Rend mánia

Egyre sűrűbben történik meg velem, hogy reggel többet alszom. Pár hete, pár napja nem ébredek meg hajnali háromkor. Néha úgy érzem nincs amit megosztanom a blogomban másokkal.
Imádom, amikor lemegyek a műhelyembe és mindent a helyén találok. Legfeljebb egy egy egérszarral van több itt-ott. De nem sokáig. Vettem ragasztót és mérgezett bogyókat. Ilyenkor már kezdenek behúzódni az épületekbe. Jópofák. De nem értik, hogy utálom amit művelnek. Rágnak, pisilnek, szarnak.
Igaza van Imrének. Miután leírtam az inas vágyamat, meggondoltam magam. Nincs szükségem inasra. Mert rend mániákus vagyok. Az inas meg alapjában nem rend mániákus. Azt is meguntam, hogy örökké mondjam, szedd össze, seperd fel, tedd a helyére. Egy asztalos műhelyben nem havonta egyszer kell takarítani. Mindig mindent a helyére kell tenni. Csak a munka asztalon lehetnek szerszámok, amikkel mindig csinálunk valamit. De nem úgy, hogy a három négyzetméteres asztalon egy ötven centis részen dolgozunk, és közben hegyekben áll rajta a másfél hónapos beszáradt ragasztós bádog vagy festékbe száradt ecset. És még ki tudja mi. Néha rendet raktam az asztalon, mit mondjak, egy egész napot elvett néha, mert csavarok kiborítva, szegekkel összevegyítve, na aztán válogasd a három és feles csavarokat szét a négyesektől, mert nem mindegy. Aztán a polcokon szanaszét minden. Néha elment a kedvem az egésztől. Nem igaz, hogy az ember aztán három napot rendez, mert nem akarták a niggerek a rendszerességet megtanulni, mondván, hogy ők szakik, nem mosogatók. Mondtam egy párszor a fiúknak, fiúk, ha nem akartok takarítani, semmi gond. Felveszek valakit takarítani, de levonom tőletek a fizuját. Jajajaj, azt már nem, inkább takarítanak ők. És így ment minden tovább. Maradtam a duzzogásokkal. Néha mondtam nekik, fiúk, a lakbér fejében, gyertek két nap takarítunk egy hónapban. Hát nem mindig kivágták magukat az ebugatták? Mondtam nekik, fiúk, krízis van, még hagyjatok a napi béretekből, mindenki visszafogta magát, valamit ti is csináljatok, mert nem fogom sokáig bírni. Erre mit csinálnak? Elkezdtek nyavalyogni, hogy krízis van, elment a munkakedvük, nem engedtek a bérükből, rágázoltak jobban az alkoholra. Szóval nem értettem, mi a baj? A fizetésük nem esett, noha mindenki meghúzta a gatyaszíját, kevesebbet is dolgoztak, sok kimaradással, alkoholbűzös megbízhatatlanságot gerjesztve maguk körül. Nem érezték meg a krízist. Talán részvétüket így mutatták ki irántam? Többszöri győzködés hatására sem változott semmi.
Igaza van Imrének. Többet nem akarok én senkit győzködni, hogy takarítson, próbáljon pontosan, szépen dolgozni, ne igyon, ne cigizzen.
Emlékszem még fiatalon, amikor elmentem egy céghez dolgozni, bükkfa bútorokat nyestünk sorozatra. Minden létező gép körül hegyekben álltak a fa hulladékok, forgács, fűrészpor. Az ég világán senkit, de senkit nem zavart. Már csak ösvényen lehetett odajutni a gépekhez. Mikor lejárt a munkaidőm, kábé egy hónapig rendszeresen takarítottam. Minden nap egy két órát. Röhögtek rajtam a többiek. Mivan, te ingyen dolgozol? Nem értették meg, nem volt honnan megértsék, hogy utálom a szemetet, a rendetlenséget. A főnök csak húzta a vállát. Ilyen régi szekus volt. Neki mindegy volt. Az én bajom, mondta. Szerintem rosszul tette, hogy nem fedezett fel. Mert aztán később elmentem más céghez. Akkor mondtam mindenkinek, a főnöknek is, hogy amit a földön találok az az enyém. Röhögtek. Jó, jó, a tiéd. Vésők, kalapácsok, csavarok, fatiplik, csiszoló papírok, sarkok, miegymás. Ma is vannak még nekem azokból a szerszámokból. Kemény kommunista acélból készült vésők, nem ilyen szar modern pléhvésők, amit ha ráteszel a köszörűre szikrázik mint a csillagszóró. Persze ezekre sem tudtak ügyelni az én embereim. Szerencsére amikor takarítottam, sok ilyen nyeletlen vésőt kalapácsot találtam meg az asztal alatt. Letört a nyel, eldobták. Ne lássam, hogy eltört a nyele. Hogy ne kelljen nyelet tennie nekik, mert azért nem fizetem.
Nem kell inas nekem. Ilyenek nem. Inkább akkor maradok magamban. Legalább nem kell hallgassam azokat az idióta mánélé zenéket vagy azokat az idióta technóságokat. Levittem a műhelyembe az mphárom olvasót, szép gitárzenéket hallgatok, meg amiket akarok.
És ki tudja mi van, amikről még nem tudok, vagy sosem fogom megtudni? Miféle disznóságok vannak még lepel alatt?
Furcsa módon, egyre hívnak, hogy rendelnének. Valahonnan megszagolták, hogy már csak magamban dolgozom. Mit mondjak, jól esik, hogy bíznak bennem. Mondtam is a feleségemnek, te én maradok így egyedül. Nem is érdekel más. Úgy is rendezem be a műhelyemet, hogy csak magam legyek. Elegem van, hogy mindig alkalmazkodnom kell mások után.
Mindentől függetlenül a kocsim olyan, mint egy disznóól, ahogy a feleségem szokta mondani.
Lehet, hogy hamarosan megtörik a jég a csarnokkal. Felhívott egy csávó Bukarestből, hogy haza szeretne költözni Dévára és ezért az árért ő is venne száz négyzetmétert a csarnokból. Megegyeztünk, hogy jövő héten jön és tárgyalunk. Azt mondta, hogy ismeri jól a csarnokok fekvését, sokat járt itt valamikor. Na. Bárcsak jönne.