Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Okos elektroműhely


Kifészkelte magának a helyét az elektroműhelyem. Elgondolkoztam. Mintha egy élő entitás lenne az elektroműhelyem, kikövetelte a helyét. És megkapta.
Talán egy hónapja, mióta itt jártak Emilék, akkor a stúdió kibővült egy ideiglenes térrel, amit ilyen leszerelt válaszfal elemekkel határoltam el. Komoly gondot okozott valakinek, hogy mit kezdjen azokkal a panókkal, eldobná, de akkora panókat hova dobhatna ki? A szemetesek nem viszik el. Jobban megnéztem és valamikor iroda asztalokat választottak el egymástól ezekkel az illeszthető elemekkel. Eltakarítottam én őket, és még hogy örvendtem nekik, a tulaj el nem tudta képzelni minek örvendek nekik. Hisz ezek a falak hang elnyelők is. Könnyen kezelhetők. Na ezekkel körbe határoltam a hirtelen próba termet, ami akusztikailag is bevállt. Studióilag a falak cuccként hatnak, míg a másiknak irdatlan gondot. Milyen érdekes. Ilyen, ha valami nincs a helyén.
homályos... de a lényeg látható..
Így került az ugyancsak kiszuperált íróasztal a válasz falak mögé, ideiglenesen. De közben eltelt a hónap, vagy másfél? Nem számoltam, de kezdett hozzászokni a szemem az elválasztáshoz. Történt, hogy újragondolva a dobok felvételi mikrofonozását, három új mikrofon kábelt kellett csináljak. Reggelenként a kávé mellett, facebookozás helyett megforrasztottam ezen a kiszuperált íróasztalon egy egy dugaszt. Közben eltakarítottam a szétdobált kábeleket. Így kezdett otthonosodni az elektroműhelyem. Arra az ablakra légyhálót is szereltem. Reggelente szeretem a friss, madárcsicsergéssel vegyülő levegőt beáramlani. És ezzel meg is pecsételte sorsát az elektroműhelyem. Le sem tagadhatom, hogy organikusan alakulok az adódó helyzetekhez.
Az asztal története az, hogy csúnya. És főképpen a fiókok használhatatlanok. Madárszaros volt, mikor elhoztam. Letakarítottam volt, de annak lassan két éve. A fiókokat én sem tudtam használni. De egyik ilyen facebooktalan reggel kirángatom az egyiket, finoman azért, ne törjek el valamit, és látom az előlapok csavarral vannak rögzítve. Meglazítom őket, az előlap a helyére csúszik és újra szorítom a csavarokat. Láss csudát, úgy működnek a fiókok, hogy újkorukban sem. Hászepersze, jöttem rá, amikor húzták ki őket, valszeg tele voltak, idővel kimozdultak a helyéről a lapok és beszorították a fiókokat. Meg aztán sokan nem tudják, hogy ezek az íróasztalok is olyanok mint a finnyás hölgyek, szépen kell velük bánni. Sőt, valamivel jobbak azért, mert a finnyás hölgyekkel szemben ezek a fiókok hálásabbak, ha szépen bánnak velük.
két év szünet után....
Na ez forradalom, ujjongtam, mert teljesen átrajzolja az elektro műhely körüli dolgokat, a fiókokba jól lehet pakolni.
És akkor így már adja is a végleges falak irányát és helyét, és meg kellett hagyjam, okosan kiharcolta magának a helyét az elektro műhelyem. És közvetve pedig a stúdió próbaterem helyét is körvonalazta, kialakítván a helyiségek közti folyosót, amelyet leválaszva a hasznos felületről, a fűtendő helyeket is optimizálta. Így 25%-ot a térből nem kell fűteni. Plusz ez a folyosó megoldja az intimitását minden helynek, illetve a műhely és lakás művészbejáró részlegét is, ahol több szatyor előkészített vízmelegítő tüzelőt szoktam tárolni. Mert azt is olyankor szoktam vágni, hasítani, amikor több hulladék keletkezik, olyankor akár tucatnyi szatyrot is megtöltök.
Közben teszek veszek és leltározom, hogy fel vagyok gyűlve mindenféle kacattal. Négy billentyűzet, egy darab pentium egyes, kis Acer laptop, régi nyomtató, kinek adhatnám, persze szimbolikus összegért? Mert két dolgot fogadtam meg: Fűrészport nem adok többet ingyéé, és ezentúl, ha valaki nem viszi előre az én dolgaimat is, nem teszek én se neki előre semmit. Mert hogy, hogy nem, de ezek a szocpol dolgaimban mindig úgy alakulok, hogy az húzza az orrát, akin segítek. És mint egy free konyhára bemenő éhenkórász, kommentálja a menüt. Szegénynek adni megint nem ér, mert az legtöbb fél órán belül egy deci pálinkára konvertálja. Ebből nekem rengeteg tapasztalatom van. Sajnos ezeknek se hal nem kell, se halászni megtanulni, nekik a deci kell. Jó, mondja az ember, segít egy gyermeken. De fájdalom, sajnos az se különb. Nem decire adja, hanem mittom mire, de nem a blogját fogja írni a kis laptopon, mivel a nemtommilyen játék nem fut rajta, egy szál cigiért képes túladni rajta.
Facebook. Kérem szépen. A facebook nem ingyenes. A facebook ingyenes azoknak, akik tátják rajta a szájukat és eszik a gördülő reklámokat. De annak aki adminisztrál egy oldalt, azzal a céllal, hogy dolgait, gondolatait terjessze, kiderül, hogy a lájkolók számára sem jelennek meg a tartalmak, ha az oldalért nem fizet. Viszont, nekem, mint tátottszájú böngészőnek ömlik a sok kéretlen, fizetett tartalom, és utána keresve, az általam lájkolt oldalak frissítései nem jelennek meg. Hiába állítom a friss hírekre, azok nem jelennek meg. Figyeli szokásaimat a facebook, mint a google, és “ennem “ad ahogy “ő” gondolja. A megoldás nem a törlés, hanem a kevesebb használata. Erre vezettem be az elektroműhelyt, mint reggeli intellektuális éhség pótlására.
Közben megokosodtam. Már a tavasszal vettem egy okos telefont, utolsóként a faluban, kicsit viszolyogtam tőle, de már nagyon kellett az új telefon. Pár hónap használat után egészen belejöttem. Imádom. Gps-re és zenére használom. Netes rádiókat böngészek, irdatlan jó zenékkel, reklámok nélkül. Mentem is hűségesen őket, mindig is imádtam a zenéket felvenni, szortírozni és hangulathoz igazodva hallgatni. Kommunikálni keveset tudok vele, mert nincs kivel és mit. Ez a facebookos életiskolás oldal is kezdi adni formáját, alakul az egyprofilú társaság arculata, ugyanazon kategóriájú, politikai meggyőződésű, világnézetű emberek sokadalma, akik rögtön rávetik magukat az ellen véleményre, ezért nem is kommentelek, de lassan már nem is olvasom őket. Unom már ezeket a mű spirituális ébredőket, akik átutazzák a már törvényszerű tipikus ébredés útvonalukat és évekre leköti őket ennek színes és zagyva aurája. De ez a tapasztalat hiányos, klimatizált íródeákok folytonos megvilágosodása nekem már fárasztó. És nem akarok tiszteletlen lenni, de nevetséges is.
Érdekes megfigyelésem, hogy csokorban hullanak le rólam a barátságok, azt hiszem, olyan vagyok mint egy unalmas öreg malom, aki lassan, zörögve és darabosan őröl, míg a piac hemzseg a finomabbnál finomabb lisztet őrlő zenélő gépecskéktől. Ez ellen nincs mit tennem, de nem is akarok. Alázatos csendemben, mint egy ócskavasra jelölt öreg gép tűröm az eső savas cseppjeit és a madarak szarpöttyeit a fészer oldalában.

Így az okos elektroműhelyről.

Mostanság

Mostanság érzem, ahogy az élet változik körülöttem. Nehezen fogom fel, hogy ötvenen túl hiába gondolkodom fiatalosan az életről. Az ötven alatti generációk egyértelműen nem velem gondolják a bármilyen jövőt. Ahogy Mollináry Gizella (egy darabig még idézek belőle) írta: fiatalon az ember azt hiszi mire felnő, az ember kitalál valamit és nem hal meg. Na nekem mostanában ez az elmúlásos dolog egyre tisztul. Arról többször írtam, hogy nem félek a haláltól. Sem attól, hogy Teremtővel szembesülök, sem attól, ha az ibolyák gyökerei lesznek nekem az örökkévalóság. Nincsenek örökkévaló elvárásaim.
Az fáj egy kicsit, hogy a nálam fiatalabbak lemondanak rólam. Hadd az öreg faszt. Nem látod, neki délben pihenni kell, nem bírja a ritmust. Meghízott mint a állat, fogai kihulltak. Az is groteszk, fekete humor, ahogy végig megyek hússzor napjában a műhelyen. A mindennel tele, de egyben üres hangár mintha gúnyolódna velem, látod, te is milyen hülye voltál, nem műhelyért kellett volna életedben imádkozz, most aztán adott az isten neked műhelyt, hogy rohadj bele mindenestől. Műhely kellett neked? Na adott az isten műhelyt neked!
Így van. Ezt belátom. Talán hibáztam. Nem műhelyt kellett volna kérnem. Hanem mást. És több időt kellett volna szenteljek magamra.
Néztem a jutubon, ahogy egy dobos pacák egy hatalmas tükörben nézte magát amint dobol, és szemmel láthatóan tetszett magának, önelégült pofát vágott hozzá. Valahogy így kellett volna én is nézzem örökké magam a tükörben, s akkor láttam volna, hogy a munka káros az ember egészségére.
Úgyhogy elbasztam. A székely gerendákat basz el, én életeket. Ez se semmi azért.
Néha elmegyek egy nyugdíjas klub előtt, délután már gyűlnek oda, sakkoznak késő estig. Elnéztem, talán ott a helyem. Persze, hetyke fiatalon a hatvanasak klubjában. Innám a sört, és hosszasan nézném a sakktáblát. Nehéz a mozgásom, de kétlem, hogy képes lennék órák hosszat sakkozni. Egy rövid játszmát nem tudtam életemben lejátszani. Nincs kitartásom hozzá és bármi, ami valaki vagy valami ellen történik, nem tudom csinálni. Ahogy mondtam, arra voltam szetálva, hogy környezetemet kiszolgáljam. Sikerül is, mert kurvára lerohasztanak engem. Szüntelen adok, pedig már rúgnak belém, annyira irritálja a mindenkit adakozóságom, belém unnak. De ők nem is tudják, hogy lelkemben mekkora harcot vívok, hogy csak egy picit is gyűlöljek már, a javamra az isten szerelmére! Mindig eldöntöm, nem adok többet. Vége, kész, én leszek a geci. És láss csudát, ebben a halálos magányomban mindig megtalál valaki, igaz addig az aktusig, amíg tart az adakozás.
Van itt egy kóbor kutya, kölykei lehetnek valahol. Lejárt kekszeket adok neki, patikából kiszuperált, lejárt tejporokat hígítok vízben neki. Amíg ezeket elfogyassza, bánatosan néz, de aztán ő is elhúz vackába. Kéne haragudnom rá, de nem tudok. Kölykei majd hálából össze fogják piszkítani az udvart, ugatni az éjszakát. De sajnálom őket, mert korán elpucolnak. Annyi kóbor kutya után fertőzött a hely, esélyük sincs ezeknek túlélni oltás nélkül. Tudom milyen kínosan halnak meg. Ezért nem tartok kutyát, mert nem viselem a szenvedésüket. Ha oltanám is a kutyámat, ezek a kóbor kutyák megnyuvasztanák. De nem tudom lelőni őket. Se mérgezni. Sajnálom a letaposott csigákat. Nem tudom mindegyiket kikerülni.
Szóval, mondanám egy magamfajtának, jer húzzunk el még egy bleúzt, de nézne rám, mintha hibbant lennék. Pedig megmutatnám mit pengessen orra vére eleredtéig a bazzgitáron. Nem nehéz. Nem a technika a lényeg, hanem az érzés. Mi olyan nehéz? Tádám-tádám.
Ja. Mégis, a legyeket gyűlölöm. Rajtuk verem el a világba vetett összes reményeim meghiúsulásait. Mekkora kurva nagy ez a világ, benépesítik a levegőt is, röptükben veszekednek is, dugnak is, meg izzadt fejemre szálnak disznólkodni. Nem borzalom? Ezt az egyet nem fogadom el! Halál rájuk. Spirituális exkolléganőm meg is jegyezte, még nem látott embert ennyire vehemensen gyűlölni a legyeket. Persze, mondtam neki, mert városon élsz, ahol repülőből permeteznek a legyek s szúnyogok ellen. De ezt láttam, hogy nem ért a spirituszáig, elakadt az én bűnömnél. Az egyetlen kibaszott bűnömnél, és azt is nem kipécézte? Hogy lehetnék pozitívabb. Én nem vagyok pozitív? Ki az isten a pozitív, ha nem én? Aki másokért képes meghalni, de magamagáért tükörbe nézni se?
Végül is jól van minden. A neheze kezd lejárni. Van abban is jó, hogy basznak rám, legalább majd nem siratnak. Azt mondják majd, hadd a faszba, egy frusztrált fasz volt.
És nincs ez jól? Dehogynem.
Rákaptam a szintire. Egy nap felfedeztem, hogy a keverőpultom mellett letakarva régi törölközővel, ott a zsírúj szintim. Persze, zongorista páromra várt, de azt hiszem két év várakozás elég, hogy kiderüljön az a szándék, amit tulajdonképpen már előre kimondott, hogy véletlenül se maradjon homályban, miszerint: többet nem. Igaz is, a szinti nem zongora, hiába dinamikus a billentyűzet, de az angol mekánikás híres zongora is 15 éve érintetlen. Nincs már még 15 év türelmem, élettel való packázás lenne ilyenbe vállalkozni, ezért bekapcsoltam és kütyültem rajta. És megszólalt az agyamban életem szimfóniája, mely valahogy olyan, mint a Csabi fütty zenélése. Érthetetlen, de szívből jön, és ha más nem, de az kiérzik.
Meg az is megfutott az agyamban, hogy mi lenne, ha bevezetném a halk dobolást? Mindenki súlyokat emel, hogy jó nagyokat üthessen a bőrökre, tányérokra, mi lenne, ha én halkan dobolnék? Fiatalon meg voltam győződve, hogy metál dobos leszek. Talán lehettem volna, de nem vagyok már fiatal és az a vonat elment. A doboknak halkan is szép a hangjuk. Egy emberi énekhang is dúdolva milyen szép tud lenni, a visítós népzene engem egyszerűen ki tud kergetni a világból, és akkor se fogom szeretni, ha nyolc árpádsávon is fut az az éneklés.
Bilik meg kongák kizárt, a latinos verésektől megint hidegrázást kapok. De a finom jazz hangzásból kölcsönözve, próbáltam pár ritmust, nekem tetszik. Milyen zenére is menne? Ki tudja? Talán felvéve, bekeverve bármihez. Nem biztos, hogy a gépfegyver hangzás az isten a zenében sem. Mikor Emilékkel próbáltunk, egy idő után mintha nem lett volna elég a néhány száz watt, egyre feljebb licitáltatott a hangerő. Ment volna ez huszonévesen, de most nincs benne öröm. Mikor átkevertem Balázs Fecó Érints meg nótáját, doboltam rá egy próbát, a finomabb megközelítés hozta nekem és belém az érzelmi többletet, nem éreztem hiányát a keménykedésnek. Több lélekwattot szeretnék, nem áramit.
De kinek van ehhez türelme? Fiatalnak még nincs, öregnek már nincs.

Na így ezekről a dolgokról.

Fogpiszkálóból rönk

Már egy hónapja ragasztok mindenféle tölgyfa fadarabkát. A székely mondással ellentétben dolgozom, ő rönkből fogpiszkálót csinál, ha el nem rontja, én fogpiszkálókból rönköt ragasztok, és nincs hogy elrontsam.
 Az úgy alakult, hogy elérkezett az egyik hitelezőmmel szemben az utolsó kamat törlesztés. Története van ennek, de most nem részletezem. Kiegyeztünk, hogy annyi éve mind dolgozok kamatba, kértem legyen elég, nem bírom, ezt még megcsinálom oszt kész. Közben nagyobb tételben elkezdtük magát a tőkét törleszteni. Innen, hogy idén nincs se tenger, se egyéb, sőt egyre nézegetem az első dobomat, de egyelőre csak nézegetem. Elvileg az szent dolog, de ha baj van beöntjük ágyúba. Egyértelmű.
Négy tölgyfa ajtót kell készítsek jó széles tokozatokkal. Régi házba. Tölgyfa anyag persze nemá. Viszont felmérve minden rejtett, elfelejtett zugot a műhelyben, temérdek tölgyfa darabkára leltem félretéve, hogy majd jó lesz valamire. Kicsit hitetlenkedve figyeltem hátsó gondolatomra, miszerint ezeket összeragasztva kihozom az ajtókat. Mert baromi munka ennyi apróságot előkészíteni, ragasztani hogy használható nagy anyagokat nyerjek. De a szükség nagy úr. Bármennyit variáltam, spekuláltam, hogy mégis egyszerűbb venni új anyagot, de szembe kellett nézzek két húsba vágó valóságba: nem lehet megbízható száraz tölgyfát venni, és ha lenne is, nincs rá anyagi fedezet.
Mint az életem minden állomásán, most is két út állt előttem, de egyértelműen azon kellett tovább menjek, amely adott volt: ragasztani. Amivel nincs bajom, de ez azt jelentette, hogy még egy hónapra nem vehetek fel pénzes munkát.
Nehéz volt az első két hét. Mentálisan kellett legyőzzem magam, hogy igenis lesz értelme ennek a babrálásnak, és folyton számoltam, hogy de így sem lesz elég a fa.
Addig köpültem a tejet, míg megkeményedett. Letelt a hónap becsületesen, és az anyag is elég lett. Ami vigasztal, hogy ha most nem használom el ezeket a maradék tölgyeket, akkor valószínű télen a kazánba ment volna, mert volt egy ilyen megközelítésem is, hogy ha nem most, akkor valószínű soha. Ugyanaz a meglátás kategóriám ez is, mint a munkás méltó a maga bérére, illetve egy földet ha nem művel meg a tulajdonosa, nem érdemli meg.
Több rendben történt a ragasztás. A nagy anyagokból mentem visszafele a kicsikhez. A végén már centis lapokat is ragasztottam, majd szeleteltem továbbá, gyalultam, újra ragasztottam. Kínai türelem kellett hozzá, nem volt látszata, teltek a napok, de végül meglett. Összeszámolva, ha ezt a mennyiséget gyárban veszem meg, üti az 1000 eurót. Ami nem volt meg. A felhasznált anyagok legtöbbje hulladék kategória volt, épeszű asztalos nem használta volna fel több mint negyedét ragasztásra belőle. De én ha elindulok egy úton, megyek, ha veszítek is. De most nem veszítettem. Minden babraság ellenére. Sőt, elgondolkodtató annak is a gondolata, ha nagyobb gyártól tűzifa minőségű hulladékot vennék, kizárólag tölgy hulladékot, és sikerülne értékesítenem a ragasztott elemeket, kijönne a munkadíjam és az újrahasznosítás terén is teremtek értéket. Ha csak ezt a hónapot veszem, fél köbméter ragasztott, feldolgozott végterméket állítottam elő, ami fűrész árúban legkevesebb egy köbméterben kell számolni. Élő fában legalább 1,4 köbmétert, a pontosság igénye nélkül egy 30 cm átmérőjű magas tölgyfát jelent. Ezt miattam nem kellett kivágni ebben a hónapban.
Ragasztás közben sok mindenen elmélkedtem.

Olvasva Mollináry Gizella életét regényes sorozatában, elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nő írótól nemigen olvastam, pár blogon kívül. De a blogokat nem lehet beszámítani, mert ott nem íródnak meg olyan belső lelki tépelődések, mit egy regény meg tud magának engedni. Gizella nagyon mélyen magába hajol és rengeteg dolgot kipakol. Nekem nem volna bátorságom ennyire nyitottnak és őszintének lenni, habár az is igaz, hogy értéke csak ennek van. Gizellát olvasva rájövök, hogy a nők teljesen másképp nézik a férfiakat. Semmi sincs bennük abból, amit Jókai és társai romantikus világképeikkel illusztrálni igyekeztek. Ha nagyon vadul kéne fogalmazzak, ahogyan Gizella teszi, a férfiak tiszta hiába írnak szerelmes verseket, csupán röhögtetik magukat velük, messze nem váltja ki a nőkben azokat az érzelmeket, amikre reménykednek a sült bolond íróik. Ebből a szögből nézve a magamfajta könnyen szerelmesedőket, most nagyon szánalmas figuráknak tekintem. Ezeket az érzelmeket még versbe is foglalni? Hogy a piedesztálra istenített nő meg leplezett gúnnyal arcon simogasson (legjobb esetben) mint egy hülye gyereket? És tényleg. A férfi az erő, a keménység, ezt is várja el tőle egy nő (eleve ellentmond a feminista mozgalomnak), hogy ez a balfasz elkezd verselni is? Meghiszem, hogy undorító. Így már nekem is tiszta a kép. De mint globalizált, elpuhult nyimnyám fajzata, nem akarom szégyellni érzelmeimet, akkor se ha soha nem volt és nem lesz trendi egy nőnek a szerelmi vallomás. A vesztes nem én vagyok, hanem az aki képtelen fogadni. És egyezzünk ki, manapság a nők sem valami nők, nemigen ingerelnek versre, a fajfenntartási ösztönük sem annyira erős, ha bakot keresnek, a saját biztonságuk van előtérben, nem a családé, netán több gyerekkel.
Van azért alapja annak, hogy a férfiak kevésbé kommunikatívak a nőkkel, esetleg durvábbak, mert Gizella is elsőre visszautasítja a közeledőt, pedig epekedik a pasas után, az meg ráérezvén, hogy játszik vele a csaj, ügyes bajos dolgaira hivatkozva elmarad. Világos, egy férfi ha egyszer mondd valamit, azt nem azért mondja hogy feszt pattogtassák. Valószínű lehetett egy kor, amikor egy férfi karakánságból egy életre visszalépett egy szeszélyes visszautasítás után. Ma ezek a karakánok nincsenek. Ma földön csúszik egy nő kegyeiért a pasas, ezért van az, hogy a nők úgymond nyeregből szólnak oda, esetleg rúgnak az emberbe. Mert unják, hogy nem kell harcolni. És tényleg, undorító a ma férfiának a nő kegyei utáni esdeklés.
ingyé nem adom többet. megdógoztam érte.
Egy mai Gizella teljesen másképp élné meg ezt a dolgot, nem lesné minden percben, hátha mégis befordul a sarkon a drága, mert tudja, hogy buzijelölt pipogyájának idő kérdése a csúszómászósága. És elhiszem, hogy értékét veszti így minden érzelem. A nőnek úgy látszik akkor egészséges, ha örökké kell félnie valamitől, ha epekednie kell valakiért, ha csak ott van az a valaki, unalmassá válik. A férfinek sem jó, hogy gyerekként kezeljék, nem tudja vissza adni, szeretni a társas gondoskodást, szerelmet.
Na mert olvasom a feminista oldalakon, hogy megunták már a sok unalmas férjet, akik hidegek velük szembe x házassági év után. Talán ott lehet elásva a dolog, hogy a férfi nem szeret egy dolgot többször kérni, mondani. Nem szereti, ha szívatják. S akkor visszalép. Nem mamlaszság miatt, hanem pontosan azért, mert nem mamlasz.
Hová lett a női kedvesség? Cicaság? Odabújás? Dorombolás? Ehelyett van egy örökké elfoglalt fehérnép, spirituálisan tudathasadásos, mindent el akar intézni férje helyett, gyakorlatilag kiszorítván bőréből azt. Vadbaromnak kell lennie az embernek ezt nem észrevenni. Ilyen nőt nem is kívánhat magának az ember fia.
Na de ez csak egy ilyen ragasztásos eszmélés volt.
Egyéb gondolatok is megjárták fejemet, lelkemet. Például mindenki szajkolja az alulról építkezést, hogy az új, a megvilágosodott társadalom alulról kell építkeznie, mert az aktuál politika vezérlésű világra nem lehet számítani. Érdekes csoportra találtam, “Az életiskola ahol nincsen diploma csoport” címmel a facebookon. Nincsenek túl nagy elvárásaim vele szemben, mert félek előbb utóbb kibújik a szög a zsákból, vagy adott politikai szimpatizánsokat takar, vagy vallásos örülteket a csoport, de mindenek előtt megadom az esélyt, hogy felfedje magát. Ha őszinte benne a keresés, mindenki nyer vele. Na ebben a csoportban egy Tibor nevű korombeli srác a vezérfonal, érdemes megnézni a vele készült filmjeit, meghallgatni gondolatait. Jók. Kifejezetten jók.
Itt is említésre kerül az önállóság, az alulról építkezés, öko meg ilyenek, állítólag a srácnál élőben meg lehet tapasztalni milyen ez a dolog. Igaz nem derült ki számomra eddig, hogy miből él, hisz ha jól értettem a 400 négyzetméteres kertjéből a napi szükséglete a családnak kijön, de a többihez a pénz honnan, nem derül ki. Pedig ez kulcskérdése minden elvonulós életformának, bármilyen legyen az. A szerzetesek segélyekből, adományokból élnek. De miből egy magát ellátó öko kertész? Olyat látni, hogy fél hektáros zöldségtermesztő család reggeltől estig kicsitől a nagyig izzadnak a melegházakban és éppen hogy kijönnek, de szerencsére van két nyugdíj, amire számíthatnak, de sosem jöttem rá, az ilyen laza világnézők miből élnek meg?
Mert például ajánlottam alapítványnak, hogy felajánlom csarnokom nagyobb részét, csináljunk egy népi műhelyt. Ne fizessenek bért érte, legyen olyan mint egy államosított ingatlan, a nép javára, és hozzunk létre közösen érdekeltségeket, munkahelyeket, nyugdíj fejében jövök a szakértelmemmel. Továbbra is hajlandó vagyok ilyen projektre.
De elgondoltam ezt az új tehenész gyereket. Elnéztem ahogy végzi dolgát. Szép szál legény, kis csetlő botló feleségével, de mikor mosolyog Angelina Jolie eláshatja magát. Látom, érzem a srácban a feszültséget, hogy ő niggerszámba van véve. Elgondoltam, mi lenne, ha volna egy ilyen nemzeti alap, amely azt mondja, hogy ennek a fiúnak adunk egy telket, tíz tehenet, és folyamatosan forgótőkét (nem európai eurómilliókra gondolok) amíg talpra nem áll? Szerintem egy komoly és elégedett gazda lenne, saját birtokán, saját országában. Ez lenne az alulról építkezés. Ahogy most van, hogy fizetés napján gyakorlatilag kifizeti múlthavi költségeit, soha nem lesz önálló tehenész.
Kéne egy nemzeti program, egy hátszél, ahogy mondom mostanság, hogy átvenni attól a földet aki nem műveli és hozzá segíteni azt, aki megbecsülné. Annyi hülye program van, első ház program, autó roncs program, villany autó program, fűtés program, rengeteg szökőkút program, ezeket át kellene kanalizálni a vállalkozás programba.
Elgondoltam, mekkora hiábavalóság, egy meglévő ingatlan ahányszor gazdát cserél, annyiszor életek zabálódnak fel, harminc negyven évekre lekötődnek emberek, családok. Minek? Az a hely nem megy sehova. Nemzeti értékké kéne tenni. Biztos lennének tárgyalási eszközök főleg az elhanyagolt ingatlanok, földek tulajdonosaival szemben.
Na mindegy.... legalább ehhez egy épkézláb fórumot ha találnék, de sajnos nincs. Az olyan oldalaktól, mint “Erdély autonómiája...” témájúak, rosszul vagyok, más se folyik bennük, mint Orbán istenítése és a borzalmas migránsok európai leigázása (és persze szűz Mária). Ilyen közegben kizárt bármiféle párbeszéd.

Na lassan nekifogtam az ajtókat alakítani a ragasztott fogpiszkálókból.

Esteledzik

Esteledik

Csillapodik már az est,
Ernyedten dől el a test.
A madarak már nem nekem csipognak,
De vajon te hallod szerelmes hangjukat?
Nincs igazán mit adjak, lassan kiderül mi s ki voltam,
Némi kamatot még adok, aztán elpucoltam.
Egy darabig azt hittem itt a mennyország,
De aztán rájöttem, nincs más világ.
Azt hittem a világ te vagy,
S mi ketten a mennyország.
De egyikünk sem több,
Mint láncszem a komposztban.


Tákol az azstalos

Elaborált kocaillesztés. De jó.
Így születik a fityfiritty.
Helyén van minden.
Festésre kész.
Felvilágosult csajok.
Helyükön a csajok.
Menetes csavaros megvilágosodás.
Amikor az elméletet a gyakorlat igazolja.
Amikor az eladó azt írja: no shipping in your country.
Beshippingolom magam.

Everybody migrál & honey

Tudom, hogy unja már mindenki a migránsozást, ezen írásom fölött is elfut majd sok olvasóm tekintete, azért is tisztáztam már a címével, hogy kedveseimnek ne kelljen végigszenvedni olvasmányomat, kisimult homlokkal, mosolygós arccal mehessenek odébb, problémamentes világukba.
Igenis érdekel ez a téma engem. Nem annyira az a része, ahol a “mocskos” migránst démonizálják, hanem az a része, ami ránk, rám vonatkozik. Mert azzal, hogy a költöző népeket gyűlölöm, az én problémám nem oldódik meg.
A világ mozgolódása nem szűnik meg sem a Sorosok kinyírásával, sem a több rendű szöges kerítésekkel. Mert a probléma lényege a mi portánkon van. A dolognak ez a része érdekel engem inkább.



Megfigyeltem azt a világtérképet, ahol kimutatják a legfőbb toxikumot termelő országokat. Nem lepett meg, de elgondolkodtatott, hogy Kína a legnagyobb mértékben mérgezi a Földet. Mégsem mondhatom, hogy a mocskos kínaiak, mert minden áldott nap én is hozzájárulok eme térkép rajzolatához. Veszem a kínai terméket. A Világ összes népei veszik a kínai termékeket, nem törődnek azzal, hogy mi van Kínában.
Így van ez a migrációs dologgal is. Hogy onnan jönnek, ahonnan jönnek, az az én hozzájárulásom révén is történik. Használom a kőolajat, az érceket, a fákat, amiket ott polgárháborúk árán is kitermeltetek, természetesen húgypénzért.
És miért? Egy olcsón megszerzett jólét önámítása reményében.
Erre rájön az is, hogy az itthoni földemet nem tisztelem többé, undorral nézem elvadult földemet, kesergek azon, hogy nem rentábilis.
A többi az mind részletkérdés. És idő kérdése az akciók, reakciók következményei.
Elvakult, már beteges be nem ismerésünk pedig egyszerűen távol tart minket a megoldástól.
Csak egy konkrét példát hozzak fel, a lefotózott mézes székely bácsiról, mely futótűzként terjed a facebookon, hogy boldog, de fáj a szíve. Nagyjából minden hozzászóló úgy véli, hogy azért fáj a szíve, mert nem útlevéllel mehet Bukarestbe, azaz Székelyföld nem önálló ország. Mint önálló termelő, gazda, hogy úgy mondjam, én teljesen másban látom az ő szívfájdalmát, mint a zöm. Egyszerűen következtetek, hogy mivel a mézes bódéja mellett nem láttam fiatal mézest, akinek ugyanúgy szív bajai lennének útleveles problémák kapcsán, arra jutottam, hogy az öregnek azért fáj a szíve, mert nem viszi senki tovább a mézes bizniszt.
Azért fontos a problémákat a gyökerükben kezelni, mert a kettő: családi vállalkozás, illetve államforma, nem ugyanaz. A családi vállalkozás helyhez kötött, embereket, családokat, közösségeket köt össze, az államforma mit sem ér ezek nélkül. Ez a modern ember önámítása, hogy egyszer legyen ház, autó, aztán jöhet a család, illetve legyen szép államunk, aztán meglátjuk a néppel mi lesz.
Kiölték vagy se, de tény, hogy elvesztettük a közösséghez szükséges készségünket. Alapítványok, pályázatra eligibilis szervezetek arra tanítanak minket, hogy a közösség múltbeli dicsőséges jövője az egyik vagy másik halófélben levő történelmi egyház istápolásával jönne létre, utalván arra, hogy egyszer legyen egy jó öreg magyar mentalitás. Aztán arra mint maszületett bárányok besétálunk hozsannázva tiszta magyarságunkat mint megannyi keresztség felvévén. Csinálván mit is? Kínai ádidászban, szír kőolajjal, brazil autóban, németben török vendéglőben alagsori mosogató állásból finanszírozva?
Hazugságok sorozatával részegítjük saját magunkat. Tudjuk, hogy kamu minden, de iszunk és részegedünk.
Lehet e hibáztatni a fiatalt, aki nem lát a mézes bizniszben jövőt? Vagy az asztalos műhelyben sem lát senki jövőt? Úgy, hogy itt van inggyé... csak jöjjetek? Nem merném nagy pofával őket se hibáztatni, noha gyomromban ég valami, hogy azért amit ott kint elvisel, itthon is megkapná érte. Valószínű valamit mi vétettünk el, valamire nem figyeltünk oda ebben a globalizálódásban. De megannyi okos ember, még senki nem jött valami épkézláb projekttel. Csak nekem jár a szám már ide s tova húsz éve, hogy az erdélyi magyar kisipar egyetlen mentő öve az üzletház lánc lenne. Azóta dollár milliárdok úsztak el templom tornyok javítására, egyéb haszontalan semmiségekre, ami nem csoda, hisz ha inkompetens, fantáziátlan politikusainkra, egyházfőinkre tekintek, semmi jóra nem számíthatok se én, se bármelyik becsületes kétkezi vállalkozó ezen a földön. Húsz éve vágnák ereiket a Metrók s ilyenek a mi üzletházaink mellett. De ehelyett vágtuk mi. Lassan elcsorgattuk valamire való vérünket.
Teljesen ésszerű, normális, pragmatikus cselekedet egy eurós plusz órabérért ingázni Olaszország és Anglia között. Ez a mai vallás. A szerelemből kötött házasságok nem viselik az idő lélek éhségét, a sokszínűség, a ragyogás hamis képet festenek a boldogságról, beteljesülésről, ehhez hozzá nem szokott gyermeklelkünk nem tud felnőni. El van bűvölve. És bezabálva. És nem ébredünk. Nem cselekszünk. Le vagyunk bénulva. Ez nem a Sorosok, nem a migránsok hibája, hanem a miénk.
Én most is azt mondom, hogy a honi termelőknek üzletházakat kéne létrehozni. Ha nincs erről elképzelés, hogyan, megmondom én. Magától beszél a mézes bácsi képe. Ott van Erdély vállalkozása, a poros úton egy tákolt bódéban, elárusítóként egy fájós szívű bácsival.
Meg vagyok teljesen győződve, hogy ez hozná a nemzeti ébredést, a fiatalok hazaköltözését, és az idegenek távol tartását.
Ha fogyunk, nincs az a hadsereg, világbéke s kutyafasza ami megóv majd minket az egyébként organikus migrációtól. Jönnek majd idegenek, akiknek ez a szívfájós állapotunk is többet ér nekik mint nekünk.
A többi az mind mese.



Kijelentkezés

Kijelentkezés


Elsöpört mindent
a mindent elsöprő szerelem.
Megint becsapott
a szív. Dobbanása
csak a kor ütemére
döngött nagyot.
Mélyet puffogott,
nagy attackkal,
mesterséges reverbbel.
A vágy tükrében,
a reményt véltem üzenni,
de szomjas lelkemnek
csak a délibáb rezgett.
Megint.
Kiégtem,
adni többet nincs mit.
Egyelőre kijelentkezem
a szerelemből.