Kőfaragó druzsba

Még munka közben is elmerengek a világ s az ember dolgain, de ha hosszú útnak indulok megpakolt autóval, ott aztán bőven van mit merengeni. Ha beszélgető partnerem is van, akkor duplán merengek, mert ahogy ürítem a felgyülemlett merengést, töltődök újakkal, mint a közlekedő edényekben a víz.
Az Ég és a Föld úgy nyílt meg előttem, hogy kerestem azt az Atlanti óceánt, kellett nekem a szárazföld rajzolata, ahol Európa Afrikára néz. Siettem, és ez a könyv került kézhez leghamarabb: “az Ég és Föld”, egy fiatalok nyelvére írt és illusztrált keménykötésű, jó vastag könyv. Olyan hatvanasbeli kiadás. Na onnan szépen kikerestem az Atlanti óceánt és lombfűrésszel kikanyarítottam egy stilizált partvonalat. Meglett a logó egyik háttéreleme. De aztán valamiért az olvasó terembe vittem a könyvet, mert lapozgatva megütötte a szemem valami abban a könyvben. Szép képei voltak, gondoltam majd ezt megnézem, most, hogy Ady egyik vékonyabb novellás kötetét kiolvastam.
S akkor szépen olvasgattam ebből az Ég és Föld című könyvből, amit gyermek nyelvre fordítottak, azaz nekem. Olyan dolgokat tudtam meg Környezetünkről, amikről sosem beszélt senki. Mert ugye elég volt nekünk annyit tudni, hogy gömbölyű a Föld és ez szépen kering a Nap körül, mert így akarta az isten, hogy legyen nekünk egy nappalunk s egy éjszakánk.
És persze még egyéb dolgok, infók is jöttek, mentek, olyan ez, mint amikor a fotós megkérdi az embereket, hogy sérti e őket, ha benne lesznek a művész fotóban, most nem térek ki az infóáramlás részleteire, mert hátha nem szeretnének az emberek a fotóba kerülni.
Mert azon gondolkodtam el, hogy hozzám hasonlatosan, mi emberek, akik azt hisszük magunkról, hogy szintet léptünk az állati sorból, nem e akarunk láncfűrésszel sziklából vizet fakasztani, amikor mi ennek a Földnek esünk? Aztán olajos kézzel pedig vízeséses látványú, ezer éves fára épített, napelemes öko faházban szeretnénk a könyvelésünket elvégezni, longue ambientál zene háttér kíséretében.
És miközben ezen merengtem, belenézve a remegő fényecskékkel tele éjszakába, kiugrott egy macska a sötét természet dekorjából, és hiába fékeztem egy nagyot, hogy minden leborult hátul, elütöttem a macskát. És ebben a rohadt szar, hogy éppen aznap reggelén voltam el magamtól, hogy eddig sosem ütöttem el állatot, mert ugye természet kedvelő és állat szerető vagyok. S akkor mintha isten meg akart volna törni ebben a büszkeségemben, beavatott a macskaölésbe, küldött egy szerencsétlen öngyilkos messzendzsert. Persze, nekem is a reakcióm az volt, hogy mi a picsát keresett ott az a macska. Ugye manapság politikailag az korrekt, hogy az áldozat a hibás.
Mert ha még jobban elmerengek, mi a picsát kerestem én ott, azon az aszfaltos úton?
Úgyhogy ebben sem vagyok már makulátlan, nemcsak tehenet s disznót ölnek szakemberek nekem, meg csirkét s halat, s egyéb vadat, hanem macskákat is ölök.
Már csak annyit kérek ettől az istentől, hogy elég húsz évben egy macska...ne küldjön többet, megértettem az üzenetet.
Addig harcolnak, amíg kő kövön nem marad. Majd miután kő kövön nem lesz, és mindenki mindenkit kinyírt, akkor talán megszűnnek a harcok, mondták hol sírva, hol nevetve, ki büszkén, ki rettegve, az összes arabok. Láttam egy dokumentum filmet, egy őrült riporter elment minden táborba és próbált átfogó térképet és képet alkotni arról, hogy mi történik Irakban a legalsóbb szinteken, ahol farkas szemet néznek egymással az emberek. A fanatizmus, a gyűlölet, a bosszú, ezekkel lehetne jellemezni azt ami ott történik. És mindez Allah nevében. Az isten nevében. Onnan menekülnek a békére vágyó megcsonkult családok, és mennek vissza a világ minden táján letelepedett erőben egészséges muszlimok hazát védeni, bekerülni a fanatizmus, gyűlölet és bosszú bűvkörébe. S ölik egymást. A világ pedig filmként nézi.
És ezzel nem lesz vége, hogy ott kinyírják egymást. Mert a menekült áradat bárhova ér, mindenhol felkelti a gyűlölet magvát, mint egy gyilkos vírus az emberi szervezetet a test ellen fordítja, így uszítja testvért a testvér ellen és úgy látszik senkinek nincs igaza, nincs más, mint porig zúzni mindent. Tiszta igazság kedvelésből.
Olvasom ezt a Libellust, ahol a vérig sértett felek kérik a jelen pápa lemondását. Nehéz volt eldöntenem, mely sérelmet idézzem ide, mert egyik jobb a másiknál. Legyen akkor ez: “A katolikus felfogást meghökkenti egy olyan római pápa látványa, aki az egyház alkotmányát, tanait és szokásait, puszta “struktúrákká”, “szabályokká” és a “szokásokká” egyszerűsíti le, amelyek megfosztják az embereket a lelki tápláléktól, és hagyják őket éhen halni az egyház kapujában.
Nem kommentálom, mert érdemes elejétől végig olvasni a Libellust, csemege iromány és talán történelmi fordulópont az emberiség életében.
Mert nagyon egyértelmű, hogy az ember képtelen változni. Egy öngyilkos zuhatagba ugrott az ember, mint az a szerencsétlen macska, és nem látja, hogy nincs kiút, a Természet erősebb, könyörtelenebb, elpusztít minket seperc alatt, ha nem változtatunk modorunkon.
Mert hogy ez a Jézus lenne a vallások központja?
Dehogyis. Emberi gőgösség, irigység és gyűlölet van kenetteljesen elmaszkolva a vallás címén, mint a demokráciába burkolózott tőkések gonosz elitje. És e kettő kéz a kézben játssza istent.
Embernek kéne maradni. Egy istentelen embernek valahogy. Eltörölni mindent s csak egyet meghagyni: szeress, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. Hagyjuk ki most istent. Mert az csak bajt hoz. Mert kié akkor isten? Az enyém, a tied? De ha nincs, nincs vita.
Ja...lenne más baj. Mert mindig akad egy egy natíve hiéna. Vagy vadbarom.
De ki tudja? Talán esélye van most a az Égnek s Földnek ettől a rövid életű emberi vírustól megszabadulni, hogy tovább élhesse évmilliárdos életét, háborítatlanul.
S ha valamikor kipusztulok, tisztelettel s bocsánatot esdekelve mondhatom: nagy tisztesség volt valamennyit látni, érezni, élni a Természetből.