Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Szék mellé beszélés


A tegnapi székes bejegyzésem mellé sódert is szerettem volna, de elmaradt. Egyrészt elbambultam, másrészt furán indult a nap. Derült égből villámcsapásként tört rám a hasmenés és amíg ki nem pucolódtam, nem hagyott. Le is gyengültem rendesen. Délig vissza feküdtem. Délután ledolgoztam a kötelező négy órámat. Pénteken megvolt viszont a hét óra. Ez már ilyen lesz ezentúl.
Tulajdonképpen az ilyen jelenségek nálam nem a táplálkozás miatt következnek be, hanem a stressz, idegesség miatt. Ha túlizgatom magam valamiben, a psziché, a lélek így pucolódik. És még szerencse, hogy így működik. És nem másban csapódik le a felgyűlt teher.
Van egy dolog, amiről még nem célszerű beszélnem, de rövidesen szóba hozom, hisz organikus része itt mindennek. Péntek este jött az infó, hogy lépéseket, komoly, nemremélt lépéseket lehet tenni a dolog irányába. Ettől lettem izgatott.
Teljesen átrajzolja az éves tervemet. Megváltoznak a prioritások.
Erre szokta mondani párom, hogy nem tud követni engem. Pedig nagyon egyszerű, azt csinálom ami a legfontosabb. Lehet, hogy nekifogok valaminek, de aztán jön a fontosabb és félre teszem évekre, ha kell. Rengeteg projektem ott porosodik. Ha eljön az idő, eljön, ha nem, a tűzbe lehet vetni annak aki utánam jön.
Azért fedeztem fel részben magam ebben a Ray Donovanban, mert a probléma megoldásunk filozófiája nagyon egy rugóra jár bennünk. Ray mindig megpróbálja előbb a békés utat. Alázattal elviseli az első öklöst, nem ellenkezik, nem üt vissza. Feláll és elmegy. És elintézi más uton. (Befejeződött a hatodik évad és nem csalódtam benne, igaz, hogy a nyugatnak nem ad esélyt a rendező, de ez benne van az is, hogy nem Raytől függ, hanem az események sorozata és összefonódása kényszerítik mindig előre menni. Gyakorlatilag rá van kényszerítve Ray, hogy fáradhatatlanul menjen előre, nem eszik, nem alszik, mindig tiszta vér. Érdekes fordulatot hoz a film, az egyébként egymás ellen is halálosan ellenséges testvérek összefognak, mihelyt Ray lányát az Fbi elrabolja, együtt hatalmas csapatot alkotnak, kinyírnak pár embert, megmentik a lányt és az addig pink felhőkön járó Bridgetben ezennel megszólal a családi örökség és átvette ő is a hullák darabolását a láncfűrésszel. Közben szendvicseket osztogattak egymásnak, mert elfáradtak. És végül Ray kinyírta Sam Wislowot. Felakasztotta. Zseniális. Kár, hogy nem én írtam ezt a filmet...)
Talán azért írom újra a mixeket, hogy én írjam azokat. Vagy legalábbis én is megírjam azokat. Mert annyira jók.
Persze, ez a fajta pajtaművészet amit én csinálok, ez a majmolás egyik eléggé ordenáré irányzata, de valamennyire enyhíti dilettantizmusomat az a tudat, hogy legalább nem alkotok olyan „úgymond” saját zenét, ami végül is fantáziátlan. A modern mixesek, persze mind zeneszerzők, de valójában amit tőlük hallok az nem más, mint a cuccok megszólalása. Egy dobritmust ma megalkotni nem kunszt. Akkordokat párosítani sem, mert alapból megvan már az akkord párosító plugin a virtuális keverőben. Az arpeggiátorok kimeríthetetlen hada hozzák a fifikát, megannyi komplex szinti tónus hozza már a majdnem kész kíséretet. Nincs már olyan dallam, ami ne lett volna eddig megírva, már csak ismételni, átvenni lehet.
Az asztalosságban sincs már amit újat lehet kreálni. Legfeljebb plagizálhatunk egy egy megoldást, dizájnt.
Az egésznek a lényege, hogy én is megéljem azt. Én is dolgozzam, én is mixeljek, én is doboljam, én is ültessek, én is neveljek, én is hozzászóljak. Ennyi. Egy kispolgári vágy tulajdonképpen, mint mikor valaki megvesz egy Gucci dzsekit, hogy ugyanúgy érezze magát mint a gádzsozó cigány.
Amennyi műkedvelés vágya él bennem, szerintem ez egy normális emberi limit és szükséglet. Sokan ezt nem akarják magukról bevallani, szégyenlik, ha nem profik valamiben. De minek kell profinak lenni? Játék az egész elvégre, nem pénzre megy.
Felfedeztem egy dévai magyar írót, ki könyvet is adott ki. László Gergely Pál a neve, könyvének címe: „Morfondírok”, 2012-ben adta ki a dévai Korvin kiadó.
Érdekesen került hozzám a könyv. Érdekes jelenség mostanában, hogy hagyatékokat lakás ürítés címén kihányigálnak az emberek. Nem ritka jelenség, hogy felhívnak, kell e nekem tűzre régi bútor? Van hogy én megyek el utána, de van akinek most kell kiüríteni és el is hozza. Péntek reggel is kiürítettem Sanyi udvarát a mindenféle penészedő fa hulladékaitól. Megtelt a Piroskám vele, igaz utáltam a nyirkos fát, de a kályha mellett lassan kiszárad, eltüzelem. Benne volt a csomagban az is, hogy félre tudtam tenni kb tíz darab egy méteres fosznit (10x5cm), ami kertes projektbe még jó. Ez már kihozta a benzinköltséget.
Szóval egy ilyen hagyatékürítő alkalommal pár zsák ágynemű is bele került, könyvekkel, régi újságokkal. Nekem ezek csemegék. Mikor vetem őket a tűzbe válogatok. Megakadt a szemem egy átázott, összegyűrt vékony könyvön, már már behajítom a kazánba, mégis kinyitom, hallám ki s mi ez? S akkor felfedeztem a dévaiságát a dolognak. Most azt olvasom jóízűen.
Utána kerestem, az írója fenn van a Facen, de egyelőre nem szólítom meg. Elolvasom a könyvet. Utána esetleg. Habár ezekkel a megszólításokkal nekem eléggé rossz tapasztalataim vannak. Valamiért mindig húzódnak el az emberek mellőlem.
László Gergely Pál stílusa hasonlít az enyémhez, csupán annyival tér el, hogy ő még hisz az ősi sírokban én meg már nem hiszek bennük. Ő a régi sírokért aggódik és ezért vonja felelősségre a saját, illetve a fiatalok generációját, én meg az új generáció miatt aggódom, hogy azok nem itt fognak temetkezni. Persze fontos az ősi sírokat megtartani, de szerintem itt mi egy hatalmasabb veszéllyel állunk szemben, itt azzal szembesülünk, hogy lesz e egyáltalán magyar ötven év múlva? S akkor teljesen felesleges templomfalakat meszelni, mert minek?
A fiatal sem hülye, azt látja, hogy a templom falakra kerül pénz, de egy vállalkozás beindításához lehetetlen tőkét kovácsolni. Sőt, ha valamit csinálna a fiatal, minnyá nekiesnek, hogy mi van, smekker (többnek tartja magát mint más) vagy? És ha összedob egy műhelyt highlanderes hitellejárattal, rájárnak, hogy csinálj csak ingyé, mert van neked honnan, hisz vállalkozó vagy. Persze. Egy állami irodakoptató (hallom legújabban) megüti a 4000-6000 lejes fizetését, amihez még jön a biztosítás, kajabon, szabadság, prémiumok, míg egy vállalkozó megszakadhat 3000 lejért, mindenféle biztosítás és extra nélkül. Ne is csodálkozzunk, hogy senki nem vállalkozik.
Úgyhogy nekem ezek a problémáim.

Az este újra kevertem egy Stonecrops számot, mert mondtam magamban, csak alakult már a fülem hozzá. De sajnos kudarcot vallottam. Nem tudom más zenéjét kikeverni. Minduntalan alakítani akartam a számot. Sok a dob benne, keveslek mást, nem áll össze bennem sehogy. Nem nyúlhatok hozzá, mert megharagszanak. Székelyek, kemény fejűek. Egyszerűen csak passzolnom kell. Noha a tavasszal fel szeretnének venni egy új albumot. Valamennyit fizetni is akarnak.
Újból és újból felmerül a kérdés bennem, akarom e ezt pénzért csinálni?
Szeretnék megélni a stúdiómból, de nem rendelésre.
Gondolkodtam a Patreon oldalon, de utálok kéregetni.
Ha felolvasnék olyan magyar könyveket, amik még nincsenek hangos kiadásban? Esetleg arra kolduljak? Miféle dolog ez? De nem lenne rossz, kipótolni azt a négy óra műhelyt pár óra felolvasással.
Múlt évben jelentkeztem hangvágó önkéntesnek egy magyarországi felolvasó projektben, az első munka után kiszálltam. Semmiféle visszhangja nem volt munkámnak. Egy felolvasott regényt kellett összevágnom és véglegesíteni. Élveztem, nem mondom, de zavart, hogy abszolút semmit nem jeleztek vissza, hogy jó a munkám, vagy rossz? Rosszul esett, ugyanaz a fílingem lett, mint ahányszor valamit vagy valakit segítettem és baszott rám. Mert ugyanakkor a fő szervező folyton médiában dicsekedett, hogy micsa önkéntesekből álló csapatot hozott össze. Az ilyen rózsaillat ködön én már átlátok, mikor emberek felkarolnak egy ügyet és fénylenek benne. Aztán megköszönni is teher nekik bármit is.
Ezért választottam mindig a saját utamat. Közösben mindig valaki kihasznál valakit. És látom, hogy bevált stílus, hogy az úgynevezett értelmi szerző (ami sokszor kétséges) mindig magasabbrendűnek tarja magát mint maga az alkotó. Általában az értelmi hozzáálló olyan szkilleket vállal át magára, ami az alkotónak utálatos, de aztán közben kiderül, hogy semmit sem visz véghez, hanem új balekokat szerez be, akik azt is napszámban végzik el helyette. És hip-hopp ott vagyunk, hogy senki nem nélkülözhetetlen, bárki lecserélhető.
Azért még mindig a hagyományos paraszti családi vállalkozás a legtisztább, legkiszámíthatóbb és legbecsületesebb módja a nyugodt megélhetésnek. Csakhogy ennek a hagyománya már annyira halott, mint a régi sírkövek, sőt azok még megvannak, de ezek a vállalkozási módok már nem léteznek és kiliberalizált világunkban ez már képtelenség, irreális. Hogyan legyen együtt az egész család, egész nap? Nonszensz.
Láttuk már a Réka esetét, kimentek a pusztába, lámpa nélkül megélni a családi idillt a természetben, nem sokat élvezték, némelyek megvilágosodtak, mások elvilágosodtak, váltak, ki erre, ki arra ment, a gyerekek futottak bentlakásba, a villanyt is felkapcsolták és a meleg kádvizet is vissza hozták. Láttuk a Tibor effektust, ki aztán mégsem tudta bemutatni a hosszú élet titkát (bocsánat a modortalan megjegyzésért, nem riadna ettől a Tibor sem vissza), ott is történtek megvilágosodások, az anyukát hirtelen hívta a külföld, mint megannyi szirénhívásnak tehetett eleget, hátrahagyva a Makoveczes idillt, három gyermekkel.
Szóval azt látom, hogy az emberek agya meg van baszódva. Kergetnek valami nemtommit, felrúgnak családot, és ha megnézed pár év múlva, honnan mibe került, még azt se lehet mondani, hogy cseberből vederbe, hanem kristálypohárból a pöcekanálisba. De csikorgó fogakkal esküszik, hogy önmaga házasságában sokkal jobb és teljesebb életet él. Még így is jobb, mintha repülővel kéne egy ágyban élnie. Habár ha a mai fehérnépeket nézem, nekik már azt hiszem célszerűbb és olcsóbb repülővel házasodni. Ha meg éppen szerelmet akarnak játszani, a női leleményesség biztos talál valami megoldást, a lényeg, hogy a szabadságán és akaratán csorba ne essék.
És látom, hogy szeretik az emberek a rekviemezéseket, már úgy beszélnek a Tibor hívek, hogy mit szeretne Tibor ha élne, folynak az imádat vallomások. Vajon szerették e volna Tibort, ha nem egy vagány csávó lett volna ötvenen túl is? Fura, hogy legtöbb áradozó fehérnép. Tényleg annyira vágynak ezek kertészetből megélni? Hisz a Tibor oldalát kezelő adminok is kijelentették, hogy azért van szükség a kéregetésre, mert a birtok nem önfenntartó! Hogy lehet ez? Hát nem arról szólt a műsor, hogy teljesen önfenntartó és még három lányt is felnevelt belőle?
Szóval ezek a dolgok engem bosszantanak, mert félrevezetők. Megy a sok marha és azt hiszi, hogy három kecskével fittyet hány a vadkapitalista világnak.
Van jogom nekem ehhez a témához hozzászólni, mert én akkor öltem pénzt ilyen projektbe, amikor az a vadkapitalista utálat még nem volt a neten olvasható, meg sem volt még fogalmazva, hisz Czukkerberg még valószínű legozott akkor az óvodában és ott gyakorolta rendszerépítést. Nem kevés pénzbe került nekem belátni, hogy nem működik a falusi önfenntartás külső pénzforrás nélkül. Csupán egy spirituális kivetülése az ami működik benne. A rózsaszirom tépegetése két (rémesen büdös, penész) illatos gyertya társaságában.
Na. A székekről megint nem írtam. De mit is lehetne róluk írni? Neki kell fogni. Oszt kész. Egyszer csak meglesz, aztán ha kifizetik, attól kerek a világ.
De mikor hallom a nyafogást, hogy így meg úgy, na legközelebb érthető, miért utálok restaurálni egy széket...