Az esős eset

-Na, hogy haladsz? Hogy állsz? - így a hívó fél.
-Nem történt semmi....ööö, illetve jól állok, haladok. -így én.
-Szuper.- így a megnyugvódás hangja.

Csurom vizesen, lihegve álltam ott...minek is magyarázkodjak? Deadline napján?
De nem vagyok hibás.
Csak egybe fonódtak, azaz láncban történtek a rajzfilmbe illő események.
Események, szó szerint.

A plafonból lelógó, illetve elkígyózó lefolyó csövet kellett elmaszkírozzak. Fa szerkezetet ácsolni, arra pedig gipszkartont csavarozni, majd persze glettolni, mázolni. Nem kimondottan asztalos munka, mint a lufi fújás se, vagy tollú vadászat, de ha az asztalos vállalkozó fajta, akkor belefér a szakmától eltérő munka is.
Az igazság az, hogy senkit nem találsz ilyen határidővel, aki éppen ráér, meg egyébként ilyen kis munkára. És nem csak kis munka, de még bonyolult is hozzá. Négy méter magasságban a mennyezetre szerelni szerkezetet, meg egyáltalán ott babrálni, negyvenszer tenni venni a létrát s le fel szaladgálni rajta. Na sebaj, megteszi az ötvenéves, 120 kilós (miután húszat leadott) Attila bácsi. Ezt.
Annak rendje s módja szerint fóliát tettem a földre, hogy felfogja a beton port s egyebeket. Meg is ácsolom szépen a szerkezetet, ki is kötöm szépen a csövekhez és éppen a fa tipliket kalapálom a kifúrt lukakba, amikor....O-ouuu...megmozdul a létra alattam, egy bazmeget sem volt időm elverselni, kifutott a lábam alól.
Elcsúszott a fólián. Én marhája. Mert ha úgyis én takarítom el a sittet meg mosom fel három léből, akkor minek a fólia? Persze ez az utólagos megvilágosodás sokba jött nekem. Mert a létra csúszása nem volt egyszerű. Szépen magával vitt hat polcot, egyenként, mind kitépte a falból, majd a legalsó polc ráesett a fűtő rendszer egyik csapjára, az elkezdett erősen spriccelni. Az a néhány horzsolás a könyökömön meg lábamon az semmi volt. Két hét alatt begyógyul, igaz a lilaság egy darabig megmarad, de hát nem néz ki ez határidőn belül vetkőzős összejövetel, úgyhogy senkit nem fog zavarni.
Az ember az esés után megrázza magát s örvend az épségnek, meg hogy nem kell mások előtt szégyenkeznie emiatt, de a dolgok rajzfilmbe illő részei csak ezután kezdődtek.
Mert a spriccelés komolyan gondolta és pillanatok alatt úszott az aerobik terem. Tiszta szerencsémre, hogy kénytelen voltam az idők folyamán viz és fűtő szereléseket csinálni, rögtön csapok után kerestem, nem hívtam a mentőket. Megállt a spricc, és a kocsimban szerencsémre találtam néhány kulcsot, amik ugyan a kocsihoz sehova nem találnak, de azon a címen, hogy sose lehet tudni mire jó, évek óta zörögtetem őket a pótkerékbe csomagolva. Persze a csomag tele volt egér kakival, és ez jobban feldühített, mint maga a történet.
Na de a csap szorítás után sem hagyta abba a spriccet, egyértelművé vált, hogy le kell csavarozzam a csapot, hallám mi a baja. Na de ahhoz le kell zárjam a fűtő testek csapjait is, hogy ne ürüljenek azok is ki. Tiszta szerencsém volt, hogy a Yogás terembe is volt kulcs a csomóban, ott is elzártam a nagy fűtőtest csapjait.
Szétszedem a hibás csapot, megtakarítom a régiségtől, nem lett baja, csak a tömítés mozdult el az ütéstől. Vissza szorítom és boldogan állapítom meg, hogy nem spriccel többé. Megengedem a csapokat és átmegyek a Yoga terembe, ott is megengedem a csapokat. A retur csap: egek! A kezembe marad, és ujnnyi vastagságban, a terem másik végéig lövell a forró víz, persze előbb engem a tetejémtől a legaljabbamig leforráz, hogy a helyzetnek a komikus része semmiképpen el ne maradjon.
Rám nem jellemző gyorsasággal futottam és elzártam a csapokat.
Megjegyzem, a kazán egy másik épületben volt, nem tudtam hozzáférni. Még szerencse, hogy a szerelő anno tett egy leválasztó csap párat az aerobik teremre, amelyik a yogással kommunikál.
S így sikerült két termet egy kalap alatt vízre tenni.
Na de ne szaporítsam a szót. Megjavítom a kezembe maradt csapot is, úgy csurom vizesen, megállapítottam, hogy az igyekezettől nehezen hűlt ki rajtam a vizes ruha. Mert csere úgysem volt.
Na aztán beindult a fűtés, nem csorgott semmi több, de elhatároztam, hogy nagyon oda figyelek ezentúl, mert úgy látszik ez egy ilyen nap, amikor ha bármihez érek, törik minden. Pedig nem vagyok hibás. Jót akartam.
Na de nem találtam felmosót. Se vedret, semmit. A termek úsztak. Szerencsémre forrasztott linoleum volt letéve, amik etans zárták a sarkokat is. De kellett is, mert a Yoga teremben helyenként két centis volt a víz. Szerencsémre, és itt látszik mennyire szerencsés vagyok azért, a yoga teremben nem voltak semmiféle ezo-mazo kellékek, még az hiányzott volna, hogy valami kásmir faszomságok lebegjenek a víz színén mint valami repülő szőnyegek...na az lett volna a szerencsétlenség, nem ami velem történt.
Úgyhogy mindenképp van valami isten. Kell lennie.
Na de találtam egy elfelejtett, kinyuvadt régi felmosót (aki keres talál), de veder sehol nem volt, a szemetes veder is repedt volt, pedig azt hittem megfogtam vele az isten lábát. Nem fogtam meg csak köntöse szegélyét, egy literes edénykével, amibe kézzel csavartam ki hűségesen a felitatott vizet. Kb harminc liter vizet csavartam ki eképpen.
Teltek az órák. De a jó része, hogy testem hőségétől elkezdett szikkadni a ruhám is.
A víz feltörlése után tudtam csak felmérni a károkat, amiket az esésem okozott.
Elvégre azok a polcok nem bánják, mert úgyis át kellett alakítsam őket. De talán az mentett meg, hogy kifogta a csúszást és nem engedte a létrát a földhöz vágódni mint megannyi cementes zsák.
Néhány óra ilyedtén tudtam aztán újra felmászni és befejezni a szerkezet szerelést.
És eközben hívott Ildikó, hogy na akkor haladok e és ilyesmik.

Később mikor elmeséltem neki, és visszafogottan nevetgélt esetemen, azt kérdezte, hogy: “és nem voltál dühös?”
Nem...érdekes, nem voltam dühös.
De lehet, hogy időm sem volt hozzá.
Minden esetre...senki ne próbálja meg ezt otthon.
Szar. De elmúlt. Azóta már a mi munkánk is tovább haladt.