tüskéktől széthorzsolt kezei a málnaszedéstől, nem az erdőkerülő gecijével tele picsája, hanem a fogatlansága.
Hogy mondjam? Néha az az érzésem, hogy ezek az írók még nem láttak málnaszedőt, nem láttak gyermeket, amint szexrabszolgaként tartanak. Olyan ez, mint Vangelis űrzenéje, ami nagyon szép, viszont az űrben csend van. A hang nem terjed. Azok a csodálatos sztringzek (vonósok) meg kürtök, azok mind a fantáziaszülte hangok, de semmi köze nincs az űrhöz. (Igen, én is írtam egy sztringzes fílinget, https://soundcloud.com/muzsi-attila/leave-the-sky-behind-us , ez valóban arról szól, hogy elhagyjuk az eget, és ahogy elhagytuk, minden elcsendesül... Utalok itt arra, hogy az elhagyás pillanatában értjük meg, hogy mit hagyunk magunk mögött... )

Na. Nem akarok kötekedni, de látom, hogy ezeknek a feminista pioníroknak a fogatlanság valamiért trauma.

Az alkotó (legyen az híres profi, tehetséges amateur, vagy fogatlan lúzer) az alkotásaiban azt teremti meg, ami nincs. Kifejezetten eredeti, egyedi alkotás nincs, meggyőződésem, hogy mindenki valamit átvesz, átalakít, értelmez. Van aki egy Bach darabot eljátszik citerán, szájharmónikán a saját stílusában, az ő alkotása az értelmezés, a másként meglátás. Van aki bár másképp, de újra feltalálja a spanyol viaszt, és asziszi de nagyot alkotott.
Azon gondolkodtam, hogy olyan Jézus értelmezés nincs, mint az enyém. Meg kéne alkotnom. Ha nem más, a saját élvezetemre...