Az atyák öröke, az aratnivaló és munkáshiány.

Röpke húsz percem van. Felgyűltek a munkáim. Kevés a munkás és sok az aratnivaló. Ez a a jézusi mondás sokat forgott a fejemben a napokban. De nem tudok semmit se kitalálni, honnan lehetne munkást szerezni. Legtöbb külföldre ment. Nem szeretnék kis kínaikat vagy szerecseneket itt futkározni látni a műhelyemben. Nincs velük bajom, de elég nekem az én őseim kultúrája alatt görnyedni, szomorkodni, nem vagyok kíváncsi a máséra is. Meg láttam eleget a vizenyős, semmibe néző tekinteteket, tényleg nincs kedvem nézni, ahogy mások a messzibe néznek örökké, és nem tudják értékelni a percet.
Az futta meg dilló fejemet, hogy néha jó lenne elfeledni őseink kultúráját. Mert nem hagytak rést nekünk, amit feltalálhatnánk. Mindent kitaláltak már elődeink, rímet, dallamot, szerszámot, nekünk csak fogyasztani kéne, de ez gátat épít kedvünknek, elemi alkotó vágyunknak. Lenyűgözvén a sok levédett téma, dallam, amihez már törvénytelenség hozzányúlni, csak a zug fogyasztás a sorsunk. Pedig jó lenne kitalálni újból a dolgokat. Nem fejlődtünk akkorát, hogy elődeinket túlszárnyaljuk, így ebben a kopirájtos (copyright) világban csak zombi árnyékként élünk. Ma az sem normális, ha az ember hobóként az alkotásra adja fejét, a nemzeteknek adónemző egyedekre van szűksége és hűséges elvbérencekre. Minden generáció valamit rátett a nagy alkotásra, ma úgy néz ki nincs kipattant dallam, ami ne lenne levédve. Mindent kitaláltak már? Nem csoda, hogy virtuálisan próbálunk újat renderizálni és a kickünknek soha nem hallott lecsengést szintétizálni. Ezt még elődeink nem csinálták.
Hogy hibázunk? Előttünk nemzedékek hibáztak, a történelem kamatot is préselt azokból, de nem tanultunk belőlük. Erény a tévedés, úgy látszik. Ha örökké hibázunk, talán téves úton járunk? Ahol járunk ott csak hibázni lehet?
Milyen jó lenne újból felfedezni Charlie Chaplin This is my song dalát. A papírt. A tollat. Az örömöt, amikor belefújsz egy trombitába.
Jön a “drága vérem”, aszongya tőled rendelek, nem a Dedemantól, de legyél olcsóbb, legyen minden kétszer vastagabb, hozd haza, szereld össze, de ugye érzed “testvér”, hogy csak azért, mert “vérem” vagy, rendelek tőled? Ehhez a borzasztó nép és haza szeretethez mit lehet még hozzátenni? Hogy jó lenne újra feltalálni az empátiát, a normalitást? Az ilyen olyan mint a kommunizmusban a baromból avanzsált pártvezér. Most új szerzeményű barmok nemzetelnek és basszam, tényleg nem tudják micsinálnak, ésszel nem érik fel, hogy “jósága” ama gyilkos bunkósbotja.

Lejárt a húsz perc. Megyek újra felfedezni a munkát, adva neki egy rég elfeledett stresszes rímet. És a deadline istennek gyútani egy gyertyát. Mert a többit senkit sem érdekel. Csak a határidő betartása.

2 megjegyzés:

  1. Ne panaszkodj! Ha zenész nem is lettél, zenélsz. Jó asztalos vagy, amiből megélsz. És írsz is. Alighanem olvasol is. Ez már sokkal több, mint amit sokan megengednek (és még többen megengedhetnek) maguknak.

    VálaszTörlés