Miben hiszek

Jön az öreg rocker s utolsó számaiban danolja, hogy tulajdonképpen az összes fiatalkori lázadásainak nem látja értelmét s megbánta. S akkor ír egy elcseszett élet bluest.
Jön a fényes tökű Salamon s ossza a tanácsokat öregségére, hogy ejnye bejnye fiatalság, csinálj amit akarsz s gondolj amit akarsz, de ne feledd, hogy felelsz majd az isten előtt s lészen a bűn zsoldja a halál.

Húsvét fejében kéne valami felemelőt írjon az ember. Én pedig, noha nincs most okom rinyálni, beletörődött higgadtsággal könyvelem el, hogy sosem hittem a feltámadásban, másvilágban, nem érdekelt az istenes hatalom, erő, cél meg ígéret. Nem hittem sosem az elszámolásban, sem a vég nélkül zengő mennyei kórusban, vagy örökkön örökké terített asztalban. Veritábilis földhöz ragadt ember voltam mindig is, legfeljebb mint igen jól látták a térítők, egy bebarátkozó, ki nem tért meg és valószínű a nem megtérésre predestinált ama ördöng.

Noha pár hajszál gyökér próbál nekem még nedűt szívni a csillagszőtte istenségből az már nem elég, hogy alapot adjon. Hogy mégis mire vezethető vissza a kresztény gyökerem, mely mostanra igen lecsonkult, talán arra, hogy valamikor befixíróztam ennek a Jézusnak a mondásaiból egyet, hogy szeresd felebarátodat mint temagadat.
Mert olyan ember valék, aki szeretni éhes, hogy szeretve legyen. S ez a kombináció igen megtetszett nekem, a többi bagázsé, mely kivetítődik a makrokozmoszra, nem is érdekelt. Festői, költői túlzásnak tartottam mindig is.
S nagyjából el is telt életem (statisztikailag) oroszlánrésze ezzel, hogy próbáltam úgy szeretni, ahogy szerettem volna, hogy viszont szeressenek. Reményem nem a feltámadás, ahhoz kishitű vagyok, hanem reményem az, hogy valamennyit engem is szerettek. A többi az körítés. Nem fontos részlet.

Nemzetben is úgy hittem, ahogy Kiss Lajos tanárom mondta, hogy olvasni, írni, gondolkodni, élni anyanyelven kell. Nem beszélt idegen gyűlöletről, ellenségekről, jogokról, arról beszélt, hogy mi az, amit nem vehetnek el tőlem s azt fogcsikorgatás nélkül művelhetem: olvasni, írni, gondolkodni magyarul. Ebben a hitben nőttem fel, ebben éltem. A többi mind körítés.

Ha megfigyelem a kisember vergődését, mint a hatalmas lombú fa külső ágain himbálózó leveleit, hogy ott mennyire hetyke a hit, hogy tartózik valahová s tudja a törzs azt amit ő csak hisz, s hangyaként elkutyagolok a törzsig, ahol a hit már csak megtartó intézményként van, mert a sok hetyke buta levél súlya nagy s követeli a fenntartó levet, mondván mi ezt valljuk, noha ennek a vallásnak nincs égi eredete, hanem valami múltba gyökérző kezdeményezés az alapja, én ezen a hatalmas fán úgy érzem magam mint egy élősködő tetű. Pedig valamikor azt hittem a törzs valóban tudja mi a lényeg, s az a sok libegő levél sem lehet annyira buta. Ezért nem lettem egy ágacska, hanem csak egy tetű.

És mégis, van egy vitathatatlan bizonyíték, hogy ez az egész hitvilág egy emberi találmány, mégpedig az, hogy noha annyi ígéretet tartalmaz, viszont nagyon konkrét megkötésekkel, és senki de senki nem tartja be azokat az állítólagos istentörvényeket, csak ki próbálják magyarázni, átértelmezni, eltakarni, titkolni, mintha isten szeme mégsem látna bele mindenbe, mintha a szentlélek mégsem tudna bárkibe bújni, hanem az egész egy szemfényvesztő maskarádé, egy politikai diskurzus, egy bullsitt, mely igen jó melegágyat talál a kényelemben, a nemtörődömségbe, hisz nehéz úgy szeretni, ahogy szeretnénk hogy szeressenek. Mert az sok áldozat, türelem, megértés, bölcsesség és még sorolhatnám mennyi minden féle adottság szükséges hozzá, mely globálban nekünk ez magas. Lehetetlen.

Igen, én Jézusra tettem életemet. Nem bántam meg, mint a vén rocker vagy Salamon.
De azt a sok történelmi, vallásos zagyvaságot sosem vettem komolyan. Nem érdekelt. Nem a jövőbe néztem Jézusban, hanem igenis ebbe a rögbe gondoltam oda. Hogy jól vagy rosszul tettem? Ez az én tévhitem, ha tetszik. Ha minden csak képzelgés, az nem az, hogy a szeretet létezik. A szeretet is foghatatlan, hihetetlen, mégis van hatása. Én ebben hiszek.
A többi az mind körítés.

Frakkos Gammapolisz

Meggondolatlan tapintatlanság a mai fiatalokat azzal vádolni, hogy elmerültek ebben a virtuális világban és nem élnek a mában. Az igaz, hogy el vannak merülve a virtuálisban, és nincs sok közük a valósághoz, viszont úgy tekintek a mai fiatalokra, mint tükörképemre: ez vagyok én.
Én voltam az, aki kitaláltam azt, hogy engem valahol Gammapolisz vár. Kifogyhatatlan terített asztal, romolhatatlan, tökéletes test, olyan nótaszó mellett, mely direkt a mennyei angyalok kórusából fakad, egy kórus kinek örök hivatása engem szórakoztatni.
Én vagyok az, aki mindig a holnapba fektet, nem a mába. Minden ma ellopott perc arról szól, hogy majd jobb lesz később az eljövendőnek.
Én vagyok az is, aki mindenki mást többre értékelek, mint az enyéimet.

Mit csinálnak a mai fiatalok rosszabbul, mint mi, úgymond bölcs felnőttek, akik tudjuk?

Mi felnőttek tervszerűen idomítjuk gyerekeinket Gammapolisz polgárokká.
Mikor a legmozgékonyabbak, mi beszorítjuk őket egy szűk terembe, padba. Fő a testük, lábuk műanyag ruházatban, cipőben. Erőltetjük olyan dolgok megértésére, melyet még Gammapolisz városában sem alkalmaznak. Olyan tudományokat sulykolunk beléjük, melyek a ma életéhez, a ma boldogságához teljesen haszontalanok. Sőt, egy biztos eszköz, fegyver a mai élésnek a mostani boldogságnak a lejáratásához.
Mi meg azzal vádoljuk a mai fiatalokat, hogy egy virtuális világban élnek.
Már születéstől kezdve eleve elrendeljük, hogy milyen jövőbe, világba neveljük gyermekünket. Milyen szociális rétegbe tartózzon. Milyen vallás jegyeit hordozza. Kikkel barátkozzon, kikkel ne.
Tökéletes iskolai rendszert alkottunk, ahol a versenyszellem átveszi a mennyei kegyelmet és perszonalizálja a gyermeket: ebből ilyen geci lesz, abból meg olyan geci lesz. A jó tanulók lesznek a fő gecik az életben, akik viszik majd tovább a fasírt marketinget. A rosszak pedig, akik képtelenek megütni, elfogadni Gammapolisz mércéit, rohadjanak meg, legyenek a senkik, a niggerek az ültetvényen.

Mi, felnőttek éljük legborzalmasabb virtuális világunkat.
Egy nemlétező világkép sablonjára faragjuk egy szem gyerekünket.
Fajtalan cselekedeteinkre, gondolatainkra kitaláltunk egy bűnbocsátó gépezetet, egy megfoghatatlan, láthatatlan mindenhatót, aki mindent lát és hall, sőt legmélyebb lelki putypuruttyainkba is belelát. Megteremtettük a csodagépezetet, mely kérésre, lehívásra feloldja rohadékságunkat. S nem csak romlottságunkat alakítja dicsőségessé, hanem még hatalmat is ad nekünk az erkölcsöt másokon számon kérni.
Mi ez, ha nem a tökéletességig csiszolt fajtalankodás?

Értelmiségi mivoltunk alkotta ezt a virtuális valóságot, ezt a valóságos poklot, és irritál minket minden ami élet, ami hús, vér.
Beképzelt majmok vagyunk.
Frakkba öltözve.

Itt vagyok neked...

A zenével és a filmekkel úgy vagyok, hogy ha valami tetszik nekem egy dalban vagy jelenetben, nem érdekel miféle díjat nyert vagy mekkora a hallgatósága. Egy szép dalbetét, egy jó gondolat nem érdekel honnan jön, ki csinálta, hány plagizáción ment át (mellesleg új nincs a világon, legfeljebb átírt, átgondolt, újra kimondott, festett, énekelt...).
Merem hinni, hogy a Világhoz kapcsolódom s nem egy nemzethez. Nem mond ez ellent annak, hogy magyarul élek, hiszek és gondolkodom. Habár manapság már az is zavaros bennem, hogy miféle magyarságban nőttem fel, élek, tapasztalván napjaink nemzetieskedő trendjét.
Csak fél szemmel néztem oda a “Saul fia” film köré gyűlt gyűlölet áradatra s penészevésre, hogy Oscart nyert. Hihetetlen egy népfajta vagyunk mi magyarok, talán rólunk mintázta az Isten Ábrahámot, amikor fiát kérte áldozatul, arra kérve, hogy szeretetteljesen leszúrja s égő áldozatul bemutassa.
Ez az emberiség lesüllyedt állapota, ilyet képzelni egy Teremtő Atyáról.
Belefelejtkeztem egy amerikai filmbe egy fáradtságos nap után, már majdnem bele is aludtam, mint szokás szerint, nem valami jelentős színészek játszódtak benne, ez is rátett álmatag állapotomra. Szóval nem bunyóztak.
Hogy mégsem aludtam el a film közben, az egy érdekes fordulat miatt volt. Hárman voltak barátok, úgy kezdődik a film, hogy Malaéziában voltak s egy este befüveztek, másnap eldobták a maradék anyagot, röhögtek egyet, hogy na majd még találkoznak.
Csak közben eltelt két év, mindenik élte az életét, kiderült, hogy az a srác, aki maláj majmokat maradt nézni hármuk közül, halálra van ítélve, mert több mint 100gramm hasist találtak a kukájában. De ha a másik kettő visszamegy és önként jelentkezve bevállalnak két év maláji börtönt, megmenekül barátjuk a kötél általi haláltól.
A film látszólag erről szól, hogy akkor a másik kettő ott Amerikában vívják a lelki harcaikat, hogy feladják e magukat vagy sem a maláji hatóságoknak, bevállalván két év börtönt. Az egyik srácból a szent kötelesség szólal meg, hogy mint ember kutya kötelessége sorstársságot vállalni a haverükkel. A másik arról filózik, hogy nem inge nem gatyája, sajnálja, de nem megy börtönbe.
Aztán drámai lelkizések eredményeképp mégis mindketten elkísérik a halálraítélt srác lánytestvérét, ki egyben ügyvédje is volt. Ott a maláji törvényszéken volt egy kis zür, mert közben az amerikai sajtó telekürtölte a furcsa szitut, s a srácot mégis halálra ítélik, hiába jelentkezett a másik kettő mint bűntárs. A bírót elkapta a tipikus diktatórikus rendszerek erkölcsösségi hulláma, hogy a maláji fiatalok miatt érzett aggodalma miatt muszáj példát statuáljon, hogy ezáltal az egészségtelen, bűnös nyugati szellemtől megvédje őket. Emiatt semmisnek nyilvánított mindenféle előzetes alkut.
Volt egy jelenet, ami nem igazán illett a némileg szirupos, előre következtethető történésben, amikor az a srác, aki eredetileg nem akart visszamenni, meglátogatta a haverüket a börtönben. Ez is érdekes volt, mert mivel csak egy személy mehetett be látogatni, a szent kötelességes srác biztatta a tamáskodót, hogy menjen csak be ő, hisz neki van szüksége “belátásra”. Keveset beszélhettek a cellában, a két éve bent ült srác zokogva, görcsösen mondta, hogy úgy vállalja be a két év börtönt, hogy itt nem számíthat semmire, itt “NINCS ISTEN”.
Érdekes. Nekem az jutott eszembe, amikor apám kijött a több éves fogságból, hogy vallomása szerint Isten adott neki erőt. (mellékes megjegyzés)
Aztán a szentes srác mégis visszaszaladt a repülőre, mikor az ítéletet megváltoztatták, hirtelen rájött, hogy hiba volt eljönni. Az örökké laza, tamáskodót valami elkapta és mégis jelentkezett a hatóságoknál.
A nagy jelenet szerintem akkor volt, amikor a haverüket felakasszák. Mikor vitték az akasztófához, pánikroham lett úrrá rajta s eszeveszetten sírt, kiabált, gyáván viselkedett. (igaz nem holmi hősként vitték a halálba, hanem egy rendszer ideológiája miatt...még egy mellékes megjegyzés). Ez a másik a börtön cella ablakából lekiabált neki, hogy: “Ne félj! Itt vagyok neked!” És ezt legalább tízszer elkiabálta. Már azt hittem ezt is valami pánikroham kapta el. Mielőtt kirúgták a srác alól a világot, hogy a kötél hurkot szorítson a nyakán (ugye az az átkos bog, az önszoruló bog, hogy az ember moshassa kezeit: nem ő volt, a hurok volt...még egy mellékes), a tekintetük összeért és a halálba néző megnyugodva fogadta fényes alagúton vezető jövőjét.
Érdekes téma egy kicsi filmben.
A lényege bennem is csak pár nap múlva derült fel.
Hogy nincs itt semmi, senki, érted?
De igen, itt vagyok én neked.
Aztán elgondolkodtam ezen pár napig. Hogy az emberiség evolúciójában mekkora egy hatalmas ugrás Jézus szellemisége. A barlangból a bunkósboton át, a tűz varázsából felócsúdva rájön az emberi faj, hogy szeresd a másikat ahogy szeretnéd, hogy szeressen.
Ezt kevés ember érti meg. A kereszténység csúnyán belenyúlt ebbe s beváltotta mint a piacgazdaság egy ehető, olcsó termékké. Ilyen írj listát címen elért mű siker élmény. Nincs más dolgod, mint listát írni. Megélés nélküli megváltódás, mint a munka nélküli parazitáskodás.
Ahogy a country dal mondja: “If God is dead, who is living in me?”
Ha isten nincs, ki lakik bennem?
Ha meg tényleg nincs isten, akkor kinek legyek én itt? Kinek vagyok én itt?
Kinek vagyok istene? Ki az én istenem?
Mert ugye mi lenne, ha egymásnak lennénk mi itt?
Csak úgy, mint megannyi isten?