Ma volt egy ilyen, hogy buzgón pakoltam a szekérre a Bricoban a ragasztott fenyőpaneleket, és mellettem egy olasz, magamfajta öregember egy román hölggyel variáltak, hogy vajon melyik lemezméretet válasszák. Én nagyon elmerültem a dolgaimba, mert a listán a méretek nem egyeztek nálam sem a panelek paramétereivel és én is kombináltam szinte hangosan kalkulálva, nem figyeltem oda miként bénáznak.
Bocsánatkérően arrébb mentek, hogy nem is zavarnak tovább, én erre felkaptam a fejem, hogy szó se róla, nem zavarnak, csak én is gondba vagyok merülve. Az olasz muki vigyorogva kérdezte, hogy én tümpláró vagyok ugye? Igen, vigyorogtam vissza, asztalos vagyok. És rögtön egy cetlire felvázolt egy kis komódot, hogy ezek az anyagok jók ilyen munkára? Ó persze, vágtam rá, tökéletesek! Jaj de jó, mondja az olasz, ide adná a telefonszámát? Ó, ne haragudjon kérem, utasítottam vissza, nem vállalok munkát, teljesen ki vagyok esve mindenféle határidőből. És biza töredelmesen megvallom, nem tagadom, hogy talán lehetett a hangomban egy enyhe ingerültség is, abból az árnyalatfajtából, amikor az ember úgy érzi, hogy csapdába akarják ejteni. Az olasz muki megértően hátrált, mondván, hogy óó profeszionelle, molto lukru. A román hölgy is igazolta, hogy a jó szakembernek sok a dolga, ez így van. És bocsánatkérően elmentek.
És természetesen, mint szokott nálam, rá egy pár órára esett le, hogy de goromba voltam. Csak később gondoltam át, hogy azok az emberek ha meg is vették azokat a fákat, nincs hol felszabják. És ebben segíthettem volna nekik. Felszabni méretre nem sok idő. Bénázva is csak félóra, valószínű erre kellettem volna, de én szamurájkarddal válaszoltam.
Mert hát ezek a zörgetők. Nem mások.
Jobb lesz erre odafigyelni.
Ritkán szoktam így viselkedni, mentségemre legyen, hogy már második „közbejött” és „vissza nem utasítható” munkához kapkodtam a félkész anyagot, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a múltheti árak azóta megszöktek, és a Griff madarat megint a combomból kell etessem, hogy le ne zuhanjunk. A tolóajtók vasalata is fix ötven százalékával lettek drágábbak, de senki nem tudja mitől? Azt mondják, hogy az Ukrán háború miatt, mert onnan hozták a vasat. De kik? A Kanaiak? Mert a gyógyszerek drágulását is az Ukránok nyakába varrták, hogy onnan nem jön az alumínium, ami a fóliás csomagoláshoz kellenek. Ugyanmár? És így tovább. Mi a fene? Az Ukránok tartották el eddig a Világot? Eddig azt sem tudtuk hol van Ukrajna, most meg mindenki hirtelen geopolitikában szakértő. Mindegy. Haladjunk.
Végül hosszas lelki tusakodás után megvettem a „Vonroc” szerszámcsomagot, szerintem a világ leggagyibb szerszámcége, de nekem most annyi szerszám kell a faházhoz, amit építek, egyszerűen rá voltam kényszerülve, erre az akkumulátoros szerszámcsomagra. A profi cégek ezt a csomagot tízszeres áron osszák. Nekem erre most nem futotta, de már nem is hiszem, hogy bevállalnék ilyen prémium cuccokat, mert annyira azért nem mernék a jövőmbe fektetni. Nem munkailag, hanem egészségileg.
Pár nap használat után, a szerszámok meglepően jól viselkednek. El kellett vessem előítéletemet, és azt hiszem meg is szerettem őket. Tökös a fogásuk, olyan oroszosan szólnak, érződik, hogy van anyag bennük, igaz az is érződik, hogy nem szégyellik az ampereket padlóig használni, egészséges amperszaguk van, emiatt az aksik nem halhatatlanok, de arra amire kell, nekem most tökéletes. Vittem egy autós akkumulátort, hejzá kapcsolok egy invertort és arról töltöm a kisgépek aksiit.
Na de aztán arra gondoltam -és ezzel bezárom a mai sódert- hogy bárki, aki akár saját iparként faházat akar építeni, egy ilyen szettel szinte kimeríti az ácsmunka mindenféle mozzanatát. Kis kézügyesség kell hozzá, az internet ott van, hihetetlen sok tanácsot tud lelesni a munkájához, már csak az akarat kell és a bátorság.
Mindig arra kell koncentrálni, hogy elég minden napnak, minden órának és percnek a maga baja. Ha ezeken túljutunk lépésről lépésre, egyszer csak áll a ház. És csodálkozunk, nahát, nem is hittem volna.
