Végül
aztán beadtam a derekam és elmentem a kipufogó csöves emberhez.
Szkeptikus voltam vele szemben, mert ahányszor elmentem a
háza-műhelye előtt, a kapu mindig be volt zárva és az udvaron
hulla csend. Egyszer mondta ez a Laci, a köves, hogy fel kell hívni,
egyébként ő megoldja. Fel is hívtam, nagy morcosan kijött a
házból és majdnem kényszeredetten beeresztett, fel is gurultam az
emelőjére. Azért csodálkoztam egy kicsit, hogy milyen puccos
emelője van. Rágurul az ember és hip-hopp az autó fel van emelve.
Elkezdett
szörnyülködni a kipufogó rendszeremet látva, hogy ezt a szemetet
sürgősen le kell dobni róla, és éreztem, hogy még finoman
fejezte ki magát. Egy olyan hatvan körüli, lassan mozgó pasi a
kipufogós ember. Titokban reméltem, hogy veszi a hegesztő
apparátusát és egy kettő meghegeszti a törött csöveket. De
ahogy startból hozzáállt, rájöttem, hogy itt semmi esélye ennek
a megoldásnak.
Vettem
egy nagy levegőt, elvégre szorít az idő, és amióta Anti bácsi
emigrált, esélyem sincs, hogy bárki a következő tíz évben
elkezdi a kipufogóimat hegeszteni, mondtam a bácsinak, állítson
össze egy költségvetést.
Beültünk
az irodájába, és meglepett a rengeteg zene és video lejátszó
ketyeréivel, legalább hat nagy hangládával, a polcai tele
mindenféle zene és video hordozóval, meg se mertem szólalni. A
pasi képéből ezt le nem következtettem volna. Ekkor jutott
eszembe, amikor ez a Tordai bejött a műhelyembe és szólt a Dire
Straits a hangfalaimban, meglepődött, hogy én ilyen zenét
hallgatok? Azóta más szemmel néz. Mondta is aztán párszor, hogy
mindig meglepetésekkel rukkolok elő, nem tud hova tenni. Hogy az
elején azt hitte van valami baj velem. (Attól még lehet baj velem,
hogy Dire Straitsot hallgatok..)
Követtem,
ahogy kereste és összeírta csak a legszükségesebb dolgokat az
internetről, ismertem azokat az oldalakat, párszor én is
rákerestem, tudom, hogy nem olcsó dolgok a kipufogó csövek.
Kijött egy jó kis összeg, na gondoltam erre még ráteszi a
munkadíjat, egyelőre leállhatok a 8.2 3D Mugo-S dologgal. Erre azt
mondta, hogy nem, ez a végösszeg. Nem értettem a dolgot, hogy
anyagárban megcsinálja nekem? Vagy van benne valami kamu? Azt
mondja újat tett, közben gányol valamit? Eléggé begyanakodtam,
mert valahogy az se jött le nekem, hogy ok, mondjuk kap a raktártól
akár 30% árengedményt is és az lenne a manoperája. Az meg
kevésnek tűnik nekem.
Fél
perces gondolkodás után, belementem, az utolsó szó jogán eszembe
jutott Imrének is a véleménye, hogy nem éri meg a kipufogóval
játszani. Gondoltam, gány, nem gány, oldja már meg végre valaki
ezt a kipufogómat, mert az én gányolásaim teljesen a füstbe
mentek. Szó szerint.
Másnap,
az utolsó pillanatig, amíg elő nem szedte a öreg szerelő az új
kipufogókat, nem hittem, hogy újakat szerel fel. Azt hittem előszed
valami régi cuccokat oszt rám keni azokat. Ott álltam mellette
abban a qva hidegben, le is fagytam rendesen, két órán át, közben
volt időm aprólékosan szemügyre venni amint dolgozik és a műhely
berendezését is.
Megfigyeltem,
hogy mindennek célja van abban a műhelyben, a legjelentéktelenebb
fakockának, szegnek a falban is. A szerszámai katonás sorrendbe
felakasztva, csavarok rendesen kiválogatva, a régi kipufogó csövek
osztály szerint a műhely szélein egymáson. Néztem, ahogy
kimérten és lassan dolgozik. Minden mozzanatában ott volt a
hamvasi: „művészetre rávilágító mozzanat...”. Semmit sem
csinált pluszba, sem mínuszba.
Volt
időm elfilózni ezt a két órát, az öreg nem beszélt, én sem.
Hallgattunk. Ő tett vett, én néztem.
Csodálkoztam,
hogy román emberben ilyet tapasztalok. Rend. Munka. Kimértség.
Türelem. Húztam a párhuzamokat, az ő hozzáállása és az én
hozzáállásom közt. Rájöttem, lett volna mit tanulni. Hiába,
nem elég tudni valamit, nem elég jó szakembernek lenni, kell az az
úgynevezett üzleti érzék.
Amikor
a legelején utalt a „szemét” kipufogóimra, éreztem, hogy az
öreg szerepet játszik. De belementem, mert egyszerűen nem alkati
stílusom ellenkezni, ha úgy érzem az embernek ez a jó megoldás.
Most
így, hogy új kipufogóval futkározom és nem ver semmi, nem zörög,
nem hörög az autóm, kicsit hálás is vagyok az öregnek. Lehet,
hogy érdemes lett volna hegeszteni a régit, de valahogy most
nyugodtabb vagyok. Hogyne lennék, szekér pénzt kiadtam érte. Van
ebben pszichológia is, ha az ember nagy pénzt ad valamire, nem
fogja belátni, hogy marhaságra adta ki. Keresni fogja a dolgok
értelmét, ha nincs is.
Mert
ugye bennem a gyanú árnyéka megvan, hogy ha ezek a régi kipufogók
szemetek, miért sorakoztatja őket mint megannyi aranyrúd a
műhelyében körbe-karikába? Esetleg szólhattam volna neki, hogy
ez nem gerjeszt bizalmat a kliensben.
Vagy
kellett volna nyavalyogjak, hogy félárban aztán hegesszen nekem
össze valami franky csöveket? Lehet, hogy melléfogott az öreg
velem? Lehet csak nyomta a sódert, hogy aztán megtörjek és boldog
legyek, hogy mégis félárban összetaknyol valamit? Erre én rövid
gondolati eszmecsere után alku nélkül belemegyek az ajánlatába.
Mindegy.
Eszembe
jutott a festékes csaj (akinek a négy beépített szekrényt
csináltam), mikor sírva panaszolta el, hogy minket rendes embereket
még a rendes emberek is átvernek. Mert a rendes ember is mikor
vérszagot érez, megbolondul.
Sajnáltam
és egyben rosszul is kezdtem érezni magam, talán én is ráéreztem,
hogy rendes ember, megéreztem a vérszagot és átvertem?
Ilyenkor
az embernek érdemes újra és újra átgondolni mikor mit
cselekszik, és ha valahol hibázik meggondolatlanságból, megpróbál
javítani.
Nem
hiszem, hogy a csajt átvertem. Az eredeti árhoz képest nem három
szekrényt, hanem négyet csináltam. Igaz, hogy a bontott parkettjét
ide adta és a lakás belső ajtóit is ide adta, nem kértem, de
mondta, semmint eldobja, ha akarom elvihetem. Hát elvittem, mert az
ajtók nincsenek rossz állapotban, a színük miatt cserélte le. A
parkett az tűzre ment, viszont megmaradt pár szobányi
szalagparketta, amikkel nem tudom mit kezdek. Nekem sem kellettek, de
ha adta, elvittem. Ilyen elgondolásból a negyedik szekrényre nem
kértem semmit. Ezt el is mondtam neki.
Szóval
mostanra vagyunk azért pár vállalkozó, ilyen kis földtúró
csinálók, kényszerből vállalkozók, akiktől tanulni lehetne,
mit ne csináljon legalább egy mai vállalkozásra készülő
fiatal. A mi időnkben, amikor kezdtük, nem volt kitől tanulni
semmit. Se jót, se rosszat, mert nem volt semmi.
Első
körben azt mondtam a fiamnak, hogy vállalkozni nem szabad
kényszerből, és főleg nem a megélhetésért, mert a kliensek
megérzik a vérszagot és könyörtelenül kihasználnak. Ne érezzék
rajtad a kilátástalanságot, mert megesznek. A rendes emberek is
megesznek. Mert mindenki az olcsóra hajt.
Nincs
semmi trükk egy vállalkozásban. Csak ne érezzék meg rajtad a
kiéhezett csórót. Ennyi. A többi magától alakul.