Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Miklici vs Atlas

Van itt időm töprengeni, nagy egyedüllétemben a műhelyemben.
Hogy a hitemből isa pur és hamu maradt. Noha fejemben dependenciaként gőzölög még némi Jézusos gondolat, de ezekkel is vitatkozom néha.
Hogy a hazaszeretetem csömörrel küszködik. Mint megannyi vízcsepp könnyeztem volt meg a “ha én zászló volnék” dalokat fiatalságomban, és mára ebből sem maradt több bennem, mint ama por és hamu.
A Politika kurvázza a Gazdaságot, a Csőcselék a cirkusz bűvöletében már kenyeret sem igényel.
Elvonulva a Nagyvilágtól, remeteként élek e csirkefarmban. Munkafázisonként megpihenve, izzadságomat menedzselve, felettébb gyanús szomjúságomat oltogatva, némi öröm is vegyül csalódottságomba. Éspedig az az én halovány örömim, hogy nem kell nekem, mint Atlasz vállaimon tartani a Világot.
Mert amint jönnek a kuncsaftok és lemondom a megrendeléseket, ugyan elköszönnek, de érzem, magukban így gondolják: na ennek is vége.
Ahogy sorra lemondanak rólam, és elengedem a szoros ragaszkodásomat a Világtartástól, kiderül, eddig sem rajtam múlott e Világ nyüzsgése. És ez okoz némi megkönnyebbülést. Megy minden nélkülem is. És az is jó, hogy eddig is ment minden nélkülem.
Emlékszem, kiskoromban egy felfordított hokedli volt Miklici világa, azaz a Miklici által az én világom. Egy kis gumibábú, gyufás katuja volt az ágya. Azzal voltam egész nap elfoglalva. Apám egyszer megjegyezte, hogy elég nagy vagyok már, ne foglalkozzak hülyeségekkel. Talán tizenkettő. Mint most a fiam.
Nem voltak hősképeim. Semmilyen képem nem volt. Éltem az én világomban.
Vágtam én komolykodó pofát, igyekeztem, de azt hiszem nem ment ez nekem. Szeretetből elnézték erőlködésemet. De egy vak hanggal nem mondta senki, hogy élned saját világodat nem bűn. Innen, hogy a saját világomban élve virtuálisan, valós bűnérzetet gerjeszt bennem.
Mese nincs, én vállaltam. Nem volt erőm ellenszegülni. Néha idegesen odaszóltam, hogy aztán tízszeres bűnbánatban hússzorosan vezekeljek. Mert tele voltam szeretettel, melyet mint a művészetet általában, kevesen értettek meg.
Ez hülye, gondolhatták magukban, ilyen olcsón dolgozik. Nosza használjuk ki.
Azt viszont észrevették, hogy egy véletlen vállveregető gesztusért csodákra voltam képes. És ezek büntetésként a derekamra, gerincemre, izmaimra és lelkemre ragadtak.
Most persze fújok és hallgatom, amint felháborodva zakatol a szívem. Hogy nem értem meg már végre, hogy eddig és ne tovább?
De, értem már. Ezért is küldöm el a megrendelőket, kik csalódva bennem mennek el. És nézem őket, kik ezek? Világpiac van. Tessék menni a jobbakhoz.
Mert itt Miklici szelleme jelent meg újra. A hokedli négy fala közt, egy gyufáskatujás ágyban. Még dala is volt ennek a Miklicinek:
Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna,
Miklici...nanna.”
A dallam ugyanaz minden verssorra, csak a hangsúly változott. Éppen ezért végtelen szakaszt lehetett elénekelni, mert mindig változott a hangsúly. Két egyforma előadásban nem lehetett hallani. Ez volt a csel az én Miklici költeményemben.
Tehát költészetem sem volt olyan egyértelmű, mint a “kimegyek én az erdőbe...”
Miklici világa szabadon barangolt a színek és felharmonikusok végtelenségében.

Csak aztán jött a mese, hogy “send me an Angel”, és a vallások szerint mindenki egy ilyen küldött angyalféle. S ebben a műhelyes hűvösségemben most igen jó konstatálni, hogy senki makrokozmoszi hivatalosság nem kért ilyenre mert a feladatot végül is nem tudtam végrehajtani. Nem én tartottam a Földet, csak magamat ékeltem be az Ég és Föld közé, gondolván szent feladatot teljesítek. Hát hogyne...míg el voltam foglalva, más vígan csipegette mellőlem a világ jóit.
De mit is gondoltam én magamról abban a nagy kiékelésben, hogy mit csinálok?
Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen szánalmas tud lenni egy életen át. Még jó, hogy nincs erre valamilyen zöld könyv, hogy elmebetegségről, de legalább lelkibetegségről tanúsítson.
Aztán tizenhárom évesen, a nagy Miklicis “semmittevésből” újabb lúzerségbe vágtam, elkezdtem elektronikázni. Összeforrasztottam egy orosz rádiót, igaz nem szólalt meg elsőre, de aztán több nap hibakeresgélés után, persze széttrancsírozva a nyomtatott áramköröket, megszólalt a rádió. Mekkora sikerélmény volt. Azelőtt egy hónappal még Mikliciztem.
Aztán még egyet összeforrasztottam. Egy román rádiót. Egy ősrégi lámpás rádiónak volt egy lemezjátszója, de csak valami szálak kandikáltak ki a lemezjátszó karjából.
Mikor az orosz rádiót bütyköltem és ötvennyolcszor végig követtem a rajzot, hogy hol cserélhettem fel egy diódát, vagy tranzisztort, rájöttem, holy válik el a rádió és az erősítés. Onnan tudtam, hogy az erősítő rész rendben van, hogy a bemenetre téve csavarhúzó végét, az ujjammal rajta, elkezdett brummogni a hangszóró.
Akkor már kezdtem olvasgatni a “Tehnium” régi kiadásait, az ószeren vettem semmi pénzekért tízesével. Ott fedeztem fel, hogy a pick up hangszedőt miként lehet felerősíteni. Ráforrasztottam a brummogóra, és némi torzítással, de szólt a lemez. Aztán mikor mindkét rádióra rákötöttem a sztereó jelet, emlékszem Máté Péter “Elmegyek” című száma forgott a lemezen, az utolsó szám az egyik felén, mert addig tökéletlenkedtem a forrasztásokkal, hirtelen beugrott a sztereó kórus hangzása.
Lenyűgözött a hangzás. A sztereó kép.
Akkor mint egy jelenés “láttam” a képet, magamban eltökéltem, na ez az én világom.
Nem lett az én világom, mert gyenge voltam.
Aztán 16 évesen elmentem dolgozni. És uálá..itt vagyok fokin ötvenbe..s kibaszottul elfáradtam. Se Miklici, se sztereó.
Hogy most elkezdtem itt sztereózni, könyvelem szorgalmasan, hogy azóta teljesen megváltozott az elektronika világa. Minden számítógép már. Ami nem rossz, de hogy ennyire lemaradtam, elgondolkodtat, hogy miről maradtam le. Mert ott maradtam, hogy brummog a difuzor, ma meg már gondolkodik a difuzor.

Jutnak ezek eszembe, mert beszélgetünk a fiammal, igaz keveset, mert már önálló világa van, és néha megoszt belőle nekem is valamiket, szóval mondja, hogy neki a legjobban az iskolában az elektronika tetszik fizika órán. Elkezdem neki mesélni, miként forrasztottam a rádiókat...egyszer azt mondja nekem, igen, de ma már nem erről szól az elektronika apa, ma modulokban kell gondolkodni.

Igen, többszörösen rájövök, hogy az életet hagyni kell a medrében. Szóljak, ha kérdeznek. Ne okoskodjak. Mert lehet, hogy szeretnek és ne éljek vissza ezekkel a szeretetekkel, lelki terheket róni bárkire is.

Játszani az Atlaszt, holott kis Miklicik lennénk legszívesebben.