Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Az én Jézus filmem, ha lenne

 Az eddigi Jézus filmekben Jézus mindig magasról szól az emberekhez, mint egy felsőbbrendű lény. Esdekelnek kegyeiért az emberek.

Ha csinálnék egy Jézus filmet, egy olyan Jézust jelenítenék meg, aki sóvárogva lesi az emberek jóindulatát és szeretetét szeretné kifejezni irántuk, azok meg félelemmel félnének tőle, mondván: mit akar ez tőlünk? Mit néz úgy minket ez a csóró?
És hiába gyógyítana ez a Jézus, az emberek csak idegenkednének tőle, mert egy testes torzonborz figura lenne, nem egy tucatspirituális szexy alkat szép hosszú állal, fényes Lennon hajjal.
Az én Jézus filmem Jézusa magányos gyötrelmek közepette menne a kivégző hegyre, az a néhány tátott szájú mindenlében kanál piaci légy meg "úgykellneki" bólogatásos szemmel kíséri nézésével egy darabon.
Júdás, mikor rájön, hogy marhaságot csinált, szégyenében, hogy mekkora ostoba volt, felakasztja magát. Az első ember, aki rájött, hogy teljesen félreértette Jézust. Csak benne van annyi karakter, hogy belássa, milyen végzetes hibát tett.
A többi tanítvány sajnáltatja magát megbújva, nagyokat filózva az önigazolásban, hogy nem volt más választásuk, mint hagyni kinyiratni Jézust. Nem lehet manapság büntetlenül lázadni. S közben vedelték a bort napokig és saját magukat sajnálták.
Szerencséjükre megjelent köztük Jézus, mert kezdett elfogyni az eleség, amit Júdás adminisztrációjának köszönhettek, miközben Jézust még életében futtatták, menedzselték.
Látván Jézust dicsőséges testben (még mindig nem szexy), rájöttek, hogy mekkora üzlet van ebben és elkezdtek vallásokat, szektákat alapítani Jézus nevében.
Jézus látván, hogy nem tudja megértetni magát, szeretetét nem képesek befogadni, felmegy a mennybe az Atya jobbjára, és elküldi a Szent Lelket, hátha több sikerrel jár a lelkek és a szellemek birodalmában, mert Ő megjelent testben és mégsem kellett az emberiségnek.
Az Isten teremtő társat alkotott az emberben, de az ember csak a javaira pályázik Istennek, a szeretetet nem képes elfogadni.
Nagyon kevés ember érti meg Jézus által Istent, az aki megérti joggal sóvárog elmenni e világból, de ugyanakkor maradna is, hogy szerettei még élvezhessék jelenlétét.
A filmem nem Jézus halálával érne véget, hanem a Jézust követő emberrel, aki megundorodván a tanítványok képmutatásától és az emberek szeretetlenségétől, menne haza Istenhez, de még kötik földi kötelékei. A Jézusos ember vergődésével érne véget a filmem, aki bármihez fog, nem tud sikeres lenni, szánalmasnak tartják az emberek, elfordulnak tőle. Ő pedig sóvárogva nézné család tagjait, akik nemkomplettnek néznék és gyakorlatilag mellőzik az élet minden napjaiban.
Baszott egy jó filmet lehetne csinálni belőle...

Lyuk a seggen

 

A spirituális beavatódásak van egy minimum required szettje.

Tényleg nem akarok csúfolkodni ezzel a témával, de valahogy választ kellett kapnom magamra nézve, hogy miért nem tudok rezonálni ezekkel a spirituális dolgokkal.

Azt ugye, leszögeztem, hogy a keresztény berkekben miért érzem magam mint egy keresztre feszítésnél, mert nem tudom elviselni azt a cinikus képmutatást, amit Isten nevét felvéve művelnek a papok a hívekkel egyaránt.

De felmerült bennem, hogy általában a kereszténységből kiábrándult útkeresők dalolva és örömmel világosodnak be a mindenféle spirituális mozgalmakba, és nekem, ez hogy nem sikerül? Miért, vajon?

Megfigyeltem, hogy a spirituális belépéskor, akárcsak a neokeresztényeknél, szükséges egy óember, aki belefáradva és megtörve zörget a megváltás kapuján.

A spirituális szekta kérelme már egy sokkal magasabb szintre teszi a mércét, nem elég belefáradva az életbe zörgetni, hanem kell egy trauma előzmény, mely a gyerekkorba nyúlik vissza. Ha ez a trauma átment a keresztény szűrőn is és nem sikerült megszabadulni tőle, előnyt számít a spiritualisztikába lépve, mert eleve van mihez nyúlni. Ha netán nem egészen világos ez a gyermekkori (általában erőszakos, főleg szülői részről) trauma, a spirituális treatment alatt majd megviláglik.


Érdekes mód, a spirituálisságba való hívó szirénhangok már ott vannak nagyjából mindenhol. Hipnotizálóan színes, hippi szerűen ledér és csontsovány, giliszta lábaival a nyaka köré tekerve. Tompa, kifejezéstelen, zeneszerű, loopolt, cincogások telefonok csipogójából. Penészszagú füstölők áradatában. Az informatikában is ott van a relax iránt elkötelezett csak unottan, gyengéden megnyomott “OK” gomb, semmiért nem szükséges megfeszülni a spirituális énben. “Csak” megtagadni a múltat. Ennyit kellene tennem.

A színekkel nincs bajom, mondjuk a bokaficamítással sincs, ha azt elég nekem nézni másnál, viszont a zenét hangfalakban szeretem hallgatni, legyen benne dob, minimum egy Jazz hangzásban, semmiképp ne kongó-bongó összevisszaságban. A füstös illatozók, melyektől a gyomrom kifordul, kösz nem kell, naponta szoktam fürdeni, nincs szükségem a mosdatlanságomat bekamuznom.

Hájas vagyok, ősz az a kevés hajam is, bevállaltan foghiányos. Ez már eleve egy rossz renomé a beiratkozáshoz, az életreményem magasabb, mint bejutni a spirituális közösségekbe. De nem csak emiatt.

Visszapörgetve a gyermekkoromra az emlékeimet, két nagy traumára emlékezem így hirtelen. Az egyik, amikor talán negyedik osztályban befostam a padban ülve. Nagyon bűzlöttem és kiküldtek a vécére. Ott a bugyimat le kellett eresszem a budin, de így is, hogy próbáltam lemosni a nadrágomból a szart, tiszta víz lett és büdös. Irdatlan szégyenek közt hazaküldtek. Osztálytársaim meg voltak rökönyödve. Másnaptól el is ültettek. Otthon a szaros gatyámat beáztattam, a tálat benyomtam a kályha alá, és kimentem játszani. Megfeledkeztem a gatyámról, anyám este vette észre, mikor elkezdte keresni a bűz forrását. Másnap nem mentem iskolába, mert az egyetlen gatyám nem száradt meg reggelre.

A másik traumám, érdekes mód, nem az volt, hogy apámat 3,5 évre politikailag elzárták, mikor én 16 éves voltam, hanem amikor később, lehettem 22-23 éves, dobot akartam venni, és apám le akart beszélni róla.

Amíg az előbbit, a beszarást már azon a délutánon feldolgoztam játszás közben, a második feldolgozására harminc évet vártam, amikor dobot vettem, és rájöttem, hogy nem volt érdemes ezért harminc évet görcsölni, mert egy mű trauma volt ez bennem. Nem tudtam volna úgy élni mint a zenészek. Apámnak igaza volt.


A kérdés az, ilyen nem traumás traumákkal, hogyan válhatnék lebegő spirituálissá?


Két kérdésre zsugorodik valójában az egész létem:

Vagy annyira erős bennem az Óember egoja, hogy reménytelen a helyzetem, tiszta egy pszichó vagyok?

Vagy már úgy születtem, hogy Jézus végleges traumaként égett bele lelkembe, és rabja vagyok, túszként tart elzárva a Föld minden jójától, a spirituális praktice megváltásaitól?


Végül is, majdnem mindegy.

Amikor egy reggel úgy kelek fel, hosszas vajúdó napok után, hogy amíg megiszom a kávémat, minden úgy sínre áll, hogy alig tudok levegőhöz jutni, és csak délben eszmélek fel, hogy basszus, nem is kértem ehhez Istentől segítséget, rájövök, hogy helyzetem reménytelen: Jézus a végzetem.


Hogy honnan tudom, hogy ez Jézus és nem a természet anya, vagy az aleatorikus sors?

Onnan, hogy még fel sem eszméltem, és már zörögtek az ajtómon. Ketten is...

Mikor kérdezték a tanítványok Jézust, hogy de jó, jó, de mikor tudjuk, hogy a zörgetőben te lakozol, hogy te vagy az? Jézus azt mondta, majd megismertek.

Na így.


Persze, tudom, hogy a Világon minden összefügg. Előbb utóbb a spirituális ember is eljut Jézus megismerésére, de nem fogja tudni nevén nevezni, mert plakátot tartanak elébe. Egy multikarú szklepto istennőt. Olyan csiccsekkel, amin nincs mit fogni. Vagy egy szomorú, vért könnyező szobor anyát, akiről minden lerí, csak nem a végtelen boldogság reménye.


Egyértelmű, hogy ezek a lelket zabáló konglomerátumok üzletszerűen űzik az ígehírdetést. Abban a pillanatban, ha nem kapnak érte fizettséget, megszűnne a kereszténység, meg mindenféle vallás, spiri, ezo cucc, putypurutty s ilyenek.

Ezeknek semmi közük sem Istenhez, sem a Természetanyához, csupán a pénzhez van közük.


A hatalmas igazság, ha mindenképpen valaki meg akar világosodni, hogy azt a Jézust kell keresni, aki mindezeken kívül van. Megadatott nekünk az az ígéret, hogy ha úgy keressük Istent, mint az aranyat, akkor minden esélyünk van megtalálni Őt.

Most már csupán annyi dolgunk maradt, hogy a bevásárló listánkra odaírjuk: Dzsízessz.


Egyébként is, kétlem, hogy bárki végleg fel tudja számolni a traumáit. Mert a spirituálisaknak ha sikerült volna, nem mind beszélnének róla, és nem kéne minden pillanatban ismételniük maguknak, hogy nagyszerű emberek és szabadnak születtek.

Általában a szabad emberek pontosan attól szeretik az életet, hogy sok traumát megéltek és tudnak annak örvendeni, hogy van egy lyuk a seggükön és kontroll alatt tartják a szarás idejét.

A szociális távolságtartás

 

Ezt már gyerekként felfogtam, hogy ha az ember nem pionír, akkor meggyűlhet a baja a rendszerrel. Pontosan nem emlékszem a részletekre, de pionírként az utolsó öt -valószínű az utolsó- tanulók között vehettem nyakamba a piros színű kendőt és fehér micisapkát rajta a szocialista Románia fém jelvényével. Bár azt is a szülőknek kellett megvenni, nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy végre egy vagyok én is a társadalom bármelyikével. Utolsók közt kullogva, de ott vagyok!

A piros pionír nyakkendőt úgy emlékszem, hogy ötödik osztályig hűségesen hordtam, akkor is ha már szakadt volt. Mint valami diplomáciai engedélyt hordtam magamon, hogy lám, nem vagyok rendszer ellenes. Attól még minden jó tanuló és minden tanár ellenzékinek, a társadalom rákfenéjének tartott. Kárörvendve mondták, ebből a Muzsiból semmi se lesz, utcaseprő, egy tróger lesz belőle. Hájas, lusta, rendetlen, ésatöbbi.

Emlékszem a pionír avatásomon, hogy milyen undorral néztek rám. Az osztálytársaim azért, mert nekik keveredniük kellett velem, a söpredékkel, a csótánnyal, hisz egy csoportban velem volt a cigány gyerek, a hóstáti lány, meg ilyen egyéb problémás, a tanítók, mert hogy velünk külön foglalkozni kellett. Most is emlékszem, milyen őszinte emberek voltak is azok a tanítók, ukmukfukk, köntörfal nélkül kifejezték utálatukat irántunk.

Aztán jött volna a szintlépés, az ifjú kommunistaság, amit tudtam, hogy baj lesz, ha nem szerzem meg. Tudtam, mert a szekuritátés zaklatás otthon, eléggé napi téma volt. Apám csak későn mesélte el, de én valahogy éreztem, hogy keselyükként ólálkodtak körülöttünk a szeku beépített emberei, azaz apám ismerősein keresztül. A magamfajta hamar megértette, hogy egy beépített ember nem azt jelentette, hogy jelvényes micisapkás CIA féle ügynök, hanem egy könnyebb megélhetést kereső, egy elnézőbb, megalkuvóbb helyezkedő, aki bizonyos sugallatokra igent vagy nemet mond, mikor mit kell, és mindezt csinálhatja az anonimátus leple alatt, hacsak a célszemély nem érzi át a jelenségnek a metafizikai, a szellemi részét... mi pediglen ösztönösen átéreztük ennek a szellemi telítettségét és nem engedtünk a provokációnak. Kilógott a lóláb, hogy olyanok akartak magyarságról, elnyomásról belőlünk reakciókat kiváltani, akik siklottak mint a vizisiklók, nem olvastak semmilyen irodalmat és élvezték a rendszer előnyeit.

De mindhiába, és ezt apám később elmondta, hogy bármiáron el kellett hallgattatniuk azokat, akiket politikailag elnyomtak, el kellett őket hitelteleníteni, mert az új hatalom nem 89 karácsonyán alakult, hanem azt már évekkel azelőtt gondosan építették, és nem volt szükségük volt politikai elítéltekre az új világban.

Az elmúlt 30 év a demokráciából egyöntetűen bizonyította apám állítását, azok a trógerek, akik egykor a kommunizmus álcájában uralkodtak, tették ezt azután is a demokrácia álcájában, és tenni fogják ezt mindenkoron, bármilyen rendszerben. Száll az örökség apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre.


Aztán bármennyire próbáltam bekerülni a kommunisták ifjú szövetségébe, nem sikerült. Két alkalommal nem vettek fel, mondván, ki kell érdemelnem. Akkori osztályfőnököm, a vörös hajú földrajz tanárnőm első perctől kinézett magának és nem voltam neki szimpatikus. Ez az érzés vicseverza volt. De ő kezdte. Esküszöm, hogy az osztály legjelentéktelenebb tagja voltam, sőt, ha a kolozsvári nyolcas ipari iskoláját nézzük, tele volt antiszociális barommal, akiknek soha semmiféle bajuk nem volt amiatt, hogy sokszor agresszív állatok voltak, de mind ifjú kommunisták voltak első perctől.

Egyszer felkeresett az iskola Kisz titkára, és azt mondta, ilyen nincs, hogy nem vagyok Kisz tag, és felírt avatásra. Az egész iskolából én és még egy valaki nem volt Kisz tag. Egy valamilyen ünnepség alatt, arról volt szó, hogy felavatnak. Aztán mégsem történt meg. Én mindjárt utána oda mentem a Kisz titkárhoz és rákérdeztem, hogy miért nem történt meg? Azt mondta, nem fontos, de amúgy felvettek, ha ez izgat. Kisz tag vagyok. Majd megkapom a könyvet is.

Számtalanszor kerestem azután is, és mindig azt mondta, majd meglesz a könyv is. Nem lett meg.

Aztán apámat elzárták. Egyértelmű volt a helyzet, másfél évig nem tudtuk miért. Én elmentem dolgozni, a munkahelyemen a párttitkár hetente csesztetett. Élvezkedett engem fenyegetni. Három hatalmas plakátot festetett újra velem, ilyen “Éljen a Román Szocialista Párt”, “Éljen Nicolae Ceausescu vezérünk”, meg mittomén, ezek a plakátok ott virítottak aztán sokáig, a vonatból is láttam, amikor jöttünk hazafele apám meglátogatásáról a börtönben. Sőt, a forradalom után is ott volt, ma már nem hiszem, hogy ott van, hisz azóta a haverok felvásárolták bagóért a raktárat.

Besoroltak katonának, ez még jóval a forradalom előtt volt, elmentem előbb a megyei KISZ székházba, hogy adjanak ki bizonylatot, miszerint Kisz tag vagyok. Nem találták a nevemet sehol. A csávó odarakott, hogy keressem meg magamat, hisz makacsul nem tágítottam attól, hogy igenis felavattak. Több órás kutakodás után, nem találtam a nevem.

Amikor besoroltak Botosaniban (Románia legtávolabbi csücskében), a tiszt kérdezte, hogy Kisz tag vagyok e? Mondom, igen, az vagyok. Hol a Kisz tagságim? Kérdezte szigorúan. Hát nincs, és kezdtem magyarázkodni. Erre rám förmedt és azt kiabálta: Nem vagy KISZ tag!... Próbáltam még mondani valamit, erre rám kiabált, hogy amikor ő mond valamit, nekem csak egy válaszom létezhet: “Am inteles!”, azaz megértettem! “Maga nem KISZ tag'” üvöltötte. Én meg rávágtam, hogy “Am inteles!” (ám üncélész).

Aztán vigasztaltak a jártasabbak, hogy majd a katonaságban felavatnak, mert nincs olyan Isten, hogy valaki katona és nem Kisz tag.

Hát nem avattak fel. És leszereltem, elmentem újra dolgozni, ott volt egy kommunistaság alapon kihelyezett titkárnő, egy öreg csaj, aki egyértelműen rám szállt, hogy kommunistát farag belőlem, és meglátom, a pályán felfele fogok ívelni, no meg valószínű meg is kellett volna kefélnem (akkoriban még jól néztem ki, nem voltam kövér), rá is vett, hogy menjek el a párt gyűlésre és felkarol. Gondoltam leszámolok ezzel a kurva elnyomással, már nagyon meguntam, hogy csak kullogok mindenhol a sor végén.

Mikor bementem a párt gyűlésbe, láttam és éreztem azt a nyomott hangulatot, fordult velem a világ szó szerint, egy percet nem ültem egy utolsó pad szélén, felálltam es kimentem.

Ez volt az a pont, amikor felvállaltam a társadalmi söpredékségemet.

Azóta engem nem tud korrumpálni semmi se. De nemcsak hogy nem tud, ha akarom sem tudok belenyúlni semmibe.

Azóta előttem nincs földi hatalom, nincs földi mentorom, példaképem, előttem csak az a Világ van, amire Jézus rávilágít. Nincs se szellemi, se lelki barátom Jézuson kívül. Nem érdekelnek se politikusok, se papok. Se semmilyen nagy gondolkodó ászok. Jézus jelensége előtt minden eltörpül.

Bár megtagadnám, bár bűnöznék, bár lopnék, de egyszerűen nekem nem sikerül. Kurvára idegesít néha. Mindenki körülöttem szétlopkod, szétbűnöz mindent és nekem nincs bejárásom sehova. Nyúlnék, de markolom a semmit, közelednék, de csak fut előlem minden.


Ha valaki tudja mit jelent a szociális távolság, akkor én azt tudom. Élem ezt.

Most, azt látom, hogy a szociális távolság szintet lépett, egyenesen szekta szintre emelkedett, a félelem mindenkiben ott van, már nemcsak lapul, hanem cselekszik, elzárkózik.

Azt mondanánk, az ember a bajban átértékel dolgokat, de én pont fordítva látom. Azt látom, hogy a szellemi és lelki távolodás soha nem látott méreteket öltött napjainkban, apokaliptikus idők elé nézünk, ha figyelembe vesszük, hogy ez a távolodás önként zajlik. Egyöntetűen az egész Világ megváltásként kezeli az egymástól való távolodást.

Eddig sem voltunk közel egymáshoz, de ami most zajlik, az túltesz a kommunizmuson is.

Hogy ezt nem látjuk át globálisan, ez azt jelenti, hogy lelkileg kimúlunk.

Az ember, mint lelkes állat megszűnik létezni. Állattá vedlik.

Mit akarok?

 

Mit is akarok a “Mugophone sessions”-al? Felkarolni a csumbi zenekarokat? Kell e őket felkarolni? A fogyasztásaikból ítélve, amit itt három nap alatt megettek és megittak, nem úgy jött le nekem, hogy a kultúrát az éhezés gátolja. Sokkal inkább a több fésülködés a kelletnél, a rémesen kevés gyakorlat és tanulási vágy hiánya, és bizony a mindenki lehet sztár téves sztereótípiája. Ezekhez jó lenni annyit jelent, mint mindennap a megélhetési koldusnak adni, amivel tulajdonképpen fenn tartod a kéregetős, nemdolgozó életformát.


A mai világban valami hatalmas baj van az egyensúllyal. Emiatt van kibillentve a Föld is a normális pályájáról. Nincs egyensúlyban a Föld élete és mi fogyasztásunk. Nincs egyensúlyban a kultúrát teremtő és a kultúrát fogyasztó társadalom. Nincs egyensúlyban az emberi lény az erkölccsel.

Miféle egyensúlyt szeretnék itt megteremteni? Ezen töröm itt a fejem.


Amíg ezen az egyensúlyon töprengek, van egy thunbergi dilemmám, éspedig az, hogy mit kezdjek a Kólás flakonokkal? A kóla az ahogy Puzsér szeret ironizálni a bevásárló kosaras dagadt, hájas szubkultúrás proliról, nos ennek az unterembernek a highlife érzéshez szükséges jóléti itala ez a kóla. Én is élek vele néha. Főleg zsíros kajákkal kombinálva, esetemben a cukormentes verzió kifejezetten jól esik. Tehát underember vagyok. És igen, undorítóan hájas dagadt és proli. És foghíjas. És ősz. Szubkulti.

Ilyen amilyen vagyok, van azért szívem, és aggaszt a Föld sorsa. És nézem a kólás flakont, hogy mit kezdjek vele, hogy respektábilisan zöld maradjak egy adott konjunktúrában?

A vizes flakonokkal rendben vagyok, a tehenesnek adom, hogy tegye bele a tejet. Sok flakonra van szükség napjában. Ezennel a thunbergi dilemmát átpasszoltam neki, a lelkemen nem szárad annak elégetése.

De viszont a kólás flakonnal mit kezdjek, mert nem adhatom oda kólásan? Ha kólásan adnám a tehenesnek, valószínű nem hiába venné ajkára a nevem, sűrű káromkodások közepette. Szidna mint a bokrot, hogy na nézd a köcsögöt, dzsuvásan baszta ide nekem ezeket az üvegeket. És igaza lenne. Kinek kellenének kólásan azok a flakonok?

Gondoltam teszek egy apró thunbergi lépést az emberiség jövője sugárútján, és kiöblítem azt a flakont a kólától. Igenám, de nézem, hogy legalább fél liter víz szükséges hozzá, hogy azt kiöblítsem. Ez nálam még annál is bonyolultabb, mert fel kell szívnom azt a fél liter vizet előbb a kútból, aztán a pöcegödörből. Így többszörös ez az öko lábnyom.

Mondjuk, annyit elérek vele, hogy a thunbergi dilemmát átpasszolom a tehenesnek. Sőt nem is neki, hanem a kedves vevőnek, akihez jut a tej. Ő meg valószínű elegánsan a kukába ejti majd az üres tejes flakont, ami ugye kimosni már egy sokkal bonyolultabb procedúra, gondolván, hogy az utókor majd megoldja. Majd a Gréta összegyűjti és regenerálja.


Vaaagy, simán elégetem télen a kólás flakont és mindaz a kár amit a Földből kiszípolyoztam volna víz és áramenergia gyanánt a levegőbe repíteném egyéb szenny formájában.

A lelkiismeret harcomban azért elkezdtem, mérlegelni, vajon mi lenne a jobb? Kimosni, átpasszolni, vagy elégetni? Mit szólnak hozzá a teknősök?

Igen, volna egy alternatíva, hogy ne igyak több kólát. De flakonilag ez nem oldja meg a thunbergi dilemmámat, mert ugyanazt vízben is elfogyasztom akkor, legfeljebb csak nem kell kiöblítsem, illetve nem kell elégetnem, hanem csak simán passzolnám a tehenesre a felelősséget.

A kúti viz kizárt, mert az egész tektónikus lapon a vízréteg tele van nehéz fémmel.

Meg aztán áldoznom kel a puzsérisztikus telekosaras hájas dög proli státusomnak is ezzel a kólával, ami bár műanyag, de igen jól csúszik disznófősajttal, szalonnával, szalámival és egyéb húsneművel. Csúszna a hagymával is, igaz, ha a hagymától nem lennék rosszul, hogy egész nap azt böfögöm vissza. A kóla az teljesen rendben tartja a bendőmet, az, hogy a rozsdát is oldja, az még jobb, mert a zsírt szépen pucolja.

De mondom, nem folytonosan iszom a kólát, de attól nyugodtan fel lehet engem jegyezni a konzumidióta listára.

Mert hogy G5 párti vagyok vagy sem, attól még G4-ben azért repesztem a wifit. És valószínű Gréta is repeszti minimum G4-ben.

Mi egy páran már átestünk a biokertes tévelygéseken, már akinek volt kedve harmadíziglen is nekifogni, mi már tudjuk, hogy ez sem vezet sehova. Én aki hetedíziglen is nekifogtam, én már nagyon tudom, hogy ez a biokertes mentsük meg a Planétát ez csak egy harmad, negyedfokú jóga gyakorlónak, a klímavezérelt, irodamunkásnak a fejében jelent megváltást, meg a kedves Grétának (ki talán egyedíziglen sem gyomlált biokertet), de nekem, aki krónikusan izzadok a munkától, ezek a szép mesék mit sem jelentenek.

Életem jutalma a halál. Ezt bevállalom. És tetszik, nem tetszik, előbb vagy utóbb mindenki megvilágosodik efelől. Jógázik e vagy sem, mindegy. De az se baj, ha mind hájas, foghíjas kólafogyasztóra is, az éj leple alatt jön rá a vég, hogy mit sem tud róla. Tudatosan, vagy sem, minmeghalunk.


Elküldtem a Muskóczi első füzet gépiratát fizikálisan is egy másik kiadóhoz, hátha könnyebben beleolvas. Nem kaptam visszajelzést, hogy eljutott e a célhoz. Hát várom, hátha mégis. Ha az idén innen sem jön visszajelzés, elgondolkodom egy könyvkiadón. Talán Kínában ki is nyomtatnák, mert látom felénk mindenki impotens.


Szóval. Ez a szosel disztanszolás (szociális távolságtartás) szintet lépett. Ezzel a koronavírusos dologgal a társadalmi létforma még inkább felhígult, a szociális depresszió akkora, hogy már nem is érzik hiányát az emberek a társaságnak.

Ha ketten vagy hárman összegyűlünk, a semmit tevést előbb utóbb áttranszponáljuk a képernyők elé. Így nem kell sem empatikusnak lenni, sem semmi. Esetleg megesik a szívünk és egy lájk esdeklőnek nyomunk egy lájkot. Lássa, hogy törődünk. De az se biztos. Minek a?

Hogy ez meg az kiadná egy könyvét? Mineka? Ott van millió Ébukk. Írjon Ébukkot. Úgysem olvassa senki, minek kinyomtatni is?

Hogy ez meg az idétlenkedik egy gitáron? És mi van? Ott van Van Halen, szevasz! Ingyen letölthetem, de minek azt is? Úgyis csak az első tíz másodpercet hallgatom meg.


Igenám, hölgyeim és uraim, de a kölcsönkenyér visszajár.

Az ami az íróban szánalmas, a gitárosban értelmetlen, úgy a te életed fölött is pálca töretik, és ugyanbiza nem lesz az se több, mint a nagybetűs Szánalom és a nagybetűs Értelmetlenség!

Csak ez a fő megvilágosodás hiányzik mindenik sikerkurzusból.


Mit akarok?

Már nem is tudom.

Akarok valamit?

Muskóczi történetei első füzetének az illusztrációi (kiállítás)


A csendes figyelő sarka

A stúdió

A koncert

A színpad


Készülődés a nyitó estre

Elmémben ízlelgetem a gondolatokat, miközben rendezkedem a magam rusztikus tehetségével és hanyatló erőkészletemmel.

Gondolatban magammal viaskodom, hogy megint mi a franc ez, amit most csinálok?

Ahelyett, hogy valami épkézláb, pénzt hozó vállalkozáson törném a fejem, felveszem pár fiatal “lassú vonat közeleg” eszméleten kívüli kultúrharc pajzsát, és egy botnak támaszkodva mint egy kardfélének, azt hiszem, hogy valami lényegi szentlelkes dolognak vagyok a kellős közepén.

Snúrban gyúlnak meg a csipkebokrok amióta fatalizmusom teljes valójával nem tudtam ellenállni a rettenetes kihívásnak, hogy a lepukkant csarnokomban létrehozzam a mindenkori amatőr lelkek színpadát, a “Mugophon sessions” címmel.

Egy öreg autó, egy hordalékból felépített fal, néhány kidobott bútor, kellék, és pár lelkes ember társaságában valami olyasmi indult be, mint amikor Jézus mondta, hogy ha ketten összegyűltök az én nevemben, én ott leszek.

Lehet ez akármi. Lehet semmi. De lehet valaminek a kezdete.

Bárhogy is magyarázzuk, ez olyan, mint amikor egy mag a trágyadombon utat tőr magának a fény felé. Még nem tudjuk, hogy mi az? Csípős csalán? Vagy valami szép virág? Netán égig érő fuszulyka lesz?

Cézárt a kelekótyát idézve: “Valami csak lesz ebből is, nemde?”


A jópofaságon túl, a karikatúrás gúny mögött, a harminc évre berendezkedett improvizatív megoldások mentén, felcsillanni vélek egy hosszabb távú cselekvés teret.

Azt a szegmenst vélem felfedezni, ahol a kultúra az amatőr világon át akar makulátlanul a felszínre törni. Nem az a kultúra, melyet a politikán, valláson túl a pénzvilág számítóan öntözget, hanem az az elemi kultúra, ami a viszontagságos, száraz időben is élni akar.


Szombaton a csarnokomban, az improvizált színpadon, a “Mugophone sessions” első estjét a Stonecrops Vásárhelyi együttes nyitja meg. Terveink szerint lesz hangfelvétel, videó felvétel, majd az elkövetkezendő napokban egy filmet készítünk az eseményről, amit természetesen publikálni fogunk.


Az esemény száz szálakéban autentikusan amatőr, ötöd és hatodíziglen újrahasznált felszerelések és anyagok képezik a hátteret és a technikai megoldást.


Ugyanitt a “Muskóczi történetei” kiadandó első füzetének a karikatúráiból kiállítás is lesz. Nem más, de el kellet takarni egy üres részt.


Ezüstös cigánybanda

Felmerült már többször, hogy annyi mindenféle közösségi oldal van, és mégsem tudunk mi, úgymond normális, de legalábbis másként látók, az árral nemigen úszók egy speciel közösséget alkotnunk.

Az a helyzet, azt hiszem ha mégis megalakulna egy ilyen virtuális közösség, belőlünk, normálisabb emberekből, akik nem szeretnénk az árakkal úszni, nagyon rövid időn belül felzabálnánk egymást és nem tudnánk semmiben sem konszenzusra jutni, mert elkezdenénk azon civakodni, hogy ki közülünk a normálisabb.

Nem kell ide világméretű összeesküvés a gyíkember fajzatból, se zsidó, se arab merénylet ellenünk, megvan nekünk magunkhoz minden tehetségünk ahhoz, hogy ellenség nélkül is kard hegyébe essünk magunktól. Semmit nem kell tennünk, csak cselekednünk. Csak menjünk az úton előre.


Amíg én mondjuk beengedném a digitális zeneszerkesztést életünkbe, mondjuk Kornélia megtiltaná a gyerekeknek a Minecraftot, közben egy harmadikunk a lovon hátrafelé ülésből való nyilazást tanítaná, egy negyedikünk a frekvenciaugrásban mesterkedne, s mindeközben a kertjeinkben elszáradnának a zöldségtövek, három méterre nőnének a gyomok, és európai segélyt vennénk fel hatalmas kamatra, hogy ne úszván a mocskos árral, maradván megmaradjunk tisztáknak.


Emlékszem, amikor fiatalon egy lelkigyakorlatfélén voltam jelen, amikor még őszintén hittem, hogy Jézus ott van köztünk, emberek közt, vettem a vezérfonalas könyveket és próbáltam az a logika szerint megérteni ezt az egész dolgot. Rám hatottak a lelkipásztor szavai, és szünetekben magamban emésztettem a szavait, a magyarázatait, és odamentem volna hozzá, hogy mégis, lenne egy kérdésem, mert sajnos ilyen vagyok, hogy miután mindig minden letisztul, bennem mégis felmerülnek kérdések.

Látom, hogy valakivel éppen beszél az udvaron, gondoltam megvárom, míg a fontos dolgokat elintézi, de azért közelebb mentem, hogy legyek résen. A lelkipásztor és az a valaki, éppen egy autót nézegettek és lelkesítették egymást. Azta, mondja a másik, na ez igen autó. Ugye? És kezdi sorolni a lelkipásztor mi sokmindent tud ez az új autó. Egy darabig vártam, rájöttem, hogy ez az egész lelki telítettség, amit aznap a Szentlélek művelt ott bennünk, lecsapódott az új autóban. A lelki tunning szurszája (forrása) nem a magasságos Lélek áradása, hanem az új autó, ami egyértelművé tette a papi elhívatás értelmét, jövőjét, áldását. Jobban megnézvén én is az autót, rájöttem, hogy a kapa elől menekülő paraszt legény, kinek az ékesszólás lelke adatott meg szerencsétlenségére, talán joggal kiált fel, hogy: “Hallelújahh!” mikor ebben az új autóban futhat a következő missziós helyre.

A hívek meg inspirálódnak a lelkész öröméből. Ők is ugyanolyan sikeresek szeretnének lenni, mint a lelkész, csak hát ők nem annyira magabiztosak, nincsenek úgy megáldva a hasbeszéd teknikájával.

Na most hogy ne legyek az általánosítás gyanúja alá téve, volt mégis egy ember, egy lelkész, akihez odajárulván, hogy megkérdezzek ezt-azt mestersége révén, azt mondta, nagyon érdekes, hogy ezek a dolgok érdekelnek engem, mert jártában keltében nemigen érdeklődtek ilyesmikről a fiatalok, ezért adott nekem egy könyvet és legalább tucat gépelt prédikációit, azt mondta, remélte, hogy erdélyi papok kérik majd tőle, de nem kérték, ideadja nekem. Ennek az embernek neve Cseri Kálmán volt, és hozzá fogható lelkészt nem találtam. Azóta is rengeteg prédikációját elolvastam, meghallgattam lelkem épülésére.

Tehát valóban nem minden lelkész tróger.


Olvasgatom közben Kornélia könyvét, amit nekem dedikálván küldött el nekem imigyen: “Attilának, hogy szeresse...”, mely könyv címe: Szellemi szakácskönyv.

Forgatgatom a könyvet, hosszasan ízlelgetem sorait, mert ráérek ott ahol olvasom és sokmindenre gondolok.

Előbb mindig megnézem a könyv fizikai megjelenését, hogy eléggé arányos azért, kézenfekvő tud lenni, kicsike is de nem túl, letisztult a dizájn, a betűk nagysága is megfelelő, olvasható, ha éppen nem vittem szemüveget magammal.

Aztán ha Kornélia nagyságára gondolok, hogy ő mivel foglalkozik és mekkora lelkiséggel bír embertársaira, nemzettársaira, kicsit csalódott vagyok, hogy ez az EMBER több tiszteletet megérne, aranyozott betűs, keménykötésű igazi könyvet érdemelne. Félreértés ne essék, én nagyon imádom így is ezt a könyvet, de csak elgondolkodtam.


Olvasgatom Kornélia Szellemi szakácskönyvét, és eszembe jutottak azok az idők, amikor a hiten dolgoztam, és legalább két-három vezérfonalból inspirálódtam egyszerre, és ha a szerzők okosságaival legtöbbször nem tudtam egyet érteni (innen aztán bennem a sok felmerült kérdés), de legalább megvilágosult előttem a Biblia, és belőle főleg Jézus személye körüli úgynevezett misztikum. Olyan forma, hogy lehullván pedig a misztérium leple, elémbe jött a nemmisztikus Jézus, és látám, hogy Ő is közülünk való emberforma, csak dicsőségesebb. És ebben a dicsőségesebb állapotában nem hencegett vele, hanem azt mondta, velem megossza kenyerét, van egy plusz inge, azt nekem adja.

Most ahogy Kornélia sorait olvasom, megint ez a leplezetlen Jézus jön elém.

Az érdekes a dologban, hogy Kornélia eme gondolatait nekem az évek folyamán megosztotta, én akkor is megértettem őket, sőt egy barátság szövődött közénk, mondhatni ha nem láttam értelmét az írásnak, hipp-hopp fájós lábával virtuálisan fenékbe billentett és ha nem más, de egyetlen rajongóm örömére írtam és újra írtam, de most ahogy fizikálisan is fogom a gondolat gyűjteményét, olyan bizonyosság ez nekem, mint ahogy Jézus sem egy kulturális termék, hanem igen, hiszem, hogy fizikálisan is kezet fogok vele rázni. Lehet, hogy eddig is megtettem és nem tudok róla, de eljön az idő, amikor tudni fogom, hogy Ő az.


És akkor ezeket átgondolván megnyilatkozott előttem a tény, hogy vazze, ma, ha valaki szeretne egy ilyen Szellemi szakácskönyvet Kornéliától például, hogy reggelente elolvasson belőle egy pár soros lélekfelest, hiába ez a sok zakata, internet s 5G, s 8G, ilyen fast wifi meg olyan, mert nem tud hozzájutni! Egyszerűen nem úgy van, hogy bemegyek egy könyvesboltba oszt csá, megveszem. Vagy nem úgy van, hogy felmegyek az internetre és szevasz, megrendelem. Nem, mert ezek a könyvek csak mutatóban vannak és csak nagyon közeli beavatottak jutnak hozzá. Annyira rejtve vagyon ez a társaság, mintha valami emberellenes összeesküvésben mesterkednénk és csak titkos csatornákon, kódolva kommunikálnánk, tartanánk egymásban a radikalizálódás lelkületét. Mindenféle szűz ígérete nélkül a halálunk után. Csak úgy bolondulásból.


Elgondolkodtam, hogy ha összegyűlnénk mi, ezek akik másképp (nem biztos, hogy normálisabban) látjuk a világot, nem azon ügyködnénk, hogy cigánykassza módban minden hónapban másnak és másnak jelentetnénk meg a könyveit, hogy azt aztán szervezett módon juttatnánk el a be nem avatottaknak radikalizálódás végett, hanem elkezdenénk rendezni az elveinket, elkezdenénk globalizálni a meglátásainkat, hogy a csoporton belül szellemi és ideológiai konszenzus legyen. Mondván, tudnunk kell, hogy a hajó merre megy és ki fogja a kormánylapátot.


A cigánykassza, aki nem tudja az egy olyan megoldás, hogy mondjuk tízen összeállnak, és minden hónapban mondjuk 10 ezüsttel beszállnak, és az így összegyűlt 100 ezüstöt mindig más viszi el, nagyobb összeghez jutván így, nagyobb dolgot tudván elintézni. Amikor ezen gittegyletek emberséges módon működtek még, elég volt csupán a tisztesség, nem kellett szerződést aláírni, sem iktatószámmal ellátni.

Tehát, ha csinálnánk egy ilyen cigánybankot mi a lelkesek és minden hónapban más és más könyvét jelentetjük meg a 100 ezüstökből, egy év alatt mind a tízünk könyve megjelenhetne. Így várjuk, hogy hátha egy kiadó megembereli magát és felfedezvén minket, saját költségünkre kiadatják könyvünket, amiből persze nem sok hasznunk lenne, mert arra már nem tartja érdemesnek, hogy rendszerébe bevigye, nem adná kiadói nevét hozzá.

Mert ugye, mi nehezen tudnánk perselybe helyezni minden hónapban 10 ezüstöt, hogy majd összegyűlvén a száz elmenjünk és könyvünket kiadassuk. Egy, mert mindig jó az a pénz másra, kettő nem is igazán hiszünk abban, hogy jó lesz valamire az a könyv.


Én kezdem azzal, hogy elfogadom a Stonecrops dobmintás felvételét, ledobván magamról a sértődöttséget, hozzáteszem a magam tíz ezüstjét, hogy lemezük megjelenjék, mert ha triggerelve is van a dob felvétel, de az tagadhatatlan, hogy a relé meghajtásához szükséges impulzusokhoz csak haladéktalanul szükség volt rám.


Nosza alkossuk meg ezt a tízes cigányságot, és tartsunk gyűlést és az első gyűlésen én elmondom, hogy nekem az én könyvem ráér utolsónak, tizediknek kiadni, előbb adjunk ki más kilenc könyvet...