Lopott boldogság

 (6oookm - regényrészlet)
Amilyen kellemesen meglepődtünk találkozásunkkor, olyan elszontyolodva dolgoztunk. Klaudia nem volt egyedül. Volt vele egy Barbu nevezetű srác. Ilyen izompacsirta gyerek. Nem is beszéltünk egymáshoz, belemélyedtem az ablakszerelésbe. Régi épületbe új ablakot beszerelni nem olyan egyszerű. Mert legtöbbször az ablaktok része az épületnek. Régebb nem betonból öntötték a felső gerendát. Néha csak úgy direkt a tokra építették tovább a falat, ha azt megbolygatja az ember, könnyen leomolhatnak a téglák egészen a mennyezetig. Megjártam egy párszor, azóta előre megmondom, hogy a létező tokba építem az új ablakot, de nem vehető észre, mert szépen beburkolom szegőlécekkel. Bevált ez a módszer és nem kell szétverni majd újra vakolni a fél házat.
Besötétedett mire befejeztem az ablakot. Klaudiáék nem fejezték be a dolgukat. Három napra tervezték az akciójukat. Elfáradtak, az éjjel utaztak, nem aludtak semmit. Felajánlottam nekik, hogy aludjanak nálam. Nem ellenkeztek. Eredetileg úgy gondolták, hogy majd a faluban csak kapnak valamilyen szállást. De szemmel láthatóan elment a kedvük egy rusztikus éjszakától, senki nem ajánlotta fel nekik, hogy befogadják. A meleg fürdőszoba gondolatára Klaudia vidámabb lett. Egye fene, gondoltam magamban, ez van, van pasasa, most mi van? Semmi. Veszünk egy üveg bórt és megisszuk és kész. Legfeljebb dumálunk egyet és kész. Közben Arteniet felhívtam, hogy majd visszavisznek az önkéntesek, mert meghívtam őket magamhoz. Annál inkább örvendett a pópa, mert már aggódott, hogy mivel kerülök haza, hisz éppen virrasztásra készül, meghalt egy öreg néni a körzetében, nem hiányozhat onnan. Lelkesedve mondta, hogy látja milyen az Úr? Mindig küld valamilyen megoldást.
Persze, persze mondtam. Magamban arra gondoltam, hogy a mai megoldás egy üveg bór lesz, nem az Úr küldeménye.
Ezeknek a bukaresti gazdagéknak a fekete terepjáró a mániájuk. Nekem olyan egyformáknak tűntek ezek a terepjárók. Pláne ha feketék.
Barbu nem sokat adott rám. Éreztem, hogy felülről kezel. Klaudiára való tekintettel nem viszonoztam az érzést. Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy olyan meghitten és kellemesen meglepődve köszöntünk egymásra. Hogy félreértés ne legyen, a hátsó ajtót nyitotta ki nekem, amikor az első ajtó kilincsére tettem a kezem. Pedig én Klaudiának igyekeztem kinyitni az első ülés ajtaját. Hülyén jött ki, nem kezdtem magyarázkodni, elengedtem a kilincset és hátra ültem a másik önkéntes párral: Alízzal és Doruval. Van ezekben a bukaresti fickókban egy jó adag ilyen primitív leszaromság, amire hatalmas kényszert éreznek kifejezni. De lehet, hogy ez csak egy nagyvárosi allűr, mint az állandó izzadsággátló használata minden második ecsetvonás közben. Arra rég rájöttem, hogy nem kell mellre szívni az ilyesmit, mert a másik pillanatban amilyen visszataszító tud lenni a viselkedése, ugyanolyan barátságos is tud lenni. Olyan leereszkedő barátsággal. Nem is igazán az érdekelt, hogy mint önkéntesek vajon hol alusznak az éjszaka. Klaudia érdekelt. Elég sok önkéntest láttam a kolostor környékén eltöltött éveim alatt. Egy idő után már egyenesen idegesítettek, mert úgy jöttek ezekre a szegényes vidékekre, mint valami világmentők. Hogy most megteremtik a világbékét, felszámolják a nélkülözést. Aztán legtöbben csak egy új adatot akartak beszerezni az önéletrajzukba, nem mintha éppen a családjukban nem lett volna akin segítsenek ingyen otthon is. Boldogabb az ember, ha elmegy idegenbe és egy számára távoli akcióban önkénteskedik. Igaz, az otthoni altruizmusát senki nem könyveli el, viszont egy hangzatos márkanév pecsétjével otthon is lentről néznek fel rá. Ezekre a dolgokra sem kaptam választ sosem. Valahol elakadtam én is ebben a témában, mert az enyéim nem hívtak, sosem kerestek fel, idegenek jöttek hozzám segítségért. Talán ez a furcsa magyarázata ennek.
Mind amellett, hogy Klaudiának volt ez a pasasa, az volt a vágyam, hogy a közelségében maradjak. Klaudia rögtöni beleegyezése felvillanyozott egy kicsit. Úgy éreztem, hogy Barbu nem az élete embere. Fene érti ezeket a nagyvárosi kapcsolatokat, mert minden olyan átlátszóan felületes és értéktelen, semmilyen szenvedély nincs benne. Nincs bennük az az érzés, hogy örökkön örökké. Mindig rohannak valamerre. Sosincs idejük a részleteket kidolgozni.
Egész nap egy mosoly nem rajzolódott az önkéntesek arcára. Mennyi van még? Ez látszott rajtuk. Alig dolgoztak valamit, már kalkulálták, hogy mennyi van még? Akartam szólni nekik, hogy álljunk meg a bevásárló központban, de ráragadt Barbu lába a gázra, nem akartam hátulról előre kiabálni. Még szerencsére, gondoltam magamban, hogy van még otthon egy fél üveg borom karácsonyról megmaradva, legfeljebb megisszuk azt. Arra nem vitt az agyam, hogy ezek magukkal hozták a fél Bukarest árukészletét kajában és piában. Nagy volt a csodálkozásom, amikor ilyen émelyítő szivarral kínáltak, hogy szívjam nyugodtan, mert nem bóvli árú, eredeti. Látszott grimaszukon, bunkó falusinak tartanak, hogy egyáltalán nem füstölök. Persze észrevétlenül Klaudiát lestem, hogy ő mennyire van benne a dologban. Lehet csak úgy tűnt nekem, de mintha enyhe undort véltem felfedezni rajta. Az asztalon félig beletúrt konzerveket hagytak, kenyérszeletek szanaszét. Gondoltam kibírom. Belealudtak a sörivásba aztán. Klaudia maradt még. Lezuhanyozott, utána beszélgettünk még sokáig. Pedig mindketten fáradtak voltunk. Egyikünknek sem jött lefeküdni. Osztottuk a politikát. Elmondta, hogy tulajdonképpen nem azért az iskoláért jöttek ők ide. A miniszterelnök szülei laknak abban a faluban. A tévés társaság küldte ki őket ide, hogy hátha valami lejárató témába ütköznek a miniszterelnök múltjával kapcsolatban. Nem akartam firtatni a témát Klaudiánál, mert éreztem, hogy megint valami gyónásféle akar kialakulni benne. Mondtam neki csendben, hogy „Klaudia, nem vagyok pap, nem tudok bűnöket feloldozni meg ilyeneket művelni”. Nem értette mire célzok, kicsit elcsodálkozva mondta, hogy „tudom, hogy nem vagy pap, olvasom a blogodat, tudom, ki vagy...”
Puff. Leesett az állam. Olyan természetességgel mondta, amire még álmomban sem mertem gondolni vagy reménykedni. Egyszeriben melegem lett. Nem tudtam elképzelni, hogy egy Klaudia kaliberű ember olvasná az írásaimat. Ez a kategorikus kijelentése meghatott.
Egy percig csendben ültünk az asztalnál. Aztán elmondta, hogy pontosan azért mondja nekem a dolgait mert tudja, hogy megértem. A múltkor rosszul tette, hogy nem fogadta el a lefizetést azzal a botránnyal kapcsolatban. Nem is tudták napvilágra hozni a csalást, mert amellett, hogy kompromittálták az adatokat, rendesen meg is zsarolták őket. Úgy, hogy pénz nélkül is fel kellett hagyjanak az ügy további bonyolításával. Most sem önszántukból vannak itt.
Klaudia egy kicsit megrázkódott. A hideg kirázta. Reszketett. Meg szerettem volna fogni a kezét. Átölelni, magamhoz szorítani, vigasztalni. Nem tettem. Nem tettem, mert Klaudia bizalmasan fordult felém, nem szerelmesen.
Végül aztán elaludt a nappali sarokülőn. Betakartam. Egy darabig még őriztem a tüzet a kandallóban. Néztem a sötétben a lángok játékát a kandalló üvegfalán át. És néztem Klaudia arcát, amint a lángok fénye simogatják az arcát.
Nyugalom és boldogság volt lelkemen. Noha lopott nyugalom és boldogság volt ez. Barbu belőve aludt felöltözve, mosdatlanul, a másik szobában a többiekkel. Klaudia meg a nappaliban alszik, és én őrzöm az álmát. Néha furcsa játékot játszik a boldogság.