A fedezetlen kontó.

Bartos, a Möster, mielőtt belekezd a tanításába, hörpint egy párat a koccintósból. No nem azért hozom fel őt, mert tanítványa lennék, habár őszintén megmondom, sok mindent lehetne tőle tanulni. Mert ugye egy szerzetes milyen szépen tud beszélni az egyszerűségről, hogy az ember feje fölött kinyílnak a rózsák februárban, de tulajdonképpen egyik szerzetes sem él egyszerűen. A Möster például, ő egy hiteles fatalista. Ő éli azt amit hirdet. És én szeretem a hiteles embert. Szeretem, mert annyi hitelesnek tűnő emberben csalódtam és mélységesen, hogy egyenesen hiszem és vallom, hogy a részegesek és a paráznák megelőzik a szenteket.
Én bekapcsolom a „romantic fm” rádiót és azzal kábítom magam bele a „tanításba”, ha lehet ilyenről beszélni. Olyan nyolc évvel ezelőtt egyszer pizzáztunk egy társaságban (igen, azokban az utolsó társasági jelenéseimben) és az egyik srác nem rejtett iróniával mintegy társaság előtti bagatellizáló lejáratásként így szólt: „nem írnál valami március tizenötöst az Attila intelmeibe?” Hm. Visszamosolyogtam idióta pofával. Értöttem én a viccet, hogyne értöttem én a viccet a zúristókát. De attól megírtam azt a március tizenötöst, olyan húzd meg cigány még egyszer módra. Nem is köszönte meg azt senki azóta sem. És a mait sem fogja megköszönni senki. Mert ez a mai „húzd meg cigány”-om is egy ilyen barát kitagadó március tizenötös lesz.
Úgyhogy ez a száradafa márka lehet akár egy „Attila intelmei” is, a bartosizmus után mindjárt az attilaizmus. Azért is húzom ezt a párhuzamot, hogy meglegyen az elégtétel, hogy saját maga megmongya magáról.
Minden évben felbasznak engem ezekkel a nemzeti ünnepekkel. Nem is bírom nézni, hallani. Nézem a gyilkos filmeket, a bunyós filmeket. Már már belebonyolódtam ebbe a Mogye ügyben, a torkomon volt a csángó ügy, de vettem egy nagy levegőt és szerencsémre jött egy vadromán srác, egy bukaresti legény, hogy épít házat és nem igaz, hogy mi románok milyen balfasz egy nép vagyunk. 
Miért? Kérdeztem. Mert hogy sehol nem talál olyan műhelyt, ahol tizenöt darab hússzor húsz centi vastag tölgy gerenda végébe mintát tud vágni. Mert épít egy rusztikus házat magának Bukarestben és nem fejszéből akarja lecsapatni a gerenda végét olyan cöránosan (parasztosan), hanem szépen, ahogy vannak az igazi házaknál. Basztuk mi a legyet egy órát, elmagyaráztam neki, hogy miért nem lehet ezt kivágni, ha tegyük fel lenne is akkora szalagfűrész, mert azt a vastag tölgyfa gerendát senki nem fogja tudni úgy irányítani, még a hírös Toldi sem, hogy az a szép minta kivágódjon.
De azért azt mondtam neki, hogy hagyja ott a mintát, hadd gondolkodjam rajta. Jó, és elment, mert fájt a keze, belement egy csavarhúzó a kezébe. Egyébként egy brikett gyárat vezet egy franciának. De nem ez a lényeg.
Hanem az, hogy felcseszett engem ez a március tizenötözés. És a srácnak az az őszinte elkeseredése, hogy mi románok milyen egy balfasz nép vagyunk. Hogy nem tudunk mintát vágni egy gerendába.
Nem mondtam neki, hogy beszélgetés közben megkaptam a megoldást, mert ha elmondtam volna neki a megoldást, azt mondta volna, hogy és ez ilyen egyszerű futuj? Futuj (bzmg) ilyen egyszerű. De sose kérdezte tőlem senki.
A megoldást maga a mondás adja: „Ha nem megy Mohamed a hegyre, megy a hegy Mohamedhez”. Volt nekem egy kis szalagfűrészem, amit nem használtam semmire, mert amivel dolgozom, azt sem használom csak három négy havonta egyszer kétszer. Ennek a kis szalagfűrésznek levettem az asztalát, a felső szalagvezetőt, mert elég ha csak egy helyen van megvezetve, alól, az egészet egy lapra csavaroztam, tettem neki négy ilyen bútoros görgőt alája, és ma ki is próbáltam. Gyönyörűen kivágtam.
Megmentettem a románok becsületét. Immár nem mondhatják, hogy a románok egy gerendavéget sem tudnak kivágni. Dehogynem. Csak kéne szólni, hogy mit akarnak.
Hogy mi az a fedetlen kontó? A fedetlen kontó az egy üres bankfiók. Egy hosszú számsor, ami üres. Nincs benne semmi zlotyi. Empty. Üres. Na ilyen a mai fiatalok hazaszeretete. Üres duma. Egy kontó, amin nincs semmi. Egy üres kontó, amit örököltek a szüleiktől, azok meg az ők szüleitől és így tovább. Bankkártya, amit ha betesz a gépbe, asszondja, hogy üres. Lejárt.
Nem azt mondom, hogy hibásak a mai fiatalok. Mert így örökölték azt a kontót. Üresen. Azt hiszik az a hivatásuk, hogy üresnek is hagyják.
Úgy vagyunk mi ezzel a Trianonnal, mint a székely a földjével, eladta és nem tudja felfogni, hogy eladta. Azt hiszi, hogy még mindig az övé, hisz az őseié volt sokáig. Elfelejtjük, hogy elvesztettünk egy háborút. Mert a vesztesek mellett álltunk. Persze, mi ezt nem így magyarázzuk ma. De a történelem nem szarozik, ha tetszik ha nem, leönt minket hideg vízzel. Nem lelkesedem az ilyen nemzeti ünnepeken. Mert az ünnepek alapjában idegesítenek. Mint a vasárnapok. Azok a vasárnapok, amiket az Úrnak áldoznak fel úgymond.
Na ez az én március tizenötözésem, ha valakit érdekel. Nem érdekelnek engem a múlt félreértései. Van elég kódolt nem megértés ma is, nem kellenek nekem a régiek is. Engem az érdekel, hogy gyermekeink ma egyenek jól, egészségesen, ma tudjanak örvendezni a napnak, a melegnek, az életnek, nem majd valamikor, amikor majd egyszer talán „lesz még szőlő, lágy kenyér”, ha lesz egyáltalán olyan szőlő és lágykenyér.
Tőlem csináljatok amit akartok. Harcoljatok autonómiáért, ha ez titeket boldogít, de emlékezzetek majd az „Attila intelmei”-re, amikor megírta, hogy az autonómiát követő napon, amikor minden magyar ajkát az önfeledt szabadság szó fogja elhagyni, akkor fog tulajdonképpen bekövetkezni az igazi középkori hangulat, amikor az a kis autonóm székelység két három vallásos egyház háborús frontja lesz. És én mondom, akkor nem lesznek ilyen köpködős vitatkozások, szurkálódások. Nem, fiam, az egyház nem egy demokratikus szervezet, hanem azt tartja magáról, hogy az isten direkt felhatalmazottja, és innen kezdődik majd az istenverés igazából. Mert az az isten, akit ezek az egyházak hirdetnek, egyoldalú szerződést nyomott az emberiség orra alá, és tetszik vagy sem, akkor is hatályos, ha senki nem írta alá.
De hát erről nem beszélünk, nem lehet, nem szabad beszélni. De nem is nagyon merül fel ez a kérdés, mert mindenki azt hiszi, hogy van azon a kontón valami. Nincs azon a kontón semmi. Sajnos.