Fűtéses szabadság

Muszáj lazítanom egy kicsit. A 24 csavaros titok írásban el elakadok, mert noha megvan a történet a fejemben, nehezen fogalmazom meg, hogy ne a tőlem szokásos cinikus keserűségből szóljon, hanem adja a lényeget. És akkor napokig dolgozik bennem, amíg megszólal egy mondjuk valamennyire elfogadható verzió. De azt hiszem jó úton járok.
Az lesz érdekesebb, amikor a valóságba fikciót fogok vinni, mert a történéseket majd át kell tegyem a reménybe. Kihívás nekem. Mert talán ez lenne az első olyan írott termékem amelynek több fejezete és része van. Érdekes, a munkámban végig kitartok, nem hagyom amíg az utolsó részletek nem simítódnak ki, de írásban nem tudok következetes lenni. Egyszerűen nem tudok koncentrálni egy dologra. Rögtön megfog valami és már hoznám azt, viszont telik az idő és az energia és úszik a terv.
A lényeg, hogy nagy mértékben ki tudtam iktatni a politikát, az aktuál dolgok kommentálását. Szeretnék inkább érzelmi dolgokat feszegetni. Túlontúl eltompult ez bennem és nem jó. Kötelességből nem lehet örökké megélni.
Nagyon sokat segít Ildikó a yogás világával, ami nekem nagyon távolinak tűnik, viszont amivel jön sok mindennel egyet értek. A szellemi élet, a természet védelem és ami engem főképpen érdekelne a vegetáriánus étkezés. Mert mióta cukorságból felébredvén, gyakorlatilag ujjá születtem, nagyon fogékony lettem az étkezés problémájára. Rájöttem, hogy nekem nem is a nagy cukor a probléma, hanem hogy fiatal korom óta mindig túl lement. Elgyengültem, reszkettem és hamar ennem kellett bármit, de főleg édeset kívántam. De ezt senki nem tudta akkor, hogy ez mi. Nem volt cukormérő kütyü minden háznál. Meg egyébként is abban az időben az ilyesmi a finnyáskodás kategória volt, mint a lúdtalp. És persze az összeesés félelmétől mindig zabáltam, hogy elébe menjek a dolgoknak. Mert ösztönszerűen rájöttem, hogy valami az étkezéssel kapcsolatos a remegésbe fúló gyengülésem, amiről nem tudtam akkoriban, hogy egy lépésre álltam a komától, mert ugyan biza volt olyan alkalom is, amikor kezdett minden elfehéredni körülöttem. Igaz, életem sosem volt egyensúlyban, mindig dolgoztam, rohantam, idegeskedtem és ilyenek. Májusban betöltöttem a tizenhatot, júniusban elmentem dolgozni és estibe iskolázni.
Most a cukrom relatíve jó, azon a határon vagyok, hogy abba kéne hagyjam a gyógyszerelést, de ehhez egy étkezési reform kell. És innen kezd nekem szimpatikus lenni a vegetáriánus dolog.
A fürjezéskor szembesültem azzal, hogy aki nem képes leölni az állatot, az ne tartson fürjet. Meg se más hizlalt állatot. Tovább mentem, hogy aki nem képes leölni az állatot, az ne is egyen húst. Ez a gondolat világ engem azóta kísér. És nyelek minden falat húsnál. De én is az a fogyasztó vagyok, aki nem tudja miből van a virsli, igaz gyermek koromban láttam disznó ölést, de nem szívesen ettem a húsából. Sajnáltam az állatot. Mindig összezavart a dolog. A ragasztóba ragadt egereket is sajnálom, ezért vettem riasztókat, melyek hoznak eredményt, de nem eleget. De tudom, hogy ha a fiamat szembesíteném egy állat öléssel és utána oda raknám hogy egyen belőle, sokkot kapna. A mi időnkben a hagyományos gondolkodás szerint az állat ölés nagy örömmel járt, hatalmas ünnep volt. Ezt sosem értettem. De vágtam hozzá a jópofát és próbáltam a hagyományt ápolni. De nem ment nekem, nem megy. De persze tököm se volt hozzá erős, hogy változtassak. De most a magja a gondolatnak dolgozik bennem és gyűjtöm az infót. Különösen az életszerű, a tapasztalt infót gyűjtöm, úgy hogy eszek azokból, amiben nincs hús. Biztos legyőzöm majd ezt is.
A kenyérrel is nagy volt a trauma, mikor elkezdtem a rozskenyeret venni az üzletből, és már mindegyiket megkóstoltam, kétségbe estem, hogy akkor le kell mondjak a kenyérről, mert rémesen rosszak. Azok voltak.
De kaptunk egy kenyér sütő gépet, és elkezdtem kísérletezni. És pár hónap alatt kialakult a nagybetűs kenyér, ami rém egyszerű: fele teljes kiörlésü liszt, fele rozs liszt, víz, élesztő, só és margarin vagy olaj. Három óra alatt megcsinálja a kenyeret és az egész napra elég a családnak. 600 grammos kenyeret eszünk meg egy nap hárman, elég is meg tápláló is. És jó az íze.
De persze az élet rohanás, nehéz lesz behozni a többi elemet is ami reformálja az étkezésünket.
Kaptunk egy zsák csicsókát, hogy kóstoljuk meg és ültessük el. Hát fix másnaptól jöttek a hidegek és nem tudtam elültetni. De ettem belőle, húst pároltam és mellette úgy megsült a csicsóka szelet is, hát nekem nagyon ízlett. Azt mondtam, na nekem ez lesz a krumplim. De ehhez el kell jönnie a tavasznak. Csodálom, hogy nem használják a csicsókát, íze sokkal előkelőbb a krumpliénál, és nincs benne az a nemtommi, ami az embert hizlalja.
Ez az ipari étkezés átka. Nem tudunk táplálkozni. Újra kell tanulnunk. De megint oda jutunk, hogy saját kert. Ez más életformát igényel és így tovább. Tehát nincs középút.
Szóját valamikor ettünk, olyan húsz éve, mostanában ettem megint és nagyon ízlik nekem. Ezekkel az elemekkel akarom folytatni az étkezési reform dolgát, erre külön időt fogok szentelni.
Dolgoztam mint az állat az ünnepek alatt is. Elhúzódott a munka. Lehet túlságosan elmerülök a részletekben, az meg idő igényes. Ezért kivettem egy pár nap úgynevezett szabadságot, amiből lett hét nap és benne lesz a nyolcadik is, mert csak ma fejezem be a stúdió fűtését. Azaz a szabadság alatt is dolgoztam mint az állat. De ez más. De itt is részletekbe botlottam, amikre megint külön időt szántam.
Első nap leengedtem a teljes fűtő rendszerből a vizet, levágtam a nem használatos elágazásokat, mint a szárító, a munkás lakrész, a nagy műhely rég nem működtető része, és a lakás lépcsőház fűtését is felszámoltam, ami pár éve le van zárva és haszontalannak bizonyult. Ezeket elzártam dugókkal mindjárt az elágazásoknál, mint a fanyesésben, amikor levágjuk az oda nem kívánt elágazásokat. Leválasztottam a stúdióba vezető csöveket egy egy csappal, hogy azt külön tudjam kezelni a továbbiakban, hisz estére a fűtésnek újra kellett indulnia . És lőn.
Aztán két napig azzal voltam, hogy leszedtem a falakról a megmaradó csöveket, fűtő testeket, szétszedtem a szárítót, arra nemigen lesz szükségem, ha mégis, a gép szobában ki tudom még alakítani. Nem volt egyszerű munka, mert nemcsak lebarmolni kellett őket, hanem meg is menteni, újra szerelésre. Letakarítani őket a sok portól, kimosni a lerakódásokat, így három nagy fűtőtestet és két kisebbet hoztam rendbe. Leszedtem a csöveket, begipszeltem az átjáró lukakat, hogy egereknek ne legyen azért hívogató.
Igen ám, de a stúdióban hiába akartam csak a dob és mix szobába a két kisebb fűtőtestet beszerelni, optimálisnak tartottam hogy a többit is felszereljem, ha már úgy is el kell vigyem a csöveket, utána megint rádolgozni, megint vagdosni nehéz lesz. Így döntöttem amellett, hogy akkor az egész stúdiót felszerelem. Csakhogy az a fal, amelyikre szereltem volna, nincs véglegesítve. Nosza vettem anyagokat, szerkezetet szereltem, szigetelőt és padlóval burkoltam, nem lambériával, mert utálom a lambériának azt a bemélyedését, annyira gagyi. Na de ez még két nap. És akkor szombaton kezdtem szerelni a testeket, csöveket. Eléggé sziszifuszi munka becentizni mindent. Vágni a rezet, forrasztani. De élvezem. De vasárnap estére nem lett meg. Talán ma befejezem és vizet önthetek a rendszerbe, hogy holnaptól melegedjen a stúdió. A várva várt pillanat.

Két hónapja nem doboltam a hideg miatt. A számítógép be sem indult.
Na de most minden jó lesz. Előre örvendek.
Lehet, hogy hülyeség amit csinálok, de jól esik.
Enyhe érzelgősséggel azt is mondhatom, ez is életben tart. És végre felszámolhatom a fatalizmust magamban, hogy az ember nem születik vesztesnek, de ha nem hiszi, azzá lehet.
Elmondtam fiamnak, hogy milyen gyenge voltam, amikor engedtem apámnak és nem vettem meg a dob cuccot, amikor lehetőségem volt rá. Mert szerettem, nem akartam megharagítani, de akkor nem tudta, hogy bennem egy világ omlott össze. Nem tudtam, hogy az egojának tettem eleget, nem az én szívhangomra figyeltem, ami csak az enyém.

Mondtam a fiamnak, ha valaha ellenkezni fogok vele hogy hülyeség amit akar, emlékeztessen erre a történetre. Hogy tudjam.

A negyedik csavar

Ez a bor moldvai, állapítja meg magában az ötvenet elhagyó Mátyás, miközben ajándék bort kóstolgat. Az íze után. Emlékezteti a galaci Ivestiben eltöltött katonasági időre. Ott ivott ilyen ízű bort. Egyedi íze van a moldvai bornak. A szőlője miatt és valószínű az elkészítése miatt is. Jó, vagy rossz, ezt Mátyás nem tudja, nem ért a borokhoz. De ott sok bort ivott, mert a víz ihatatlan volt.
Eszébe jutott egy hely, egy öreg házaspárnál, ahol egy este kilopakodva a kaszárnyából Leventével, megittak néhány pohár bort. Érdekes élményben volt része.
Egyszerű moldvai falusi ház, öreg házaspár. A néni egy nyugis moldvai paraszt asszony, viszont a férje egy tudóst is megszégyenítő tanult ember volt.
Csendben itták a bort a szobában. Az öreg férfi, kinek hosszú, tudós szakálla volt, nagyon megörvendett, hogy Erdélyből van ott a két katona. Elkezdett kérdezősködni a kolozsvári illetve temesvári egyetemekről, a múltba merengve mesélte mikor hol járt. Két egyetemet végzett és doktorija is van.
Mátyásnak ez nem mondott semmit. Levente inkább érdeklődött. Róla lerítt, hogy az előkelőbb fajta. Mátyásról ez nem rítt le. Levente nagyon bekapcsolódott az öreg révedezésébe. Többet tudott mondani a temesvári egyetemekről, mint Mátyás a kolozsváriakról.
Az öreg asszony egy sarokban ült csendben, nyugodtan hallgatózott és néha ivott a boros poharából. Moldvában mindenki bort iszik víz helyett. Nem olyan erős a boruk. Szokatlan az íze, de meg lehet szeretni. Pláne ha szomjas az ember. Mátyás inkább az öreg asszonyt nézte lopva. Kereste a kapcsot ami ehhez az öreg tudóshoz kötötte, kinek az egész háza tele régi könyvekkel és minden asztalon több nyitott könyv arról árulkodott, hogy az öreg mindig dolgozik valamin.
Mi bennük a közös? Mit keres ott egy tanult ember, egy eldugott galaci faluban, Ivestiben? Ahol egyéb fakultás mint tehén és szőlő nemigen volt. A lerobbant posta épület volt az egyetlen kulturált hely.
Harminc éves távlatból, mikor Mátyás a moldvai bort kóstolgatja, felugrik ez a kép, amint a két öreg ott együtt él, a tudós és a paraszt asszony.
Megvilágosodik a bor ízétől és magában megállapítja, hogy valószínű a boldogság rá a válasz. Ők abban az egyszerűségben megtalálták a boldogságot. Ehhez biza nagy tudomány szükségeltetik.

Így a negyedik csavar is kicsavarodék. Lassan az első fő titokra fény derül.

A harmadik csavar

Szilárd a munkatársaival kávézgat egy útszéli teraszon. 
Kora reggeli órában. A kiszolgálók éppen ébredeznek. 
A műhelybe vezető úton mindig megállnak egy reggeli kávéra. Jól esik a csapatnak egy kis reggeli beszélgetés.
Ma csak hallgat Szilárd. Sanyi meg is kérdezi:
- Na mi van, ma nincs kedved? Le vagy törve?
- Le. - Mondja Szilárd.
- Min jár az agyad? - kapcsolódik be Feri - ilyenkor mikor hallgatsz, valamit spekulálsz.
- Nem megy ez nekem. - vallja Szilárd. - valami újba kezdenék. Meguntam, hogy gazdagékat kielégítsem, és be se fejezünk egy munkát és már unják, mást akarnak. Nem örvendenek semminek. Meguntam. Megutáltam. Így nincs értelme a munkámnak.
- Van más választásod? Egyébként mit törődsz te a gazdagokkal? - jön Szinga az örökös beletörődő, ki az autója miatt van a csapatban.
- Ha munkámmal nem tudok boldogítani, csak másokat kiszolgálok, akár pénzért, meg fogom utálni. Emlékeztek arra a nénire, aki egyet járt a fejemre, hogy két fiókja beragadt és nem tudja kihúzni? Na végre elmentem mert annyira járt már a fejemre, szóval két óra alatt megjavítottam a fiókjait, két hokedlijét amik estek szét megragasztottam, közben sütikkel kávéval traktált és végig hálálkodott, a szoba ajtó zárját is megerősítettem, lereszeltem a sildből, mert akadt, nem csukódott és annyit fizetett, amennyit egy teljes nap szoktam összeszedni...hiába ellenkeztem, muszáj volt elvennem.....na akkor hasznosnak éreztem magam. - mondja Szilárd - csináltam valamit amitől más boldog lett.
- Es boldogított? -erősködött Feri, aki egyébként mindig cinikus volt.
- Igen, aznapra feldobott a dolog. Azt hiszem ilyesmi boldogítana engem.
- Fogjál neki ilyesmiknek. - mondja Sanyi.
- Azt hiszem azt fogom csinálni. Váltottam pár levelet egy szerzetessel, aki egy árvaházat vezet. Azt írta menjek el, nézzem meg, beszélgessünk. Lenne egy két ötlete. Nekem is.
- Most kap el téged is, amikor bejutottunk a gazdagok világába? Hát nem erre hajtottunk?  - próbálkozik Feri, aki egyébként művésze az örökös variációknak és legtöbbször akkor nincs amikor nagyon kéne.
- Igen, most. Pont azért, mert rájöttem nekem nem ez az én utam.
- Mondasz valamit. -bólogat Szinga.
- El kell menni... -mondja Sanyi két szivarfüst között. - Mikor indulunk?
- Hahaha...te is jössz? - kérdi Szilárd meglepetve.
- Miért ne? Még összeszedek valami jó csajt ott, nem?
- Neked mindig a nők járnak az eszedben, te Sanyi.
- Engem a nők boldogítanak, nem a munka, mint téged.
- Hahhahha...derülnek mindannyian.
- Én is jövök. - mondja a csendben ülő Grig. - nekem mindegy kinek dolgozok, csak dolgozzak.

És végre kihozták a kávékat.

És lőn, hogy a harmadik csavar is kicsavarodék a hatból, mely az első titkot fedi.



Migrantéria

A múlt év őszi magyarországi népszavazás brutális kampánya eszét vette majd minden érző magyarnak. Agresszív, határt nem ismerő brutalitással gázolt bele minden jó érzésű emberbe, durván felkavarva azt és gyűlöletre serkentvén, kötelezvén őket.
Nagyon fájt nekem, hogy legtöbb és jó ismerősöm mindenféle megfontolás nélkül belement a játékba, elfogadta a kampány üzenetét. Elszomorodtam és bánatomban töröltem a facebookról majd minden ismerősömet, de az a kevés is aki maradt, az is fertőzve volt. Még nagyobb szomorúság fogott el.
Egy dolog, hogy egy feltételezett ellenség ellen közösen megkeressük a küzdelem eszközeit, de más az, amikor egymást tagadjuk ki, mert nem gyűlölünk eleget. Ez volt a kampány célja, hogy egymást gyűlölvén megosztódjunk. Zseniális, ördögi terv valósult meg, ahogy Jézus mondta: tüzet hoznak le az égből. Hát ez az volt, égi tűz.
Ösztön szerűen begubóztam, visszahúzódtam a témától. Meg egyébként is, az utolsó órában felfedezett cukorbajom nyugalomra kényszerített.
A tegnap megvolt az utolsó komolyabb vizsgálatom, a doppler vagy mi, a lényeg, hogy leolvasták a lábaimon az ereket, nincs dugulás, minden jól működik, a cukorszinthez képest gyakorlatilag egészséges vagyok, semmim se sérült, és ezt állítólag a sok munkának köszönhetem, meg annak, hogy nem szivaroztam, nem ittam. Étkezési szemlélet váltással jóval megnőhet az élethez való esélyem. Ezen leszek, ez egyszer biztos. Nem azért, mert szarom össze magam az életért, hanem azért, mert az Élet szép.
Azt végig éreztem, hogy ebben a migránsozó hadjáratban, a gyűlölet orgiája ellen valamit tennem kéne, ha nem más, véleményemet hallatni. Mert a sok kicsi ellen vélemény is összegyűlhet egy adott pillanatban. De őszintén megvallom, nálam okosabb emberek véleményét pillanatok alatt szétrágták a belőtt gyűlölködők. Értelmetlen, alaptalan, általam is hallatlan trágár kifejezésekkel illettek bárkit, aki a gyűlölet ellen valamit is felhozott. Értelmetlen harcokra viszont én nem leszek hajlandó sosem. Meg a gyűlölet ellenzői csupán szabadság jogokra meg ilyen eszmékre hivatkoztak, semmiféle megoldást a kialakult világ helyzetre nem hoztak, de még gondolatban sem tettek semmit az asztalra. Kialakult egy pro nyugat illetve nyugat ellenes elvi háború, melyben a gyűlölködés eszközeivel, vakon csapták, csapják egymást.
Egy két barát, ismerős figyelembe vétele viszont érdekes számomra, nem hagynám ki életemből őket, gondoltam megpróbálom szeretettel véleményemet kinyilvánítani nekik. Nektek.


Én úgy látom, hogy az iszlám népek felsőbbrendű elhivatottság érzelmük nem mai eredetű. Mióta a Világ s hét nap, még egymást is kaszabolták, versengvén, hogy ki a hűbb iszlám. Ez a beteges vallásoskodás, a mindenkori báránybőrbe bújt farkaskodás, a keresztény vallásban is ott van. Igaz, sokkal fifikásabban, kigondoltabban, rafináltabban. De minden intézményes vallás mögött ott a hatalomra éhes rabló banda. Az alakuló vallásokban meg ott vannak a kis utcai csirkefogók, akik ígéretes jövő elé néznek. Mert a vallás az egy fene nagy eszköz az emberek butítására, félelem keltésére és rettegésben tartására. Kaszálja áldozatait mint mikor a friss füvet kaszálják a barmoknak.
Ezeknek nincs semmi közük a Világ eredetéhez, netán egy Teremtő Istenhez, ezek mind mind plagizálják a témát, ha tetszik tüzet hoznak le az égből, ha van olyan, hogy Isten, akkor nevét hamisan felvéve úgymond csodákat művelnek az embereken. Sarlatánok.


Az iszlám vallású emberek Európába történő migrációja sem mai eredetű. Nem most hirtelen lepte be Európát az iszlám. Nem az a két millió menekülő iszlám jelenti Európa fenyegetettségét. Csak a most felturbózott kampányáldozat szemében tűnik ez annak.
Ugye már gyerekként röhögtünk azon, hogy milyen bénák voltak a bitang indiánok és milyen hősiesen nyírták őket a derék tehénpásztorok. Senki nem mondta akkor nekünk, hogy biza az nem vicc, hanem egy komoly történelmi dráma és szégyen az emberiségre nézve. Az sem titok, hogy a vallás leple alatt rablás, fosztogatás és terület hódítás történt a lehető legnagyobb kegyetlenséggel.
Hogy a niggerek belepték Amerikát. Tele van mocskos niggerrel, ezt mondja minden sápadtarcú, kinek jut egy mellénybe való zsebkendőre. De hogy hatalmas ipar, teljesen legálisan hordta az afrikai rabszolgákat az új, szabad világba, azon ma sem akad ki senki. Legfeljebb azt mondjuk Kunta Kinte.


Úgy mennek gyermekeink külföldre dolgozni, öregotthonba segget törölni, metro alagsori pizzázóba mosogatni, mintha megfogták volna az istenek lábait. Úgy küldjük őket oda dolgozni, mintha meg akarnánk szabadulni tőlük. És akkor egyik ájulásból a másikba esünk, hogy mindent fontosítanak, eurósítanak, mindent pénzbe konvertálnak. Igen, mert nem a filharmóniára mentek oda, hanem rabszolgának. És igen, szánalmas, hogy erre ők nem nagyon gondolnak. Nem, mert eleve rabszolgáknak neveltük őket. Vallás, iskola, megfelelési kényszer, korrupció, butaság, hülyeség. Mind egy csomagban. Ezt adtuk nekik hamuba sült pogácsa helyett.
A nyugati világ kegyetlensége nem mai eredetű. Állandóan hódított. Nem elvi eszközökkel, nem a felvilágosítás nyelvén, hanem erőszakkal. Természet szerűen kapja ezt most vissza. Évtizedek óta vándorolnak elfoglalt, meghódított területekről mindenféle népek a nyugati világba érvényesülni. Persze alja munkára. Kevésből lesz valami, valaki. De az is magától értetődik, hogy egy adott pillanatban megdől az egyensúly, mert a dölyfös sápadtarcú azt hiszi ő a kiválasztott faj. Hát nem. A számok mást mutatnak.
Kérdés az, hogy erőszakkal mit lehet elérni? Kinyírsz két millió migránst. Mi lesz a többi tizenkettővel? Persze, hogy felmegy a kávéjuk és radikalizálódnak. És nem két milliót kell integrálni, hanem huszonnégy millió eszementtel nézel farkasszemet.
Mi a megoldás?
A megoldás az észhez térés lenne. Lenne!
Szerintem egyetlen ésszerű megoldás az lenne, hogy tudatosabban éljünk.
Felülről nem várhatunk szemlélet váltást. A hatalmak mindig is megosztók maradnak. Csakis a mi kis minden napi ténykedésünk hozhat lényeges változást. Vásároljunk egymástól, adjunk munkát egymásnak. Ne vegyünk idegen terméket csak ha feltétlenül szükséges. Ne adjunk el idegennek földet, házat. Mindenben a mieink legyenek elsőbbségben.
Lehet ezt fejleszteni, tovább gondolni, mint ahogy sokan már nemcsak gondolkodunk rajta, hanem teszünk is.
Egyelőre nem úgy néz ki, hogy a migráció minket, balkáni országokat vett volna célba. Nekünk még esélyünk lenne megerősödni, hogy ne legyen szükségünk rájuk. A nyugati világ sajnos nem tud létezni nélkülük. Ne menjek messze, egyik ismerősöm belefáradt a vállalkozásába, elment Angliába busz sofőrnek. Mondja, hogy egyszerre kétszáz románt rekrutáltak egy négyszáz buszos parkba Londonba. Kérdem én, az az angol vagy mindenféle keverék, hogy bízza gyermeke életét egy román buszsofőrre, akiről nem tud semmit? És még csak vitatkoznak a brexitről!
Na ez a tragédia. Amikor pár font megsporlásáért te hozod az idegent. Hát ne csodálkozz, amikor két hónap után a román teljesen otthon érzi magát Londonban és elkezdi verni az asztalt jogaiért. És verni fogja tizenöt év múlva is, mikor háza lesz egy külvárosi lebujban, de személyi igazolványát még mindig őshazájába tér megújítani.
Kiment az ismerős, ősrégi mádzsár szekler magyarba. Két hónap után elkezdte szidni Gyurcsánt, mint aki Budapesten született volna és felvette a budapesti cöcö hangstílust. Két hónap után. Miről beszélünk?
Kiment a semmirevaló, két hónap után Berlinből ír a facebookra, hogy mocskos migránsok. Mint ősrégi fajtiszta német.
Kimegy három gyerekkel, kapja a gyereksegélyt, kimegy utána a fél Korond, élnek a gyermek segélyből mint itthon a cigány, és üzen haza, hogy geci magyar az aki nem migránsozik. Kik beszélnek? Akik harminc lejért le akartak szopni itthon? (oké...ezt nem kellett volna, de tény.)
És eközben itthon kihalnak az öregek, mások semmiért elviszik a földeket, házakat, szaporább népek átveszik a helyeinket. Ez a valóság és semmi más.
Ha nem e téma körül járnak az agytekervényeink, csak egyre lejjebb és lejjebb süllyedünk. Én úgy látom, hogy nagyon a béka segge alá kerültünk.

Esztelenül gyűlölködünk csupán a gyűlölet kedvéért. Nekünk most nem ez a dolgunk. Határozottan nem ez! Szeretetre vagyunk szetálva, végtelenül és szenvedélyesen tudunk szeretni, forduljunk egymás felé, adjunk utat az alkotásnak, az örömnek, és a világ bassza meg azt amit főzött, a világ problémáit ne importáljuk haza, mert se ingünk, se gatyánk. De ha sokat vacillálunk és hagyjuk hogy bűvöletével magáévá tegyen, rámegy ingünk is gatyánk is, meg még annak is az emléke, hogy volt egy ingünk és gatyánk.

A második csavar

Ludmilla és Igor egy esős késő délután arról álmodozik, hogy milyen jó is lenne egy egyszerű kis paraszt házban eléldegélni kettesben, jó boldogan, egyszerű és tiszta környezetben.
A rengeteg városi albérlet, állandó költözések, hajtás a bérért, robot a munka, nincs semmiben se szép, se öröm, se elégtétel, se kilátás.
Így álmodoztak egy késő délután, miközben kint eső esett.
Történt, hogy Igor talált egy elhagyatott kúriát, a várostól kicsit messze, de részlet fizetéssel megkaphatják, és elég jó áron. Van ott hely is, szép nagy udvar, hatalmas fák, meg közel az erdő is, tiszta levegő, minden.
De aztán jött egy pár napsütötte délelőtt és Ludmilla elkezdte sajnálni a színház bérletét. A filharmóniás koncerteket. És a városi társaságot. Hogy mindez ott a kietlen pusztaságban nem lesz. Nem lesz ott más csak Ő és Igor. És ennek a kilátásában maradt minden a régi. A városi albérlet, állandó költözések, hajtás a bérért, a robot munka, a kilátástalanság. Meg a filharmóniás bérlet.
A boldog, egyszerű, tiszta környezet Igorral már nem volt elég.

És kicsavarodék az első fő titok második csavarja. Még maradt négy csavar az első fő titok felfedéséig.

Az első csavar

-Huszonegy millió. -mondta Attila.
-Egyezzünk ki tizenkilencbe -mondta Tótfalusi.
-Nézze, Tótfalusi úr, -mondta tettet nyugalommal Attila,- korrekt árat ajánltam önnek a dresszingért, nem szeretnék alkudozni, hajszálra van minden számolva, anyag, munkadíj, egyéb kiadások.
-Nézze, Attila úr, -mondta Tótfalusi laza nyugalommal, - én elhiszem, hogy maga korrekt áron számolta fel nekem a dresszinget, de én üzletember vagyok és nem adhatok annyit, amennyit maga kért. Elvileg. Érti?
-Értem. -mondta Attila keserűen- azt hittem ön korrekt ember és megbecsüli az egyenes munkást, különbséget tesz egy tolvaj cég és egy becsületes munkás közt. Nekem ez volt a benyomásom önről.
-Igen Attila úr, -kezd mondandójába hátra dőlve méregdrága bőrkanapéján Tótfalusi úr, -én nagyon becsülöm a tisztességes munkás embert, lám önnel egyezkedek most, nem egy tolvaj céggel.
-Nézze Tótfalusi úr, ön sok céggel dolgoztatott, amíg Kolozsvár legdrágább villáját felépítette, biztos ismeri a céges árakat.
-Ismerem Attila úr, higgye el, hogy ismerem.
-Akkor azt is tudhatja, hogy ez a huszonegy millió nem pénz erre a munkára.
-Tudom Attila úr, ezzel nincs is baj. De akkor sem taposhatok át az elvi kérdéseimen.

Meditációs csend.

-Akkor tizenkilencet mondott Tótfalusi úr?
-Igen, ez az én ajánlatom magának.
-Rendben, megcsinálom magának tizenkilencbe. Hogy elvi kérdésein ne kelljen átlépnie.
-Maga nem alkudozik? Én mondtam magának egy árat, nem kell azért haragudjon, mondjon maga is egy árat.
-Most már sajnálom, hogy nem negyvenet kértem.
-Annyit kellett volna kérjen Attila úr és kiegyeztünk volna harmincötbe.
-Rendben, megértettem a szempontját Tótfalusi úr, de én nem alkuszom.

És kicsavarodék az első fő titok első csavarja. Még maradt öt csavar az első fő titok felfedéséig.

A négy fő titok

Ott ahol a fekete holló öregségében unatkozik, ahol a héja megfordul, és a galambok is szemtelenek, ott él egy ember fia. Ez az ember fia magányos meditációiban felfedte a négy fő titkot, egyel többet, mint arról az emberiség tudott volna.
Ezt a négy fő titkot négy külön fára írta. Minden külön fa pedig többféle fából alkotva. A fák nevük és nemük szerint valának: tölgy, bükk, fenyő, vörös fenyő, akác, jegenye, hárs, ezek a fő fák, és továbbá mint cseresznye, meggy, dió, körte, alma és szilva fák a mellék fák, melyek kevesebb arányban valának mint a fő fák. Minden fát egy vékony lemez borít, mely burok szerűen takarja a megannyi fa fajtát. Erre van írva, minden külön fára egy egy titok. Ezek a fő titkok. Számszerűleg négy van belőlük.
És miután felírta az ember fia a négy titkot, mindegyik fát egy egy lucfenyő lappal takart el, védelem gyanánt.
Ezt a négy fő titkot egy tükör is láttamozta, melynek neve Arc. És ezt a tükröt nézvén a Föld másik felén az ember lánya, megérté a négy titkot és szívébe zárta.
A négy titok rejtve marad örökre, hacsak mások is meg nem fejtik.

Minden titkot hat csavar fog össze, és ezek a fák az emberek közé vitettek, mert azok úgysem értik, ha meg is találják.

Mert üzentek még mások is fontos titkokat, de az emberek nem értik meg azokat vala. Sem rejtve, sem felfedve. Ezért kell ezen titkoknak rejtve maradniuk.

Egyenlők

Bármennyire elaboráltak vagyunk, a szerelem dolgával nem tudunk egyenesen szembe nézni. Szerelembe esni nekünk, hagyományos pilléreken nevelkedve, maga a bűn.
Nagyon kifejező erre az “Equals” film. A steril világban, ahol a szerelem tiltott. Betegségnek számít, és mint a ráknak, van végzetes stádiuma, amikor a fertőzöttek inkább végeznek önmagukkal.
Engem sokkolt a film, és meghatott, amint a két fiatal felfedezi a szerelmet.
A műfaj kedvelőinek ajánlom nagy szeretettel.

Párkapcsolatokban egyre inkább látom, hogy kevésbé van jelen a szerelem. Inkább a tulajdont féltő és a tulajdonost garantáló erkölcsi elvárás, követelmény tartja össze a feleket. Még mindig valamilyen formában a középkorban élünk.
Azt értem, hogy vannak emberek, akik szerelem nélkül nem tudnak létezni, tehát nem kimondottan a közösülésre értem, hanem az érzelemre, de azt nem értem, hogy emberek hogyan tudnak anélkül élni? Képesek lemosolyogni egy életet, a szerelem érzelme nélkül.
Noha az élet természete szerint, ahogy mostanság szeretünk rá hivatkozni, a szerelem az élet tüze kéne legyen, nem az ami kioltaná azt. Nem azt mondjuk, hogy jó dolog újra szerelembe esni, hanem hivatkozunk egy hosszadalmas bűn lajstromra. Fogadalom megszegése, házasság törése. És ez első látásra rendjén is lenne.
Megfigyelésem szerint az érzékenyebb ember hajlamos könnyen szerelembe esni. Legalább is őt nyűgözi le mindenestől, eléggé láthatóan. Hogy hogy, de a gyenge jellem mellett mindig van egy erősebb jellem, aki veszi magának azt a jogot, hogy birtokolja a normalitást, a helyességet, a tisztességet. Azt sosem értettem meg, honnan kapja a felhatalmazást arra, hogy ebben higgyen is. Az ilyenek aztán olyan szépen tudnak szeretetről, hűségről beszélni, hogy az ember menten eret vág, ha nem úgy érez meg hisz.
De amint a film is nagyon szépen illusztrálja, a szerelem, ha fogjuk rá mégis betegség, érdemes érte akár meghalni is. Szerencsére a filmben nem halnak meg. És ha egy normális társadalomban élnénk, nem kéne se belehalni, se bele betegedni vagy marcangolódva elszáradni a szerelem miatt.
A hagyományos család fogalma nem ismeri csak az egyszeri beleszeretést, amit aztán holtodiglan fogadalom garantál. Hány és hány ember téved mikor fiatal? És hányan merik azt belátni? Ennél kevesebben mernek cselekedni is. Akik lépnek a szerelem irányába, egy kicsit belehalnak.
Azt mondja a hagyományos család modell, hogy a szeretet, a tisztelet és megbecsülés mint megannyi fogadalom alkotja a családot. Holott az egész egy paktum, egy felek közti kiegyezés. Közös vagyon, gyerekek, stb. Sőt, legtöbb házaspár büszkén vallja, hogy a szerelem az csak egy álom, a szeretet az igazi, ami aztán diadalmaskodik mindenek felett.
Lehet, hogy megint rosszúl látom, de ezek a vallott szeretetek mindig egy érzelem mentes világot takarnak, egy lusta, kényelmes életmódot, ahol a közösen szerzett javakat számolgatják és osztogatják, isten könyvelő szeme előtt.
Ott ahol mégis a szerelem újra fakad, jön a tragédia.
Igen, volna még egy verziója a beteljesült, családba végződő szerelmi sztoriknak, ha mindketten bolondul egymásba szerelmesek lesznek. De azt is látom, hogy az emberek leginkább párt keresnek, ritkán lesznek szerelmesek. Legyenek valakivel. Aztán negyven évesen kinéznek a fejükből, mi is az a szerelem? És nem tudják. Félreértik. Mert valami miatt sosem gyúlt meg ez bennük.
Lassan mi is a steril világ felé haladunk. Érzelem nélküli világba, ahol nincs baj, csak béke, szent fehér béke, egészséges táplálkozás, tervezett holnap, biztonságos környezet.
Én így ötven évesen is azt mondom, hogy ha nincs szerelem, baszhatjuk a steril jövőnket, úgyhogy teljesen azonosulok a film főhőseivel.


Minden napra egy megvilágosodás

Az én agyam valahogy úgy működik mint egy számítógép. Minden nap frissül az új információkkal, feldolgozza azt, és próbál mindent a helyére rakva normálisan és, vagy hatékonyan működni. Közben valamilyen progi válogatja az infókat, hogy melyik jó, melyik nem, mint egy antivírus. Mostanában a vírus figyelőm is összegabalyodott, mert az is frissült mindenféle új infóval, úgyhogy ha nem is látszik a káosz (de lehet, hogy pirosan virít), ugyancsak lassan működik a proci, és össze vissza működik a normalitás. A hatékonyság is sok szempontból megkérdőjelezhető.

Íme pár megvilágosodás az elmúlt napokból:

"A házi asztalosság személyre szabható alkotói műhely, ha lehet, inkább a kreativitást választom, a versengés nem fér össze gondolat világommal."
Keresvén a mestereket, kiktől szakmát tanuljak, eltelt az idő és mestereket nem találtam, így kialakítottam a saját magam szakmaiságát.”
Csak végeztem a dolgom, igyekeztem a tőlem legtöbbet és legjobbat megtenni, néha melléfogtam, de voltak eltalált sikereim is, minta hiány én is felfedeztem a spanyol viaszt.”
Az én asztalosságomnak nincs köze ama nagy betűs szakmához, a művészet benne a túlélés.”
Mikor a kúthoz kerestem vízszerelőt, félórás munkára és senki nem akart jönni, vettem szerszámokat s vízszerelő lettem, amikor a villanyos sem jött, vettem szerszámokat s villanyszerelő lettem, így aztán fűtőszerelő és nem utolsó sorban asztalos.”
Apósom szokta ironikusan mondani, hogy az asztalosnál a dolgok úgy készülnek el, ahogy éppen sikerülnek vagy eltalálja, huszonöt év házasság után sem nyel engem, de ebben az egyben muszáj igazat adnom neki, bármennyire nem szeretnék.”
Egy cégnél dolgoztam, ülő munkát, amit borzalmasan meguntam és azt hazudtam a főnöknek, hogy asztalos műhelyt nyitok, azért mondok fel, nem igazán hitték amit mondtam, én még annyira sem, de pár nap után felmerült bennem a kérdés: miért ne?”

Ha lelkemben kárt nem is vallok, az Élettel hogy számolok el?”

Hinni, hogy minden jó lesz,
Ez a kihívás, oh yes.”

Én azt mondtam, hogy az egyszerű ember képes befogadni a szeretetet úgy ahogy van, a bonyolult alkatú ember örökké variál és bemagyaráz, amíg mindent félreért, és arra a kérdésre, hogy én milyen embernek tartom magam, azt mondtam, hogy egy bonyolultnak, aki egyre egyszerűsödik, mert szeretni akarok és szeretve akarok lenni, csak úgy egyszerűen, semmiféle magyarázattal fűszerezve.”


"Felébredt a nagy nyámnyila, medve formájú kutya, hogy egy kis udvarba zárva kutyusnak nevelték...és ezt ő jóhiszeműen hagyta, a gazdik is jóhiszeműen nevelték annak, hisz cuki engedelmes kis kutya volt a nyámnyila, medve formájú kutya..."