Muskóczi helyét keresi


Muskóczi helyét keresi a nagyvilágban.

Már gyermekként kikívánkozott belőlem az íráshoz való kényszer.
Nem a tehetségből fakadóan, hanem a történet megírásával járó izgalomból.
Ha elolvastam egy mesét, rögtön folytatni akartam. Sőt, ha nem tetszett egy mese vége, átírtam. Elkallódtak azok az írásaim. Valószínű annyira gyermetegek voltak, hogy apám nem tartotta érdemesnek megtartani őket.
Apám egy művelt és tanult ember volt. Nyomába nem léphettem. De nem is volt célom. Ő egy más világról beszélt, ami a mi világunkban még mesének is hihetetlen volt. Hogy jó volt az iskola, szerettek járni, jók voltak a tanárok, s ilyenek. Az én időmben nem tudom, hogy jók voltak e a tanárok, de nekem nem volt jó az iskola és nem szerettem járni. Valószínű egy barbárabb ősöm genetikai képlete csöppent az enyémbe.
Nagyon szeretett minket, gyermekeit apánk, és e miatti aggodalmában elég sokszor felhozta szégyenszemre gyenge ismeret és tudás vágyunkat.
Sosem felejtem el, egyszer azt mondta, hogy tiszta szégyen, nem tudok még talán kétszáz magyar szót se. Hallgattam nagyokat, mert igaza volt. És talán ma is hallgatnék.
Szóval, nem a tehetség, nem a magyar nyelv és irodalom iránti vonzalom vagy tehetség íratja velem a napi két három oldalamat, hanem valami belső, megmagyarázhatatlan kényszer.
Erre a kényszerre rátesz egy lapáttal az is, hogy nem találok olyan irodalmat, ami lenyűgözne engem. Ja persze, olvashatnám Passuthot. De nem olvasom. Untat. Az nekem már magas, ezt belátom.
Én a minden napos történések megfigyelője vagyok. Szeretem a kézzel fogható, tanulságos történeteket. Akkor is, ha azok a sztereotípia határaiban íródnak.
Emlékszem mekkora csalódás volt nekem a „Réztábla a kapu alatt”. Mert ugye, a kamaszkorból kifele, katonaságon túl, a Jókai, Móricz és Mikszáth iskolán nevelkedve, proletár köreinkben illett az angol besztszellereseket olvasni. Így, hajtva a kor és szűk társadalmi miliőm divatjától, elolvastam pár angol írótól is ezt azt. Hát mit mondjak? Kiábrándító volt. Sosem hittem volna, hogy annyira kicsinyes és fantáziátlan is lehet egy angol író. Gyakorlatilag osztották a semmit. Legalábbis az addig olvasott magyar írókhoz képest, a Thomas Hardy, meg a A.J.Cronin, kismiskák. Mika Waltari, a finn író, na az tetszett. Nagyon szép történeteket tudott írni. A Hemingway az kifejezetten nem tetszett. Aztán mikor nézem ezt a Harry Potteres irodalomfélét és hogy mekkora filmipar lett belőle, nem tudom eldönteni, hogy futurisztikus avagy apokaliptikus jelenség tanúja vagyok?
Tehát, ha Kós Károlyt olvasok, vagy bármi mást, ami lenyűgöz, kell egy pár nap, amíg újra elkezdem leírni gondolataimat. Mélyen meghajolok szégyenemben és kussolok. De aztán ha elém jönnek ezek a gyűrűk uraságok, hirtelen fellángol bennem az írhatnék, hisz ma már senki nem ír valós, kézzel fogható történetet!
Így született meg a karikatúráimon keresztül a Muskóczi történetei elgondolás. Mert egy adott percen azt láttam rajzaimon, hogy beszélni akarnak, elmondani egy egy történetet a naiv, cinikus, esetlen megjelenésük révén.
S akkor miért ne?
Nézegetem a gyermek, illetve ifjúsági kortárs irodalom kiadványait, és valahogy úgy érzem magam, mint az a cipős menedzser, ki elmegy Afrikába és felfedezi, hogy ott mennyi cipőt el lehetne adni, hisz ott mindenki mezítláb jár!
Hogy nincs, és kéne. És nekem itt vannak a begyemben, a torkomon, a kezeimben a korszak alkotó történeteim, amikhez képest a Harry Potterek zérók.
A Harry Potterizmus az entertainment legnagyobb kamuja. Igaz, hogy csak a filmeken keresztül ismerem, mert a fiam révén mindegyiket láttam, de nekem az pont elég, hogy tudjam miről szól. Az ember csak tátott szájjal nézi a vizuális effekteket, de még annyi elégtétel sem ingerelődik a nézőben, mint mikor Jason Statham jól el agyabugyál néhány gonoszt.
A harrypotterizmus melegágya a majdani szektásodásnak. Mint a Mikulás. Hadd higgyen a gyermek valami jó és szépben, amíg kicsi, mert aztán ha megnő a realitás úgyis felébreszti. De minek hitegetni a kölyköket? Hogy fejlődjön a fantázia világuk? Miért, ha a fiúk faragnak, a lányok meg hímeznek, attól a fantázia világuk szegény maradna?
A gyermek butítás és a veszedelemtől való mű megóvása tulajdonképpen a modern kor nevelési csődje, rá kell vére mutatnunk a sebre, hogy a szülők annyira el vannak kábítva a színadta világtól, hogy unják a gyerekkel való foglalkozást. Unják, mert nem is tudják hogyan kell. Én sem tudtam. Ez az igazság. És lassan már senki nem tudja, így jelennek meg ezek a „szakmai” berkek. Ahol pszichológiailag felépítik a modern gyermeknevelést. Ennek eredménye a harrypotterista gyűrűkurazása, ami aztán folytatódik a trónok harcában. Egy olyan világképet vetítve ki, mely tele van természetes intrikával, gyűlölettel, mohósággal és ennek megoldása a varázslat, illetve a gyilok. És természetesen sosem derül ki, hogy mégis, ki és miből él? Minden csak úgy van.

Tehát nincs ami alázatra és elcsendesedésre serkentene engem, így kikívánkoznak belőlem a Muskóczi projektek.
Ez már úgy megérett bennem, mint egy munka, egy székjavítás, hogy mindenképpen meg kell csináljam.

Hogyan tovább? A megírása után, kivel, mivel adatom ki? Egyáltalán lesz e kiadó, kit érdekel majd? Ebből a szempontból nagyon szkeptikus vagyok, de valószínű elkezdek majd húzogatni szálakat itt a dévai Corvin kiadónál, ők tudtommal foglalkoznak gyermek irodalom terjesztésével is. Ha nem más, a kiadás költségeit én fogom állni, viszont akkor felmerülnek bennem komoly kételyek. Ezekről majd talán máskor írok bővebben.

A fiamnak tetszik a Muskóczi projekt, nagyon biztat. Elolvasott vagy két történetemet és azt mondta eszméletlen jók. Hogy most csak megveregette ősének a hiú vállát, ki tudja, de akkor nagyon jól csinálta, mert elhittem. Igaz, hogy nagyon akartam is hinni.
Sőt, ötletekkel állt elő a fiam, hogy csináljak kontot a Patreon oldalon, és számomra meglepő részletességgel felvázolta a lehetőségeket, hogy miféle támogatásokat lehet kieszközölni, és hogy ne kéregetés legyen, milyen juttatásokat, milyen elkötelezettségeket bevállalni fejükben, legyen szó egy eurós támogatásról, három, öt, tíz vagy akár ezer is. Hogy ne nézzem a Patreont mint egy kéregetős felület, hanem egy reklám felületként, illetve piac kutatásként kezeljem.
Szóval elgondolkodtam. Létre is hoztam egy fiókot a Patreon oldalon, de még egyelőre morális harc dúl bennem, hisz egész életemben az elvégzett munka béréért dolgoztam, sosem vártam el könyöradományt meg ilyenek, sosem folyamodtam olyan kölcsönért, amit előbb vagy utóbb nem tudtam kamatostól megadni.
Viszont az a gondolat, hogy esetleg (mondom: esetleg) lenne egy valamilyen megélhetésbarát jövedelmem mondjuk egy ilyen Patreonos cuccon keresztül, hogy akkor mihez is tudnék kezdeni ezzel a kispolgári „Mugoart” pszeudointelektuális tevékenység csoportommal, mely átfogná az asztalos tanítás, az írás, a rajz, a dizájn, a hangstúdió próbálkozásait?

Mert hogy öregedő csontjaim egyértelműen ropognak, a fizikai munkára egyre kevésbé vagyok lelkes, ezek a gondolatok egyre erősödnek bennem és eléggé kikívánkoznak.

És itt van az a rész, hogy reggelizem és lemegyek a műhelybe a napi öt órámat ledolgozni és közben ezeken agyalok.