Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Erjeszteni a tavaszt

 

Sokszor elgondolkodom, hogy mi is az életünk értelme? Mármint nem az, hogy persze, van értelme: élni. A spirik szerint elég csak lebegve létezni, a halál előtt minél kevesebbet csinálva túlélő módban: minél kevesebbet alkotva, annál jobb. A hívők szerint az Isten dicsősége kell mennyiségileg kiáradjon életünkből: Istennek feláldozhatók vagyunk, akaratnélküli teremtményei, kiknek akaratuk legfeljebb a megörzött tálentom visszaadásában valósul meg.

De tudjuk, hogy azért ezek a dolgok nem annyira egyszerűek. Mert minden emberben/nek ott lebeg előtte, hogy a létminimum létrehozása után kell lennie valami felsőbb rendű valaminek. Ahol a Szent Lélek jön aztán és hozza amit kell: info, alkotás, cél, stb. A Szent Lélek a teremtő erő, ige, vagy nevezzük bárminek. Ez a Lélek az, ami összeköt minket a Teremtőnkkel és magával az Élettel.

Az én speciel meglátásom az, hogy azért vagyunk itt teremtmények, hogy egy adott pillanatban kezünk találkozzon miközben a földet túrjuk és felismerjük istenes mivoltunkat és ahhoz képest cselekedjünk: nagyvonalúan, felelősen, mint akik kezébe adatott a Föld és hatalmába a Lélek ereje hogy Teremtőkként legyünk jelen az Életben, nem fogyasztókként, akik idő alatt mindent felzabálunk meggondolás nelkül.

Többször nekifogtam a rám szabott „telkemen” úgy túrni a földet, hogy reméltem más kézfogásával találkozni, úgy, hogy aztán a Mennyei Globálban gondolkodjunk. Csak aztán a mennyei globalizáció mindig egy hamar lerészegedésbe fulladt és hosszan húzódó cselekvőképtelen másnaposságban halványodott el, mint amikor valaki a „master” potmétert lassan lehúzza.

Fárasztó mindig újra és újra nekiállni földet ásni. De hát erre van a tavasz szelleme, hogy mindig újra és újra teremtse a fecskézés műveletét: hinni, hogy tavaszt lehet kovácsolni, könnyen.


A magam részéről azt a pörformanciát kellene elérnem, hogy mint egy magányos fecske csak illegessem billegessem a farkamat és ne törödjek hogy a tavasz eljön rá, vagy sem. Tegyem meg a dolgom és kész. Ez lenne az igazi pörformansz.

Tanulom nap mint nap. Megtanulni beleszarni egy kicsit és hagyni az erjedést is dolgozni. Hadd fermentáljon.


Újra élesztettem a rádiót, a Barakk rádiót. Ennek előzménye a „Kulturális lázadás a barakkból” (Revolutia coltorala din Baraca) című román nyelvű helyi, kizárólag fizikai térben megjelenő újság, vagy magazinnak készülő akármi, amit immár hármasban szerkesztünk.

A második száma már úgy jelent meg, hogy a „Barakk Radio Baraca” is csatlakozott a kulturális projekthez. Kétnyelvű rádiónak indul, de mivé fog alakulni, azt hagyjuk az erjedésre, az organikumra.

Olyan Open Source szisztémben gondoljuk a működését, hogy várjuk mások csatlakozását: cikkekkel, felolvasásokkal, saját zenékkel, melyek nincsenek levédve szerzői hivataloknál, tehát szabadon felhasználhatók.

Beszélgető esteket szeretnénk szervezni, gyakorlatilag bárki leüllhet akár a virtuális kerek asztalhoz, és cseveghet bármiről, a lényeg pont az, hogy feleleveníteni a társalgás élvezetét. Amint a speciel cukrászdák rég elfeledett ízeket próbál újra megszerettetni a mindent elfeledett emberekkel, mi a rádión keresztül reméljük a beszélgetés varázsát felfedni. Márminthogy a parizer piaci árán túl is lehet témázni egy csütörtök esti beszélgetés folyamán, anélkül, hogy a celebek létjogosultságát feszegetjük.

A mostani próbálkozás annyival megfontoltabb az előbbi két rádiózáshoz képest, hogy megígértem magamnak és társaimnak, hogy nem turbozódom, hanem hagyom egy kicsit magára a dolgokat, és átértékeljük három vagy négy hónap után, mi legyen az irány.

Az újsággal is nehezen ért a dolog az elején. Mind csak mondtuk, hogy jó lenne. Aztán egyzser azt mondtam Launak, küldjön egy írást. Írtam én is egyet románul, rittyentettem két karikatúrát, megszerkesztettem és kinyomtattam tíz példányban. Mondtam, itt az első újság, limited edition. Na ekkor már más szemmel tekintettünk a dologra.

Rá egy hónapra meglett a második szám, és ezt már Ildikó szerkesztette dizájn szemmel, ő is bevállalt egy cikket, így már hárman hoztuk ki a tartalmát. Ha már eddig eljutottunk, reméljük, hogy kézről kézre járva csatlakozik még más is.

S akkor szinte magától adta a rádiót is. Mert jókat beszélgettünk és az az ötletem támadt, miért nem vesszül fel és szépen vágjuk ki belőle az okosságokat és közöljük? Nem vagyunk bénábbak mint más.

Most csütörtökön megtörtént az első Shocktalk est, nehezen indultunk meg, mert más ha mikrofon is van, de aztán belejöttünk. Csak a végén vettem észre, hogy a felvett hang recseg. Tehát a Motu hangkártyám mindkét mikrofon előfoka recseg most már. Lassan ez is feladja, mint a számítógépem. Két számítógép tetemet próbáltam napokig újraéleszteni, de nem sikerült. Most ezzel a laptopocskámmal kész kín. Szerencsére a stúdió számítógépe az jól működik, de arra nem kötök internetet, mert féltem.

Olcsó, de új számítógépet kerestem az eMagon, erre szembe jött ilyen csiptetős mikrofon nagyon olcsón. Állítólag a Boya mikrofonok népszerűek a vloggerek közt, ezeken hatalmas leárazás volt, rögtön rendeltem hármat. Mert rájöttem a beszélgetős este után, hogy a beszédet is úgy kell felvenni, mint a dobokat, mindenkinek a hangját külön, hogy lehessen aztán dolgozni a külön hangon. Mert ha egy mikrofonnal van minden felvéve, hiába jó a minőség, de nem tudok dolgozni az olyan hangokon, ahol egymás szavába vágnak. Nem tudtam Ildikó hangját kierősíteni Lau hangjából. Az én dörmögésemnek is más a lecsengése, ha nem direkt a mikibe röfögök. A hümmögésnek nem tudok nyomatékot adni, mert eltörpül a beszélő mellett.

Igen, a technikai probléma legalább olyan fontos, mint a tartalom. Azt akarom, hogy a tartalom méltón szólaljon meg.


Probléma, hogy a rádió miként kommunikáljon a hallgatókkal. Úgy látszik egyelőre a fészbukk az, ahol ez működne a leghatékonyabban. De valahogy írtózom. Nem szeretném, hogy egy „war zone” legyen abból is a sok troll miatt. Nem hiányzik nekem a mocskos lipcsizés meg románozás, magyarozás. Ez a téma még kérdéses, keresem az alternatívákat. Ha egy mód lesz rá, kerülöm a fészbukkot. Lehet, hogy egy sima blogfelületet megtalál az őszinte kereső, azt híresztelve a rádióban, és azon keresztül az emilezés szerintem bőven elég. Minden szarért a fészbukkhoz rohanni szerintem már komolytalan. Igaz, hogy mindenki ott van, de a mi rádiónk nem repülő sült galamb. A híre emberről emberre kell száljon, mert elvégre ez a célja. Nem a hallgatóság száma a fontos, hanem az interakció minősége.


Az is megfordult a fejemben, hogy ha már külön felvehetjük a hangokat, akkor miért ne menne telefonra felvenni a hangot és utólag egyeztetni a fájlokat? Mert így mozgás szabadságot nyerünk. Ha találunk egy olyan felületet az interneten, ahol közösen tudunk beszélgetni, ugyanakkor külön lehessen lementeni a hangfájlokat, az hatamas lehetőségeket nyitna a rádió tartalom gyártáshoz.


Persze, ugyanezek a kommunikációs lehetőségek megvoltak más közösség felületeken is, igaz, hogy írásos formában, de mégis inkább a trollkodás fejlődött ki, nem az értelmes párbeszéd.

Hogy ez mitől lenne más? Talán azzal, hogy nem muszáj minden kimenjen a hangszóróba.


Meglátjuk. Nem turbózom többre a dolgokat, mint ami adja magát.



A parnasszus alantról nézve

 A jutubos "A majdnem kulturális magazin" csatorna Discord oldalán jó kis beszélgetés alakult ki a tagjai közt, nem álltam meg, hogy ne szúrjak be én is egy két okosságot... Íme:

"Ami azt az egy az isten videót illeti, úgy ahogy van, mint zeneileg, mint tartalmilag egy nagy fos. Nincs rajta mit elemezni. Szerintem, aztán legyen másképp, ha nem jól mondom, ebben a fene nagy kultúrharcban meg kellene teremteni azt a narratívát, ami a celebekhez és az anticelebekhez képest leteszi a cselekvést az asztalra, ami az élő kultúra egyetlen formája.

Mióta ezeken a csatornákon kultúrharc képében semmi más nem történik, mint a celebek gúnyolása, egy anticeleb "kulturális" megmondásként, ami ebben a formában sosem fog megvilágosodni és sosem jut oda, hogy letegyen valamit az asztalra... Azért mondom, az ilyen fos videókkal, pláne politikailag túltápláltakkal nem érdemes elbaszni egy délutánt...

Általában a megmondások végén katarzisként elvárnám, hogy az antikultúrával szemben felállíttassék a mondjuk: vállalható és művelhető kultúra, mert így az embernek az az érzése, hogy a világ teljesen el van veszve, holott nincs, mert rengeteg ember a maga kis szánalmas létkörében műveli azt, de azzal senki nem foglalkozik.

Hiánynak érzem, hogy a megmondások mögött végül nincs más, mint a lehányt celeb, akiről én a kis művelő addig sem tudtam semmit, de ezek után már tudok. Sőt, kezdem azt látni, hogy tényleg nincs más, ha mérlegre teszem, hogy mi az internetes ajánlat. Ha Puzsér például legalább annyira feltálalná a bemutatható kultúrát, mint amennyire feltálalja az antikultúrát, én is, meg más is, akik csak magánerőből semmiféle bátorítással műveljük a magunk háza táján a cselekvést (mert hát ezt jelenti a kultúra), mernénk hangosabbak lenni.

De ugye, én is úgy vagyok, miután csinálok egy videós karácsonyos üdvözletet, ahol próbálok a magam módján kultúrát is hordozva üzenni, és értelmes ismerőseimnek elküldöm, egy kibaszott dögölj meg nem sok, de annyit nem böknek vissza, míg a nép gyereke, az egyszerű, piacról élő ember felderül és felhív és félórákat beszélünk. Szóval erről van szó, hogy talán pont azok, akik a kultúrát kéne mecénálják, pont azok, akik basznak rá, de jó nagyokat tudnak filózni arról, hogy nincs manapság kultúra.

Hát ezeknek a jövőben semmit nem küldök. És nem is fogok igyekezni nekik megfelelni. Éppen ezért a "Muzsibácsi kanálisa" jutubos sorozataimban felvállaltam a prolit és kulturális mémként mutatom be magam, hátha látva engem másoknak is megjön a kedve a sajátját bemutatni, ezennel felszínre hozni azt a művelt kultúrát, amiből elvégre minden nagy író inspirálódott.


Tudod, amikor az anticeleb diskurzust hallom, és közben Hamvas Béla idézetek mögé bújnak, meg mittudomén kik mögé, úgy érzem, hogy elsuhannak a cselekvés mellett, mintha nem akarnák belátni, hogy a kultúra lényege nem egy elit, egy gyíkfejű szuperokos társaság kiváltsága, hanem mindig is a kisemberek létterében valósult meg, általuk és nem felülről megmondások által.

Minden hatalmas regény pontosan azt mutatja be, hogy mennyire eredeti és őszinte kultúrát művel a gagyinak nézett parasztvilág, holott ezzel szemben mennyire képmutató a gazdagék, a kioskolázottak Bécsi keringős, aranyzsinóros felvágása.


Én akkor utáltam meg Hamvast és dobtam kukába mindenestől, amikor azt írta a népi vásártermékekről, hogy giccsek, melyeket nem világít át a művészet mozzanata. De nem hozott ő sem példát arra, hogy mi lenne az a cselekvés, melyet netán átvilágítana ez a fene nagy művészeti mozzanat?

Normális, Hamvasnak sem volt honnan tudnia mit jelentett a parasztnak a "giccses" faragást vagy fazakat művelni, mert ő is a Parnasszusokról köpött le nagy okosan. Ezek olyan elméleti világokban élnek, amelyeknek semmi közük sem az égiekhez, sem a földiekhez.

Na...csak héklizem magam, de ez kijött belőlem. Csináljátok csak a beszélgetős videókat, mert csak így lehet valahova kilyukadni. Nagyon jó, hogy elindult már egy folyamat ezzel a celebséggel szemben, de csak jelezni szeretném, hogy ne fejeződjön be a keresés velük."

Mégis lapos lesz a Föld?

 Egy kedves ismerősöm blogbejegyzésénél hagytam az alábbi hozzászólást, gondoltam megosztom az én oldalamon is.

Nem szeretnék bajt okozni neki, ezért rábíztam, hogy törölje, ha úgy érzi veszélyt jelent a blogjára. Mert érdekes módon minden platformon megszűntek az algoritmusok azokat a tartalmakat ajánlani, amelyek a kovidszkeptikusság valamely árnyalatával foglalkozik, mondván: lapos Föld hívőség.

Én nem fogok kimenni az utcára tüntetni, mert nem az a típus vagyok. Én a manifesztjeimet itt szórom. Aztán ha ezzel kiprovokálom magamra a letiltást, ez van.

Íme a megjegyzés:


"Teljesen átérzem finoman árnyalt kérdéseid okát. 

Ez most olyan ez a "vírus", mint ahogy jött a kommunizmus és azzal kezdte, hogy mindenkitől elvett mindent. Akkor az elnyomott rész azt mondta: rohadjanak a kulákok, aztán a feltörekvő bunkók lettek az új kulákok. És kellett ötven év, hogy az új kulák szeretne lenni generáció kinyírja a bunkó kulákokat.

Nekem csak az a kérdésem, látván ezt a világméretű, egyértelmű, cseppet sem kételkedő térdre ereszkedést, mint egy szóra történő kapituláció, mely szó úgy tűnik a világ bármely táján és nyelvén egy és ugyanaz, minden apró részletében, hogy itt miféle kulák-jelöltek akarnak a felszínre bukkanni?

Csodálkozom, hogy senki nem csodálkozik azon, hogy Amerikában, Németországban és Franciaországban (és valószínű máshol is) vízágyúkkal és botokkal verik agyba-főbe az egyébként békésen tüntetőket? Ott, ahol nemrég díszmenettel tombolt végig az lmbtq szabadságharc, akiket ugyanez a rendőri kordon védett az esetleges ejnyebejnyézéstől?

Nem kell nagyon rafinált legyen egy ember, hogy ezt ne vegye észre, hogy valami nincs rendben. 

És egyáltalán nem bagatell dolgok történnek. Itt Romániában vannak kis városok, ahol bezárt egy egy 2000 fős gyár, ami annak a térségnek a teljes csődjét jelenti.

(csak zárójelben, hogy amikor én ezekről írtam a blogomban, volt aki azt írta, hogy nem értek a makrogazdasághoz... biztos nem, de azt láttam, hogy ha egy ilyen gyár bezár, és a térségnek nincs más megélhetése, baj lesz...)

A szegény piacos néniket kirakták a csarnokokból az utcákra, a fagyos hidegbe. A mallokban hegyin-hátán lihegnek egymás nyakába a maszkos vásárlók. A rendőrök járják a kis üzleteket és osszák a büntetéseket, ha az eladón nincs az orrára húzva a maszk és több ember van bent az üzletben, mint kettő darab ember. Rendőr autók kettesével masíroznak a városban, hordozván körbe a félelmet, a pánikor, hogy figyelnek minket. Gyógyszertárban egy néni rosszul lett, szívrohama lett, a mentők azt mondták nem szálnak ki, mert el vannak foglalva a kovid betegekkel. Egy barátom, aki hullaszállító felhívott és azt mondta, semmiképp ne menjek kórházba, ha felteszik a lélegeztető gépre az embert, reggelre meghal. Mennyi legyen ebből a mendemonda? És mennyi az igaz?

Én azt tudom, hogy rengeteg ismerősöm, a testvérem is pozitív lett a tesztek szerint, és kutya bajuk sem volt.

Na de remélem, hogy ez a megjegyzésem nem fogja korlátozni a blogodat. Ha úgy gondolod, akár törölheted is, nem akarok bajt senkinek.

De egy dolgot azért még leírok. Felénk jár egy táblázat, a munkahelyeken, amiket név szerint alá kell írni, hogy kérsz e oltást vagy sem. Mindenkiben felmerült a kérdés, hogy mi ez? A tévékben ezzel párhuzamosan megy az agymosás, hogy vér tapad a kezére annak, aki nem fogja beoltatni magát. Felmerülnek a kérdések, hogy akkor kötelező lesz az oltás? Na ugye? Akkor ha kötelező lesz, akkor mondhatjuk, hogy az az összes konteo elméletnek mégis van szemernyi igaza?

Mégis lehet lapos a Föld?"

A mi mindennapi kenyerünk

 

Amikor kiderült, hogy kettes cukros vagyok, a kor úgy”nevezett” szégyenbetegsége gyötör, mármint a degeszre zabálás, egészségtelen életmód hatására, akkor elkezdtem kenyér perspektívákban gondolkodni, és összejárván és megkóstolván a környék összes létező úgynevezett diétás kenyereit, melyek egyik rosszabb volt a másiknál, az elkeseredés pillanatában egy ismerősöm, azaz a feleségem barátnője, adott nekünk egy kenyér sütő gépet, amely kis bénázás után elhozta a megváltást kenyérileg.

Rengetegféle kenyeret próbáltam süttetni a géppel, sokat olvastam utána, de okosabb csak azután lettem, amiután énmagam jutottam el a Zenre a kenyérsütéshez szükséges adagolások betartásával.

Igaz az a mondás, miszerint a szemléletnek is meg kell váltódnia. Mert amíg nem hittem, hogy jó kenyeret tudok csinálni, nem sikerültek a kenyereim. Amiután elkezdtem hinni, hogy jó kenyereket tudok csinálni, azóta a kenyereim is jól jönnek ki. Én minden hozzávalót úgy teszek be a kenyérsütő táljába, hogy hiszem, hogy jó kenyér lesz belőle. Amikor kinyitom a gép fedelét és látom, hogy hitem szerint volt, lelkem ujjong és azt mondja vala: lőn este és lőn reggel és látám, hogy a kenyér igen jó vala.

Hogy ez a hit bennetek is megerősödjön, csináltam ezt a videót, a titkos receptről és procedúráról, ami a géppel való kenyérsütést jelenti.

Ez a kenyérgép szememben olyan becses, mint a feleségemnek az otomata mosógép. Feleségem szerint aki kitalálta a mosógépet az megérdemel minden díjat: Nobelt, szürke oroszlánt, Pruliccert, meg mindent.

Ezt a videót már rég ígértem pár ismerősömnek, mindig azt mondtam, hogy na majd egyszer lefilmezem.


Meg kell próbáljam kikapcsolni a telefonon a hálózati összeköttetéseket, mert felvétel közben, főleg miután a hangsávot feldolgozom a virtuális keverőmben és kis limiterrel próbálok a dinamikán emelni, hogy a halkabb beszédeim is valamennyire normalizálodjanak (a koppanásokat, csörömpöléseket kézzel fogom vissza egyenként, ha a beszédet a -12dB köré rendezem, a csörrenések meg egyéb zajokat a -15dB köré fogom vissza a néha -2dB magasságból), elég csúnyán kiemelkedik az interferencia zaja. Ez mondjuk azt jelenti, hogy végül is mindent előhozok, ami csak használható, dehát engem zavar az a buzzantás néha.

Azon is agyalok, hogy ilyen rádiós, csiptetős mikrofont vegyek, hogy a hangom egyenletesebb legyen, ezzel is egyszerűsítve a stúdiós utómunkán.

Rájöttem, hogy a filmet mp4 SD 16:9 formátumban kell renderizáljam, hogy a jutub ne görcsöljön feltöltéskor.

Ezekben a filmezésekben is egy picit haladtam, és remélem idővel megtanulok úgy filmezni, hogy minél kevesebbet dolgozzak utána. Nem azért mert dög vagyok utómunkát végezni, imádok a stúdióban szöszmötölni, de rengeteg egyéb projektem van, amin inkább szöszmötölnék.

Például, szeretnék sorozatokat csinálni a szintetizátorokról, pontosabban a virtuális szintetizátorokról szeretnék teljes hangmintákat bemutatni, mert ez egy hatalmas hiányosság a jutubon. Hihetetlen szegényesen és általánosan csinálnak bemutatókat, amikből semmire sem lehet menni. Általában olyan ez mint az istenek csarnoka, az istenek nyelvén karattyolnak félórákat és mikor lenyomnak egy akkordot, hogy végre halljuk hogyan szól, olyan tónust mutatnak meg, ami teljesen fos és irreleváns a szintetizátorra nézve, csupán egy elvont, sajátosan szubjektív megszólaltatásának vagyunk a csalódott tanúi.

Ugyanez a visszásság van, amikor egy csorgyella (csóró) a bundle Cubase Elementshez keres tanítást, és a nagy ászok meg olyan tanításokat tolnak, ami köszönő viszonyban sincsenek a kezdőkkel, olyan pluginokkal dolgoznak, amik száz euró darabja, meg eleve a Pro verziókkal dolgoznak, a szerencsétlen kezdő flótás meg csak annyit szeretne, hogy az Elementsben hogy kell ezt vagy azt csinálni, és erre a negyvennyolc perces videó végére eret vág, mert minden bátorsága kiszállt inából, hogy bármit megértsen.

Munka lenne, úgyhogy van értelme a géppark tunningolásnak.

A fiamból most visszaköszön a tanításom, és lázas terveimre azt mondja: „De apa, csak mindent rendben, ne egyszerre mindent. Ne csinálj hosszú videókat egyelőre, -mondja a fiam- hanem rövidebbeket és lényegre törőket.”

Igazat adtam bölcs meglátására és igyekszem megfogadni tanítását.


Igaz, hogy a kenyérgép műveletet rövidebbre is foghattam volna, de fontosnak találtam pár dolgot elmondani benne, ami kapcsolatos a mi mindennapi kenyerünkhöz.

A videóban nem térek ki a kenyér egészséges mivoltára a cukorbetegekre nézve, mert a cukorbetegeknek a legjobb kenyér a meg nem evett kenyér. Nincs az a titkos recept, amitől egy kenyér jó a cukor betegeknek! Egyetlen titok, mint a fogyás esetében: az éhezés.

Viszont, a házi kenyérből a kevesebb is elég, és nincs benne annyi ipari gezemüze, ami szerintem ártalmasabb, mint a rettegtetett szénhidrát tartalom.

A cukros táplálkozás szektába önkergetése előtt szeretném, ha tisztáznánk, a test mellett a szellem és a lélek sokkal többet nyom a latban, hogy mennyire betegszik le az ember, vagy sem. Hiába koplalsz, ha boldogtalan, frusztrált vagy. Amint keresed azt ami boldogít és kielégít szellemileg lelkileg, rájössz, hogy a szénhidrát a cukor betegségednek csak a 10%-a! Jó lenne, ha az ember már gyermekkorától felesleges stressztől mentesen nőne fel, ami megér egy külön kurzust, de a társadalmi berendezkedésünk a stresszeltetésre épül.



Muzsibácsi vigya S01-E01


 Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű egy hosszabb videót összevágni, nem hiába ódzkodtam kissé elkezdeni. Évek óta mind szeretném, meg tervezem, mindig eltoltam, hát ha majd egy ilyen meg egy olyan kamerám lesz, meg minden, de lassan szembe kellett nézzek a ténnyel, hogy maholnap már se erőm, se semmiféle energiám nem lesz, és megvilágosodtam, hogy na most, vagy soha kell elkezdjem.

A filmezés a telefonommal készült, ugyanúgy a hangfelvétel is.  Első látásra, hallásra, elfogadható volt, de aztán keverés közben rájöttem, hogy nagyon a minimál szélén lavírozik. A kép hagyján, de a hang az egyenesen szar. Igaz, nem arra volt tervezve, hogy stúdiós minőséget lehessen csinálni vele. Tulajdonképpen nem is a mikrofonnal meg a minőséggel van a bajom, hanem az automatikákkal. A hangfelvételt valami kompresszor regulázza, ezért oda kell majd figyeljek a továbbiakban.

A hangot a videó vágás után lementettem külön, és minden porcikáját átszitáltam a Cubase keverőn, ott láthattam a hullámformákat, hallhattam a hangszín és nívó különbségeket, rájöttem, hogy első lépésként egy mikrofon fog kelleni, amit magamra csiptetek, mert számít a távolság a hangom és a telefon közt, más és más intenzitással veszi fel 20, 30, 40 vagy 100 centire, a kompresszor igyekszik behúzni a távoli hangomat, de behúzza a mindenféle háttér zajt is. Néhol a zene irtó hangos, de esküszöm, hogy alíg volt hallható élőben, nem hittem volna, hogy annyira képbe hozza. Aztán ha kalapáccsal ütöttem, a sűrítő "elengedés" funkciója visszatartotta még a lecsengést, azzal elnyelve a szót is.

Majd két napot dolgoztam a több mint egy órás hangsávon, és irtó nehezen tudtam visszavágni a szerszám hangokból, és végkimerülésig igyekeztem a hangot minden klipben normalizálni, úgy, hogy minden klip hangját külön sávba helyeztem, külön kevertem, de úgy is érezhető a hang különbség.

Mindegy, a lényeg, hogy megtörtént az áttörés, a semmi és a minden közt létrejött a valami, amiről már tudom is, hogy a jövő videóban mit csinálhatok jobban.

Az egyik csalódásom a jutub hozzáállása volt, nem egészen jöttem rá, hogy most a gépem szarozik, vagy a jutub csinálja ezt velem, de tény, hogy 16 órát töltötte fel a több mint 2Gb-os filmanyagot. Sőt az első próbálkozásomat törölte, mert azt mondta, hogy nem csináltam meg a telefonos kód ellenőrzést, emiatt a 15 percnél hosszabb videót nem engedélyezi. Az előbbi anyagot 24 óra alatt töltötte fel. Eléggé bosszantott. Pedig emlékszem, hogy valamikor ezt a kódhistóriát leműveltem a jutubbal. Mindegy. Végre sikerült feltölteni és publikálni. Ezzel is előrébb vagyok.

Tehát olyan lett amilyen. Igen, hosszú, tudom, unalmas. Ez van. Én alapból úgy készítem ezeket a videókat, mint egy fajta használati utasítás a Muzsisághoz, a műhelyhez és mindenhez, amit létrehoztam.

Okossággal tele van a jutub, én azt az oldalát tudom bemutatni, ahol a sajátos készletemmel élve túlélem ezeket a késő őszi, minnyá itt a tél időket. Gondolom értitek miről beszélek.

A csavarok a helyükön vannak, a léceken van még mit rendezni, már csak a használati utasítás kell mindenhez.

Folyt.köv.

Fürj? De csak gondolkodom!!

 Felmerült bennem, hogy elkezdhetek újra fürjezni, megvan hozzá mindenem, és hátha újra és átgondolva, többet tudnék belőlük kihozni, mint évekkel ezelőtt, mikor leálltam velük.

Cikkeket keresve téma frissítés céljából, Alimento című blogba akadtam, és "A csodálatos fürjtojás" bejegyzés alatt a következő hozzászólást hagytam, amit a blogomban is megosztok:



Két évig tartottam fürjeket, csupán kíváncsi voltam, hogy mivel jár. Hatalmas csarnokom van, gondoltam ha megtetszik és látok benne fantáziát, miért is ne csinálhatnám nagyban?

Az első körben egy teljes évig kínlódtam, hogy rájöjjek, a mindenféle fürjtartási módszer egy nagy bullsitt, az állatok szenvedtek, nem szerették az életet. A rácsos módszer kifejezetten állatkínzás, szabályos holokauszt. A lámpás módszer és a kétszer tojató csodatáp olyan volt, mint a gályázó evezők egy középkori hajóban, a madarak gyakorlatilag leszenvedték azt a rövid életüket.

Váltottam, családos, almos ketreceket csináltam, egy kakas kapott három csajt, akkora helyen, ahol a tömegtartásban 80 madár élt. Lámpát nem használtam, télen sem kínoztam őket tojatni, normális tápra tértem, amely nem csak egy fehér lisztféle "speciel fürj táp" volt, hanem egy olyan őrlemény, amiben látszottak a mindenféle mag részecskék, kukorica, búza, napraforgó s ilyenek.

A madaraimnak szépen kinőttek a tollaik, amik a tömegtartásban kihulltak a tápért való küzdelem során, a szemeikbe visszatért az élet, szépen kikerekedtek és a trilláik is erőteljesebbek és boldogabbak voltak.

Eljutottam oda, hogy a madaraim jól érezték magukat, viszont a tojás hozam egyértelműen csökkent, a napi, családi tojás szükségletünket kb 70 tojást, 140-150 madár hozta ki, télen ennél jóval kevesebbet tojtak, igaz, hogy 12-13 fokos helyiségben tartottam őket, de volt, hogy 16 fokos helyiségben sem tojtak télen. Ez van, el kell fogadni, a madarak télen semmit, vagy keveset tojnak. Persze, a kizárólag haszonra húzók télire nem tartanak tojásra madarat, csak húsra. Aztán a levágott, megtépázott fürj húson nem látszik, hogy az a madár egy rácson kínlódott pár hónapot, eladják mint speciel csodacucc. Holott messze, messze élt a bionak csúfolt környezettől.

Én szerettem a madarakat, így magadnak megéri. Tartottam tyúkot is, de az sokkal többet eszik piszkosabb, büdösebb és pofátlanabb, hangosabb a fürjnél, a fürj egy entellektuel madár a tyúkhoz képest.

Piacra nem érdemes fürjtenyésztéssel foglalkozni, ha nincs saját vevőköröd, hogy kikerülve a láncok közvetítését megkapd érte a normális árat. Viszont amikor próbálkoztam, sosem toltam a sódert, hogy csodacucc, úgy ajánlottam, hogy öt fürj tojás megfelel egy rendes tojásnak, akkoriban volt egy lej egy tyúk tojás, én öt fürj tojást ajánlottam egy lejért, azaz húsz bani jutott egy tojásra, olyan körülményekben, hogy egy tojásra 13 bani volt a táp kiadás.

Viszont esetemben az egzotikum nem vált be, a nagy kajások, akikre számítottam, nem hagyták a megszokott élelem alapjaikat, meg sem kóstolták az ingyen adott kezdőcsomagomat. Gyakorlatilag idegenkedett mindenki a pettyes tojásoktól.

Megjegyzem, néhány fürj tartó meglátogatta fürj farmocskámat és ette őket a penész, hogy milyen szépek a madaraim és milyen jól vannak.

Természetesen a költésbe is beletanultam, jó pár fürj generáció a farmocskámban kelt ki, nőtt fel. Persze mindig hoztam friss kakasokat, hogy ne keveredjenek a családok.

Hogy most a fürj tojásnak mennyire jók vagy nem jók az értékeik és miféle betegségekre jók vagy sem, sosem tudtam kideríteni.

Azt tudom, hogy mikor lefőztünk egyszerre száz tojást, esténként leültünk az asztalhoz, és amíg mindenikünk pucolgattuk a tojásokat és eszegettük, együtt volt a család és közben beszélgettünk. Szerintem ez volt az egészség hozama ránk nézve.

Minden esetre, ha jól ki van gondolva a fürj farm, nem nagyzolok, nem túlzok, de 200 madárra nem kell többet foglalkozni, mint napi 10 perc! Ilyen szempontból megéri tartani őket, de piacra nem érdemes.

Azért álltam le a fürj tartással, mert nem ölök állatot, viszont több száz madárnál egy idő után elengedhetetlen a vágás, és nem találtam senkit aki vállalkozott volna rá, akár úgy is, hogy fele fele a zsákmány.

Én hiszem, hogy a cikkírónak igaza van, igaz, sosem volt gusztusom nyersen meginni a tojást, nem tudok beszámolni cukorérték esésekről, de azt tudom, hogy gyógyszer nélkül nincs az az étel, amitől normalizálódjon valamennyire a cukrom.

De attól függetlenül, aki szárnyast akar tartani kis helyen kevés babrálással, ajánlom a fürjezést. Kiváló foglalkozás, ami nyugtat is egyben. És valóban, sokkal finomabb a tojása, mint a tyúknak. Ezt határozottan állítom. Mióta nincs fürjünk, alig eszünk tojást. Ezért akarom ezt újra átgondolni.

Muzsibácsi kanálisa prazsekt

 

Hát-őőőő pár napja keringetem a témát, hogy fel kéne konferálni az új jutub csatornámat, de nem is igazán tudom, hogy kéne. Az emberek általában szeretnek mindent elkomplikálni, túlmisztifikálni a dolgokat, nagyobb jelentőséget adni mint ami valójában, számítva arra, hogy a túlvezérelt dolgokban felismerik önmaguk vágyait, álmaik megvalósításait. Holott tudjuk, hogy az elkezdett bármilyen munkától lehet bármit is várni.

Lehet, hogy hülyeséget mondok, de észrevételeim summája az, hogy vannak megírt és vannak meg nem írt regények, nincsenek jó vagy rossz regények. Vannak elvégzett munkák és olyanok is, amelyeknek még nem fogtak neki és talán soha nem is fognak nekifogni. Mert nincs elég hit, nincs elég önbizalom, és legtöbbször igaz: nincs semmiféle bátorítás. Főleg azoktól nincs bátorítás, akikért van a Történés.

Rémesen igaz az, hogy senki nem próféta a saját hazájában. Mindenki vándorol, hogy prófétára leljen, illetve próféciáit elmondhassa. Otthon kilóg a lóláb: csak ő ne beszéljen, nézd: szakadt gatyában jár!


A „Muzsibácsi kanálisa” youtube oldalamon elkezdek munkával és a mindennapos gondolataimból videós felvételeket magamról feltölteni. Úgy döntöttem, hogy elkezdek egy olyan projektbe, ami le akarja dönteni ezeket az általános minimum elvárásokat, a menőséget. Szánalmasságom teljes valójában leszek jelen a videóimban és be akarom mutatni az asztalos gagyiságomat, giccsbe forduló rusztikus létemet, szakadt ruhákban, protézis nélkül, és lehetőleg vágatlanul, benne hagyom a dráma kedvéért a szavak keresgélését, a szipogást, köhögést, őőőőzést, meg a bamba nézéseket. Magyarán lehúzom a lepel gyanánt használt foltos lepedőt a szakma és a művelőjének a misztikumáról.

Az szeretnék lenni másnak, mint nekem a nálam kövérebb és elesettebb emberek, akiknek van pofájuk élni és remélni, így inspirálva engem is. Szeretnék seggberúgás lenni azoknak, akik úgy érzik, hogy nincs kedvük semmire, nincs tehetségük semmire és képtelenek bármit megcsinálni. Arra gondolok, hogy látván engem szenvedni, rájönnek, hogy ők mégis milyen előnyben vannak azért, és nosza fogjanak neki annak amit meg akarnak valósítani az életben.

Be szeretném mutatni, hogy az idő rövid és nincs időnk itt sokat szarozni, mert a magunk tarsolyából szórjuk a semmibe azt a keveset is, amink van.


Az első, tulajdonképpen a próba videóm nem tűnik egy egységes valaminek, mert ez olyan, mint amikor az ember megnézi, hogy egy fűrész mit tud? Vagy egy vésővel mit lehet kezdeni? És belevág, belevés egy fába.

Telefonnal próbálkoztam, hogy hallám mit lehet kezdeni vele, rájöttem, hogy autóban még nem tudok vételezni, zúg és remeg a kamera. Nem várhatok, amég egy nemtommilyen profi kamerára teszek szert, meg mittudomén, mert akkor soha nem lesz semmi megcsinálva.

A nemrég hatalmas leárazás gyanánt vásárolt Magix Pro video szerkesztő programmal is most kezdek ismerkedni, aminek következtében rögtön az első tanulság, hogy a telefonnal vízszintesen kell filmezni. Ezért van tele a pofámmal az első videó, mert összébb kellett zsugorítsam, hogy a teljes vászont betakarja.

Bevallom, ezen a videón dolgoztam egy egész hétvégét, utána kellett keressek a funkciók eléréséhez, és utána többször próbáltam renderizálni, amíg megtaláltam az egyensúlyt a minőség és a méret között. Aztán sok időt felvett a jutub csatornámra feltölteni, megalkotni ezt az első videót. Ráment a hétfői napom is, közben többször sutba vágtam a projektet, mondván: ilyen lúzert még senki nem csinált, ergo: feladom.

De aztán nem tudom mi győzött le engem, mégis publikáltam, elvégre meg kell íródjon ez a regény, ha nem akar sosem megírott lenni.


Aztán persze egy új reggel új feladatokat hozott, megvilágosodtam a telefon állvány végett, egy már nem használható gagyi mikrofon állványra szereltem egy autós telefon tartó karocskát, amit forgatni lehet, így munka közben is fel tudom venni magam. Igaz, hogy kicsit elszonytyolódtam, hogy de most akkor hol az a kameraérdemes munka, a lencsevégbarát tartalom, de nem sokáig szonytolódtam, mert rájöttem, hogy minden kis mozzanata egy munkának ha nekem rutin is, de másnak elképesztően nehéz feladat, kihívás. És valójában minden dolog munka, és ha csak egy lyuk fúrása is a tét, nincs azon mit szégyellni. És emellé, ha az ember hozzáteszi a motivációját is, gondolatait is, talán értelmet nyer minden.

Másképpen is rég tervezem gyakorlatias oldaláról bemutatni a műhelyemet, szerszámaimat és természetesen az organikus, gagyiba áztatott giccses asztalosságomat, melyet nem a szakmai szektaság itat át, hanem inkább a Pifbeli (70-80-as évek képregényei) Rahan, a kőkorszakbeli ügyeskedő, magányos túlélő folyton önmagát keresősége.


Remélem, hogy hetente sikerül legalább egy pár perces videót összevágni, abban reménykedem, hogy majd ha belejövök, megtalálom a módját annak, hogy gyorsabban kotyvoljam össze a dolgokat.

A második videó anyaga márt dagad, a hétvégén beteszem a lerbe sülni.


Általában elég makacs vagyok és önfejű, de ha néha támad észrevételetek, nem bánnám ha szólnátok.

Nem azt tervezem, hogy a videós naplóm majd átveszi a blogolásom energiáját, de azt észrevettem, hogy videóban más gondolataim vannak mint írva, sőt, mivel elkezdtünk itt egy ismerősömmel egy román nyelvű újságot, melyet kifejezetten csak a fizikai térben jelentetjük meg, rájöttem, hogy románul teljesen más oldalról és másképpen fogalmazva közelítek meg dolgokat, mintha egy kicsit elkezdtem volna románul is gondolkodni.

Többféle kifejezés mód más és más oldalát hozza az embernek. Őszintén én magamra is kíváncsi vagyok.


Na, úgyhogy nézzétek és ha akarjátok kövessetek, itt a blogomban is fogom frissíteni majd a feltöltött tartalmakat, hogy aki a Mugo-Holdinghoz szokott, az itt mindent egy csomagban megtaláljon. (itt illene egy nagyot röhögni)...



Űrfickók

 

Mondjuk nem értem, hogy ezek a Spilberges filmek, értem ezekre a földönkívüli szuperinteligens szörnyes filmekre, hogy ezek miért hozzák mindig a földönkívüli szuperintelligens lényeket gonoszokként? Ezek undokok, nyálkásak, és folyton az agyunkból táplálkoznak, ezzel ők egyre csak nőnek és nőnek és még szuperintelligensednek.

Minek az a sok hatalmas befektetés a vizuális megjelenítésbe, ha maga a téma egy nagy fos? Már önmagában a kamera Hitchcockizálása annyira gagyi, mely elment Hitchcock filmjeiben egyszer elsütni ezt az infantilis gagyiságot, de a Spielbergektől ez már szánalmas fogás. Mindenki odavan a Spielberg filmektől, de nekem az jön le belőlük, mint amikor a lagzis csávó egy Tyros 28-as szintetizátoron tolja processzált midiből a Májkeldzseksszon Beat it számát és dagad a melle attól, hogy tökösen szól a szintije és olyan pofát vág, hogy cucc, nemde? Drága szinti volt. Speciálisan vettem, csak ismerősön keresztül. Limited edition. Signature.

(Jó tudni, a Tyros nem tudom hányas kiadásnál van, de mostanában olvasom, hogy az 5, 6-os verzióért jár nedves álom éjszaka a lagzisok körében...)


Nézek egy francia filmsorozatot, egészen jól kezdődik, gondoltam a franciáknak csak több eszük van, hát csalódtam. Akkora gagyiságot szedtek ki az Eternelle sorozatból, hogy az ötödik részben leálltam és azt mondtam, na álljon meg a halottas menet, ezt inggyé sem akarom tovább nézni. Mikor megjelent az ukrán ördögfajzatféle sumér gyűrűkkel és piros felhőt lehelt ki magából, megállt az eszem, és azt mondtam, ezen a Földön mindenkinek elment az esze.

Jönnek ezek a degenerált filmproducerek a degenerált befektetőikkel és azzal akarnak minket szórakoztatni, hogy minden más, ami nem mi vagyunk, az ránk akar tőrni, meg akar minket enni, de előbb kínozni akar és szenvedni látni. És mi persze jóindulatú balfaszsággal ezt elnézzük és folyton megbocsátunk az alieneknek, mert ilyen faj vagyunk, aki csak a szépet látja. Tehát hülyéknek néznek minket, és valószínű azok is vagyunk. Minden esetre, ha ezekért a filmekért fizetnem kellett volna, rendesen tökön szúrnám magam, mint ahogy a woodooban a plüssmackót kötőtűvel szokták agyon szurkálni.

Mi a francnak nem csinál valaki olyan filmet, ahol ezek a szuperintelligens földönkívüliek nem megenni akarnak, hanem magunktól megmenteni például? Egy Jézus példára, például? De nem, Jézusból is mindig hülyét csinálnak, és belőlünk újból hülyét, hogy Jézust egy hippynek érzékeljük, aki noha ács volt, de ez mellékes, mert mi úgy ismerjük, mint aki törökülésben ül mint a spirituálisok és a homokba rajzol, meg miközben a csaj a hajával keni olajokkal a lábát, nagy okosságokat mond, jó fontosakat pillogtatva.


Aztán nem elég ezeket a rémeket elhessegtetni, jaj nekem, csak átfutok a híreken, de esküszöm csak átfutok a híreken, és rögtön felmegy a cukrom. Kiabál is velem a feleségem, hogy ki a franc kényszerít téged a híreket nézni, kell az nekem, hogy felmenjen a cukrod? Hát nem, igaza van, le is kapcsolom rögtön, azzal a gyorsasággal, mint amikor az ember kerítés mentén pisilne és éppen rajtakapják és hamar a gatyába rázza a még priccoló slagot. (na jó, slagocskát..)

A szörnyeteggé torzult liberális fenevad ott is elszabadult a tévében, és a hirtelen felfedezett koronavírus tizenhúsz mentén iszonyatos riogatást okád, mint amikor a játék mikroszkóp alá tettünk egy csepp vizet és abban mindenféle ürlény és szörnyeteg uszkált és megesküdtünk, hogy több vizet nem iszunk, mert tele van rémekkel, amik minket felzabálnak.

Mert láttam, hogy nem minden kovidost kezelnek egyformán, van akit direkte kinyuvasztanak, van akit hagynak kinyuvadni, esetleg égni mint egy kluklux fáklya, egyeseket meg akár Hollandiába is szállítják, ha valamiféle híresség. Szóval, az ember fia elérzékenyül, ha egy egy hírességről hallja, hogy fertőzött, még elkezd benne dolgozni az együttérzés, hogy lám a gonosz vírus nem válogat, és milyen hős a hős, hogy bemegy a kórházba szembe nézni a gyilkos rendszerrel, mint bármelyik a népek fiaiból, és közben kiderül, hogy a híresség nem azért híresség, hogy egy elhagyatott huszonkilencedikként tömje a kovidpecsétes hullazsákot pucéran, hanem azért híresség, hogy kordonnal körülvéve külföldre szállítsák. Elvégre a társadalom sokat fektetett belé, ne már úgy purcanjon ki mint egy a sok balfasz közül.

De te, barom nép halj csak meg otthon a szülőföldeden, ahol mint nagyon is jól tudjuk, sőt ezennel országvilág előtt kijelentvén, hogy az otthon lucsog a korrupciótól, és az isten sem olyan isten, mint máshol.

Igen, otthon a kisvárosi lebúj kórházba halni mennek az emberek, nem gyógyulni, mert tolni kell a statisztikákat felfele, senki nem fog tudni semmit sem bebizonyítani, mert ugye boncolás nincs, hogy azok a szerencsétlen krónikus betegek, akiket a kovid ágyakban mindennel kezelik, csak a betegségeiket nem, és amitől pár nap alatt biztos elpucolnak. A lelkiismereti rendszer meg úgy működik, hogy a bérgyilkosságot is valakinek el kell végezni, pláne ha a szerkezet emberségesen ördögi (elborult elmék találmánya), senki sem hibás, mert az egzekutív (cselekvő döntés) szét van osztva, a felelősség fel van aprózva, senkire nem lehet semmit sem bizonyítani. Az egyik átadja a tűt, az a gravitációtól belefúródik a testbe, a harmadik nyom egy lájkot egy komédiára és a negyedik az aktus pillanatában nem néz oda, az ötödik már csak a zsákot köti el. A hozzátartozók meg visítanak és bőgnek, de előbb utóbb a hullát el kell takarítani, nem bűzlődhet ott, és pár nap alatt bár kavicsokat őrölve kínjában az ember, de az élet megy tovább címen tovább lép. És senki nem hisz neki, hogy a rendszer önmagában egy hatalmas Alien, amely az emberiségből zabál.

Hozzá vagyunk szoktatva, hogy Bébi, ez az élet, ez van, keresd benne azt ami jó, nem azt ami rossz.

Be jó, hogy a hírességünk nem itthon nyuvad, hanem specejális kezelésben részesül Bécsben. Vagy Amszterdámban. Vagy Budapesten. Anywhere but not otthon a putriban, ahol csak a putrisok döglenek.


Én ha csinálnék egy ilyen űrfilmet, szuperintelligens földönkívüliekkel, nem tenném oda őket, hogy felzabálják az ember agyát vagy szívét, vagy lelkét. Egy ácsot rajzolnék, aki elképesztő dolgokat mond egy álomvilágról, és ez annyira irritálná a kasztingot, hogy agyba-főbe vernék ezt az ácsot és a végén keresztre feszítenék.


Ami jó ebben a Muzsiforma negatív bejegyzésben, hogy ez a nemtomhányadik ilyen negatív energiájú bejegyzés, amit végül publikálok, mert megfogadtam, hogy gonosz piros felhőket nem okádok többé a PC áhítatban felhősködők lelke megháborgatása céljából. Tehát pár gonoszt nem eresztettem a világra, ettől jó ez.


Törvény és Rend


Bitfiók prazsekt tizenhúsz

 A furulyás bojtár




Olvasva Gárdonyi Géza titkos naplóját, saját magának, sajátos titkos írással írja le mindenféle megvilágosodásait. Valószínű, hogy amikor valami eszébe jutott, leírta magának, el ne felejtse. Például, hogyan írjon, hogyan kezdjen neki egy regénynek, időben megszületett ötleteit, megfogalmazásait sorakoztatja fel a titkos írásos naplójában, mintegy bátorítva önmagát.

Az az érdekes, és közös Gárdonyi és köztem, hogy megvilágosodásai az írásról majdhogynem egy rugóra jár, ami eltér köztünk az az, hogy nekem nincs időm és energiám írni, míg neki az volt az élete. Itt nem azt akarom mondani (könnyen félreérthető), hogy írásom egy szinten van vele, hanem csupán azt, hogy a nézési irányunk és meglátásunk nagyon közel van egymáshoz. Nem hiába imádom Gárdonyi novelláit.

Gárdonyi azt írta magának, hogy sose kezdj úgy egy regénynek, hogy belebocsátkozol a részletekbe, hanem inkább vázolj. Aztán ha kész a váz, utána kidolgozhatod a részeket.

Hát vázzal már tele az agyam, sőt sokszor játszom is a fejemben a jeleneteket, de sosem jutok oda, hogy leírjam. Vagy éppen dolgoznom kell, vagy a kazánt kell kitakarítsam és megpakoljam, vagy éppen főznöm kell egy lucskos káposztát, amit aztán senki nem esz meg, mire leülök, hogy írjak, reszket a vállam, a karjaim úgyis fájnak, hogy az asztalra könyökölve sem jók semmire. A fejemről ne is beszéljek, ólom súlyok húzzák le.

No de, annyi terv mellett pár napja, mint egy dal, ami lefixírozza az ember agyát, csak úgy érthetetlen módon és nem tud szabadulni tőle, eszemben forog a furulyás bojtár története.

Így voltam ezzel, mint Rihanna számjával, amit egyébként szívből utálok, de mint amikor az ember rémet lát és nem tud szabadulni tőle, folyton kíséri, úgy szembe néztem a Faitfull vagy milyen számjával és addig sütöttem-főztem a stúdióban, amíg elfogadhatóvá varázsoltam, mestermunkává faragtam, amit persze, mint minden dolgomra, a világ képtelen rezonálni. Mert nem vagyok evilágból. Gondolom ez eddig világos.

A furulyás bojtár elkezdett üldözni, és gondoltam, ha leteszem a vázlatot, békében hagy egy darabig, bekerülvén a regény projektekbe a bitfiók jó aljára, hogy tovább dolgozhassak a Muskóczi részleteken, mert irtón szeretek elmerülni a részletekben is.


A Zsárfalvi furulyás bojtár egy szegény kisfiú, akit szülei, amint elérte a hatodik évét, eladták cselédnek egy gazdának, aki egy korsó pálinkát, egy malacot és egy havibérnyi fizetést adott érte, egy évre ezzel kibérelvén a gyereket, egy rend ruhát ígérve neki és ellátást: a juhnyájjal egy ég alatt, napi két szelet kenyérrel.

A dicsőséges régiszép világról álmodozók sűrűn látogatták a bojtárt a városi megvilágosuló túristák és ámulva irigyelték igénytelen boldogságát, egész nap csak sétált a természetben és kedvére furulyázott, egy olyan furulyán, amit maga alkotott fűzfa ágból, és nem volt annak csak egy hangja, valószínű valami H hangja, de arra nem vennék mérget, hogy a 432Hz-es vagy a 440Hz-es, szóval valahol ezen értékek körül lehetett. Nem kellett neki se fedél, se fizetés, se napi háromszori étel, elvolt ő boldogan, akár az égi madarak, kik a szabadságukkal alíg bírtak betelni.

Aztán ebbe a furulyás bojtár fiúba, ki egyhangon is csodálatosan tudott furulyázni, beleszeretett a libapásztor lányka Gizella.

Lassan növögettek, szemezgettek egymással, kísérték egymást, és ezt a szép szerelmes jelenetet is lefilmezték a nyomortúristák és vágyakozva felsóhajtottak, hogy micsoda elemi érzés, ami életükből a teljesség művészi értelmezésében hiányzott.

És mivel nekem a családomat lassan költenem kell, mert ugye én vagyok az improvizatív állandó a történetben, nagyon rövidre kell fogjam a vázlatot, mert ha nem, ez is csak egy befejezetlen gondolattá válik.

Szóval, ez a János bojtár, egyszer télen meglátogatja szüleit és azon testvéreit, akik éppen otthon voltak, vagy gazdáik elengedték, és a vasárnap esti bálba menve, megpillantott a zenekarban egy villany orgonát és az teljesen elbűvölte, akkor jött rá, hogy az ő furulyázása mit sem ér amellett a villany orgona mellett. (Direkt írtam le kétszer az amellett, illetve mellett szót, csupán polgárpukkasztásból).

A történet második felében a bojtár fiú hagyva csapot, papot, Gizellát és csalódott nyomor túristákat, elmegy városra szerencsét próbálni. Kikötött Franciaországban, ahol híres orgonistává vált, nem a pianissime tudományától, hanem a mindenféle hangzások kitalálásától. Mikor már híressé vált, művész nevet kellett felvennie, és így lett a Zsárfalvi János-Mihályból Jean-Michel Jarre.

A furulyás bojtár elfeledte rég Gizellát, aki sokáig várta, hogy visszatér hozzá, de hogy lássátok van szívem nekem is ott valahol legbelül, nem kergetem Gizellát egy nárcisztikus vadbarom karjaiba, aki aztán cselédnek adja a nyolc és fél porontyát, hogy azok eltartsák majd őt, hanem viszek oda egy fiút, aki megjárta már a város poklát és beleszeretve Gizellába, vesz ott egy telket és épít egy kis takaros faházat és Gizella végül megvígasztalódik a fiú karjaiban és élnek jó sokáig boldogan, míg meg nem halnak.

János, a valamikori furulyás bojtár sosem beszélt múltjáról, csak komponálta az éjszaka neszét, a szél fuvását, a természet hangját, sokakat elbűvölt a zenéje, és noha megzenésítette azt, de ő maga sosem kívánkozott többé a természetbe.


Ez a váz. Hogy ebből mit lehet csinálni, kidolgozni, az hétpecsétes titok, mert ha sosem jutok oda, hogy részleteiben kidolgozzam, sosem fogom kideríteni.

Vers Kornéliának

 

Angyalrangú Kornélia



Szála Kornélia angyalságából alá,

látván egy asztalost lélekben vergődni,

manifesztjét a vállalkozás anyjáról elolvasá,

és mondá szárnysuhogások közepette: Aha!



Szála Kornélia egy kamerával a Földre,

zoomolva keresvén a Jézusost

mindenben és mindenkiben, de helyébe

csak kriptobányákra lelt, lelkes antikrisztusokra.



Meghallgatta Kornélia a tehénpásztor kislányt,

megnézte a garázsvilágot s hegyen az elhagyatott tanyát,

a falra szegzett szentek képeit is lefilmezte,

és a városban a díszes ruhás püspök medáljait.

A politikusok programjában sem lelt Jézusra.



Kést kapott a lábába Kornélia, angyalkurzuson,

azóta azt ki nem szedheti, mert elvérzik,

attól még nem akar leállni, szenvedélyesen

vívja cyberharcát a bitlelkekkel, az ördöggel.



Mondanám Kornéliának, jer ültessünk kertet,

biocuccokat termeszteni, hajlongva nagyokat nyögni,

szúrós gyomokat tépegetni, vadhajtásokat csipegetni,

összegyűjtött esővízzel öntözgetni,

néha Jézusról nagyokat beszélgetni,

de Kornélia világot akar menteni,

azt hajtogatja egyfolytában, hogy ráér majd

a Mennyben teremteni.



Olyan nekem Kornélia, mint egy mukullátor,

mikor lemerülök szikrát küld, honnan,

honnan nem látja, valami égi voltméteren

mikor lemerülök, azzal kedveskedik,

hogy ne csüggedjek,

a katedrális már épül.



Lelkes téglákból testes katedrális épül,

én adom a téglát, Kornélia a vakolatot,

Jézus meg keveri a habarcsot,

pirosban áll az Égi Templom.



Tudom, nevetni fogunk, meg örvendezni

Isten kertjében majd teremteni,

ott lesz majd mindenki, akit szerettünk,

vagy szeretni szerettünk volna,

ez nekünk még egy percig sem kétség.



Csak attól félek Kornéliával,

hogy megvívunk itt mindenféle harcokat,

gonosz lelkekkel, nyamvadt trollokkal,

és sosem jutunk oda,

hogy egy Caffe bárban legalább egyszer

egy jó nagyot beszélgessünk.



Lehetne itt folytatni jó hosszan ezt a verset,

sosincs mindig minden elmondva,

ezért is, ha mégsem volna örökélet,

mi megteremtjük a végtelen lehetőséget.

Per pill. A versnek vége.

Folyt.köv.

Vers Kornéliától, a cyberháború rettenhetetlen harcosától

 Muzsi Attila barátomnak






van nekem egy jó barátom:

famunkás az illető.

úgy alakult: sosem láttam,

bár tisztelettel illet ő.



van neki egy nagy műhelye,

benne fűrész, kalapács.

ott mindennek rend a lelke.

könyv a polcon: a Madách

kiadó minden füzete

és könyve

és drámája

és könnye.



jó barátom, ki van nekem,

igen sokat dolgozik.

olykor felhív, néha pénteken.

az élet dolgán gondolkozik

- mondja,

aztán hallgat jó nagyokat

s én folytatom:

barátom, tudtad?

idegen jár HONlapon...





barátom, a famunkás, tudja,

hogy idegen jár,

s hogy lap a hon.

hogy valami új fejezet

kopogtat most

a műkeretes ablakon.



van fából vaskarikám - mondja -

mégsincs erőm, sem válaszom,

hogy ki minek a micsodáját tolja,

s mi az az árnykép a teraszon



mi tegnap is

felvillant,

de ma is  láttam.

a szürke pillanattal

elillant.

csak egy kereszt maradt

a fában,

amin dolgoztam éppen

olyanképpen,

hogy fúrtam, faragtam szépre

szépen.

csak hogy a megrendelőnek

legyen

szép gyökér-ének



s még mi minden csodával dolgozol?

kérdezem, csakhogy szegezzek én is kérdést.

hallom, a vonal túlsó táján, valahol,

valakik éppen boncolják az érzést.



az érzést, amivel fölteszem a kérdést.



csináltam fából ezer játékot:

Keljfeljancsi-t! patkoló kovácsot,

de fajátékra ma nincs igény,

mert egyébről szól idén az idény





e közhelyes beszélgetés után

ha kinyomtuk a számszung galaxit

én és a barátom folytatjuk bután.

már  negyedszerre hívom a taxit