Tulajdonképpen ama új kurzus már Jézus
óta mind íródik.
Apám is mind írta, és küldte az
újságba, azt hitte a forradalom után (1989) végre megíródhat az
új kurzus. Persze, az egyetlen fősodrású magyar média
Kolozsváron, mely a régi kommunisták kezéből az új kommunisták
kezébe ment, szart rá, hogy miféle kurzus akar megíródni, neki a
cél az volt, amint Puzsér fogalmaz: fenntartani az ötszáz éves
polgárháborút. Nálunk ez színezve a román-magyar úgymond
ellentéttel. A román és a magyar vezetők egyaránt sosem akartak
békét, egymást heccelték örökké olyan külsőségekkel, amik
dolognak látszanak, de tulajdonképpen minden csak deklaratíve volt
veszélyes, mintha a hű és bátor vitézek micsa harcot vívnának,
pedig dehogy. Emlékszem Funár, amikor bedobott egy új magyar
témát, a magyarság fellélegezve mérgesnek tettette magát és
úgy vörösödött ki, hogy cuki volt tőle. És ezt a komédiát
játszatták egymással évekig. Hosszú évekig. Miközben folytak a
pályázati pénzek, egy egész politikus gárda ugyancsak Soros
pénzen nevelkedett fel, mely aztán kimutatta igaz jellemét, a
nevelőjébe harap, mihelyt kidugta fejét a kutyaólból. És ne félj
semmit, mert ott volt mindegyik, egytől egyig, akik most bősz
hazafiak, nemzeti színben, avagy szivárvány esernyővel tüntetők.
Csak szegény apám vette komolyan, hogy
az akkori exkommunistából újkommunistává avanzsált magyar média
érdekelt az új kurzus megírásában, mely Jézus óta mind íródik.
Pár írását csonkítva közölték, de
aztán többet nem. Azt hitte, hogy az összeesküvés tünteti el
leveleit, hisz akkor nem volt email, nem volt még se internet.
Utolsó írását velem küldte be, egy hangzatos magyar
főszerkesztőnek, hogy személyesen adjam át. El is vittem, pont
azt a híres, hangzatos nevű magyar főszerkesztőt kaptam az
újságnál, oda is adtam személyesen neki az apám írott cikkét,
amit persze nem közöltek. Úgy nézett rám a híres, hangzatos
nevű magyar főszerkesztő, mint ahogy rám nézett a tegnap egy
csávó, amikor mondom, hogy szívesen odaadnám valakinek a piros
autómat, hátha még hasznát veszi: undorral, mintha látszana a
gatyámon a beszarás foltja.
Én abban a pillanatban rájöttem, hogy
az akkori magyar médiában soha ebben a büdös életben nem fog
semmiféle más kurzus megíródni, mint ama ősrégi kurzus, melyben
a polgárháború fenntartása az egyetlen megoldás, hogy a hatalom,
mindkét oldala tandem boldogságban uralkodjon az idők végezetéig.
Apám ezt nem akarta elhinni nekem, emiatt
inkább megharagudott rám. Anyám szegény sírt, több hetes
haragtartás után, hogy ne váljunk el haragban és legyen nekem
több eszem. Én nem haragudtam, lehet megsértődtem, hogy inkább
bízik apám egy nyamvadt főszerkesztőben, mint bennem, de anyám
kedvéért, mert egyszerűségében okosabb volt mint bármiféle
polgárháborús hős, elengedtem apám haragját. Valószínű úgy
halt meg, hogy csalódott bennem. Tény, hogy aztán nem írt több
kurzusmegváltó cikkeket.
Én viszont átörököltem génjeimben a
kurzus megírást, és folyton írom itt, csak már tudatosan nem
küldöm őket hangzatos nevű magyar főszerkesztő uraknak, kiknek
a polgárháborús hangulatából elegem van.
Amint Puzsér is mondta, előbb utóbb az
új kurzus megíródik, és elhintett magjai kicsiráznak majd.
Nincs szebb az életben, mint hinni ebben.
Reménykedni, hogy majd megíródik az új kurzus és kicsirázik
majd. És előbb utóbb az igazság győz és felszámoljuk a
polgárháborúkat.
Ha tudjuk, hogy nem is igaz ez, ha tudjuk
is, hogy előbb utóbb mindent csirájában fojtanak el, öröm
ujjongani a mester oldalán és örvendezni, hogy íródik a kurzus,
és ezt mi írjuk.
Mint többször elmondtam, én már nem
remélek semmit. De remélek azokért, akik még remélnek. Annyira
szép a reménységet látni, hogy érdemes érte reménykedni.