Piszkapeti

A magyar brendről
A piszkapeti bennem piszkál, hogy ha elmentem egy kilométert, menjek még egyet. Mint egy szellőztető séta két gerenda ragasztás között.
Puhatolóztam Ildikónál, hogy meg kéne alkotni a magyar dizájnt. Ildikó egy virág a dizájnban, aki nyílni akar és szerintem fog is nyílni. Tetszett neki az ötlet, ha most nem, valamikor biztos visszatérünk rá. Az elültetett mag héja egyszer el kell rohadjon, hogy csirázhasson.
Azt vettem észre, hogy az ember bármiről beszél, a reakció, így nagy általában (nem Ildikóra értem), rögtön az, hogy szép, szép, de lehet e támogatást szerezni rá? S akkor általában ezen a szinten megfeneklik minden ami szép, szép.
Pedig miről van szó?
Arról van szó, hogy megrajzolni az első magyar ágyat, legyártani, és valamilyen üzletbe betenni. És így kifejlődni.
Miről van szó? Miért nem csinálja ezt mondjuk bárki? Bárki prívátban megcsinálhatná. De itt elvész a lényeg, ha arra gondolunk, hogy ezt bárki megcsinálhatná.
A magyar brand, hogy nevezzem így, nem egy ember víziója a magyar bútorról. Hanem több látnok közös alkotása. Több lelkes, dolgos magyar ember bevisz az életéből egy egy sarkot, élet, színt abba a bútorba. Azt az életét teszi bele, amit megél, amiben hisz és amit továbbítani lehet.
Mert lehet egy házat építeni tiszta magyar elemekkel, hagyományos tárgyakkal, berendezkedéssel, ami viszont nem tükrözi vissza a mai modern életünket, amit pedig élünk. Például rusztikus magyar dizájn és betol az udvarra egy vadizsír béemvével. Nem a vadizsír béemvével van a baj, hanem a rusztikus dizájnnal.
Nem azt mondom, hogy ízlésficama van az ilyen berendezkedésnek, hanem azt, hogy így nem lehet eladni a magyar álmot egy románnak, vagy egy angolnak.
Ha megfigyeljük az Ikea bútorokat, modern kiadásban van azért mindegyik alkatrészen egy egy skandináv álom. Törékeny szar némely bútor, viszont kedvelik, pont a tiszta, egyszerű skandináv áramlata miatt.

Azt próbálom megértetni, hogy örökké támogatásból élni nem életszerű. A cigányember él örökké támogatásból.
Kaptunk bizonyos tálentumokat, azokkal kell gazdálkodni. Mert ha azt nézzük, hogy mire kaphatunk támogatást, kiderül, hogy csakis olyan dolgokra kapunk támogatást, amik alapjában és hosszútávon gyengítenek, élhetetlenekké tesznek.
Nem látom azt az igenis dühös dacot a magyarságban, hogy azért is csinálok valamit. A mai magyarság fix olyan, mint most látom a sok megtört kisvállalkozó, hogy na ha nem megy úgy, beállok kapusnak, beállok a kábelgyárba, beállok bárhová minimálbérért, munkakönyv s ilyenek.
Nem szabad ezt csinálni. Mert akkor hova a szabadság? Mikor lesz valami a magyar álomból, ha mindenikünk beáll kapusnak vagy a kábelgyárba?

Hogy nem olyan időket élünk. De, én éppen azt látom, hogy olyan időket élünk. Hogy vagy lépünk előre, vagy nem.
Mert mi jó van azért ebben a zsiszkes hadjáratban? Az a jó, hogy megadja a tónust az énekléshez. Mert eddig a lakberendező üzletek csupán mindenféle bútort árultak. Nem árultak semmiféle álmot. Most már álmokat is árulnak ezek az üzletek. Tehát szabad a pálya az álmoknak.

Hogy miért nem árulom az én álmomat? Hát osztogatom én itt az én álmomat aprópénzért, de nem minden álmomat tudom rendesen kifejezni. Mert az én álmom nemcsak rólam szól, hanem egy közösségről. S közösség híján nehéz kifejezni a közösség álmát. Pláne ha az úgy horkol szunyálás közben, hogy még gondolkodni sem hagy.

Most én elmegyek Andorrába, remélem a katalánok nem éppen most csinálnak valami autonómiás zavargást, habár ott a sziklák közt nehéz, meg értelmetlen zavarogni. De ha visszajövök, mondtam ennek a román asztalosnak is, meguntam itt a nyugdíjaskodást megjátszani, vagy lépünk valamit, vagy nem.
Mert valamit lépni kell, nem játszhatjuk meg itt a nyugdíjkodást nyugdíj nélkül.
És valami lesz. Mert egy hete egy csepp energiaital sem ment le a torkomon. Azt jelenti, hogy az energiát máshonnan veszem.
Remélem nem tévedek...