Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Retro


Igen. Na akkor vintázsoljunk egyet. Retrozzunk egy kép körül. Mi lehet a levett pillanat mögött?
Ott vagyok én, a megbékélt native cinizmussal, kölcsön kabátban, nyakkendőben, az ingre sem érdemes mérget venni. Akkoriba általában egy ingem volt, egy kockás.
Ballagás után délutános voltam az akkori „Clujeana” cipőgyárban, a víztisztító részlegen. A gyár neve is milyen kifejező: a „kolozsvári csaj”, a megvilágosodó femina, aki sutba veti fazakait, süssön, főzzön akinek kell, ő megy a butyilovba dolgozni. Persze, ez nem a feminista mozgalmak álma volt, ez valamennyire muszáj volt. Ha a rendőr leállított, nem a buletinedet kérte, hanem a munka igazolványodat. Ekkor még csak nagyon haladó eszmék értették meg a feminizmus törekvéseit, mint például apám. Apám úgy volt az eszmék haladó művelője és gyakorlója, amint Jézus mondta: „Azt kívánd másnak amit magadnak kívánsz”, így a háztartás terheiből is jócskán átvett. Anyám rendszerint fáradtan jött haza a munkából, nem volt kedve főzni. Ilyenkor apám lassan megpucolt hol hagymát, hol krumplit és kikotyvolt valami egyszerű kajákat. Szűz krumplileves. Szűz paszúly leves.
Én azért szerettem ezeket a főzéseket, mert bekucorodtam a két személyes konyhába, az 50x70 cm asztalhoz, ahol két hokedlin lehetett ülni és főzés közben beszélgettünk. Az eszmék fogaskerekei engem már gyermekként elkaptak és folyton vittek, őröltek.
Amikor ez a kép készült, a ballagásomon, én már harmadik éve dolgoztam. Estiben végeztem az iskolát, közben dolgoztam.
Tizenhat éves koromban egy nap rossz sejtelmem volt, elmentünk kirándulni egy barátommal. A sörgyári katolikus közösség gyermekeinek rendeztek egy két napos kirándulást, Gyuszi elrendezte, hogy én is mehessek. Csak némi szendvicset kellett csomagolni. Amikor leszálltam a troliról a sörgyárnál, volt egy utcai telefon és éreztem, hogy haza kell telefonálnom, holott pár perce jöttem el otthonról. Apám vette fel és annyit mondott, hogy bármi történik, ne hagyjam a családot. Ezt nem értettem, de nem éreztem jól magam. Azt is mondta apám, menjek nyugodtan kirándulni.
Mikor visszaértem a kirándulásról, apámat elzárták.
Másfél évig folyt egy állítólagos per, zárt ajtók mögött, az ítélet hirdetés volt nyilvános, de csak a hozzá tartozók lehettek jelen. Sikkasztásért ítélték el öt év hat hónapra. Három és fél év után kiengedték, és mi nem tudtunk semmit, hogy mi volt a vétke.
Jól sejtettem, hogy politikailag volt elzárva. Ez előttem egy percig sem volt kétséges. Főleg, mikor első munkahelyemen a párttitkár állandóan cseszegetett, hogy tudjuk mi ki az apád, és téged is megfigyelünk.
Mikor apámat letartóztatták, pár napra rá megjelent egy bizalmas munkatársa nálunk és elvitte az egy darab Tohan biciklimet, apám subáját, és látta, hogy a spájz falán szerszámok lógtak és el akarta azokat is vinni, de nem engedtem, mert azokat együtt vettük az ócskán apámmal, nem a Postáról hozta, mint gondolta volna a munkatársa.
Azért adtam oda, mert azt mondta, hogy házkutatást fognak végezni, és ha bármit megtalálnak ami a Postáról van, mindenikünket elzárnak. Beszartam, ez az igazság. Mert a Tohan bicikli és a suba tényleg a Postáról volt.
Miután apám szabadult, lesújtva vette tudomásul, hogy az a munkatársa, akin sokat segített, kihasználta tudatlanságunkat, félelmünket és kirabolt minket. Mert a biciklit és a subát valóban a Posta adta, de akkoriban minden alkalmazott kapott egy subát és biciklit, akik a terepen dolgoztak. Mert ugye akkor a telefonszerelés abban állt, hogy kábeleket húztak ki az épületek közt, végig a házban és a végén kötötték rá a telefont.
Mellesleg a suba és a bicikli ekkor már úgy négy-öt évesek lehettek. Aztán persze elmondta apám miről volt szó, a forradalomra készültek ekkor már a kommunisták és félre akartak tenni mindenféle volt politikai elítéltet, hogy a forradalomra virradva ezeknek mocskos előéletük legyen, ne tudjanak részt venni a politikában.
Aztán ne is beszéljünk arról, hogy ekkor, amikor ez a kép készült, már túl voltam azon, hogy mindenki elállt mellőlünk, rokonok, barátok, ismerősök. Nem maradt más bennem, mint a cinizmus és Jézus. Én úgy fogantam, mint Szűz Mária: a Szentlélektől. Bármennyire ellenkeztem, bármennyire akartam, Jézus nem engedett. Nekem a börtönöm: Jézus.
Azt mondaná az ember, hogy sok viszontagság megkeseríti az embert, oda oda mutat Istennek, de én végig ott éreztem a Vigasztaló kezét rajtam, hogy már idegesített.
Van, aki bármit csinál, ragad rá a siker, a pénz. Van akire ragadnak a nők. Minden nő őt akarja. És voltam én, akire Jézus rászállt és nem hagyott. Bárhova léptem, mindenhol Jézusba botlottam, mint a sikeres aranyra lépett, vagy a nők álma szoknyákra.
Most azon gondolkodom, hogy mi maradt ebből a csóróból a képen? Azóta elmúlt 35 év.
Őszintén megmondom, valamennyire nyugodt vagyok. Mert a cinizmusom tandemben a Jézusossággal a mai napig bennem van. A megtagadással egyetemben és ugyanakkor ugyanazzal a fogva tartással.
Azt mondják, hogy rendszer kritikus vagyok. Igen, a summája gondolataimnak, cselekedeteimnek a rendszer ellen irányul. Értem mire értik. Egy rendszerbeli ezt úgy látja. Nem is láthatja másképpen. Mert ő is a rendszer része.
Nézzük röviden e rendszerséget: ezelőtt 35 éve, bármilyen irodába, hivatalba lépett az ember, mondom bármilyenbe, inkluzíve kereszténybe, félreérthetetlenül a pult mögött ott volt az ignoráns, a felsőbbrendű, a buta rendszer végrehajtó, akinek a jó indulatára nem lehetett számítani. Ő volt a táplálék lánc csúcsa.
Ma, 35 év után, menjen az ember bármilyen hivatalba, intézetbe, inkluzíve kereszténybe, és nézze meg jól az arcokat: ezek ugyan azok!
Nem rendszer kritikus vagyok, hanem a gonosszal van bajom. Azzal a gonosszal, aki bebújik politikusnak, irodásnak, vagy lelkésznek.
Lehetek a felmosórongya bárkinek, de azt, hogy eladtam magam, azt nem lehet rám fogni. Ugyanaz a megbékélt cinikus vagyok, mint aki ebből a képből kinéz úgy 35 évvel ezelőtt...
Szerintem, nyugodtan fel lehet venni a szállóigék listájára, summa summárum filozofikus és ezoterikus próféciámat, üzenetemet, vagy legyen ez bármi:
„Basszátok meg!” (Muzsi Attila)








Még egy dilemma

Próbálok visszaemlékezni az első vállalkozói napomra. Nem arra, amikor rendelésre erősítőket csináltam, vagy kifestettem egy szobát. Azok csak olyan vállalkozói megközelítések voltak, de igaz, hogy egyértelműen meghúzták a trasszé (útvonal) irányát. Arra a napra emlékezem, amikor egész héten kézből, lombfűrészből ilyen kazettás tartókat vágtam, raktam össze és szombaton kimentem az ócskapiacra árulni őket. Három hónapon át ezekből éltünk feleségemmel, irtó szánalmas összegeket kerestem akkoriban. Feleségem egyetemista volt, még nem volt kereső. Albérletben laktunk. Mi akkor megtestesítettük a posztmodern forma és színtrendjét, a letisztított formák, vonalak, fengshuiok divatját, úgy harminc évvel előbb, mint azt kitalálták volna a dizájn diktátorok. Egy szar ágyunk volt meg egy asztalunk. Az albérlet ahol laktunk nem volt fűtés. Alulról egész áldott nap hangosan bömbölt a román mánélé (szerb, bolgár, arab, indiai, román zenei kotyvalék techno kivitelben) és flitteltük a feljövő bogarakat, amiért sok cirkuszunk volt, mert hogy büdös volt a szer mit használtunk.
Ma a munkahelyek helyzete a következő: bárhova bemész, szólsz, hogy dolgozni akarsz, két kézzel kapnak utánad. Akkor, a kilencvenes években, hetekig nézhetted az újságokban az állás hirdetéseket, nem volt semmi. Már az ismerősős megoldás sem segített, hogy valakin keresztül bármilyen álláshoz juthattál.
Még azzal a szánalmas keresetemmel is szerencsésnek mondhattam magam és őszintén, egy kicsit élveztem is a helyzetet. Tizenhat éves koromtól dolgoztam. Ekkor már volt kilenc éves dolgozói múltam. Teljesen kiábrándultam az alkalmazotti státusból, amikor mindig mások hülyeségeit kellett elviselnem. Festék raktárban, majd víztisztító állomáson dolgoztam. A 89-es változás meghozta azt a lehetőséget, hogy vállalkozhassak. Ehhez az életformához a Sors úgy vitt rá, hogy mivel a kommunista gyárak kezdtek bezárni, új munkahelyek nem születtek, hatalmas volt a munkanélküliség, és az Európai Unió számunkra egy elérhetetlen, azaz nem létező lehetőség volt, a kényszer is rávitt, hogy kezdjek magammal valamit. Kimenni bárhova külföldre dolgozni, még évekig csak álom volt a kalandorok részére is.
Akkor rájöttem, hogy az ócskapiac fő útján kell bérelnem asztalt, hogy termékeim megfelelő színben tűnjenek fel. Az asztalokat akkoriban a vállalkozók bérelték, amik tulajdonképpen viszont eladók helye volt. Akkor még senki nem termelt semmit. Mondhatni élen jártam a termelő iparban. Ha a helyzetet belülről néztem, szánalmas lehettem, ahogy utolsó pénzemmel kibéreltem az asztalt és bíztam, hogy árulok annyit, hogy haza is menjek és vegyek is valami kaját. Ha kívülről néztem magam, akkor a vállalkozót láttam magamban, aki kitalálta, megtermelte és piacra dobta. Gazdag nagybácsis befektető nuku, akkoriban a szamaritánusok sem voltak irgalmasak. Még az uzsorások sem születtek meg.
Egy lombfűrészem volt, ami a mai napig is megvan.
Isti SHOP (Bajczi Marianna fotója alapján)
Miért hozom ezt az emlékezést most elő? A napokban meglátogattam Isti műhelyét a kolostor mellett. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha magamat látnám 35 évvel ezelőtt. Ugyanaz a csodálatosan szánalmas messzenézés. Az az abszolút kezdetleges még garázsnak sem mondható bódé. Ahogy ráfigyelt barátaira, akik vele dolgoztak, Jézust láttam, amint szétossza kenyerét a másik három éhező közt.
Nekem ezek jelentik a katarzist. Nem a smekker, behízelgő, politikai szálakat ráncigáló opportunista vadászok achievementjei, melyek által lehetnek önmagukra nézve sikeresek, de nemzetgazdasági modellre nézve, nem.
Elöregedő és kipusztuló fajunk reményei az Istik. A dicsőséges vállalkozók nem azok. Mert ők lesznek az elsők, akik Sri Lankai pótIstiket fognak importálni, csakhogy vállalkozásuk életben maradjon. Most mégis őket eteti a nemzet. Az Istikre nem figyelnek, legfeljebb olyan szándékokkal, hogyan lehetne alágyűrni, megtörni, gyarmatosítani.
Jézust is, ha nem tudták „megtéríteni” a papok, kinyírták.
Isti műhelye eszembe juttatta azokat az időket, amikor én szombatonként mentem az ócskára, kibéreltem utolsó pénzemmel egy asztalt és árultam azt, amit egész héten lombfűrésszel nyisziteltem egy asztal sarkán.
Elmémben és lelkemben forgatom, ízlelgetem annak a gondolatát, hogyan lehetne ezeket az Istiket valahogy itthon tartani?
Az elmúlt 30 év tapasztalata annyi keserűséget öntött lelkembe, hogy nem merem Istinek azt mondani, ne menj Németbe, maradj itthon, mert látván azt a sok balfaszságot és szennyet, amit nemcsak a többségtől kell elszenvedni, hanem a saját kisebbségünktől is, ami ugye jobban fáj, nem merem azt mondani Istinek, ne menj, maradj. Már nem vagyok olyan bátor e tekintetben, amint voltam a tudatlanságom és messzenézéseim idején. Azt a kevés romantikát is kiölte belőlem az idő, ami eddig elvonszolt.
Úgyhogy csak emlékezem és dilemmázok. És valamiért az az érzésem, hiába mondanám Istinek, itt egy szelet a csarnokból, itt a kezem nem disznóláb, társuljunk, mert Isti így is több fantáziát látna Németbe menni. Ő sem hülye azért, látja, milyen lehetetlenek az itthoni helyzetek.
Isti nem élte meg azokat a napokat, amikor én alig kerestem valamit, de örvendtem, hogy azt is kiosztotta a Fennvaló. Istinek megvan az a lehetősége, hogy fogja magát és megy. És talán egy héten belül valahol a nagyvilágban állást talál. Otthonra nem tudom mennyire lel, de ez legyen a mindenkori kalandorok problémája.
Az én részem most ez, hogy ezt leírtam.
Ezt a dilemmámat is.

Izoláció


Izoláció. Olvasgatom, hogy az embereknek milyen nehezére esik otthon maradni. Unják magukat. Egy darabig nem is figyeltem a jelenségre, de aztán mire nemzeti ügy lett az izolációból, elkezdtem gondolkodni a magam izolációján.
Én tulajdonképpen izolálva élek évek óta. Részben önkéntesen, de valamelyest kirekesztve. Önkéntesen, mert utálom a társadalmi harcot, kirekesztve, mert nem harcolok a társadalomban.
A felvállalt giccsről. Például, ha eljönne hozzám a stúdiómba Hamvas Béla és meglátná a díszítő elemeimet, melyeket effektíve szemétből tákoltam össze, fejére csapna és felsóhajtana, „na ez aztán a giccses felhozatal!”
Én meg, mint akit tetten értek valami disznóságon, döbbenve kérdezném, hogy „há de mé' Bélabá?” Ő meg mondaná, nem teketóriázna, nem seperve a szőnyeg alá, hogy „há nézd meg! Monn'meg nekem, hol érhető tetten ebben a micsodában, a mozzanat, mely a művészetre irányul?”
Vakarnám bíz a fejem búbját és úgysem tudnám megmondani.
„Na látod?” Folytatná Bélabá. „Ez az egész egy nagy giccs! Szánalmas giccs!”
Aztán... kis töprengés után talán azt mondanám, hogy „Bélabá... (de lehet, hogy nem nevezném nevén, mert ha már egyszer elkezdtünk egy diskurzust ketten, nem mind szólítgatjuk egymást), talán ez az egész egy giccs! Egy felvállalt giccs. És tudod miért?”
„Miért?” (Így Bélabá)
„Mert nem a művészetre irányítottam a mozzanatot, hanem a hangra..”
Nem mondana erre semmit Bélabá, csak csóválná fejét hitetlenkedve, hogy látja nyakas vagyok és bunkó és nincs kivel beszéljen... Így a felvállalt giccsről..
Nem csinálom, de mégis. Jézus említ két csávót, az egyikről azt mondta, hogy elsőre azt mondta nem csinálja, de utána meggondolta magát és csinálta. A másik azt mondta elsőre, hogy csinálja, aztán meggondolta magát és mégsem csinálta.
Én az első csávó vagyok. Mondtam, hogy nem dolgozom egy darabig. Aztán este lementem mégis. Dolgozgattam. Megszegtem a fogadalmamat.
No de kimentem pisilni a kertbe. Erre szép az alkonyulat, látom a sárga nárcisz virágzik, gondoltam szedek a feleségemnek párat. Elmegyek a rózsatő mellett, megakaszt, hogy „hé! Há nem látod?” Odakapom a fejem, hát valóban, csak úgy hajladozik a múltévi ágaktól, melyeken már pirosan robbannak a rügyek. Nosza hamar szedek húsz nárciszt és veszem a metszőollót, hogy de csak eztet a rózsát. Semmi mást! Na jó... azt is amelyik mellette van. De állj meg, gondoltam, csak azt a rózsaszínű rózsatövet is, aztán kész! Na jó, de ott az a sárga futórózsa... nézd meg hogy tele van, nosza csak a fő ágakból szabadítsak egy picit. De nini! A barackról csak úgy csüngenek az új hajtások. Felét megcsináltam és határozottan megálljt parancsoltam magamra, végül is ura vagyok cselekvéseimnek. Hiszen az Ember Fia a szombaton is Úr.
Aztán lehúztam a bútorajtó anyagját a vastagolón.
Nem tudok leállni. Nem csinálom, de mégis... Kámpec nekem...








Legyünk barátok


Ugye, van hogy látunk egy öreg nénit, fenn a hegyen egy kunyhóban, se áram, se wifi, se benti véce. Irigyeljük, ahogy a kutyái, kicsik és nagyok, ott vannak mellette, fene érti miből élnek, az talán enigmatikusabb, hogy miért élnek az anyó közelében, de irigyeljük amikor a macska felugrik az anyóka ölébe és az anyóka azt cirógatja, és dorombol neki, aztán irigyeljük a rágcsáló, de minket figyelő kecskét, hogy mit akarunk mi az anyóval csinálni?
Látjuk azt az egyszerű képet, az anyóka nyugodtságát, holott talán tíz éve vesztette el szeretett férjét, de szinte bizseregve visítjuk lelkünkben, hogy: „AHA!!” . És bölcsen lajstromozzuk, hogy ez talán a boldogság. Első benyomásunk az, hogy az anyóka megfejtette a kódot, az élet értelme kódot, a boldogságot.
Azt a boldogságot, melyet mi imával, meditációval, szegénységi illetve gazdagodási fogadalmakkal, karrier építéssel, mindenféle művi eszközzel igyekszünk kipréselni az Élettől, mint valami nedvet az éretlen narancsokból, egy hegyen lakó öreg anyó valami titokzatos módon, csak úgy egyszerűen birtokolja.
Látjuk mi ezt az egyszerűséget és elmélázunk rajta, hogy nosza biztos a környezet a ludas a dologban.
Ki kéne költözni a hegyre, beszerzünk egy kecskét, pár kutyát, kerül macska is, szar kunyhókat lehet semmipénzért kapni. Aztán milyen jó is lesz, boldogságot fog árasztani a hely, mint a napelem áramot, vizet szívunk a kútból, fürdőszobát csinálunk, konyhában szagelszívót, kocsinknak csűrben garázst. Kapunk egy internetes állást, valami appokat programálni, vagy éppen fake nyúz csatornákon csettelni, részlet kérdés, de ha már kinn vagyunk a szabad levegőn, jöhet a boldogság katarzis... Napi két óra nettes munka, az is két gerenda közé kihúzott lengőágyon heverve, szipkásan gyömbér teát szürcsölve.
De még ezt az infantilis látásmódot sem próbálja ki, majdnem senki. Ott a lelke mélyén, hogy jó lenne, szép lenne, de nem meri szinte senki meglépni. Sokszor nem is igazán értem, hogy miért, talán mert fél, hogy a boldogság recept kiköltözős micinje meghozza a hatását? Talán mert az ember nem is akar boldog lenni?
S akkor lett egy ilyen fajta szakirodalom a boldogságról, mint a friss lakberendezési trendek: olyan lakásokat álmodnak meg a dizájnerek, amikbe emberek nem éreznék jól magukat, azaz olyan boldogság elméleteket gyártanak, amelyek szart se érnek.

Tulajdonképpen ezzel az anyókás képpel én ízlelgetek valamit lelkemben.
Nem szeretek hangzatos szavakkal bölcsködni, de ez most nagyon kifejező, hogy posztmodern korunkban a New Age szektásodási irány hordozza az emberiség legnagyobb téveszméjét. A szeretetről úgy papol, hogy átvesz Buddhától is meg Jézustól is, és ezt a pszichológia korszerű eszközeivel, mintegy lelki fegyvert szórja szét papagáj színekbe öltözve, békét integetve mint a hippik. Az Antikrisztus tökéletes álcája. A CIA azt mondaná, hogy ugyanmár, néhány torzonborz, beszívott álmodozó. Mondjuk a CIA-nak kötelessége ezt mondani róluk.
De miért is látom ezt ilyen vészesnek? Azért, mert ők azok, akik befele fordulással keresik önmagukat. Annyira befele fordulnak, hogy az addig barátságos emberek elkezdenek távolodni azoktól, akik nem élnek ezzel a módszerrel, nem hiába ezek Jézustól irtóznak a legjobban. Mert Jézus jött és széttárta karjait, engedjétek hozzám jönni, ha van kettőd, egyiket add másnak. Nem magamért élek, mondja Jézus, jöttem, hogy megváltsalak titeket.
A new age pekk ezzel szemben homlok egyenest más csinál. Magába fordul, csak annyit termel magából, mint a lógó denevér, hogy éppen önmagát fenntartsa és fennkölten hiszi és vallja, hogy a boldogság nem egy más személyben valósul meg, hanem a boldogság önmagad szeretetében valósul meg. Már amennyiben a boldogság nem egy illúzió, amint talán az életünk is csak egy illúzió, a megvilágosult szerint.
Nem véletlen, hogy az összes modernkori szamárság innen fejlődött ki, ezekből a papagájszínes szektákból, kezdve a szándékosan félreértett feminizmustól, a multikulturálison át a gender megfogalmazásokig. Az ember azt hinné, hogy ezek a világmegváltó folyamatok és kurzusok szükségszerűen alakulnak, valamiféle intellektuális evolúciós folyamat gyanánt, de hatalmas tévedés. Ha valaki egy cseppet is belelát a divat iparba, legyen az öltözködés, lakberendezés, ergo életvitel, hit és gondolkodás rendszer, tisztán látja, hogy ezek nem organikusan alakulnak, hanem egyértelműen az ipar, a tőkésrendszer alakította divat diktátorjain keresztül valósítja meg bevételeit.

Ezzel szemben a keresztény alapú szekták sem kivételek. Keresztény alapú szektákhoz sorolom a történelmi egyházakat is, nemcsak a neoprotestánsokat, mert azoknak is ugyanúgy beépült a minden napjaikba a templomban elhangzottak, kezdve az életmódtól, a kulturális megnyilvánulásukon át, az egymáshoz viszonyulásig, a politikán át, minden, tehát nyugodtam nevezhetem szektásoknak őket is. Történelmi szektások.
Minden keresztény szektának megvan a pontos definíciója a tagjaira nézve, amit mindenki így vagy úgy elfogad. Titokban meghág, de nem kürtöli szét, vagy mereven tartja magát hozzá, de nem megy messze a tűz melegétől.

Azt amit én ízlelgetek a számban az a következő:

Találkoztam egy idegennel, és első pillanattól kezdve volt egy kémia köztünk. Tartott kb három napot ez az érzés, amíg az illetőt fel nem világosították rólam. Amint éreztem a kémia jelenetét, úgy éreztem az elpárolgását is.
Nem releváns, hogy mennyire volt igaz, vagy hamis ez az érzésem, én tudom, hogy megtörtént és tudom, hogy megszűnt részéről.
A kulcs a dologban bennem van, nem benne.
Néztem, amint háttal áll velem, bennem a vágy, hogy beszélgethettünk volna egy jót. Kíváncsi lettem volna, mit gondol Istenről, a tulipánokról, a művészetről? Nem akartam megdugni. Nem flörtölni szerettem volna, csak megtudni, mit lát? Miben tudnánk közöset alkotni? Mert iszonyatosan alkotói válságban vagyok.
Ahogy néztem, ahogy háttal áll velem, éreztem, hogy elengedem. El kell engednem. És elengedtem. Na ez az én „Ahám”. Azt hiszem, megértettem egy picit Isten lényegéből.
Megjegyzem, ízlelgetem a gondolatot, nem defineálok.
Az Istennek nincs semmiféle terve! Isten csak azt szeretné, ha barátok tudnánk lenni. De mi elfordulunk tőle, elfoglaljuk magunkat mindenféle pótcselekvéssel, bármivel, csak ne kelljen kötődnünk senkihez. Istenhez sem. Pláne nem emberhez.
És itt van az Antikrisztus lényege, hogy elhitette velünk, hogy nincs boldogság, ha van is mintegy illúzió, az extralelken kívűl lelhető meg, de semmi, de semmi esetre sem egy másik ember személyében lelhető az meg.

Ha visszamegyünk az anyókához és elbeszélgetünk vele, nemcsak nézzük a néznivalót, rájövünk, hogy életének értelme és boldogsága a férje köré fonódik, aki már tíz éve nincs. Nem a hely varázsa, nem az elmélyült tudatosság, hanem egyszerűen a szeretet.

Nincs nagyobb fájdalom Istenben, mint néznie ránk, epekedik szeretetünk iránt, de mi kikérjük magunknak, hogy engedjen el minket, ne foglalkozzon velünk. És Isten elenged minket. Szakad meg a lelke, de úgy szeret, hogy elenged. Tudja, hogy tudatlanságunk miatt gondolunk és érzünk úgy.
Erre mi, perverz módon, ha beszartunk, felhívjuk: Isten segíccs! Most az eccermég! Isten úgysegéljen.
Én komolyan nem értem, mit gondol magáról az ember? Mit gondol Istenről?
Egy csepp fantázia kell hozzá, hogy Az Aki megalkotta ezt az önműködő rendszert, benne mi, az érző, gondolkodó embert, az istenség mintájára, abban élvezkedik, hogy néha audenciára szólítjuk Őt? Lássuk ezt a Muzsit mi a szentszarba lépett, nosza szedjük ki őt onnan? De a következő percben szarik Rám, megy és űzi a saját dolgait? Mintha mi sem történt volna?

Ízlelgetésem summája pedig ez:
Mi van, ha felfuvalkodottságában az ember Istennek olyan célt adott a szájába, amihez se inge se gatyája? Holott Istennek egyetlen vágya lehet, hogy megszeressük egymást? Miből gondoljuk, hogy egy hatalmas Isteni gépezetnek vagyunk az építői, és nekünk valami iszonyatosan nagy elhívatásunk és tisztünk van ebben a rendszerben? Holott egyetlen értelmünk talán az, hogy egymásban boldogok legyünk?
Miből gondoljuk, hogy Isten kegyetlen, amikor mi kérjük, hogy elengedjen minket? Miből gondoljuk, hogy cselekedeteinknek nincs következménye, amit a mi két kezünkkel és megvilágosodott elménkkel valósítunk meg? Holott meg van ígérve, hogy a hibáknak harmad, negyedíziglen lesznek kihatásai, amíg azokkal akik Őt szeretik, azokkal ezeriziglen irgalmaz?

Én nem értem, hogy nem látjuk? Egyedül az ember képes maga alá hajtani az egész Világot, és még Istent is.

Ne csodálkozzunk, hogy boldogtalanok vagyunk. Nem isteni büntetés ez, hanem a saját magunkra olvasott varászigék által boldogtalanodunk el, nap mint nap.
Én szerintem cinikus létünkre már nincs orvosság. El vagyunk veszve, és hiába gondoljuk balgaságunk eredményeképp, hogy lesz egy új megváltás, nem lesz semmi.
Szerintem Istennek nincs semmiféle terve. Egyszerűen ránk vár. Mi meg basszuk itt a legyet és filózunk mint az idióták. Olyan ruhákkal öltöztetjük Istent, amihez nekünk éppen kedvünk szottyan.

Amikor normális embereknek elmegy az eszük, az ember csak néz és ácsorog és nem tud mit tenni, mint elengedni.

A magam felé feltett kérdésem az, hogy vajon rám ki és mennyit várt, vagy vár? Szeretet receptoraim mindig hegyezték csápjait, de történhetett velem is, hogy elbambultam, meghülyültem, elfilóztam, elaludtam.

Új fényben keresem tovább Istent: legyünk barátok. Beszélgessünk.

Gömbölyű lapos Föld


Az egyik csoportnak, melynek tagjai azzal szórakoztak, hogy összehordták a lehető legtöbb elképesztő és lehetetlen történelmi diskurzust, meg egyéb furcsaságokat, amik az interneten fellelhetők, tagja voltam én is.
Én szorgalmasan utána nézegettem mindenkinek, de hogy őszinte legyek nemigen tudtam dűlőre jutni, hogy mi igaz és mi nem, ezzel nem is sokat foglalkoztam, hanem inkább az érdekelt, hogy az a megközelítés, elmélet milyen indíttatásból született, és milyen kérdésekre keresi a válaszokat? Legtöbb ilyen furcsaság mögött volt egy szerző, egy aláíró, akinek a nevét az ember beírja a gúgelbe és pillanatok alatt megtalálja ki s mi, és kinek s minek fia, borja, és mit akar.
Jó néhány ilyen dolognak utána jártam, ástam, ástam, amíg meg nem elégültem.
Arra jó volt azért ez a csoport, mert felismertem magamban is ugyanazt az ítélkező hozzáállást, mint a csoport tagjaiban, se szó se beszéd, mindent letaglóztak, ami nem ment át az ő grilljükön, igazság szitájukon, és elkezdtem azon dolgozni, hogy ne legyek én is instant lebunkózó, már abból kifolyólag is, mert a csoport tagjai is csak bunkóztak, de nem értettem meg talán két éves követés után, hogy mi az az igazság csomag, amit ők hatalmas tudásuk közepette őriznek, mint valami örök Grált, mint megannyi romolhatatlan gyémánt kincset az abszolút megkérdőjelezhetetlen Tudás Bankjában?
Egyszer meg mertem kérdezni, hogy hol leledzik a tudásuk igazság eredete és a mélyen objektív szakállfésülésük hirtelen szubjektívvé vált. Mint az a tank, amelyiknek az ágyúrésze körbeforog a tankon, egyszer csak megfordult és engem kezdett lőni. Mint a hal, mely alig pottyantotta ki picinyeit és azok csak vergődnek még, hirtelen megvilágosodik: nini, hús, nosza együnk... és mint megannyi gilisztát, elkezdi beszippantani kicsinyeit. Így kezdtek engem is felzabálni.
Igaz, hogy sosem voltam eléggé kárörvendő nekik, mindig az voltam, aki az ünneplést megzavartam.
Amikor szóba hozták sokadszorra a lapos Föld hívőket verzusz fekete lyuk elmélet, azaz egy adott személy lapos Föld elméletét pontosabban ezzel a Stephen Hawkingal és elkezdték fikázni a lapos Földest, ugyanakkor dicsőíteni ezt a Hawkinget, utána néztem.
Nos, hogy őszinte legyek, nem igazán értettem az ünneplés okát, mert összevetve a két elrugaszkodott elméletet, nemigen tudtam eldönteni, hogy melyik a nagyobbik marhaság? A lapos Földe e? Vagy a fekete lyuk e? Végig szenvedtem mindkét teóriát, hogy őszintén megértsem.
Megjegyzem, én úgy érzem, hogy egyikre sincs szükségünk.
Van egy adott terem, ahol élek, van benne lapos rész is, meg gömbölyű is, a lényeg az, hogy ezen a teren nem tudok a Földdel szemben eléggé jó gazda lenni, legyen az lapos, vagy gömb, jött volt ki fekete lyukból vagy rózsaszínűből. De én szánalmas nyomorúságomban azzal foglalkozom, hogy a Föld lapos e vagy kerek?
Elkezdtem gyanakodni magammal szemben, hogy normális vagyok én?

Feltettem a nagy dilemmámat az uraknak és hölgyeknek a csoportból, hogy olvasván a lapos Föld híveknek a teoriáit, feltesznek néhány kérdést, amire ők adnak egy egy választ. Elképesztő vagy se, de felteszik a kérdést és válaszolnak. És a dicső társaság elolvaste é azokat a kérdéseket és adtak é azokra választ? Mert ha igen, érdekelne engem is ez a válasz csomag.
Erre ahányan voltak mint a vakbarmok, nekem estek. Mikor ezt a Hawkingot kérdőjeleztem meg, na akkor kivetkőztek emberségükből. És ez volt az a pont, amikor kiszálltam a csoportból, megvonván magamban az egyértelmű következtetést. Ők sem az igazságot keresték, hanem önigazolást gyártottak maguknak, mintegy tükörbe nézvén, hogy majd az a tükör azt hazudja nekik: Te vagy a legszebb a világon.
Hát na.

Nem, nem álltam be lapos Földesnek, de Hawkingért sem rajongok, meg senkiért nem rajongok, mert mind mind emberek, akik fontosnak, kiválasztottnak érzik magukat, holott szánalmas senkik, akiknek annyi bölcsesség sem jutott, mint bármely égi madárnak, mely ha megszomjazik iszik a harmat vizéből és tovább repül dolgára, összeszedni a lehullt magokat, vitézkedő legyeket és teletrágyázni a Földet, hogy jó sokáig egészségnek örvendjen.

Tulajdonképpen ez volt az a pont, amikor megcsömöröltem a tudomány adta lehetőségektől, melyek agymenései már réges rég túlszárnyalták képtelenségükben Jézus Krisztus mesés és ködbe burkolozó személyét. Ez volt az a pont, amikor előttem Jézus a legkevésbé képtelen dologgá elevenedett meg. Bár igyekeztem megtagadni, csalódásomat öröm övezi, hogy megmérettetett az emberi világkép, és hamisnak bizonyult.

Tetszik vagy se, hisszük vagy se, minden emberben, vagy mellette ott van a lélek, nevezze akárminek, de ott van valami, ami egyértelműen mondja, hogy hogy és mint. Csak felfuvalkodottságunkban, hogy nekünk senki ne dirigáljon, nem vesszük figyelembe ezt a hangot, sőt keményen harcolunk ellene, a tudás vas páncéljaival vértezzük fel magunkat a lélek ellen, gondolván, tán eltántorodik mellőlünk. A lélek legkisebb ismeretét is kiirtanánk magunkból, szörnyebbnél szörnyebb teoriákat találván ki létezésünk gyanánt.
Én ezt a harcot nem folytatom tovább. Semmi értelme.
De azt a harcot sem viszem tovább, hogy beintsek a több ezer vallásnak, hahó, nem ott a Jézus, hanem itt a Jézus.
Végre komolyan akarom venni, hogy Jézus által közvetlenül mehetek Isten elé. Nem kell nekem senkinek sem bizonyítanom, hogy miféle keresztény vagyok vagy se, nincsen erre szükségem se nekem, se Istennek.
Nem kell nekem felhajtani a képtelen teóriák gyökereit, hogy megértsem az emberi elmét. Az emberi elme lélektelenül, csütörtököt mondott, besült a saját hengerébe. Amint a paraspirituális elszállt lélek a szirének egyértelmű rabja lett, melyek csak zabálják és zabálják, úgy a tudományt kereső ember is csak megzavarodik és nem ér a tudás végére, mert ugyanolyan végtelen annak határa, mint a léleké.
Az én tudásom csúcsa az lenne, ha megtanulnám, hogy azt a teret amit teleszarok, hogyan tudnám újra kertté alakítani és a lelkem betelése az lenne, ha ezen a kis teleszart és kertté alakított helyen boldoggá tudnék lenni.

Fogalmam sincs, mi az Isten terve. Figyelek és ha szól a lélek, cselekszem.

Mondhatjátok, igen és ha a lélek arra hív, hogy ugorj a kútba, beugrasz é? A Lélek soha nem arra hívott, hogy beugorjak a kútba! A Lélek mindig arra hívott, hogy ne ugorjak azokba a kutakba, melyekbe az elme csábított. Noha okoskodtam és incselkedtem a kút káváján egyensúlyozva, még így is mellettem volt a Lélek.

Erre lettem figyelmes, és úgy döntöttem, hogy leginkább erre figyeljek.

Nézem a világot, mindenhol a frász: vírus, migránsok... de sehol nem hallom, hogy: „Legyen meg a te akaratod...” Mélyen keresztény kultúrában ágyazott Világrész nem törődik Istennel. Mi lehet ennél nagyobb ellentmondás?

Mit ehhez a gömbölyű lapos Föld?

Nincs kérdés, nem kell válaszolni


Én gondolkoztam. Lehet, hogy kifordítottan közelítem meg a dolgokat, mert önképző voltam mindenben. Ha bármilyen mesterhez mentem, hogy mester taníts, elzavart magától. Mert hogy belőlem sosem lesz semmi. El nem tudom képzelni, hogy miféle aura vesz engem körbe, amitől megrémülnek a mesterek.
Itt most a mester szó megint egy gyűjtő szó, mert lett lévén szó asztalos, építész, dobos, hangtechnikus, festő avagy lelkész mester, ezek mind 'en block' nemhogy nem láttak bennem fantáziát, hanem egyenesen megrémültek tőlem.
Pedig szubjektív alkatom mindig is hajlamos volt isteníteni ezeket, azaz követni őket, míg az ásó, kapa nagyharang s ilyensmik. Igen, én az voltam, aki építeni szeretett volna egy házat Jézusnak azon a hegyen, ahol a megdicsőült arcát mutatta meg.
Úgyhogy árván a cselekvésben, mivel ellopni nem volt lehetőségem semmiféle szakmát, kitaláltam, avagy kikövetkeztettem abból amit látok. Megtanultam a kereszt metszetben látni, anélkül, hogy elvágjam a darabot. Aztán kitalálni, mivel lehet azt létrehozni.
Így voltam Jézussal is. Annyira hülye kérdéseket tettem fel hitmöstereknek, hogy azok rögtön köveket ragadtak volna, de egyszerűbb volt engem kivetni, azon a címen, hogy nincs Muzsi, nincs probléma. Esküszöm, sosem tudtam, miben vétkeztem? Mert próbáltam komolyan venni Istent?

Most már nemtom hányadszorra feszülök neki fórumokat keresni a 2019-es Messiás sorozatra, és ha netán valamit találok, nagyon gyatrák a vélemények. Nagyjából mindegyik a fő kritikai sodrás mentén szedi össze a morzsákat, önálló meglátásra még nem bukkantam.
Ugyanez a helyzet a Ray Donovan sorozattal is, senki sehol nem ír róla, holott ezek a filmek olyan kérdés sorozatokkal bombáznak, ami elől nem kéne elállni.
Például a Messiás sorozat fő témája, szerintem, nem az, hogy kéne egy új megváltó, hogy az emberiség megérett egy új megváltásra, amit nem értek honnan szedtek össze a kritikusok és a morzsaszedők, mert a film nem erről szól, hanem inkább arról, hogy mikor kezdjük el komolyan venni Istent?
Én egyszerűen nem értem, egy olyan filmet, mely eleve fikciónak mutatja be magát, hogyan lehet úgy elemezni, hogy a Jézus a sorozatból nem is Jézus? A sorozat nem tesz említést Jézusról. A film nem Jézusról szól. Honnan ez a hiszti?
A film végig hozza a különféle emberi hozzáállást a filmbeli Messiáshoz, ami persze kikövetkeztethető, hogy talán így fogadták Jézust is. Minden nép, minden vallás azt hiszi, hogy az ő Messiása jött el ebben a Messiásban. Mondja is amikor vízen jár a csávó, hogy: „én egy kivetítése vagyok annak, amit ti láttok bennem”.
Ha megértjük a filmbeli fiktív alaknak az üzenetét, rájövünk, hogy kérdésekben bombáz meg minket, hogy ugyan biza, mikor kezdjük komolyan venni Istent? Nemcsak kulturális szertartásként kezeljük, hanem a Teremtőként?
A két zsidó cinikus beszélgetése sok mindent a felszínre hoz, a vallató csávó és a CIA ügynök csaj egy adott pillanatban egy bárban iszogatnak és hüledeznek, hogy Uramatyám, vizenjárás, gyógyítás, s ilyen bullsitt szélhámosságok, hogy mikor lesz ennek vége? Hát nem cuki? Ezeknek az embereknek, ha lejönne maga az Atya megdicsőült testben, akkor sem hinnének. A film ezt annyira jól hozza, hogy minden ember a maga képére formálná Istent. És noha látja vízen járni a Messiást, akiről az emberek mondják, hogy ő messiás (ő nem mondja ezt magáról), szóval, mindjárt arra gondol az ember, hogy ezt hogyan tudná a maga hasznára hajtani?
Az isteni terv, a szeretet, abszolúte senkit nem érdekel.

Ezért mondom, hogy csodálkozom, hogy a kritikusok nem tudnak tovább lépni a CIA ügynök látásán, amely annyira szubjektív és elfogult, hogy egyenesen megrögzött gyűlöletbe vált át, mely érzelem csomag gyakorlatilag tönkre tette életét. Holott a film hozza a CIA-os csajnak a rejtett szobájú borzalmas lelkiismeret furdalását, hozza azt is, hogy nem fog engedni a belátásnak, még azért sem. Az ember elvárná, hogy egy ilyen képzett ember objektív legyen, és noha nagyon objektíven viselkedik, lelkében borzalmasan szubjektív.

Én most már másodszorra néztem meg a sorozatot, és semmi kivetnivalót nem látok benne, nagyon is elgondolkodtató, érdemes mindenkinek elgondolkodni a kérdéseken, amik felmerülnek, mert valahogy jobban képbe kerül az ember általuk, ha nem más, legalább magával szemben, hogy a hite vagy nem hite miről is szól?
De hát akkora az ellenkezés minden sávon, hogy a legobjektívebb emberek is szubjektívekké válnak, ha erről a filmről van szó.
Rájöttem, hogy senki nem akar szembe nézni ezekkel a kérdésekkel.
Nincs kérdés, nem kell válaszolni...

Ajtó


Emillel úgy ismerkedtem meg, hogy elkezdtem cintányért vásárolni tőle. Tudvalevő, hogy a cintányér probléma még egy tehetségtelen és reménytelen kezdő dobosnak is hatalmas kihívás. Ezt igazán a nők tudnák megérteni, ha megkérném őket, beszéljenek a táskáikról vagy cipőikről.
Ahány cintányér annyiféle hívogató szirén, és se vége és se hossza a csábító hangjaiknak.
A postás már gyanakvóan hozta nekem a cintányérokat Emiltől, hogy ugyan minek nekem annyi réztányér? Aztán mikor utoljára a Mintiai kocsmában kellett átvennem egy küldeményt, ahol minden kocsmázó szeme láttára kellett átvennem a tányérokat, a részeg földművesek gúnyoltak velem, hogy ha kell hoznak nekem sokkal nagyobb tárcsákat, ha gyűjtőnek álltam be, na azóta futár cégre váltottunk. De volt, hogy egy céges árú szállító srác is közvetített köztünk, mert közben úgy alakult, hogy lassan felvásároltam Emil egész dobkészletét. Hát hogyne, hisz adott hozzá egy Ludwig vintázs pedált, ami se szó se beszéd pont elefánt lábamra volt kitervezve. Az öreg Amati dobcucc sem elvetendő, sokan gúnyolódnak vele, hogy régi gagyi, de én mondom, ez csak értelmezés kérdése, mert anyagban sokkal keményebb mint a kínai Gretsch dobom, melyért újonnan egy szekér pénzt adtam.
Hogy én mégis a Gretschet használom (legalábbis ezelőtt fél évig, mert azóta depi révén rá nem tettem a kezeim), az csupán érzelmi okokból van, mert hozzá kötődik a bakancslistám egyik tétele (nincs oly sok tétel, nem kell aggódni). Az Amati dobcuccnak csináltam egy polcot a dob bunkerem előterébe, melyet direkt a polcért alakítottam ki. Ez a bespájzolt Amati ad nekem egy biztonságos hangulatot, amint a háziasszonynak adhatott valamikor biztonságot egy láda teli liszttel. Ma már se láda liszt, se háziasszony, de van Amati. Jó helyen.
Aztán szó szót hozott, hogy van egy élettársa, aki énekel, verseket ír, meg regényt, ő is ilyen művészlélek, és összehoztak pár számot, fel kéne vegyék.
Én akkoriban ismerkedtem a Focusrite Scarlett hangkártyájával, a Midivel és a Cubaseval, amit azt sem tudtam, hogy mivel eszik.
Mert jó reggel Világ, felébredtem én is harminc éves karakán böjtből, megvonván magamtól mindentől ami zenével kapcsolatos, és néztem mi ez a bundlében kapott Cubase VST? A Hangkártyára is úgy vetemedtem, hogy miután megvettem a dobokat, a Gretschet, nem találtam nekem tetsző zenét, amire doboljak, és vintázs banán agyammal, aki még a vasak világában élt arra gondoltam, hogy veszek egy orgonát, melynek van legalább négy memória sávja, és arra felpötyögtetek valami alapot, kottából, aztán dobolok rá. Ki is kerestem az orgonát, egy Yamaha piaggero-t, és ahhoz adtak egy cédét. Nosza nézem a meg mire kell? Installáltam a nemtommit, és erre azt mondta, hogy ingyen hozzáférést ad nemtom miféle midi fájlokhoz. Mibe kerül, gondoltam, lemásoltam egy midi fájlt. Ennek a Michael Jacksonnal a Billy Jeanjét. Rájöttem, hogy egy usb kártyáról be lehet olvasni a Yamahába. Addig ügyeskedtem, hosszú-hosszú órák tanulmányozása révén, a Yamaha kézikönyvéből, hogy össze tudtam hozni a szintit a midi fájllal és megnyomtam a play gombot. Elkezdett szólni a Billy Jean az orgona tónus készleteivel. Én megrémülten meghökkentem, hogy miféle ördög műve ez?
Aztán elkezdtem olvasgatni erről a midiről, mert rájöttem, hogy az ördög abban lakozik. És kell hozzá hangkártya. Néztem a Scarlett csomagba jött egy mikrofonnal, meg egy fejhallgatóval és egy Cubase nevű akármivel. Azt figyelembe sem vettem... De fúrt a kíváncsiság, hogy mi is lenne az? Nosza dagasztottam a sarat egy ideig, hogy letöltsek e 5 Gigabájt anyagot, amikor a havi wifimnek volt valami 10G havi letöltési fejadagja. De álltam a kihívás elé és beleástam magam egy hatalmas procedúrába, ami azt hiszem egy hétig is eltartott, mire filmek és leírások segítségével installáltam a Cubase nevű virtuális stúdiót.
Hát mit mondjak, amikor először kinyílt nekem a Cubase, azt hittem álmodok.
Kellett egy jó év, amíg megtanultam benne az alap dolgokat, felvenni, visszajátszani, meg keverni.
Eközben zajlott Emillel a cintányér sztori a dobokon át a felvételig.

Felajánlottam, hogy jöjjenek el hozzám, vegyünk fel pár számot. El is jöttek és felvettünk pár számot, de úgy, hogy foggalmam sem volt mit csinálok. Arra rájöttem, hogy a pirosra ne nagyon menjenek rá a jelek, de a többi előttem teljesen káosz volt.
Kézen közt létrejött az első albumuk, aminek nagyon örvendtek, és én is, mert életemben nem csináltam addig.

Közben megbarátkoztunk. És minden ami ezzel jár. Voltam náluk a fiammal is Vásárhelyen, amikor egy helyi Pink Floyd tribut zenekar koncertezett. Jó volt.

Közben elkezdtem én is ezt azt összevásárolni, dob mikrofon szettet, egy nyolc sávos Motu hangkártyát, melynek volt aztán egy kis hibája, de több hónapos fórumozás után azt is megjavítottam, azóta le a kalappal ahogy működik. Elkezdtem a dobolásomat felvenni, és noha teljesen önképző módon és csupán mikor erőm és lelkem engedte, munka után, eljutottam egy „nem rossz” szintre.

Aztán közben Emilék bandát alapítottak, lett dobosuk, basszerosuk és szóló gitárosuk is. Emillel a kísérő gitáron és Olival (Oli Steel) a vokál szektoron összeállt az együttes. Néhány próba után eljöttek és három napos maratonnal felvettünk egy rakás számot. Mivel a dobok miatt külön bunkert építettem, a keverő szobának is külön helyet szántam, ezért lehetett nálam felvételt készíteni.
Ekkor még nem mertem bevállalni a mixet, a keverést, mert noha én midizgetve megcsináltam ugyan az első „cover” albumomat, de a Stonecrops zenét nem éreztem át. Akkor még nem is tudtam, hogy a zenét értelmezni is tudni kell, mint egy CT vagy ultrahang vizsgálatot. De szerencsére megoldották egy másik stúdióban, ahol nem voltak felvevő lehetőségek, lévén az is ilyen bedroom stúdió, viszont több tudással és tapasztalattal. Így lett meg a Stonecrops második albuma.
Akkoriban azt hittem, hogy a busszinesz azzal le is zárja az ablakredőnyeit, de nemrég átalakult a Stonecrops legénysége és lettek új számok is, a lelkesedés hevében, hogy akkor vegyük fel ezt is. Kicsit csodálkoztam, hogy eljönnének újból hozzám, mert az utazás kiadásaiból talán kijött volna ha helyben veszik fel egy jobb stúdióban, de több szempontból engem preferáltak. Azért, mert nem kötelezem őket metronomra, és türelmesen felvesszük ahányszor kell a sávokat, sőt arra is vállalkoztam, hogy részekből is összevarrjuk a feljátszásokat, ha egyből nem jön ki pöpecre.
Azt ugye nem is kell mondjam, hogy pro bonoban fizetnek, azaz chips for free, illetve nekem sem kell fizetni a tapasztalásért, élesben való tanulási lehetőségért.
Nna meglett ez a felvétel is, két nap alatt nyugodtan feljátszodták a dalaikat, közben temérdek sört megittak és éjjel felfújhatós matracokon aludtak a stúdióban. Mert volna a kialakított „Hotel Kalifornija” szállórész, de az fűtetlen.

Ezúttal sem vállaltam a mixelést, mert még mindig nem vagyok kész más zenéjét értelmezni. Viszont párszor nekiestem azért, mindig egy egy picit megvilágosodtam, de éreztem, hogy valami nem áll össze. Nem tudom, hogyan is kéne szóljon? Csak azt tudom, hogy amit csinálok, nem jó.

Mindeközben olyan fél éve kialakult egy másik barátságom is, egy amatőr zenei csoporton keresztül, Borbás Ferivel, ki Íroszágban dolgozik. Úgy ismertem meg, hogy megosztotta zenéjét és nekem nagyon tetszett a stílusa. Talán egyszer rákérdeztem, a keverésével kapcsolatban, mert ráéreztem, hogy ott valami több van a zenéjében, mint sima kütyülés. Erre felhívott telefonon és félórát ecsetelte mit hogyan csinál. Akkor ledöbbentem, hogy valaki csak így vadidegen felhív és ossza az Igét, amit más pénzért sem hajlandó átadni. Sőt, videót is csinált arról, hogy milyen láncot használ a maszteringben és azt hogyan használja, mert közben aztán kiderült, hogy ebben a láncban van a trükkje elásva, annak amit én különösnek hallottam.
Azóta napi szinten osztjuk gondolatainkat és én nagyon örvendek ennek, mert Feri többrétűsége engem is inspirál és dologra serkent. Feri nemcsak tehetséges zenész meg maszteres, hanem imád festeni meg kenyeret, kiflit sütni. Főleg azt értékelem benne, hogy különleges, jó ember.
Most is átküldtem neki pár keverésemet a Stonecrops Ajtó című dalával, hogy véleményezze, és mindannyiszor átvitte a maszteres láncán, hogy halljam a végeredményt. Így tudtam valamennyire visszakövetkeztetni, hogy mit nem csinálok jól. Aztán az éjjel nem tudtam aludni, ennek előzményeképp munka közben meghallgattam pár óra régi, ötvenes évekbeli zenét, hogy hallám nem e esik le nekem azokból valami, és újra kevertem az Ajtó számot.
Ez az utolsó verzió, ez is egy értelmezés. Kíváncsi vagyok, hogy a másik mixes hogyan fogja értelmezni. Állítólag megígérte, hogy küld nekem egy sima, maszterizálatlan mintát. Erre az enyémre Feri azt mondta, hogy szerinte részemről ez a maximum, mert már tele lett vele a fejem és bele vagyok zavarodva. Igaza van, és ezzel le is zárom ezt a fejezetet, elengedem.
Persze ezt a verziómat is átpréselte a vasain, az itt megosztott verzió, ez az általam mixelt, és Feri által maszterolt úgymond végleges termék.

Az alkotási folyamatnak, úgy általában van egy olyan része, ahol az ember nagyon tökéletlennek érzi magát. És ilyenkor ha akad egy barát, aki hisz benned, és segítőkész, úgy megy le a nap, hogy reménykedni mersz reggel felkelni és ha nem más, újból megpróbálni.
Én nagyon remélem, hogy a Stonecropsnak jelentek valamit, ha nem is a keverős tudásommal, de legalább a türelmemmel.
Amikor az ember meg tudja osztani barátok közt a gondolatait, nincs egyedül. Ez azért is jó, mert nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy csendben eltűnj, mint a kámfor, és úgy tegyél, mintha nem is próbáltál volna semmit. Merni kell szégyenkezni szerintem, mert kisülhet még valami jó is abból a merszből.

Én megfigyelhettem a Stonecrops fejlődését, és megtanultam általuk, hogy a kialakult hangzásért meg kell dolgozni, a tehetség nem hozza magával a mászterpíszt, gyakorolni kell, próbálkozni kell, és esetleg néhány év távlatában fel lehet mutatni valamit.
Az ember bár lehet lúzer amatőr, de minél többet kapál, annál többre megy.
Nekem ez egyértelműen lejön ebből az ekszperianszból is...