Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kipuffogó


Végül aztán beadtam a derekam és elmentem a kipufogó csöves emberhez. Szkeptikus voltam vele szemben, mert ahányszor elmentem a háza-műhelye előtt, a kapu mindig be volt zárva és az udvaron hulla csend. Egyszer mondta ez a Laci, a köves, hogy fel kell hívni, egyébként ő megoldja. Fel is hívtam, nagy morcosan kijött a házból és majdnem kényszeredetten beeresztett, fel is gurultam az emelőjére. Azért csodálkoztam egy kicsit, hogy milyen puccos emelője van. Rágurul az ember és hip-hopp az autó fel van emelve.
Elkezdett szörnyülködni a kipufogó rendszeremet látva, hogy ezt a szemetet sürgősen le kell dobni róla, és éreztem, hogy még finoman fejezte ki magát. Egy olyan hatvan körüli, lassan mozgó pasi a kipufogós ember. Titokban reméltem, hogy veszi a hegesztő apparátusát és egy kettő meghegeszti a törött csöveket. De ahogy startból hozzáállt, rájöttem, hogy itt semmi esélye ennek a megoldásnak.
Vettem egy nagy levegőt, elvégre szorít az idő, és amióta Anti bácsi emigrált, esélyem sincs, hogy bárki a következő tíz évben elkezdi a kipufogóimat hegeszteni, mondtam a bácsinak, állítson össze egy költségvetést.
Beültünk az irodájába, és meglepett a rengeteg zene és video lejátszó ketyeréivel, legalább hat nagy hangládával, a polcai tele mindenféle zene és video hordozóval, meg se mertem szólalni. A pasi képéből ezt le nem következtettem volna. Ekkor jutott eszembe, amikor ez a Tordai bejött a műhelyembe és szólt a Dire Straits a hangfalaimban, meglepődött, hogy én ilyen zenét hallgatok? Azóta más szemmel néz. Mondta is aztán párszor, hogy mindig meglepetésekkel rukkolok elő, nem tud hova tenni. Hogy az elején azt hitte van valami baj velem. (Attól még lehet baj velem, hogy Dire Straitsot hallgatok..)
Követtem, ahogy kereste és összeírta csak a legszükségesebb dolgokat az internetről, ismertem azokat az oldalakat, párszor én is rákerestem, tudom, hogy nem olcsó dolgok a kipufogó csövek. Kijött egy jó kis összeg, na gondoltam erre még ráteszi a munkadíjat, egyelőre leállhatok a 8.2 3D Mugo-S dologgal. Erre azt mondta, hogy nem, ez a végösszeg. Nem értettem a dolgot, hogy anyagárban megcsinálja nekem? Vagy van benne valami kamu? Azt mondja újat tett, közben gányol valamit? Eléggé begyanakodtam, mert valahogy az se jött le nekem, hogy ok, mondjuk kap a raktártól akár 30% árengedményt is és az lenne a manoperája. Az meg kevésnek tűnik nekem.
Fél perces gondolkodás után, belementem, az utolsó szó jogán eszembe jutott Imrének is a véleménye, hogy nem éri meg a kipufogóval játszani. Gondoltam, gány, nem gány, oldja már meg végre valaki ezt a kipufogómat, mert az én gányolásaim teljesen a füstbe mentek. Szó szerint.
Másnap, az utolsó pillanatig, amíg elő nem szedte a öreg szerelő az új kipufogókat, nem hittem, hogy újakat szerel fel. Azt hittem előszed valami régi cuccokat oszt rám keni azokat. Ott álltam mellette abban a qva hidegben, le is fagytam rendesen, két órán át, közben volt időm aprólékosan szemügyre venni amint dolgozik és a műhely berendezését is.
Megfigyeltem, hogy mindennek célja van abban a műhelyben, a legjelentéktelenebb fakockának, szegnek a falban is. A szerszámai katonás sorrendbe felakasztva, csavarok rendesen kiválogatva, a régi kipufogó csövek osztály szerint a műhely szélein egymáson. Néztem, ahogy kimérten és lassan dolgozik. Minden mozzanatában ott volt a hamvasi: „művészetre rávilágító mozzanat...”. Semmit sem csinált pluszba, sem mínuszba.
Volt időm elfilózni ezt a két órát, az öreg nem beszélt, én sem. Hallgattunk. Ő tett vett, én néztem.
Csodálkoztam, hogy román emberben ilyet tapasztalok. Rend. Munka. Kimértség. Türelem. Húztam a párhuzamokat, az ő hozzáállása és az én hozzáállásom közt. Rájöttem, lett volna mit tanulni. Hiába, nem elég tudni valamit, nem elég jó szakembernek lenni, kell az az úgynevezett üzleti érzék.
Amikor a legelején utalt a „szemét” kipufogóimra, éreztem, hogy az öreg szerepet játszik. De belementem, mert egyszerűen nem alkati stílusom ellenkezni, ha úgy érzem az embernek ez a jó megoldás.
Most így, hogy új kipufogóval futkározom és nem ver semmi, nem zörög, nem hörög az autóm, kicsit hálás is vagyok az öregnek. Lehet, hogy érdemes lett volna hegeszteni a régit, de valahogy most nyugodtabb vagyok. Hogyne lennék, szekér pénzt kiadtam érte. Van ebben pszichológia is, ha az ember nagy pénzt ad valamire, nem fogja belátni, hogy marhaságra adta ki. Keresni fogja a dolgok értelmét, ha nincs is.
Mert ugye bennem a gyanú árnyéka megvan, hogy ha ezek a régi kipufogók szemetek, miért sorakoztatja őket mint megannyi aranyrúd a műhelyében körbe-karikába? Esetleg szólhattam volna neki, hogy ez nem gerjeszt bizalmat a kliensben.
Vagy kellett volna nyavalyogjak, hogy félárban aztán hegesszen nekem össze valami franky csöveket? Lehet, hogy melléfogott az öreg velem? Lehet csak nyomta a sódert, hogy aztán megtörjek és boldog legyek, hogy mégis félárban összetaknyol valamit? Erre én rövid gondolati eszmecsere után alku nélkül belemegyek az ajánlatába.
Mindegy.
Eszembe jutott a festékes csaj (akinek a négy beépített szekrényt csináltam), mikor sírva panaszolta el, hogy minket rendes embereket még a rendes emberek is átvernek. Mert a rendes ember is mikor vérszagot érez, megbolondul.
Sajnáltam és egyben rosszul is kezdtem érezni magam, talán én is ráéreztem, hogy rendes ember, megéreztem a vérszagot és átvertem?
Ilyenkor az embernek érdemes újra és újra átgondolni mikor mit cselekszik, és ha valahol hibázik meggondolatlanságból, megpróbál javítani.
Nem hiszem, hogy a csajt átvertem. Az eredeti árhoz képest nem három szekrényt, hanem négyet csináltam. Igaz, hogy a bontott parkettjét ide adta és a lakás belső ajtóit is ide adta, nem kértem, de mondta, semmint eldobja, ha akarom elvihetem. Hát elvittem, mert az ajtók nincsenek rossz állapotban, a színük miatt cserélte le. A parkett az tűzre ment, viszont megmaradt pár szobányi szalagparketta, amikkel nem tudom mit kezdek. Nekem sem kellettek, de ha adta, elvittem. Ilyen elgondolásból a negyedik szekrényre nem kértem semmit. Ezt el is mondtam neki.
Szóval mostanra vagyunk azért pár vállalkozó, ilyen kis földtúró csinálók, kényszerből vállalkozók, akiktől tanulni lehetne, mit ne csináljon legalább egy mai vállalkozásra készülő fiatal. A mi időnkben, amikor kezdtük, nem volt kitől tanulni semmit. Se jót, se rosszat, mert nem volt semmi.
Első körben azt mondtam a fiamnak, hogy vállalkozni nem szabad kényszerből, és főleg nem a megélhetésért, mert a kliensek megérzik a vérszagot és könyörtelenül kihasználnak. Ne érezzék rajtad a kilátástalanságot, mert megesznek. A rendes emberek is megesznek. Mert mindenki az olcsóra hajt.
Nincs semmi trükk egy vállalkozásban. Csak ne érezzék meg rajtad a kiéhezett csórót. Ennyi. A többi magától alakul.