Az új kurzus


Tulajdonképpen ama új kurzus már Jézus óta mind íródik.
Apám is mind írta, és küldte az újságba, azt hitte a forradalom után (1989) végre megíródhat az új kurzus. Persze, az egyetlen fősodrású magyar média Kolozsváron, mely a régi kommunisták kezéből az új kommunisták kezébe ment, szart rá, hogy miféle kurzus akar megíródni, neki a cél az volt, amint Puzsér fogalmaz: fenntartani az ötszáz éves polgárháborút. Nálunk ez színezve a román-magyar úgymond ellentéttel. A román és a magyar vezetők egyaránt sosem akartak békét, egymást heccelték örökké olyan külsőségekkel, amik dolognak látszanak, de tulajdonképpen minden csak deklaratíve volt veszélyes, mintha a hű és bátor vitézek micsa harcot vívnának, pedig dehogy. Emlékszem Funár, amikor bedobott egy új magyar témát, a magyarság fellélegezve mérgesnek tettette magát és úgy vörösödött ki, hogy cuki volt tőle. És ezt a komédiát játszatták egymással évekig. Hosszú évekig. Miközben folytak a pályázati pénzek, egy egész politikus gárda ugyancsak Soros pénzen nevelkedett fel, mely aztán kimutatta igaz jellemét, a nevelőjébe harap, mihelyt kidugta fejét a kutyaólból. És ne félj semmit, mert ott volt mindegyik, egytől egyig, akik most bősz hazafiak, nemzeti színben, avagy szivárvány esernyővel tüntetők.
Csak szegény apám vette komolyan, hogy az akkori exkommunistából újkommunistává avanzsált magyar média érdekelt az új kurzus megírásában, mely Jézus óta mind íródik.
Pár írását csonkítva közölték, de aztán többet nem. Azt hitte, hogy az összeesküvés tünteti el leveleit, hisz akkor nem volt email, nem volt még se internet. Utolsó írását velem küldte be, egy hangzatos magyar főszerkesztőnek, hogy személyesen adjam át. El is vittem, pont azt a híres, hangzatos nevű magyar főszerkesztőt kaptam az újságnál, oda is adtam személyesen neki az apám írott cikkét, amit persze nem közöltek. Úgy nézett rám a híres, hangzatos nevű magyar főszerkesztő, mint ahogy rám nézett a tegnap egy csávó, amikor mondom, hogy szívesen odaadnám valakinek a piros autómat, hátha még hasznát veszi: undorral, mintha látszana a gatyámon a beszarás foltja.
Én abban a pillanatban rájöttem, hogy az akkori magyar médiában soha ebben a büdös életben nem fog semmiféle más kurzus megíródni, mint ama ősrégi kurzus, melyben a polgárháború fenntartása az egyetlen megoldás, hogy a hatalom, mindkét oldala tandem boldogságban uralkodjon az idők végezetéig.
Apám ezt nem akarta elhinni nekem, emiatt inkább megharagudott rám. Anyám szegény sírt, több hetes haragtartás után, hogy ne váljunk el haragban és legyen nekem több eszem. Én nem haragudtam, lehet megsértődtem, hogy inkább bízik apám egy nyamvadt főszerkesztőben, mint bennem, de anyám kedvéért, mert egyszerűségében okosabb volt mint bármiféle polgárháborús hős, elengedtem apám haragját. Valószínű úgy halt meg, hogy csalódott bennem. Tény, hogy aztán nem írt több kurzusmegváltó cikkeket.
Én viszont átörököltem génjeimben a kurzus megírást, és folyton írom itt, csak már tudatosan nem küldöm őket hangzatos nevű magyar főszerkesztő uraknak, kiknek a polgárháborús hangulatából elegem van.
Amint Puzsér is mondta, előbb utóbb az új kurzus megíródik, és elhintett magjai kicsiráznak majd.


Nincs szebb az életben, mint hinni ebben. Reménykedni, hogy majd megíródik az új kurzus és kicsirázik majd. És előbb utóbb az igazság győz és felszámoljuk a polgárháborúkat.
Ha tudjuk, hogy nem is igaz ez, ha tudjuk is, hogy előbb utóbb mindent csirájában fojtanak el, öröm ujjongani a mester oldalán és örvendezni, hogy íródik a kurzus, és ezt mi írjuk.
Mint többször elmondtam, én már nem remélek semmit. De remélek azokért, akik még remélnek. Annyira szép a reménységet látni, hogy érdemes érte reménykedni.