Csontbrigádolás

Nekifogtam a kandallós csempekályhánknak. Tudom, egy meglévő hegesztett vas kandallót nem szabad beépíteni csempe kályhába. Mert a vas egyféle képen dolgozik, a tégla s agyag másképpen. De ez a fizikai törvény nincs tekintettel arra, hogy nekem adottak a lehetőségeim és nem tudok most egy igazi csempekályhát rakatni. Ez nem hit vagy nemzeti kérdés, ez pénz kérdés. Mint ahogy legtöbb kérdés az életben pénzkérdés.
Mert lehet itt arról vitatkozni, hogy a szíriai helyzet miért olyan amilyen. Hogy vallás, hogy a nyugat, lehet ezen sokáig vitatkozni, de szerintem lényegében a helyzetnek pénzes oka van. Mindegyik félnek kizárólag a pénz a mozgató rugója. Így a csóró szíriai gyermeknek a boldogsága is pénzfüggő. Csak bemesélték neki, hogy azért nincs pénze, mert a vallásnak a rossz oldalán áll, de ne búsuljon, mert majd ha meghal minden rendben lesz. Az biztos, de nem részletezte senki, hogy kinek lesz minden rendben?
Ez a Kandilaci -így nevezem magamban ezt a Lacit kinek évekkel ezelőtt kiadtam egy részt a csarnokból- egyszer elmaradt vagy egy évig a bérlettel és nagyon úgy nézett ki, hogy ki kell rúgnom. De aztán kigondoltam, hogy adjon bér fejében egy olyan vas kandallót és éppen volt neki hozzá ilyen puccos kő borítása, amit visszamondott egy kliense, így felszámoltunk akkor előre egy évre is a bérbe. Na így lett aztán nekünk olyan puccos kandallónk a házba, amit pénzért sosem vettünk volna meg. Akkoriban inkább az volt bennem, hogy ne veszítsem el mint bérlőt, mert az első bérlőm volt és úgy néz ki, hogy ha döcögve is, de ha nem csurran, legalább cseppen tőle, igaz mit számít egy csepp a tengerbe?
Na ez a kandalló aztán bevált az idők folyamán, mikor leálltam a nagy központi kazánnal fűteni, mert a nagy asztalos munkálatok visszaszorultak, hulladék hiányában vásárolt tűzifával nagyon drága a fűtés, ezzel a kandallóval fűtöttük a lakást. Összekucorodtunk a nappaliba az ágyakkal és rakosgattuk a fát a kandallóba. Amíg égett, jó meleg volt. Vasból lévén a kandalló, a kő borítás meg csak dizájn, azon spekuláltam, hogy mi lenne, ha beburkolnám azokkal a bontott csempékkel, amiket egy bontásnál guberáltam? Na ezen mutyizgatok most éppen.
Van ilyen bontásból guberált cigány téglám és azzal elkezdtem szépen körbeépíteni a vas kandallót. Legyen ami lesz címen.
Nehezen haladok. Egyrészt délelőtt a műhelyben pepecselem a szásznak a bútorjait, másrészt borzalmasan fáradok, nagyobb lelki terhet viselek, mint testem bírná. Tudom, el kellene válasszam az anyagi gondokat a lelki dolgoktól, de nem megy. Nem lehet. A banknak kell fizetni, ott mese nincs, mert azok be tudnak hajtani. Nem jut a haveroknak, pedig nekik többet kellene adnunk. S akkor innen a lélekbe való átszivárgása az anyagi világnak.
Ilyen szempontból tisztán „csontbrigád” vagyok, minden nap megharcolok magammal, hogy tudom nincs értelme, mégis menj le és dolgozz két órát. Aztán mint aki jól végezte a dolgát felmegyek, megreggelizem a fiammal, és megint kezdem a csontbrigádolást, hogy menj le dolgozz még két órát.
Na így lesz déli egy-két óra. Teljes összeomlás, ebéd, pihenés, aztán négy óra fele beindul a lelkiismeret generátor, hogy akkor dolgozz ma is négy órát a kályhán, hogy kijöjjön a napi nyolc óra kötelező munkaidő. Mert akkor a csontbrigádolásnak értelme van. Este borzalmas fáradságok közepette úgy elalszom mint a bunda.
Most „olyan” időket élek. Nincs értelme, de olvastam valahol, hogy ha ólomlábakon is jár az idő, menni kell. Hát csoszogok. És bármennyire nem akarom mutatni, szerintem lerí rólam. Minden nap lesi a feleségem a szeme sarkából, hogy mennyit nőtt a kályha, érzem, hogy szerinte keveset. Megjegyezte, hogy vajon szeptember tizenötre, az iskola kezdésre befejezem e? Be. Nyugtattam. Amit nem tud, hogy még nem látom a kályhaépítés menetét. A kizárásos módszerrel építem, azaz hogy nem kell és nem lehet.
Most megépítem a tégla vázat, magát a kályhát, aztán burkolom a kályha csempével. De megfordult a fejemben az is, hogy ezzel a Kandilacival felvágatom a hódfarkú cserepeket dísztéglának és azzal fogom burkolni a téglavázat. Én hagynám így a téglát, de a feleségem húzta az orrát.
Nem fényképezem az építést, mert ha megszívom valamiért, ne legyen szégyenemnek nyoma. De ha majd meglesz és nem omlik össze, meg nem lesz füsttel tele a ház, akkor fényképeket is közlök.