"Gerinces" influenszerek

 Tapasztalom, hogy legtöbb megmondó (valamennyire influenszer), akiket valamilyen okból még követtem, mert mittomén éreztem bennük egy kis igazság magvat, ezzel az egész világhelyzettel kiadja magából azt, ami a szíve mélyén rejlik. Magyarán, nincs ember, akiből ez a világhelyzet ne provokálná ki a valós hovatartozását.

Mert lehet szavak mögé bújni, ott szépen elrejtőzködni, onnan kikiabálgatni nagy okosakat (Hamvas idézetek előnyben), de most olyan éles helyzetben van a világ (benne minden ember), hogy már nemigen lehet eszmékbe öltözködni és képletekben beszélni.

Most ezek vagy hülyék, vagy teszik az eszüket, hogy hülyék, hogy hirtelen nem látják, hogy a buzi és nem buzi világkép ugyanolyan szánalmas, mint a demokráciát alkotó liberális illetve konzervatív alakulat?

Szó szerint rosszul vagyok már attól, hogy minden létező "igazság"megmondó igyekszik elkötelezni magát a jobb vagy bal oldalon, szégyellem magam miattuk, hogy bármennyit is adtam a szavukra, de szeretetből elnéztem, ha éppen jobbról vagy balról osztotta az igemagyarázatot, mert azt mondtam: kirostálom az iszapból az aranyat. De hiába, mert minden kis vélt aranyrögöt mérgező tüske von be és használhatatlanná válik.

Enyhítő körülmény lehetne az, hogy ez van srácok, a világ kemény hely és el-elcsúszik az ember kénytelen kelletlen, de itt egy sokkal régebbi és mélyebb romlást érzékelek. Nem ma, nem tegnap indult meg ez a romlás az emberiségben, hanem ez ott van, akármennyire sminkeli ki magát vagy vértezi fel magát intelektussal.

"Nincs menekvééés..." idézi sokszor Hobo (most meg nagy laposakat sandít szemérmetesen), és ezen a címen ki, hol ide, hol oda bólogat és bár habozva, de zászlót bontogat.

Lassan ott vagyunk, hogy előjönnek a hitvallások, a bizonyságtételek: pártállás szitu.

(Kollaterális veszteség: a plandemia áldozatai).

Ha a világ elkezdett az extrémbe menni minden sávon, akkor talán ideje nekem is az én extrémembe menekülni, ahol nincs senki más, se párt, se cég, se vallás, hanem egyedül csak Jézus.

Bütykös bácsi asztalos műhelye

 Sokan kérdezték, hogy miféle történetek ezek a Muskóczi történetek? Hogy gyerek történetek? Ahhoz túl komolyak. Hogy tinédzser történetek? Hát ki tudná megmondani? Abban az időben, amikor Muskóczival történnek ezek a dolgok a tinédzser fogalom ismeretlen volt. Muskóczi csak volt, sosem töprengett, hogy ő éppen mi, hogy netán gyerek e vagy felnőtt e? Muskóczi életében a napok, hetek, hónapok és évek úgy jöttek mentek, mint az útszéli fák meg bokrok, ahogy ide vagy oda sétált. Igaz, hogy közben észre sem vette, hogy azok a fák meg bokrok közben növögetnek, mert hát szó köztünk maradjon, ezidőben Muskóczi is növekedett, de sosem számlálta éveinek számát, még magasságát sem mérte sosem, igaz a kilókkal állítólag voltak némi bajai, de ezzel sem őmaga törődött, hanem mindig másnak volt rá gondja.

Úgyhogy azzal a problémával, hogy ezek a Muskóczi történetek miféle műfajba vagy korba sorolhatók, foglalkozzanak a ráérős kritikusok, de ha nem tartják méltónak vele foglalkozni, annál jobb, mert éppen most rajzolódik egy újabb története Muskóczinak, ami egy életem egy halálom, biztosíthatom, hogy megtörtént eset.

Az iskoláról ki így, ki úgy vélekedik, Muskóczi szerint pocsékolása a drága időnek. Annyi minden tennivaló lenne ezen a Világon, és folyton közbeszól a sors ezzel az iskolába menéssel, ahol soha nem történik semmi, csak ülnek naphosszat, órákat egy padban, hogy meg sem moccanhatnak és csak a táblát meg a tanárokat figyelhetik. Hát csoda, hogy Muskóczi halálra unta magát mindig? Mert hát kimondva az őszintét, kit érdekelt az a sok hablaty, amit oda felhordtak neki a tanárok?

Nincs mit szépíteni a dolgokat, Muskóczi néha az iskola mellé ment, és ilyenkor a kertes házak mentén kóricált, mert ott kevés ember járt és sok minden látnivaló volt, ugyanis a város központját már úgy ismerte, mint a tenyerét és nem volt ott már semmi érdekes, meg aztán egy iskolából lógónak nem éppen a legjobb hely mutatkoznia.

Egyik nap egy új utcát fedezett fel, ami össze vissza kacskaringózott az Irisz telepen, és annak az utcának egyik elhajlásában, ahol éppen a Szamos folyóval találkozott, talált egy tágranyílt udvar kaput, és azon keresztül megszemlélhette az udvart.

Hát mivel Muskóczi éppen ráért, és rögtön megfogta figyelmét egy deszka rakás, meg valami gépzúgás az udvarról, minden oka megvolt, hogy kicsit ott elidőzzön és bámészkodjon.

Hát ahogy ott az utcáról benézett, mit láttak szemei? Hát kérem, Muskóczi nem mást, mint egy asztalos műhelyt fedezett fel! Mivel nem járt senki azon az eldugott utcahajlásban, ami tulajdonképpen két utcának a vége és ez éppen a Szamos partra visz, nemigen jártak ott emberek, nem látta senki Muskóczit, amint ott áll jó egy órája és titokban leskelődik a kapu sarkából.

Nagyon felpiszkálta Muskóczi fantáziáját a műhelyből kiáradó géphangok, meg a géphangokat túlkiabáló emberi hangok, úgy tűnt, hogy bent folyik a vidám munkamenet. És hogy, hogy nem, Muskóczi mindig is erre vágyott.

Na de egyszercsak kijött a műhelyből egy magas fiatalember, kócos haja és bajsza tele fűrészpórral, a kötényére régről felkerült ragasztó meg festéknyomok arról árulkodtak, hogy valamiféle szakember lehetett, és ez az ember mit sem sejtve, a kerítéshez ment és nagy fütyörészve elkezdett a kerítés töviben pisini. Hát ahogy ott pisilt, pisilt, egyszer csak észreveszi Muskóczit, amint ott leskelődik és meglepetésében felkiáltott, hogy: „Azt a hétszemszílva lóg a fán, mit keresel itt te kölyök?”

Muskóczi megdermedt egy pillanatra, mert őt is meglepte a helyzet, és makogva, elpirulva csak annyit tudott mondani, hogy: „Hát itt né, nézelődöm”.

-Hát mi olyan érdekes itt, kérdezte dolgavégeztével a magas, kócos, bajszos asztalos.

-Hát csak erre jártam és még sosem láttam asztalos műhelyt, válaszolt Muskóczi a kapu sarkában állva.

A magas, kócos, bajszos fiatalember elővett egy csomag szivarat, kihúzott egy szálat, rágyújtott, és amint kifújta az első füstöt, és vizsgálva nézte Muskóczit, megkínálta Muskóczit szivarral, de mivel sosem gyújtott rá, és esze ágában sem volt, megköszönte, de nem kért.

-Szóval lógunk az iskolából, mondta a kócos, bajszos fiatalember.

-Háát... éppen lyukas óránk volt. Így Muskóczi és elkezdte a cipő orrát vizsgálni.

-Persze, persze... mondta a fiatalember... lyukasóra. És kifújt még egy füstöt a száján nagy jelentőségteljesen.

Erre kijött egy másik ember a műhelyből, egy alacsonyabb, kövérebb és öregebb, olyan kommunista csupikája volt, és a füle tövében egy sárga ácsceruza virított, és odakiáltott a fiatalhoz, hogy: „kivel beszélsz ott te?”.

-Egy kölyök bámészkodik itt... éppen a suliból lóg.. hehehe! Így a kócos-bajszos, aztán köpött egyet a földre.

-Lógni? A suliból?... így az öregebbik, és ukmukfukk a kerítéshez ment és ő is pisilt egyet.

Odament ő is aztán a kapuhoz és már ketten méregették Muskóczit. Muskóczi nem is tudta, most fusson e vagy maradjon, mi fog történni?

De kisvártatva az öreg megszólal, hogy „hát nem akarsz egy kis pénzt keresni?” Kérdezte Muskóczitól. Muskóczi nagyot nézett, és egy pillanat habozás után azt felelte, hogy: „dehogynem!”

-Na, -mondta az öreg, -a műhelyben összegyűlt a forgács meg a hulladékfa, azt szépen kihordod és kapsz hat lejt.

Ohóóó... gondolta Muskóczi, megfogta Isten lábát, hisz hat lej az rengeteg pénz, azzal vehet két kiflit, egy kefirt, és ha nem vajas kiflit vesz, hanem simát, akkor egy kakaóskávé is belefér.

-Most? Kérdezte Muskóczi.

-Most hát, mondta az öreg. A fiatal is csak bólogatott a kócos fejével, miközben kieresztett egy jelentőségteljes füstöt a száján.

Nosza a restségre éppen senki nem ért rá, mert amint az öreg mondta, estére sürgősen be kell fejezzenek egy munkát, megmutatták Muskóczinak honnan hova hordja a felgyűlt forgácsot meg fűrészport és hova tegye külön a fa hulladékokat. Úgy is lett. Muskóczi nem is vette észre, amint telik az idő, hát egy bő három órán át takarított, és szó köztünk maradjon, de az asztalosok is elismerően bólogattak, hogy milyen jó üzletet kötöttek Muskóczival, mert a forgács csak gyűlt és gyűlt a műhelyben, de egyikük sem ért rá azt elhordani és a műhelyben emiatt ugyancsak elkezdtek szorulni.

Közben jókat viccelődtek Muskóczin, de őt nem zavarta, hálásnak érezte magát, hogy bejutott egyáltalán egy asztalos műhelybe és belülről láthatta, hogy milyen.

Nem érdemes túlságosan apróra vágni itt a szót, mert közben Muskóczi is tiszta fűrészpor lett, bármennyire porolta magát munka végeztével, a ruhája fehéren csillogott a finom portól.

A végén, mielőtt elváltak volna, az öreg bemutatkozott, hogy ő Dénes bácsi, pontosabban Bütykös Dénes bácsi, a kócos bajszos fiatalember pedig Ernő, Szekeres Ernő. Kezet ráztak, és abban maradtak, hogy ha lesz jövő héten ilyenkor egy lyukas órája Muskóczinak, nézzen be, hátha felgyűl még forgács.

Hát bizony Muskóczi ruhája sokáig fehéren csillogott a finom portól, bármennyire rázta azt az udvaron, senki el nem tudta képzelni, hogy mibe fetrenghetett, hogy ilyen finom poros, Muskóczi meg egy szóval sem emlegette az asztalos műhelyben történteket, mert nem tudta előre megjósolni, hogy ki mit gondol majd róla.

Azt nem is kell ecsetelni, hogy Muskóczinak egész nap azon járt az esze, hogy majd egyszer neki is a füle tövében lesz egy sárga ácsceruzája, egy méterese a hátsó zsebében és asztalos szakember lesz. Dehogy akart Muskóczi űrhajós lenni, meg tűzoltó, dehogy, ő ilyen butaságokon sosem ábrándozott. Asztalos akart lenni. Ez már nagyon konkrétan kirajzolódott előtte.

Ha Isten engem úgy segél, és többet fogok tudni írni, esküszöm, mind megírom, amin Muskóczi átment életében. És bizony mondom néktek, előbb utóbb Muskóczi aztán asztalos lett, de nem éppen úgy ment az, amint a mesékben szokott, hogy hip-hop terülj terül asztalkám módra, hanem sok keserves munkával. Na de azt majd más történetekbe fogom beszőni.