Mert rövid az élet

Belefáradva a mindennapos tevékenységekbe, az ember hajlamos megtagadni saját magát. Több forrásból is merítve, idén a find myself csapdájával szembesültem. A find myself csalogató tündér melódiája könnyen elvakítja az embert, ami addig érték volt, könnyen nevetségessé, szánalmassá válhat. Gyakorlatilag az “önmagát megvalósító” címen az ember a vállalt tennivalói alól akar kibújni. Mondván egy kis szabadság nem árt.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a find myself ez bullsitt filozófia. Mert az ember amikor meghoz egy döntést, azt myself hozza, legalábbis modern korunkban senki nem állt a hátam mögött pisztollyal, hogy miként döntsek.
Persze, az ember belefárad dolgokba. De érdemes átgondolni hatszor, hogy rossz e az, amibe belefáradt?
Asztalos karrierem utóbbi 25-27 éveiben sokszor jutottam gyakorlatilag csődbe. Ismeretlen úton jártam, senki nem tanított, mentorom sem volt, akitől tanulhattam volna. Megérzésből cselekedtem, a helyzet, az alkalom vitt rá döntésekre. Valójában egyszerű volt, igen vagy nemmel kellett válaszoljak. Egyszerre mindig csak egy lehetőség adódott. Nem volt nyolc lehetőség, amiből választhattam volna. Mint egy zsinór mentén mentem, melyeken a bogok mutatták, hogy még egy állomáshoz jutottam. Sem terv, sem ésszerűség nem kísérte utamat. Tipikus esete vagyok a “körülmények vezette” vállalkozásnak. A marketing szakértő azt mondta, nekem kell a körülményeket alakítani, nem azok engem. Ez sosem sikerült nekem. Jött egy munka, két munka között az egyetlen, nem lehetett sokat álmodozni, el kellett vállalni, hogy a két munkát valami összekösse. Ehhez meg tudtam teremteni a körülményeket: fát, ragasztót, facsavart vettem, ha kellet egy szerszámot is vettem vagy kitaláltam.
Ildikó a dizájnjával hozott egy új szelet és víziót asztalos munkáimba, de azt a filozófiát, amit hozott magával, nem tudtam a magam helyzetére átírni. Mint ahogy az évek folyamán több ilyen filozófiával találkoztam és egyik sem volt esetemben használható. Talán azért sem, mert akarva nem akarva, az egész munkásságom egy nagyon meghatározott “myself”-ben működött. A különbség annyi, hogy amíg Ildikó (vagy más) nagyon magabiztosan vallotta filozófiáját, én a magamét mindig alulértékeltem.
Alulértékeltem, mert valójában én szeretek élni, ha valamit akarok, azt el szeretném érni, és ezt szánalmas motivációnak, létezési filónak véltem. Nem tudok éhezni, hogy kikoplaljak egy majdani szitut. Eltartóm sincs, aki a find myself időszakait kifinanszírozza nekem. Inkább az amerikás stílust szeretem, megveszek valamit részletre, de ma élem azt az álmot, nem valamikor sose. Amikor megvettem valamit részletre, hatalmas volt a motivációm, hogy a find myself kategóriába nem tartozó munkákat is bevállaljam. Tehát gyakorlatilag magam alakítottam azt amiben vagyok.
Nem bánom. Az az igazság, ha őszinte akarok lenni magammal, lehet, hogy hülye vagyok, de nem bánom. Mert minden kényszermunka hozott valami érdekest úgy technikailag, mint filóilag.
Sokszor mondtam: soha többé. Aztán a reggeli kávé után, mint az Irakba visszavágyó katona, ki sok borzalmat élt át előbb, gyilkolni vágyik vissza. Eszement dolog. Munka dependencia. Rossz a stressz hatása alatt dolgozni, de olyan mint az adrenalin.


Rájöttem, nincs mit findingoljak a myselfben, mert kőkeményen ez vagyok én. Viselnem kell magamat. Ahhahha.


Megtaláltam a két évvel ezelőtti levelezésünket Pirossal, nagyon tanulságos, ahogy visszaolvasom, mert pontosan a hasfájásáról írogattunk, én mind unszoltam, hogy menjen orvoshoz, Piros mind variált, hogy tudja ő mi a baja és naturista teákkal akarja kezelni magát. Többször is ráírtam, hogy ezek a kézrátételes dolgok nem biztos, hogy megoldják a bajt. Hát nem oldották meg. Ilyenkor olyan dühös vagyok ezekre a naturista sarlatánokra, akik ráveszik az embert, hogy ne menjenek orvoshoz, hanem egyenek murkot és igyanak céklateát. És nemcsak hogy ráveszik ezekre a naturista naivitásokra, de filót is kanyarítanak köréje, hogy az ember ha belebolondul, zavarodjon is meg rendesen.
Ezt mind mondtam Ildikónak is, nekem gyanús ez az állandó fáradsága, gyomorfájdalma, ha meg is haragszik rám ezért, hogy kiírom ide, de most sajnálom, hogy nem csesztem a fejét többet Pirosnak, hagytam a hitében, mert valahol reméltem én is, hogy valami képzelt betegsége van, ki tudja mivel rontja gyomrát. Ildikó mereven elutasít, hogy tudja mi a baja. Az orvosi világ nem az ő világa. Murok s cékla.
Nem tudok ehhez mit szólni. Amikor rosszul voltam egy éve, én is azt hittem, hogy lelki bajok s fáradság, de feleségem parancsára (mert én sem voltam semmiféle vizsgálaton 15 éve) elmentem egy vérvizsgálatra és biza kiderült, hogy nekem egy jó ideje illett volna meghalni. Azóta eltelt egy év, és lényegesen jobban érzem magam, és azon gyúrok, hogy még jobban legyek.
A murok egészséges, ha kiegészítő táplálék, de csak önmagában egyik zöldség sem gyógyítja ki a rákot. A naturistacentrikus gyógyszerész feleségem határozottan állítja, hogy az úgynevezett naturista orvoslás egy adott szintig, mint a vitamin pótlékok hatnak, de betegségeket nem gyógyítanak. Minden amit efölött ígér a naturista, az a sarlatánizmust érintő sámánizmus. Szerintem a bedilizett naturisták noha azt mondják magukról, hogy tudatossá vált lények, valójában egy újabb doktrinával vannak behülyítve.
Naponta mesél nekem Adina emberi esetekről, hogy hanyagolják magukat, itt fáj, ott fáj, elhanyagolják, aztán csak jön a hír, hogy rákban meghaltak. Mindig szidja klienseit és küldi őket orvoshoz. Némely megfogadja, megjelenik pár hónap után, hogy megműtötték és igaza volt, azóta örömmel és hálálkodva hozza a sütiket. Viszont az örökké okoskodók, függőleges tekintetűek, hatalmas önbecsléssel rendelkezők képesek belehalni meglátásukba. Párom klasszikus szidalma között az szokott lenni, hogy (idézem): “ha maga meg akar dögleni, az a maga baja, de gondoljon bele, hogy amíg a rák kinyuvasztja, a családja kénytelen azt végig nézni, sőt forgatni magát hónapokig és a szarát mosni utána, mert maga dicsőségesen akart megdögleni, de el nem tudja képzelni milyen fájdalmat okoz a szeretteinek, hogy nem tudnak segíteni rajta!”. Legtöbbször épeszű embernél ez hat. Durva, faragatlan megszólítás, de amint a feleségem mondja, a rák ennél sokkal durvább.
Én ezeknek a hatására próbálnák másokat is meggyőzni arról, hogy mégis, menjenek orvoshoz. Emellé a cékla and murok kezelés is elfér.
Erre azzal fizet ki mindenki, hogy negatívista vagyok. Dehogy vagyok az. Sőt az a negatívista és fatalista, aki nem tud szembe nézni a realitással.
Felmérni a lehetséges rizikókat, bajokat, mint egy munkánál a vélhető kiadásokat, még nem jelent negatív hozzáállást. Hanem sőt, azt jelenti, hogy meg akarjuk oldani a nehézségeket, akadályokat, mert az élet szép. Bár rövid, de szép.

Boldog új évet minden olvasómnak!

B terv

Nem tudom mi istennek velünk a B terve. Ez nem kérdés, hanem megállapítás. Isten tervét az emberiséggel sokat kerestem, próbáltam megérteni. A hívő ezt a kérdést is isten végtelen bölcsességére bízza. Ne keresd, hanem imádkozz és fogadd el. De mit? Az ima rendben van, érthető, de a válaszok nem mindig egyértelműek. Időt, lelket és csontot koptat az ember keresvén az isteni tervet és benne a rászánt feladatát. Egy megragadt igevers, egy karizmatikus prédikáció, egy félreértett érzelem, mint a piramis kacskaringós útjain hordozza az embert, sokszor a semmibe, magyarán egyik tévútból a másikba, mely utazást sűrű felismerések és megvilágosodások kísérik... tovább a tapogatózós sötétben. Legfeljebb az eltöltött idő kötelez egy fajta megállapodásra, hogy akkor ugye megtaláltad az egyenes utat. És ha nem? Az ami ma egyenesnek tűnik, holnapra kiderül, hogy görbe? Mert új igevers, új karizma, új érzelem hatásába kerülök?
Piroska a lelkét nem a genetikával hozta. A lelke jött közénk húsban. Egy akaratos, konok csontvázban. Mit akart vele az isten nekünk bemutatni? Nem működött valami s lemondta a projektet? Valaha megértjük e ezt? Meg tudjuk tanulni ezt a szeszélyét az istennek, hogy ad és vesz, valamilyen misztikus algoritmus szerint? Mert közös ismerőseink körében nem éreztem a megrettenést Piroska betegsége, halálával kapcsolatban. Mindenki önfeledten továbbra is csipeget a homokban.
Nem volt sosem elég sem Jézus, se Piroskák, se Zöldecskék.
Nem is értem, minek kellenek ezek nekünk? Mire legyünk jobbak?
Úgyis holnap azt csináljuk amire a szükség és a lehetőség visz. Hogy idegesítenek azok a fengshui dumák, hogy az ember dönt a maga életéről. Hogyne, erről negyvenévesen megvilágosodni és hagyni csapot papot, elindulni a find myself magányos, felelősségnélküli parazitaságba... na ezek a dumák idegesítenek. Mint a hívők álpozitív mosolyuk: megkérdezted a zurat? Nem? Kérdezd meg a zurat.
Jó. Nem fárasztom ezzel is a zurat.

Nem akartak jönni a sínek. Harmadik hete rendeltem meg a plafonra szerelhető tolóajtó síneket, és a cég hanyagságból nem érdeklődött a szállítmány sorsáról. Én éreztem, hogy nem fog időben eljönni. Ezért az utolsó héten, noha szerdára megesküdtek, hogy elhozzák a síneket, kedden elkezdtem egy B tervet kiépíteni. Találtam ilyen ipari kábel vezető fém profilt, azt flexel ketté hasítottam, a mutyi raktáramban találtam valami régi, de jó görgőket, melyek fix belepasszoltak, kis nem konvenciós módszerrel ősszedolgoztam az ajtó lapokkal, ilyen kárpítozott keretből kialakított, inkább térelválasztókat és szerdán reggel felszereltem a saját bütykölte síneket. Csütörtökön pedig az ajtókat. Csütörtökre megjöttek a rendelt sínek is. De már mindegy volt, mert nekem csütörök volt a deadline. Így megmaradtam két méregdrága sínrendszerrel, holott nekem jobb megoldásom van harmad árban. A B terv jobb volt.
A stressz megint csúcsokat ért el bennem. Bár cukormentes, de a napi két energia lövedék kellett. Bombáknak neveztem őket. Nesze két bomba. Az utolsó két hónap megint a szokásos vállalkozói stílusban ment le. Nehezen álltak össze a dolgok. Rengeteg akadály, plusz munka, rádolgozás, stressz az ismeretlenek miatt, stressz a stressz miatt... rájöttem, ez már nem az én világom. De akkor melyik az én világom? Azt mondják jó vagyok ebben. Vajon az ég terelt ebbe a mederbe, mert ebben vagyok jó? Egy kiegyensúlyozott, gördülékeny világban nem lennék jo? Mitől jó azon aggódni, hogy mikor adja fel az autó villany vezérelte benzintápot? Lesz e szerencsém benzinkútba befutni mikor leáll? Mi lesz, ha viszem majd az ágyakat és Petrozsény fele félúton leáll az autó? Ehhez brutál jó kell legyél. De most, hogy írom, eszembe jutott, a kamionokkal küldöm majd a srácokat, ha velem valami lesz, azért tudják lepakolni az autókat. Ugye milyen jó vagyok?

Törtem a fejem, hogy miért mikor keverek, renderizálás előtt olyan istenesen szól a keverés? Renderizálás után meg visszahallgatva meg más lejátszókon is mintha elveszne a dinamika, a mélység. A Cubase csoportban azt mondják a tapasztaltabbak, hogy nem kéne másképp szóljon. De másképp szól.
Aztán rájöttem. Én marha. Akkora barom vagyok. Elementáris hibákat követek el. A keverés a Motu hangkártyán zajlik, a visszajátszás viszont a számítógép hangkártyájáról történik. Ez egy. A másik, hogy a monitorozást a mély és magas színezővel használom. A ritka stúdiózás miatt egyszerűen elfelejtettem kikapcsolni a színezőt. Persze, hogy a keverőből is eleve kiélezett dinamikával jövő jelet mint egy energia bomba szólaltatja meg. Mely energia bomba viszont nem megy tovább a renderizált jellel.
Igen, mert két rend hangszórót használtam monitorozásra, az erősítő így legalább négy különböző monitorozásra adott lehetőséget: egyik rend hangszóró, három utasok, egy másik rend hangszóró, két utas, azaz ezek megszólaltatása lehetett line módban, illetve színezve, mély és magasokkal. Egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy maradok a két utas rendszernél, mert azt tapasztaltam, hogy ha azon jól szólt a mix, mindenhol jól szólt. Csak közben hetek teltek el aktivitás nélkül, és elfelejtettem, hogy van egy olyan gomb, hogy szín ki. Egyszerűen elfelejtettem. És kikevertem lassan az első albumom anyagát.
Sebaj. Újra átnézem a mixeket. A dobolások még úgyis hátravannak legtöbb anyaghoz.
De örvendek, hogy megtaláltam az okát a félreértésnek.
Rá fogok szánni legalább két napot az autóra és végig követem a villany részét a benzintápnak. Meg kell találjam mitől szakad meg random egy egy pillanatra az áram. Sejtek egy tippet. Egy egyszerű tippet. Valahol az egerek kirágtak valamit és szakadozik valami. Mert van amikor többet szakadozik, van amikor napokig minden rendben van. Ez nem motor hiba, ez valami szakadozó kábel vagy kapcsolat.
Volt egy érdekes dolog amikor a nyáron feladta a benzin pumpa a szolgálatot. Amíg jött az új pumpa, unalmamban nézegettem a régit, szétszedtem, nem találtam rajta semmilyen látható hibát, összeszereltem újból, csak kíváncsiságból visszakötöttem, rátettem a kontakt kulcsot, és elkezdett forogni. Persze ott kibelezve. Esküszöm, hogy azelőtt mindenfélét kipróbáltam és nem működött. Akkor arra gondoltam, hogy valószínű azért, mert szétszedtem, meg újra összeraktam azért, és ezzel el is intéztem, mert tapasztalatom szerint a régi dolgok hol működnek, hol nem, tehát megbízhatatlanok. De ma ez eszembe jutott, hagy talán mégis valami a rendszerben van és mikor megbolygattam, valami megmozdult, ami most megint vacakol. Még azt kell kiderítsem, hogy mi köze az egésznek a fékhez, a kuplunghoz, illetve a motorfékhez? Persze, ezek mind a szervóval működnek, olvastam valahol, hogy ennek a kocsi típusnak a benzintáp villany vezérlése összefügg a motorfékkel is, ugyanis mikor elengedem a gázt menet közben, néha megszakad egy egy pillanatra a benzin (vagy a gyújtás?), ha rágázolok, helyrejön...
Minden nap elmegyek az autó villanyszerelő előtt, minimum nyolc kocsi áll sorban mindig. De tudom, hogy taknyol. Nem szeretem ahogy dolgozik. De egyedüli. Miért nem foglalkozik mindenki autóval? Hatalmas szakember hiány van.


Piroska emlékére a 2005-ös körösbányai forgácstáborban készült film rövidebb változatát tettem közzé a jutubon. Aztán hogy mi istennek velünk a B terve, ha érdemesnek fog tartani rá, majd kinyilatkoztatja, de én többet nem firtatom. Ha Piroska nem volt elég jó neki, akkor mi el vagyunk veszve mind egy szálig. Ha meg elirigyelte tőlünk, akkor … jobb ha nem mondok semmit.

Piros krisztmesz

Amíg el vagyunk itt foglalva a részletekkel, hogy milyen színű legyen a csempe a majdani drapériához, hogy a padló találkozása a csempével egy szinten legyen és a plafon sarkán ne látszódjon, hogy egyenetlen, hogy az esztergált lábon a véső nyoma teljesen kicsiszolódjon, addig ez a fukar Isten lopkodja közülünk szeretteinket.
Valami marha elképzelés szerint, nekünk örök életünk van és még sokmindenre rá fogunk érni.
Ki gondolta volna, hogy ott azon a nyamvadt tóparton, az a pár perces beszélgetés, miközben néztük az úszkáló kacsákat, hogy milyen figurák, hogy az lesz az egyetlen örökség Tőle, az embertől?
Konokabb és szebb hitet emberben ritkán találni, mint benne.
Hajlandó lett volna fél kézzel istent és másik kezével az embert megragadni, de az ember túlságosan elfoglalt volt. Így maradt az Istennel. Pirosról szólva.

Az életnek sok furcsa vetülete van. Az egyik az, hogy lassan szégyenkezem amiatt, hogy még élek. Lelkem nyugalmának szerencséjére írhatom, hogy sosem kellett szociális segítséget igényelnem a közösből, igaz nem sokkal járultam hozzá, de a vakbél műtéten kívül nem kerültem semmibe az államnak. Mégis ott űzött ahol csak tudott. Nem is ez fáj, hanem az, hogy nálamnál fiatalabbak halnak meg. Itt vagyok nagy állat, alkatom szerint minden betegségre alkalmas, és még mindig élek bazmeg. Pedig isten tanúja füstös lelkemnek, hogy nem is ragaszkodom annyira az élethez. Az a fatalista fajta vagyok, hogy ha hívnak, megyek szó nélkül.
Meg tudom érteni azokat, akik belefáradtak az életbe. És azt hiszik, remélik, odaát majd jobb lesz. Sosem tettem fel úgy a kérdést, hogy minek vesz el isten egyik kezével és a másikkal ad, de mostanában igen megkérdőjelezem ezt. Ki az aki alkot reggel és este szétveri amit alkot? Miféle “better world”-ra gyúr ez az isten, ha a legbetterebb embereket sajnálja el a worldtól? Hogy van az, hogy isten nevében történik ma minden, és pont az istenes emberek vannak irtva? Mi a szöszt nem értek én?
Sokszor keresek egy csavart, tudom, hogy valahol van, de a sok -bár rendezett- kacatban nem találom és fogalmam sincs hol keressem. Vettem négy görgőt, mert a megrendelt tolóajtós rendszer nem jön el időben, egy hónapja mind jön. Vettem egy villany vezető fém sínt, mert annak van egy visszahajtása, amin egy görgő simán tud gördülni. Igaz, flexel hosszába el kell vágnom. Végül a görgők nem jók, kiugorhatnak a visszahajtásból. Kerestem a függőónt, ami egy spárgára van kötve, hogy majd határozzam meg a függő ajtó függőlegesét, de nem találtam sehol. Magam előtt látom, kicsit meszes, a spárga sárga. De nem tudom hova tettem el jól. Keresve az ónt, találtam négy másik görgőt, ami viszont jó. Direkt egy átlátszó flakonba tettem a görgőket, hogy lássam. És így tovább.
És akkor nem értem, minek gyűjtöm a sok szart? Végül egy anyát kötök meg cérnával, az is jó lesz a függőséget megjelölni.
Mert mi is a tovább élésnek a lényege?
A gyerek, hiába főzünk, csak csipeget, végül minden levest én pusztítok el nyolcadnapon is. A párom aszondja, ha csak ő lenne, nem is főzne, de miattunk. Nekem meg aztán tök mindegy mit eszek. Akkor ezek szerint kinek főzünk? Egy család imázsnak? Holott mindhárman három fele szaladunk, és három fele böfögünk. Mi a francnak a nagy ház? A műhely?
Amikor még Piros erőben volt, és akaratos, vasfejű, mint a székely lányok általában, a második forgácstáborban, ott kezdtem rájönni, hogy valami nem stimmel azzal az elképzelésemmel, hogy asztalos tudományom ér valamit és érdemes azt átadni bárkinek is. Piros az isten felől közelítette meg az életet, én pedig a földhöz ragadt állapotomból. Piros korán kelt, hogy tudjon imádkozni, én is korán, hogy többet tudjak dolgozni. Istennel úgyis tudtam perlekedni, hogy dolgozom. Nem értem, hogy istennek miért van szüksége külön audienciákra? Mintha valóban ráérne mindenféle hiábavaló gondolatainkra. Vagy valóban arra a dicsőítésre lenne szüksége, emlékeztetendő, hogy micsa nagy. Úgy rúgnám tökön a nyalós inast, aki csak dicsőít, de nem csiszol, hogy csak na.
De nem, ma már tisztán látom, hogy az amit csinálok, az gyakorlatilag halott buli. Halálommal nyűg minden amit itt hagyok. És nem igaz, hogy nem az én dolgom. Igenis az én dolgom. Ezért, élni szeretnék, hogy hülyeségemnek a kamatait ne a családom szenvedje majd.
Piros azt tervezte, hogy a szülői telken felépített kis házikóban fog megöregedni, valószínű mint egy apáca, egész nap az úrral társalogva. Okulva Piros esetéből, úgy érzem, ilyen luxust nem kérhet magának a ma embere, aki lassan minden második valamilyen rákkal gyógyul ki ebből a világból. Pedig ő erős volt testileg, lelkileg, az a fajta, aki kilencven évesen hajlong a kertben és kiizadva is mosolyog. Most meg azt mondják a halálán van. Én meg hitetlenül állok itt és nem értek semmit ebből az életből.
Még összeszedtem két nagy balkon ajtó termoüveget a kukából. Nem hiszek már benne, de összeszedtem. Azelőtti napon fél füllel hallom amint nevetve mondták, hogy mi legyen a lecserélt üvegekkel, mi legyen, irány a kuka, azt hittem viccelnek, nem is ajánlottam, hogy elviszem én, gondoltam kiröhögnek. Reggel látom, a két nagy még a kuka mellé van ledobva, a kotorászó öreg vigyorogva mondta, hogy a kisebbeket elvitte más. Egyetlen bűnük az üvegeknek az volt, hogy az erkélyt meszelték és meszelés után a möster spaklival kaparta le a meszet az üvegről. Állítólag megkarcolódott. Néztem, nem láttam a karcot. Most vagy hülye vagyok, vagy nem látok jól? Vagy megint mi a faszt nem értek?
Mikor Ildikóval (még) osztottuk a világ dolgait, ő mint friss spiritualista, kerek szemekkel csodálkozott e világra és nézte, amint a megtört napfény kezein végig pásztáz, egy darabig azt akartam hinni, hogy az életnek kell legyen egy globális valami szent faszsága, ami mindent egy kupola alá szervez nagy bölcsen. De asszem a tyúkjaimnak mégis igazuk volt, hogy életük nem más, mint az összekapirgált kavics és minden felkelő napnak az az értelme, hogy újabb kavicsot csipegessünk, hogy legyen mit sittoljunk.
Mert én azokat a nagy összefüggéseket vagy nem találom oktalan barom létemre, vagy azok nincsenek is.
Mégis, én azt mondom, hogy ez a karácsonyi ünnepséges hangulat azért jó találmány. Szól a dzsingezbell, a home for krisztmessz, és jónak könyvelem. Mert a kereskedelmi krisztmeszes hangulaton túl, az ember krisztmeszét nem érzem, nem tapasztalom.

Hajnali fáradságosságaimban kikevertem én is a fehér karácsonyt, ha erőm lesz rádobolni meg azzal kipöckölni a mixet, karácsonyig publikálom is. A lényeg ebben a mixben, hogy a zongora hangjait 12 sávra bontottam és úgy panorámáztam ki, mintha a zongora előtt ülnék, azaz a mélyebb hangok balra, majd jobbra, térben szólalnak meg, ahogy az igazi zongorán hallható. Igaz, hogy fél fülem be van dugulva, így inkább a műszerekre hagyatkoztam. Bár a gitárok meg a dob valószínű kiszívják ezt a panorámázott hanghatást, de kísérletnek mindenképp jó volt és elgondolkoztatóak a továbbiakban.

Az örökös dilemma

Mikor keverek a kis stúdiómban, virtuális keverőpultomon, ott van egy ilyen érzésem, hogy a dolgokat úgy csinálom, ahogy szeretem, nekem is tetszik. Kezdőként meglévőket trancsírozok, kivágok hangszereket, újakat használok, ha kedvem tartja hangsúlyokat átteszek, ritmust, tempót váltok, addig alakítom amíg nekem is tetszik.
Az asztalosságban régi dilemmám, hogy miért kell kiszenvednem minden munkámat? Mivel kiszenvedem, és személyhez kötődik, kicsikart határidőhöz, könnyen átvált érzelembe, és mivel erőm fogytán (via cukorbetegség, amit szégyenbetegségként kezelek), határát súrolja az idegességnek, mely könnyen átvált ember gyűlöletbe, mely a műhelyemben sűrű és cifra káromkodások közepette csapódik le. Ez az energia pazarlás pedig újabb energiákat szív el.
Elgondoltam már többször az elmúlt huszonévben, hogy milyen lenne, ha csak dolgozhatnék, kedvem szerint és mikor mi jut eszembe? Például ha megtetszene egy bútor ötlet és azt addig mixelném, amíg nekem kedvem van hozzá? És egy pár ilyen projekt után, próbálnám eladni azt amit csinálok?
Valószínű éhen halnék, egy új piaci területre lépnék, amit még nem ismerek. Mert most a klienseim folynak, csak hívnak, én meg nem tudom hova tenni őket, igaz, hogy az utolsó órában jönnek hozzám, kimerítve a piac minden ajánlatát, de mégsem szeretnék senkit azzal kiábrándítani, hogy nem veszem számba. De van bennem egy ilyen, hogy vajon milyen lenne ha nem kéne határidőre dolgozni, és azt ami éppen eszembe jut? Mert rengeteg tervem van, elképzelésem, de kérdés, hogy megéri e? Na ez ama régi és örökösen előjövő dilemmám.
S akkor állnak ott és gyönyörködnek egy egy munkámban, hogy ugye szép? És én nem tudok benne gyönyörködni, mert csak összecsavart fákat látok és hibákat, meg kevés profitot.
Ez nem negatív hozzáállás, hanem vágy egy más fajta asztalosságra.

Általában kiszámolom, ennyi az anyag, annyi a többi. A kliens az üzleti árakhoz képest valamiféle kalkulációt végez a fejében, mely startból nem releváns, mert teljesen más a szolgáltatás minősége. De mikor a pénzről van szó, a megrendelő nem látja előre mit rendel meg. Nem tudhatom ki az, aki hajlandó megfizetni és ki az aki nem. Azért egy egységes számolást dolgoztam ki, soványnak, kövérnek. Viszont messze nem jelenik meg a munkámban a hazaszállítás, a felcipelés a negyedikre, a falra szerelés, néha a régi bútorok elmozdítása, átköltöztetése, a lelkizéssel eltöltött félórák, sokszor a plusz munka. Nemrég egy ajtós megrendelésnél azt kérdezte a kliens, hogy mitől 1000 lej nálam egy ajtó és nem 600 mint a lerakatnál? Erre azt tudtam válaszolni, hogy nem vállalom az ajtókat. Nem kell nekem magyarázkodni, hogy mitől. Ha nem tudja, semmi értelme. És igen, személyes sértésnek vettem. Ennyire nem érteni mivel foglalkozom.
Nem értik az emberek, mert nincs meg a vizuális találkozása azzal amit kapni fog. Mikor be van szerelve az akármi, akkor csodálkozik és ámul-bámul, és az addig dolgokat fel nem fogó kliens, hirtelen megvilágosodik, hogy micsa értéket kapott semmi pénzért. Érdekes módon, a végterméket hajszál pontosan fel tudja becsülni, hogy egyébként ez mennyit ér így készen.
Igen, mert létrejött a vizuális érték, amit a megrendeléskor az ember nem tud elképzelni.
S akkor úgy néz ki, hogy felaprózom az életet, az előre kifizetett fantáziatlanságért.
Röhögtem Csabival, amikor tele autóval meg a tetején kikötött bődületes nagy szekrénnyel furikáztam a városon keresztül, hogy ilyet már csak az uttolsó gecik csinálnak, mert épeszű vállalkozók nem. Így pedig én vagyok az uttolsó geci. Volt már utolsó mohikán, szamaritánus, most már geciben is van utolsó. Je suis.
Bennem él egy ilyen elképzelés, miszerint ha elkészítem a megálmodott bútort, az vizuálisan olyan lesz, ami nemigen van a piacon. Ha beszélek róla, az emberek fejében hirtelen átpörög egy csomó bútor, mintha katalógust lapozna és azt hiszi érti. De nem érti. Arról amiről én beszélek nem érti. Mikor látják, akkor talán. A szatmári bútor volt olyan, hogy mivel rám bízták a vitrineket, beindult bennem ez az alkotói láz. És biza tetszett mindenkinek. Stílusban milyenek? Asztalos. Ennyi. Csupán a funkcióra törekedtem és hogy éppen ne legyen kocka doboz. Nem kimondottan vagyok a letisztult világkép híve, ahol minden egyenesség és arányosság filozófiába van öntve.
Álmodozok egy olyan állapotról, amikor a műhely napjaim egybe folynak, benne élek az asztalosságban, semmiféle határidőnek, elvárásnak kitéve, csak az alkotásnak áldozva.
Végül is én nem olyan bútorokban gondolkodok, amire nincs szüksége az emberiségnek. Híve vagyok annak, hogy mindennek funkciója legyen. Sőt, hétköznapi tárgyakat szeretnék fabrikálni, nem oroszlánlábas foteleket. A lényeg, hogy ne más mondja meg nekem, hogy szerdára felül három fiók, lenn két ajtó, legkésőbb délig felhordva a nyolcadikra és ha már megyek, vigyem a betonfúrót, mert lenne vagy két kép a falra akasztani. Ezt úgy, paradiddle gyakorlás helyett.
Nem. Ebből már kiöregedtem. Csinálom, mert nincs mit csináljak. Ez a nincs mit csináljak kifejezés ez inkább olyan, hogy nincs más választásom. Ildikó szerint nem vagyok elég tökös a változtatáshoz. Az is igaz, mert sosem mertem úgy vállalkozni, hogy családomat a bizonytalanságnak tegyem ki, noha az egész életem egy bizonytalanság volt, de mégis volt egy vezérfonal, amit ha követtem, nem sodortam élet halál veszélybe senkit.
Lehet, hogy tudtomon kívül, szűk látókörűségem ellenére, elégedetlenségem ellenére mégis szerencsés vagyok és rajtam múlik, hogy felviszem e szerdára a negyedikre a nyolcajtóst, és megvan az a lehetőségem, hogy felvihetem ha akarom és ezáltal működik minden. Mert ez a vállalás. Ezt állítólag jól csinálom, sűrűn dicsérnek, ha pekuniailag nem is juttatják kifejezésre, de meglehet minden másban nem lennék ilyen népszerű. Mert hiába fogok szép dolgokat alkotni, ha azokkal nem aktuális és személyhez kötött igényeket elégítek ki.

Így marad az örökös dilemma.

Dzsizelle blues

Dzsizelle blues

(a mintiai fehér asztalos nigger 
még egy lapát forgácsa
a koromra dobva)

Jól kibasztál te is velem Dzsizelle,
mint az életemben minden belle.
Ott a költői kapualjban bőgtél nekem,
még a nyakamba sem kellett borulnod.
Úgy hallgattalak,
mint az istenek legszebb kiűzött lányát.
Úgy néztél rám, mint Hulkra meg Shrekre:
zöldfülü, vigyori marhára,
bár erős és szelid, de rongyos és büdösre.
Nyikkanásnyit sem szóltam,
halk elérzékenyülés volt sóhajom,
de óh Dzsizelle, istenek lánya,
szóval: hangomra nem voltál kiváncsi.
Gizellisztikus férfi éhségedet
velem lelkileg kielégítetted,
aztán bágyadtan kihült tekintettel,
már nem is emlékeztél mit akartál.
Taknyos zsebkendődet lengetted,
a repülő hublonján keresztül,
hogy te nem fogsz többé lájkolni,

de ha eszembe jutsz, lájkoljalak én.

Igétlenek


Én már úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy semmin sem csodálkoznék. Egyszer meghatározták a hang sebességét, aztán rájöttek (beszélek az emberekről), hogy nem volt pontos a számítás, aztán rájöttek, hogy nem mindig ugyanannyi, s mind így mind jövünk rá dolgokra. Nekem volt több kutyám is és nem merem a kezemet a szívemen tartva állítani, hogy az állatok lelketlen, tudattalan lények. Legfeljebb azt, hogy többet fektettünk a hangsebesség bemérésére, mint megérteni az állatokat. A múltkor a hírekben úgy mondtak be valami állatos hírt, hogy a "lelketlenek" (marhákat importáltak keletre valami borzasztó körülmények közt). Románul mondták: "necuvantatoare", amit ha jól saccolok a bibliai "igétlenek" a megfelelő. Na ebben nem vagyok biztos, hogy kik a lelketlenek...