Csorbult gyalukések ideje

Pedig most már ideje lenne, de nehezen szokom, főleg nehezen akarom felfogni (ezek szerint), hogy hiába a lélek kész bennem, a testnek nem akaródzik.
A héten már itt volt Csabi is. Tudtam, hogy ha lesz segítségem, nem fogom betartani a kötelező pihenő időimet. Egész héten nem pihentem délben, péntek este hétkor belealudtam a hírekbe, amibe aztán úgy tizenegy fele megébredtem s egy darabig még néztem a román kommentárokat a katalán függetlenségről. Ma is olyan öt fele beájultam, hogy na majd este még lefestem Lóri ajtócskáit, mert azt a munkát is rég le kellett volna adjam. De közben a múlt héten belefogtunk az ágyakba, hirtelen 25 emeletes ágyat kell legyártsunk. Ezért hívtam Csabit. Mert itt sok gépezés van, ő meg szereti. Be is füstölte és fütyörészte a műhelyt a héten. (megfigyeltem a füttyös technikáját, Csabi a kalapács verést is füttyben megénekli, ha a webrádiómból bármilyen zene szól, azt is beolvassza a kalapácsos melódiába)
Persze festésre nem volt lelkierőm. Na mondom akkor legalább megcsinálom az árajánlatokat, számításokat egy folyamatban levő munkámra, amit azt is nemsokára be kell fejezzek. De nem tudom hogy lesz. De most per pillanat nincs se lelkierőm, se semmi.
Kezeimet masszírozva, gépem (internetes, író) előtt ülök és figyelem a körmeimet a kis lámpám fénye alatt, hogy úgy nőnek már mint az a deszka, amely csorba késekkel gyalulódik. Öregedés. Múlás. Természetes dolog. Nahát. Ki gondolná, hogy engem is érint az öregedés?
Közben vihogok magamban, hogy ez a botrányba keveredett Marton bácsi talán az én koromban lógatta a fuvoláját a fiatal, peep showból lemaradt leánkának, puszilás reményében. Vihogok, mondtam is a feleségemnek, hogy ha egy öregasszony kliensem azt mondta volna nekem, hogy a munkát csak akkor adja, ha kinyalom a pillangóját, röhögtem volna rajta, de semmiképp nem maradtam volna pszichés traumákkal.
Nem is törődtem volna ezzel a mee too dologgal, de az atv egyenes beszédében láttam ezt a Lillácskát, gondoltam megnézem mivel érvvel. Feltűntek nekem azok a rémülettől kiguvadt szemek, ezek a szemek nekem sosem árulkodnak normalitásról, egyszer egy örülttel voltam egész éjszaka a melóban (30 éves traumae), végig ilyen kiguvadt szemekkel hadonászott nekem, szerencsére belementem a játékába és reggelig filóztunk, ráhagytam mindent, mert erőben felettébb volt nálam és láttam benne az elszántságot. Szerencsére Puiu bácsi mindig hajnalban jött váltani, nem tudott az se aludni, mikor meglátta miben vagyok, megijedt és gyorsan segítséget hívott. Az örült munkatársam már abban a stádiumban volt, hogy agresszíven hangoskodott, közben le fel járkált, nekiment a falnak és nem érezte a fájdalmat. Na azóta a kiguvadt szemeket felismerem. Valami skizo rejlik az ilyen szemek mögött.
Ez a csaj is kiguvadt szemekkel szörnyűlködött. Kíváncsivá tett és utánakerestem a jutubon. Én naiv falusi lelkecske azt hittem valami Zrínyi féle operettekben fogom felfedezni, vagy éppen hagyományosan népi éneket ornyikálva, hát leszakadt a pofám, mert azt a legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyik szerepében meztelenül két pasas farkát fogja verni.
Oké, hogy ez a csaj nem normális az egy. De a médiák hogyan vállalták fel vele az interjúkat? Mint műsorvezető azzal kezdtem volna a beszélgetést, hogy ezt a jutubos videót az orra alá tettem volna, hogy erről beszéljen, aztán áttérhetünk a fuvola szektorra is.
Azért hoztam ezt fel, mert ezekkel a szűzkurvaista ájulásokkal tele lett a média világszerte. Mintha rendelésre készült volna valahonnan és hirtelen mindenki ráharapott. És ebben az aláfestésben a háttérben zajlik a katalán krízis, melynek úgy látszik egyenes következtetése az európai unió összeesése lesz. Érdekes a társulás, autonómia hiszti és állítólagos szexbotrányok. De nem tulajdonítok neki túl nagy fontosságot. Habár lehet benne valami. De abban is biztos vagyok, hogy mint a sakkban a profik előre tudnak gondolkodni több lépést, ezek a médiás farokcsóválók a magamfajtára is gondoltak és előre szervezik a gondolat menetemet. Mint a gyógyszeres kezelésben, a betegséget gyógyító gyógyszer mellé a mellékhatásokat elkendőzendő gyógyszereket is felírják.
A román sajtót nem igen érdekli a mee too. A román életvitelben a nő alárendeltsége vallásos jellegű, azt meg ezer mee too-val sem fogod megváltoztatni. De a szó köztünk maradjon, nekem a csajokkal (erdélyi magyarokra gondolok, román csajjal sosem kezdeményeztem, noha megtetszett egyik másik) eléggé rossz tapasztalataim voltak. Volt olyan aki direkt felhányta, hogy mi a francra várok? Meddig sétálunk és csak beszélgetünk?
Ezek szerint balfasz voltam. De az. Viszont a gyors szex nekem sosem volt a bakancs listámon. A hosszú beszélgetések igen. A meghitt hangulat igen. Szóval pont ezt nem szerették nálam a csajok. Unalmas pasas voltam. De hogy szerették azokat a viril megnyilvánulásokat, a fenékcsipkedéseket, persze szemérmes örömkiáltások közepette. Utáltam emiatt a csajokat. Előttem az ilyen rögtön semmivé foszlott. Na mindegy.
Figyeltem a román, ismert kommentátorokat, miként vélekednek a katalán dologról. Érdekes módon eléggé blazírtul fogadták a székely autonómia törekvéseket, egy egy véleményező inkább arra kereste a választ, hogy de mit fognak ők ott elszigetelve kezdeni? Gondoltam magamban, azt rájuk kellene bízni. Biztos van valami elképzelésük. A székelyek is Brüsszel ellenesek, Sorosozók, féltik a gazdaságukat (melyiket?), tökéletesen beillenek a magukba fordulók táborába. A románoknak ha lenne eszük, hétfőn kiutalnák a székely autonómiát. Nem veszítenének semmit. Egy hatalmas gondot letudnának, az erdélyi autonómia hőzöngést is lehűtenék. De a mindent bekebelező álmodozás elvakítja őket.
Viszont érdekes jelöltre lettem figyelmes. A dévai polgármesterek körül feszt korrupciós botrányok vannak. Most lesz valami választás és már senki nem tudja kit válasszon, mert mindegyik jelölt már volt itt minden, kezdve polgármestertől elítéltig minden. Egy fiatal srác jelölteti magát, kár, hogy nem mehetek szavazni mert mintiai vagyok, nem dévai. Olvastam ennek a srácnak a vízióit Déváról, és meglepőnek találom őket. Soha egyetlen polgármester nem vizionált úgy a térségről, ahogy ő. Általánosan elfogadott és propagált nézet volt a térségről, hogy lepukkant, elszegényedett bányavidék ez, ami csupán eltartásra ítéltetett. Ez a srác kiemelte a főbb erényeit a helynek, hogy a város központjától 5 Km az autópálya, mely az ország belsejébe illetve az országból kivisz, vasutas csomópont közelében vagyunk, rengeteg a kiüresedett ipari létesítmény, területileg fejleszthető város Déva. És nem utolsó sorban több turisztikai pont elérhető települése. Hogy ez a srác ebben az irányban tenne valamit.
Nos, az mindegy, hogy mit tenne és egyáltalán tenne. Nekem az tetszik, hogy végre valaki másként tette fel a problémát. Mert ebben van valami ráció. Nekem, mint Déva közeli lakosnak ebben kell gondolkodni. Nem katalúniában, nem szeklerlándban.
Kíváncsi vagyok a helyi rmdsz kit támogat ebben a körben. Majd megnézem. Remélem nem fogok olyan szűzkurvára találni ebben az esetben is, aki egyszerre két fuvolán játsza az örömódát.
Közben tojásrántottát “főztem” a fiúknak, mert itt van fiam osztálytársa is hétvégére. Utána néztem egy kicsit, valamelyik őskori jelölt, aki többször is volt polgármester Déván felkérte a dévai magyarokat, hogy rá szavazzanak. Szórvány magyar lapban tette a felhívást, ezek szerint az rmdsz őt támogatja. Egyértelmű, noha nem találok rá utalást. De más nem tett semmilyen ajánlatot. Ennek az ajánlata valami olyasmi, hogy a polgármesteri hivatalban kétnyelvű táblákat fognak kitenni és biztosítanak egy magyar nyelvű akárkit az intézetben. Rejtő Jenő jut eszembe, aki minden regényében használt feliratos táblákat. Képzelem, hogy fognak örülni a dévai magyarok a kétnyelvű tábláknak.
Na de persze, fel kell hívjam olvasóim figyelmét arra, hogy mit sem értek én az események történelmi jellegéhez, elvégre egy mintiai paraszt vagyok. Sokat nem is érdemes izgulni, mert nem osztok s nem szorzok sem a helyi sem a külhoni világképen. Múltkorjában Ildikó kedvesen megkérdezte: “s akkor még írsz mostanában? “
Persze. Mondtam. Talán utolsó Hunyad megyei olvasói reményem benne volt, mely remény ezek szerint szertefoszlott. De meglehet az is közrejátszik nála, hogy megvilágosodásai olyan irányba terelődtek, ami nekem már magas vagy értelmetlen velem megbeszélni, hisz földönjárásom már valószínű undorítóvá vált számára. Minduntalan megzavarni valakinek a lebegőségét, zavaró és kellemetlen lehet. Habár én szerettem volna, ha lett volna földrehozó mentorom valamikor, régebb, és nem őnképzőleg kellett volna hasra landolnom a mocskos földre. De így is jó. A fiamnak van egy mondása, nem számít, ha magamtól is jöttem rá, a fő, hogy rájöttem.
Istvánkának volt egy fenomenális beszólása ma, ez egy intézeti fiú, akit néha elhívok segédkezni, kritizáltunk egy szitut, és egy adott ponton Istvánka, akinek a gondolat világa eléggé behatárolt, azt mondta: “hiába osszuk-szorozzuk a dolgokat, változtatni rajta úgysem tudunk.” Ezt annyira jóízűen mondta, hogy hitelt adtam neki. És csodálom benne azt, hogy noha nem lehet rajta változtatni, mégis élni akar. És élni fog.

Nekem ezek a példaképek. Nekem nem kell hősi halált haljon senki, hogy tanulni tudjak tőle.

Démonok s ilyesmik

Olvastam valahol, talány Arany írt valami ilyesmit, a lényeg: egy dolog akkor válik líravá, amikor nincs. Felfedeztem a Duna worldon, esténként egy egy órát közvetítenek régi magyar rock zene felvételeket. Jól esik nézni azokat akiket agyon hallgattam, de sosem láttam. Magyarországon természetes volt, hogy voltak ezek a dolgok, de nekünk ideát ezek csak lírai dolgok voltak. Mekkora minőségi ugrás volt egy használt Edda lemezt megvenni az ószeren. Amíg egy itthoni lemez újan volt 25 lej, minden régi magyar lemezért 100 lej volt az akkori piaci ár. A Karthago 2-t zsír újan kifogtam 150 lejért. Fizetésem volt akkor 700.
Sokat elemzem magamban a mi lett volna ha, például mégis ráfeküdtem volna a zenei pályának. Viszont volt bennem más is akkoriban, mint a zenei pálya. Csórók voltunk, ebből is a fatalista típus, hogy a csóróság az valamiféle majd jutalmazó szent kiválasztottság. Olvasom ennek a Byronnak a blogját, ez olyan Kiss Tibi (Quimby) féle jelenség román kiadásban. Nem mindennapi a zenéje, fura szövegei vannak, én szeretem. Olvasom, hogy mennyi viszontagságon ment át ez a Byron, és hogy neki is örökké a nincstelenséggel kellett megküzdenie, de volt benne egy belső hang, ami vitte előre, pedig mindenben nagyon bizonytalan volt. Érdekes, amikor pár évvel ezelőtt megláttam a Byront a HBO-n, angolul énekelt, az volt az első benyomásom, hogy miért minden ami jó az külföldi? És vala nagy szájraesés, amikor pár számmal odébb kiderül, hogy román a srác. Nem hittem el. Akkor fedeztem fel őket, és azóta (4-5 év) követem az alkotásaikat. Nekem kiforrt egyéniségnek tűnt a jelenség, most olvasva az énekes alapítónak a blogját, érzem át és értem meg, hogy semmi sem jön ingyen az életben.
A normális lét számomra nagyon líraivá vált, asszem olyan 24 éves korom táján, amikor sosem volt semmink, és láttam, hogy nálamnál balfaszabbak többre mentek, csupán azért, mert nekifogtak valaminek. Kezdtem felfogni, hogy a nincstelenség nem feltétlenül egy isteni ajándék, hanem igenis, egy félreértelmezett emberi hozzáállás. Az ember nem predestinált a nyomorra. Ebben kezdtem hinni, és nemigen akadt erre rokon lelkű megértőm, de főleg magammal kellett ezért megharcolnom. Nagyon erősen belém volt égve -apám imádatán keresztül- a fatalizmus.
Akkor választottam az asztalosság útját, feladván zenei ambícióimat, amihez sajnos nem volt elég lelkierőm. Harcom volt az élettel, hogy senki sem születik vesztesnek. Akkor éreztem, hogy túl kevés vagyok a zenén keresztül előre törni, viszont az asztalosság az rám volt szabva (íme az új fatalista vonal), a szorgalmas, türelmes agyon dolgozhatás pályája.
Olvasom ezt a Byront és valamennyire igazolást hoz akkori döntéseimhez. Amiken átment ez a srác, én nem tudtam volna csinálni. Főképpen az át nem aludt éjszakákat, az örökös úton levést, az örökös részegséget, a tipikus vándorzenész szabad madaras létformát. Persze mára már kiegyensúlyozottabb a srác, de az útját egyértelműen nem tudtam volna követni. Persze, amint írja, nem ő választotta, hanem a szükség és a miliő vitte magával.

Akkor nekem fontosabb volt a fatalizmussal leszámolni. Kicsit sokat harcoltam, de azt hiszem győztem. Valamennyire.

Lelkes botok blues

Lelkes botok
(another suta vers)

Egyszer majd leülünk,
megiszunk egy kávét,
elbeszélgetünk a világról
s a felszedett botjaimról.
Egyik másiknak
nagyobb jelentőséget adtam,
mint az rajta látszik,
lelket adtam nekik.
Mégis, ahogy nézem,
forgatom a botokat,
amiket innen onnan
felszedtem: csak botok.
Némelyen több a göcs,
szálasabb, keményebb,
finomabb idomú,
szögletesebb.
Nézem ezeket a botokat,
és mosolygok magamban,
mára nekem ezek csak szép botok,
amiket az útról felszedegettem.
Lelkes botok.

Az atyák öröke, az aratnivaló és munkáshiány.

Röpke húsz percem van. Felgyűltek a munkáim. Kevés a munkás és sok az aratnivaló. Ez a a jézusi mondás sokat forgott a fejemben a napokban. De nem tudok semmit se kitalálni, honnan lehetne munkást szerezni. Legtöbb külföldre ment. Nem szeretnék kis kínaikat vagy szerecseneket itt futkározni látni a műhelyemben. Nincs velük bajom, de elég nekem az én őseim kultúrája alatt görnyedni, szomorkodni, nem vagyok kíváncsi a máséra is. Meg láttam eleget a vizenyős, semmibe néző tekinteteket, tényleg nincs kedvem nézni, ahogy mások a messzibe néznek örökké, és nem tudják értékelni a percet.
Az futta meg dilló fejemet, hogy néha jó lenne elfeledni őseink kultúráját. Mert nem hagytak rést nekünk, amit feltalálhatnánk. Mindent kitaláltak már elődeink, rímet, dallamot, szerszámot, nekünk csak fogyasztani kéne, de ez gátat épít kedvünknek, elemi alkotó vágyunknak. Lenyűgözvén a sok levédett téma, dallam, amihez már törvénytelenség hozzányúlni, csak a zug fogyasztás a sorsunk. Pedig jó lenne kitalálni újból a dolgokat. Nem fejlődtünk akkorát, hogy elődeinket túlszárnyaljuk, így ebben a kopirájtos (copyright) világban csak zombi árnyékként élünk. Ma az sem normális, ha az ember hobóként az alkotásra adja fejét, a nemzeteknek adónemző egyedekre van szűksége és hűséges elvbérencekre. Minden generáció valamit rátett a nagy alkotásra, ma úgy néz ki nincs kipattant dallam, ami ne lenne levédve. Mindent kitaláltak már? Nem csoda, hogy virtuálisan próbálunk újat renderizálni és a kickünknek soha nem hallott lecsengést szintétizálni. Ezt még elődeink nem csinálták.
Hogy hibázunk? Előttünk nemzedékek hibáztak, a történelem kamatot is préselt azokból, de nem tanultunk belőlük. Erény a tévedés, úgy látszik. Ha örökké hibázunk, talán téves úton járunk? Ahol járunk ott csak hibázni lehet?
Milyen jó lenne újból felfedezni Charlie Chaplin This is my song dalát. A papírt. A tollat. Az örömöt, amikor belefújsz egy trombitába.
Jön a “drága vérem”, aszongya tőled rendelek, nem a Dedemantól, de legyél olcsóbb, legyen minden kétszer vastagabb, hozd haza, szereld össze, de ugye érzed “testvér”, hogy csak azért, mert “vérem” vagy, rendelek tőled? Ehhez a borzasztó nép és haza szeretethez mit lehet még hozzátenni? Hogy jó lenne újra feltalálni az empátiát, a normalitást? Az ilyen olyan mint a kommunizmusban a baromból avanzsált pártvezér. Most új szerzeményű barmok nemzetelnek és basszam, tényleg nem tudják micsinálnak, ésszel nem érik fel, hogy “jósága” ama gyilkos bunkósbotja.

Lejárt a húsz perc. Megyek újra felfedezni a munkát, adva neki egy rég elfeledett stresszes rímet. És a deadline istennek gyútani egy gyertyát. Mert a többit senkit sem érdekel. Csak a határidő betartása.

Meszkericsek pengetánca

Elnéztem ezt a katalán függetlenedés politikai parádéját... hogy példázni tudjam a jelen hangulatot (keltést) európai viszonylatban... jön az a nemtomki és egyértelműen buzdította a katalánokat az erőszakos megnyilvánulásra és törvénytelen referendumra, a tévék attól forrtak, hogy már minden katalán vérig el volt szánva a függetlenség kikiáltására. (senki nem mondta nekik mit is jelent ez valójában, milyen ára lesz annak). Erre az nap, amikor már mindenki el volt készülve, hogy bejelentik a függetlenséget, (román tévék örjöngtek) láss csudát, a párbeszéd útját választották mégis. Ugyanazok az alattvalók, akik elszánt harcra buzdítottak (rengeteg sebesült) most hatalmas tapsviharban fogadták a párbeszéd készséget. Magyarán a katalánokat vezetőjük jól átbaszta. Meg vagyok győződve róla, hogy a seggfej első perctől tudta az akció forgatókönyvét, hogy a végén visszafordul. Jól megkavarta a kedélyeket, felcsigázta a népeket, elment a biztonságos határig, aztán diadalmasan visszalépett. Mocsok egy politika az ilyen. Szerintem erre a mintára mocskolódnak a politikusok. Ez most az az úgynevezett nemzetkedő új hullám Európában. Megint ártatlan áldozatok lesznek, bepalizott tömegek, és talán egy generáció fog megint elmúlni, míg feleszmél bárki is, hogy fogalmuk sem volt mibe másznak...
Basznak ezek minden emberi értékre, semmivel sem jobbak mint a gyarmatkodó fejedelmek.
Senkinek nincs semmiféle terve, elképzelése, csak úsznak a médiák egyértelmű félrevezetésével. Azok viszont konkrét forgatókönyv szerint dolgoznak. Még talán az a sok marha, akik csepegő állal szajkózzák a csürhe dumát, azoknak sincs fogalmuk miről beszélnek.
Elnézem ezt a mi meszkericsünket (maszkura, bohóc), a Sabin Ghermant, ez beszél erdélyi autonómiáról, seggét nyalja a magyarságnak, holott ha megnézed a LOOK TV-jét, soha egy utalás nincs a boldog magyar román együttélésről, sőt úgy árad a román népzene belőle, az a mi vagyunk itt a románok féle, hogy borzalom nézni. Mellesleg ez a Gherman még mai napig is ennek a Beszeszkunak és kivégző hóhérainak a nyilvános seggnyalója, aki már gyakorlatilag nem is létezik a politikai palettán... de hogyne nyalná, hisz minden vágya, hogy majd a független Erdélyben lássa viszont mint örökös apuka. És amilyen balfasz ez az erdélyi szavazóképes otomataság, képes megváltóként üdvözölni ennek a Beszeszkunak az alkirályait. Ez a Gherman is elmegy mindig a határig, onnan köpköd, uszít, de ő sem jön semmiféle projekttel. Csak kommunistázik ő is reggeltől estig. Nem értem, ki a fasz nézi meg ezt a paródiást?
Méretezek egy templomnál, beszélek az építővel, kérdem, hogy hány magyarnak készül ez a restaurálás? Öt magyarnak. Öt teljes félmagyarnak. Minek is? Ezt már én gondolom. Miért nem visszük ezt a pénzt oda, ahol van még magyar és azoknak vállalkozásokat lehetne teremteni? Minek értelmetlen vakolatokba ölni a pénzt? Fejetlenség. Avagy kalkulált szavazat vadászat? Mi is ennek az üzenete? Nem e az, hogy baszunk az emberekre? A jelen anyagból préda árán is túlélni?

Mondtam, mindenféle autonómia és függetlenségnek az elszánt híve vagyok. De könyörgöm, legyen valami eleje és vége mindennek. Nem elég az eltartott, telt picsájú asszonynak elhatározni, hogy mától független lesz, aztán miután elköltözik esik kétségbe, hogy gyakorlatilag nem is gondolta át mivel jár az autonómia.
Én azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy erről senki nem akar, nem tud értelmesen diskurálni, mindenki hevesen pattog és követel, de semmiféle elképzelése nincs arról, hogy mi lesz az első autonóm napon? Itt nem lesz értelmes a majd meglátjuk hozzáállás. Mert harminc évig majd mind látni fogják az áldozatok. Mert a bujtatók gyerekei mind messze vannak, idegen földeken, drága iskolákban.
Bazmeg, egy ágyhoz is terv kell, hát még egy területi autonómiához. Aki ezt nem érti, az nem túlfűtött nemzeti, hanem javíthatatlan balfasz.

Határtalan rock...

Éjjel érkeztünk, így a délire sikerült reggeli kávém mellett nézegettem a copy/paste híroldalakat, melyeken ugye a hírek felsorakoztatásával már eleve messze elhatárolódnak a tárgyilagosságtól, és azt hittem tele lesz az esti, kolozsvári “rock határok nélkül” esemény kivesézésével. Fura mód, a hagyomány védők oldalain semmit nem találtam. Többnyire magyar, illetve román rock blogok eredményeit olvashattam, amik csak az esemény bekövetkeztéről tudósítanak. Valóban az újságírás ennyire lezüllött? Nincs aki pártmentesen írjon egy cikket? Ha pártok nem rendelnek, senki nem ír? Hát ez ijesztő azért, drága véreim.
Na igen, aztán a második kávé magasságában már megvilágosodtam, hisz ez az esemény egy magán biznisz volt, a DIEGO üzletlánc hozta létre, valóban sehol nem találtam említést valamilyen párt hozzájárulásáról. Valószínű legtöbben a Soroshoz fogják ezt is csatolni. Olyanná vált ez a Soros dolog, hogy minden ami ismeretlen az eleve gonosz, tehát Soros. Megszoktuk, hogy minden ami koncert az “ingyenes”, már az se zavar minket, hogy pártok finanszírozásából jönnek létre, azaz csak a mi zsebünkből kicsent pénzekből.
Főleg arra voltam kíváncsi, hogy a Holograf, román együttes, illetve a magyar Edda művek közös koncertje hogyan zajlik. Megmondom őszintén, mint ama vallásos buzgó, ki mindenáron a Bibliából ki akarja olvasni igazát, én is szeretném megérteni ennek az erdélyi közös élésnek, a román, magyar együttélésnek a valóság alapját, illetve jövőjét, egyben igazolódva látván néhány elképzelésemet ebben a témában, ami persze sokak nemtetszését váltotta ki. Van aki egyetért velem, de azok kussolnak, nem merik magukra vállalni. Nekem már lejáratott hírnevem van, annyira, hogy már számba sem vesznek.
Sok minden nem tetszik nekem egy egy zenészben, mint ahogy emberekben általában, de ami egy egy emberé, azt nem tudom elvitatni. Pataky Attilától nem tudom elvitatni azt, ahogy ő mondta a színpadon: “én 43 éve teszem itt a dolgom, és azt látom, hogy ez a világ egy élhető, jó hely...” Hogy Slamo írta a legjobb első számokat és aztán megsértődve kivonult az Eddából, nekem személyesen azt a magamat juttatja eszembe, aki mindig kihátrált mindenből, ami kényelmetlen volt. Amikor a gonosz verte a farkát valahol, én sértődötten kihátráltam. Hogy nem kellett volna? Nem tudom. Ma is inkább kilépek valahonnan, ha túrnak. Viszont Alapi István teljesen beilleszkedett az Eddába, gitárosként. Azaz senki sem nélkülözhetetlen.
A Holograf együttes azon kevés együttes volt a fiatalságomban, akiknek a koncertjeire elmehettem. Volt még a Compact, az Iris, ezek elég sűrűn, évente felléptek Kolozsváron, néha fellépett a Celelalte Cuvinte, nem emlékszem még kik, az akkori kolozsvári bandákat nem sorolhatom ide, mert az említettek voltak a fő vonalak, akiket tulajdonképpen követett mindenki. Őket megtűrte a rendszer, az aki valamit csinálni akart, nagyjából ők voltak a minta. A mi akkori világunkhoz képest jó zenét csináltak. Nem voltak a szövegeik se olyan agresszív filozófusok, mint a tiltott magyar bandáké, akiket akkoriban valamennyire titokban hallgattunk: Piramis, Edda, Dinamit, Hobo, Korál, aztán nálam következett a Karthago, Lgt, az Illés már nem jött be nekem. De hallgattam mindenfélét, Koncz Zsuzsát, Korda Gyurit, Illést is, szóval nálam a zene non stop szólt, ami magyar megvehető volt az ócskán vagy csempészéktől méreg drágán. Éjjel a román rádióból rádió színházat hallgattam, illetve szimfonikus zenét.
Így alakult, hogy mint az orosz fogságba vitt magyar, aki ott megszeretett egy lányt, mindennek ellenére ott telepedett le, miután szabaddá lett, mi is megszerettük ezeket a román együtteseket, akikről nem emlékszem, hogy azóta is elhangzott volna valami megkülönböztető a szájukból, velünk, magyarokkal szemben. Azóta is követtem mindegyik munkásságát, szeretem őket, belelátok egy másfajta érzelmi kultúrába, de mind emellett mindenkor fő helyet kapott a magyar zene. Csupán ezután jött szóba a nemzetközi zene. De ehhez nem jutottunk hozzá, nem volt anyaországos nemzetközi, aki csempészett volna nekünk nemzetközi zenét.
Ma talán nehéz elképzelni ezt a kettősséget egyben, de aki együtt él más nemzettel, vagy nemzetekkel, annak azt hiszem világos, miről szeretnék beszélni. Nem lehet magamról, magyarról azt mondani, hogy egy felsőbbrendű faj vagyok és a románok egy valamiféle alsóbbrendű, és ne is vegyek tudomást róluk. Másak mint én. Szemükben én vagyok másabb mint ők. Ezt elfogadjuk egymástól.
Elsőnek a Holograf lépett fel, a több ezres sportcsarnok mondhatni telt házas volt. Amikor a tömeg majdnem egyben elkezdte a Holograf dalok refrénjeit énekelni, elgondoltam, na ezek szerint az Eddára kevesen jöhettek, ha itt mindenki Holografozik. A szünetben azt hittem zöme elmegy a koncertről. Nagy volt a csodálkozásom, és úgy látszik itt bepótolni valóm van, mert ugyancsak telt házzal folytatódott az Edda koncert. És mindenki Edda dalokra csápolt. Nem egészen értem a jelenséget még most sem, de annak tanúja vagyok, hogy rengeteg román volt, rengeteg magyar, de egy árva félhangos fütty, ami nem sok, de annyi utalás nem volt az egész esemény ideje alatt, bármiféle nemtetszés megnyilvánulataként. Mintha a tömeg egyszerre lett volna magyar és román.
Ahhoz képest, hogy az interneten hogyan tapasztalom ezt az éles ellentétet, a való világban abszolút semmi, de semmi nem utalt rá, hogy itt valakinek van valami baja a másikkal.
Nekem ez a koncert páros egy nagy megelégedés és valamennyire nyugalmat idéző, hogy van esély a közös élethez, az egymás kultúrájának a tiszteletéhez. Amit a magyar napokon is tapasztaltam pár héttel ezelőtt, úgy Kolozsváron, mint különösen Déván, ahol ugye a magyar elenyésző kisebbség, a román többség egy fütty erejéig sem tett keresztbe sehol. Sőt, kellemesen érintett, hogy a hunyadi várban tartott Misztrál koncerten rengeteg román volt jelen. Hogy csak csendben ne túlozzak, azt hittem egy adott percen, hogy több román volt, mint magyar. A dévai főtéren is a Piramis ontotta régi dalait, senki sehol nem szólt be, pedig nagyjából minden helyi lakos a színpad előtt kellett áthaladjon a téren. Nem láttam a képükön kajánkodást, legfeljebb némi irigységet, hogy milyen jól buliznak ezek. Mert az az igazság, hogy Dévát messze elkerüli minden komolyabb klub banda is, nemhogy egy Piramis méretű román banda leereszkedne ide. Viszont az a sajnálatos tény, hogy megszokták az emberek az ingyen cirkuszokat, a pártok szervezte napokat, azok meg a közízlésnek hoznak futtatott álcelebeket, akiknek semmi közük zenéhez vagy bármilyen művészethez. Ha fizetni kéne a dévai magyarnak a Piramisért, olyan égés lenne a csapatra nézve, hogy nincs szüksége rá a CV-jébe. Nem azért, mert a dévai magyar szegény, hanem azért, mert nem szeret áldozni a kultúrára. Neki a max kultúra az a beszerika (templom).



Cikkeket olvasván a katalán függetlenedési szándékról, nekem az a megvilágosodásom lett ez ügyben, hogy autonómiát lehet közösségileg is kiharcolni, anélkül, hogy királyságot kiálts ki, szerveződhet gazdaságilag bárki, nem tiltja semmiféle törvény. Ha közösségileg nem vagyunk képesek autonómiát létrehozni, a területi autonómiával sem fogunk elérni semmit. Az, hogy az adópénz nem vándorol a fővárosba, esetünkben Bukarestbe, és nekünk ez jelenti az autonómiát, hogy ezt az adópénzt visszafogjuk, és ez a mi nagy gazdasági víziónk, akkor ez régen rossz, mert a helyi maffiozó kiskirályok fogják Bukarest helyett maguk közt osztani a pénzt, és nem lesz egy európai fórum sem, amelyhez bárki bármilyen panasszal álljon elő, mert az autonómia “elnyerésével” az adott terület legalább egy generációra nézve nemlétező lesz mindenki számára.
Nem azt mondom, hogy ellenzem Székelyföld autonómiás törekvését, ők élnek ott, ők tudják mit akarnak, de ami érvényes rájuk, nem érvényes a többi településre. Ennyi. Abban viszont nem értek egyet, ahogy Bayer Zsolték felhívásszerűen mondták (parancsolták), hogy minden erdélyi magyar tegye ki ablakába a székely zászlót és követelje a székely autonómiát. Ezek szerint a Bayeresek fejében Erdély az csak Szeklerland?
Nekem az az érzésem, hogy ebben sosem fogunk békére jutni. És van egy ilyen furcsa érzésem, hogy nekünk szórvány magyaroknak nem is a románokkal van bajunk, hanem a magyarországi levadult nemzetiekkel, akiknek gőzük sincs mit látunk, mit érzünk mi itt. De nem is érdekli őket. Nem lehet minket menekülő készenlétbe kergetni, izgatni egy nemlétező dologra. De mit is kell nekem itt igazolgatni? Nem kell.

Ahogy mondta az a híres mixes: “Ha egy profi utasít, vedd véleménynek, ne törvénynek”.

XXI ik századi instant műhely titkok

Igen, azt jól tudom én, hogy inkább osztanám itt a korszak alkotó műhely titkaimat, melyeket hirtelen költök itt munkáról munkára haladva, semmint osszam a magasságos dolgok utolérhetetlen hiábavalóságait, avagy a földönfutás dolgairól félreértett elme futtatásaimat.
Mondtam Ildikónak, mikor ilyen régi nagymama bútoros réz gombféle fogantyúk után keresgéltünk és elmentünk egy agro üzlet mellett, melynek ablakán egy hatalmas, cuki egynapos csirke pofija volt ki poszterolva, hogy nézd ennek a csibének a szemeit, milyen életrevaló a nézése, és nézd az emberek nézését, olyan, mintha minimum a Gammapoliszból képzelik magukat idepottyantva nagy istenes kibaszásból és magasfokú lényként neki itt kell szívni ezen a Földön.
Holott nekünk minden felvirradt Napnak kéne örvendjünk.
Mondtam ezt annak margójára, hogy korombeli ismerősöm, kiváló kőműves szakember, egy térdig érő állványról elesett, kitörte nyakát és ott helyben meghalt. Pedig mennyi terve volt ebben az életben, ő nem érezte magát a Gammapoliszból idepottyantva, és lám itt sok szerencsés ember fel sem tudja fogni milyen jó hely tud lenni ez a Föld, mégis szívásnak érzi. Ebben a csirkében több értelmet találok mint legtöbb emberben.
Sokszor elgondolom, aztán mégsem publikálom, mert az az érzésem, hogy nem erre kíváncsi a világ, hogy hogy variálom itt a kötéseket, hogy jó is legyen, meg hatékony is meg kifizetődő is legyen. Mert ama nagybetű asztalosságnak vége rég. Én nem is vettem észre mikor lett vége az asztalosságnak, csak azon vettem észre magam, hogy mindenki okosabb mint én és hiába teszek oda is csapot ahova nem kell, úgysem látják, de ha látnák is, nem értékelnék. És őszintén, minek? Nem egy munkámat láttam visszaköszönni mit tüzelőnek szánva, amit tíz évvel ezelőtt rendeltek, aminek egyéb baja nem lévén, minthogy az emberek divatot csináltak abból, hogy tíz évente átbútorozzák a lakásukat.
Ezennel egy ágyat csináltam, a kliensnek megvolt a nagymama ágymatraca, még ilyen rugós, arra kellett nekem vázat fabrikálni. Csináltam előbb egy rajzot, olyan karikatúrásat, azt tapasztalom, hogy elég az, nem éri meg 3D ben fotorealisztikusan tervezni. Megértette belőle a lényeget, de ha nem is, mivel több mindent csináltam eddig neki, megbízik bennem. Ha ismerem az embert, könnyebben tudom mire van szüksége. Ha alig ismerem, könnyen félre tudom érteni. Sok ilyen eset volt. Sajnos.
Felteszek pár képet, valamennyire próbáltam a kulissza titkokat felfedni, elvégre nincs bennük semmi különleges, amikor ilyen szerkezeteken agyalok, tulajdonképpen legozok, az illesztéseket meg csavarozom.
Lehetőleg olyan csavarozási képleteket agyalok ki, hogy azok ne látszódjanak, de azért könnyen szétkapható legyen. Először is nekem is el kell tudni vinni. Előre tudom már, hova kell belogisztikázni, mekkora darabra tervezzem az elemeket, ha lépcsőn kell felvigyem és csigalépcső, az már egy más logikájú koncepciót igényel. A lényeg a gyorsan össze csavarozhatóság, a kiszámítható munkaidő és főleg, ha lehet ne legyek kitéve ismeretlennek, hogy ott majd meglátom, hova jön... Ez most így jött ki, én meg vagyok elégedve a munkámmal, emberi áron lett egy jól kihasználható, kemény ágy, újrahasznosított matraccal. Mindenki boldog.

Pontozó.
Pontozó szett. Rég nem használtam, most eszembe jutott.
Tiplivel összeragasztva, me' láccik.
Hátulról felcsavarva, me' nemláccik.
Az éjjeli szekrény miatt kell az az izé... egyben vinklibe tartja a fejtámlát.
A front lap hátsó illesztése és a görgős fiókok ütközői.
Front lap... tökéletes felszín, egy csavar se láccik.
A végtermék.

De genere empatikus?

Eljutottam arra a felismerésre, miszerint a belém nevelt (tök liberálisan, saját akaratomból, jó kis apai segítséggel) Isten hit és szeretet, meg az Istennek velem való tervére (úgymond, amit nekem kell valahogy valamilyen úton felfedezni), mintaként élt bennem aztán napjainkig, és állítólag ezeket a mintákat nem tudjuk levetni magunkról, bármennyire igyekszünk.
Egy pesti, nálam sokkal idősebb barátom egyszer jól leforrázott, hogy miféle dolog Istenben hinni, és köréje építeni az egész világomat? Nem értettem aztán, hogy miért erősködött, hogy de igen, a történelmi egyházak a magyarság megmentői és támogatni kell őket? Kérdeztem tőle, ha nem hisz Istenben, sőt emeletes szamárságnak tartja, az emberi butaság és birka szellem csúcsának nevezi, akkor hogyan tudja elfogadni az egyházakat a nemzet megmentőjeként? Sőt, azt mondta, hogy az egyetlen.
Persze, én akkor is tudtam, hogy mire céloz, akkoriban született meg bennem az a gondolat, hogy: “amíg a falak épülnek, senkit nem érdekel mi zajlik a falak mögött”. Azaz, ha egy úgynevezett Bethlen szárny falára háromszoros vakolatpénzt küldtek a Bethlent soha nem látott falak mögött uralkodó, fiatal, karrierista papocskának, senki nem számolt utána, hogy abból mit vakolt el vagy se, mert lopás ide, lopás oda, valamit csak kivakoltak vele. Igaz, hogy fele önkéntes munkával, de erről van szó, hogy tartja az egységet. Ha Amerikából a kihaló közösség traktort kapott, abban a reményben, hogy megkönnyíti a magyar csóringerek agro kultúráját, már első naptól az a traktor az eklézsia szükségleteit gömbölyítette, nem a magyar csóringer parasztét, de nem szólt se az adakozó, se a csóringer, mert mégiscsak az egyház az egyetlen fenntartó erő.
Puszta létezése tovább égeti izzó olmos betüivel az emberi lélekbe amaz nemlétező üssten félelmét az buta parasztok tösztességes és allázatosságos viselésébe. És ez az a marketing, amely egy nemzetet összetart. Mert mi egyéb tartaná össze? Ki keresztelne, ki házasítana, ki temetne, ha ez a korrupt pap nincs? És egyébként is, az uraknak dukál a korrupció. Ez is olyan általános nézet, mint a mindennapi miatyánk. Azt is megértettem, megannyi vallásos tréning alkalmával (csendes napok, evangélizációs hetek, imaláncok, stb...), hogy valóban, a magát keresztényeknek valló nemzetek, ha kivesszük a vallást, a Jézus ágon felszaladó sajátos Isten képét, mintha a talaját vennéd ki az alól a nemzet alól. Hogy ez a vallás csak egy belénk égetett minta, az mi sem igazolódik jobban, mint az a kép, miszerint a mennyei istenség most tehetetlenül retteg az iszlám hitűek nyomulásától, de teljes vállszéllességben meri hinni ez az isten, hogy hű szolgái megvédik majd e fenevadtól. Hogy aztán a csendes, lapos kereszténység tovább űzhesse történelmi hivatását. Hogy ez az isten lecsorgyálódott, az már egyértelmű, mindenhatóságát átvették a derék egyházak.
Elég sűrűn hallottam emberi nosztalgizálásként: “igaz, hogy vert, nem törődött velem, de mégis a szülőm...” Fura mód, ez a minta jobban öröklődik, tovább él a korrupció, erőszak, felületesség elfogadása, mint a korrektség, szeretet, tisztelet, megbocsátás, élni hagyás. Ezért lehet az, hogy a fiatal mikor eléri azt a kort, szülei nyomdokába lépve aktiválódik benne a minta. Így aktiválódván a nemzetben is a minta. Avagy aktiválódván felzárkózik.
A barátom szerint ennek a mintának a sablonja exkluzív az egyházak kezében van, az egyetlen sablon, ezért vigyázni kell rá. Mert ellenkezőleg marad a zsidók bankvilága, a globalizáció mintája, ami a nemzetünk végét jelenti. Ezt jó tizenöt évvel állította a barátom. Ma már nem tudom mit állítana a barátom, mert noha nagyon szerettem őt, felnéztem rá, de mikor elmélyültünk a beszélgetésben, és látta, hogy nem tudok mindent instant elfogadni, eléggé ingerült lett és elveszettnek nézett, aminek eléggé jó magyarosan hangot is adott. Nem sértődtem meg, de bántott, hogy nem tudna elfogadni úgy, ahogy én őt úgy. Lekezelt, mint az autószerelő telefonon, hogy hiába magyarázná, úgysem érteném meg. Dehogynem, értem én, de mindamellett, hogy általában negatív hajlamra becsülnek engem, én igenis keresem a megoldást, ami önmagában már a pozitívum. Csendben visszavonultam tőle, mert úgy éreztem, hogy teher neki parasztos csökönyödésem.
Mertem hinni, hogy egy nemzetnek több ereje van, mint némi korrupt egyházfők éltetése, melyek hitetlenek és isten káromlók, álnokul felveszik a színes kokárdát. Mertem hinni, hogy a nemzet a cselekedeteiben, alkotásában tud hatalmas lenni.
Röhögött rajtam a barátom, hogy milyen naív vagyok. Én meg sajnáltam őt, hogy mennyire alábecsüli a magyar embert, akit óvni kell az egyházak aranyozott feszületeivel a Teljes Világgal szembe, aki csakis arra hivatott, hogy a magyart leigázza és eltüntesse a Föld színéről.
Ami viszont éles látására igazolnék, az az, hogy valóban, a magyar nép ellustult, igénytelenné vált, jó neki néha kokárdában virítani kenetteljes prédikációk közepette, noha mindaközben gondolatai teljesen máshol kalandozik. Kényelmesen húzza a vállát, hogy őü bezzeghö nöm thuütta...
Ha most találkoznék a barátommal, feltéve ha még élne, talán őrületbe kergetne a migránsozásával. Ki tudja, talán apám is migránsozna, ha élne. Pedig mindkét emberrel sokat beszélgettem, egy bizonyos szintig tök szabadon, amíg el nem kezdtem ellenkezni, amíg nem fejeztem ki a magam véleményét. Azzal a kétszáz szóval, amennyit a magyar nyelvből birtokoltam. De hadd ne spekuláljak velük kapcsolatban, mert apám is rájött, hogy a kommunisták kezéből sem az amerikaiak nem mentettek ki, ahogy a szabad európa rádió hizlalt minket a híres Hurezeanu által, ki most láss csudát éppen valami követ valahol, miután degeszre szedte magát a sok tévé műsoros lapos mondásaival, sem a németek nem emlékeztek meg rólunk magyarokról, hogy végig kiálltunk mellettük. És mellesleg bennem is csalódott, hogy nem lett belőlem egy vérmes nemzetes, hanem helyette a piszkos nyugat kapitalista rendszer dagasztója lettem, asztalos vállalkozóként. A barátom is utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, jó 15 éve, már nem volt olyan biztos a zsidó világuralomban, noha ő nem az a kocsmafilozófus volt, hanem egy nagyon komoly önképző tudósféle és gazdasági szakértő. Csak spekulálok, ismétlem, viszont azt észrevettem, hogy a mindig aktuálisan feltálalt hírételeken csámcsog minden intelektuál apraja nagyja, képtelenek lebontani az egészet a mindennapok úgymond szennyes földi lét nívójára, ahol szerintem stabilan épül a múltban szerzett tapasztalatokon a jövő, viszont ez a sok előrevetített teória fékező erővel bír úgy a lelkületre, mint a gazdaságra. A gondolat embere, noha ironizálja a mai fiatalokat, hogy nem tudják miből lesz a tej, de az igazság az, hogy ők sem tudnak beverni egy szeget a fába, viszont elméletileg nagy szakértőjük a szeg beverésének.

Na de hova lyukadtam... csupán az járja mostanság az agyamat, hogy ha levetkőzvén a jézusi tanítást és lelkületet, bennem az empátia ősrégi, velem hozott minta, vagy egyszerűen meg vagyok örökre bélyegezve a jézusi mintával? Mert most már tudatosan tudom, hogy nem SZABAD segíteni senkin, mégis, azon ébredek, hogy úton, útfélen segítek másokon. Ez már beteges függőség, amitől szabadulni szeretnék. Nos, ha belém nevelt minta hatására cselekszem, akkor volna még egy reményem. De ha netán az emberi empátia de genere bennem van, és Jézus nekem csupán egy szimpatikus őrült, akkor bekaptam.