Hogy mi van ezzel a világgal. Ezen agyalok mostanság.
Beugrik egy kép a múltamból. Eltelt vagy három év a 89-es váltás után.
Az ország még a béka segge alól pislantott ki minden téren, eurós
gondolatok akkor még ismeretlenek voltak, nem tudtuk mi az a
globalizáció. Enni akartunk. Ha nem is kimondottan öltözködni, de télen
legalább egy kis meleget. Nekem speciel volt egy álomképem valamiféle
vállalkozásról. Hogy vállalkozni szeretnék. A magam ura lenni. Nem
tudtam mivel eszik, hol kell kezdeni, mit is jelent vállalkozni. Csak
figyeltem másokat. Internet még hírből sem volt. Nem volt honnan
informálódni. S ez most volt húsz, huszonkét éve.
Ott voltam a
kolozsvári ócskapiacon minden szombat hajnalban, asztalt béreltem a
„főúton”, ahol nyakig volt a sár mindig, de ott voltak az igazi
vállalkozók. Akik Magyarországról hozták a Nike meg Puma utánzatokat s
jó drágán adták, vették mint a cukrot. Kaszálták a pénzt. Láttam, mert
szemben velük voltam én is a fa kazetta tartóimmal, amiket a plakázsból
(4mm-es ragasztott furnérpanó) lombfűrésszel vágtam ki hétközben otthon a
szüleimnél. Akkor még CD nem volt, videó kazetták jelentek meg akkor,
néhány videószalag tartót is eladtam.
Tudtam, hogy lúzer dologgal
foglalkoztam, volt is nem leplezett irónia a jól menő cipősök részéről.
Kb a minimál bér felét hoztam ki a szombati árulásokból. Ez volt az első
nyílt piacú vállalkozásom. Ekkor szembesültem sok olyan dologgal,
amivel addig nem. De tovább akartam lépni. Akkor vitt el engem az a Giku
ahhoz a fenesi asztaloshoz tárgyalni. S akkor léptem be tulajdonképpen a
show bizniszbe, ahogy szoktam ezt némi öniróniával mondani. Erről az
időszakról elkezdtem írni, de átélve újra azokat az időket enyhe
depresszióba estem s egészségem érdekében abbahagytam. De azért le fog
kelleni írjam, hogy ne múljék el az idő, eredeti forrásból jöjjön elő
azon idők lírai lúzersége.
S közben eltelt húsz év durván, vagyok
ahol vagyok, de úgy néz ki, hogy jó irányba mentem. Tudom, amit
létrehoztam nem semmi, noha adósság terheimet csak én ismerem, borzalmas
árat fizetünk kis családunk szintjén azért az álmomért, hogy legyen egy
saját lét, alkotó és munkaterünk.
Azt azért előre kell bocsátanom,
hogy adottak voltak a feltételek. A kilencvenes években még tisztelték a
munkát. Akkoriban jobbra reménykedtünk, de a mai viszonyokhoz képest az
akkori helyzetek tisztességesebbek voltak. Nem voltak ezek az abszurd
Eurós törvények, megszorítások, nagyobb volt a mozgástere egy munkás
vállalkozónak, legyen az bármi: asztalos, festő, ács ésatöbbi. Nem volt
elárasztva a piac a nagy áruházak bóvli termékeivel, nem volt elég időnk
a sok rendelést felvenni, megcsinálni. De hogy mondjam, hiába volt sok
munkája egy egy mester embernek, eszébe nem jutott pofátlan árakat kérni
zsarolásképpen. Volt egy tisztességes elképzelés mindenről.
Kb a
kétezres év után kezdtek átbillenni a dolgok a negatív oldalára. Lassan
de biztosan, ahogy nyíltak az eurós dolgok, ahogy egyre többen mentek ki
dolgozni, jöttek haza karácsonyra, hozták a sok smekkerséget, s a
szajrét. Aztán elárasztottak a külföldi cégek, a nagy áruházak,
felkapaszkodtak a brutál marketinges kisvállalkozások, hatalmas harc
dúlt a korrupciós munkákért, beállt az úgynevezett vadkapitalizmus, ami
nem ismert sem apát sem anyát.
S hogy hogy nem, de az emberek zöme nemcsak elfogadta ezt a stílust, hanem azonosult vele.
Ma ott tartunk, hogy egy magyar megrendelő így beszél: ha nem csinálod
olcsóbban, mint a román, vagy a kínai, megveszem tőle. Kérdeztem, ha
ugyanannyiért csinálom úgysem jó? Azt mondja nem, mert nincs semmilyen
motivációja.
S ha ezt egy Gipsz Jakab féle mű nagymagyar mondaná,
leszarnám, de mikor egy erdélyi magyar pap is ezt mondta nekem, úgy
éreztem, ennek a világnak vége. És valóban, ennek a világnak így vége.
Amikor a valuta árfolyam ingadozása határozza meg emberségünket,
tisztességünket, magyarságunkat, megette a fene az egészet. Innen tovább
mindenféle nemzeti duma, lelkesítő duma, hogy tisztesség így,
tisztesség úgy, tisztelt vezetőink és tisztelt papjaink, szavaitokkal
élve: „ez a valóság”, hogy elbasztátok a valóságot.
Én maradtam
az aki voltam első naptól. A napszámba dolgozó asztalos. Néha jó
kedvvel, néha elkeseredve, de végeztem lúzer dolgomat, mert ezt
tanultam, ezt akartam. Minden más megváltozott.
Például az
inaskérdés is megváltozott. Ma egy inasnak elvárásai vannak. Például a
fűrészpor kérdése nem az ő problémája. Ha speciel nem utasítod, nem
sepreget. Ha tízszer nem mondod, hogy hagyja abba a cigizést,
telefonozást, nem hagyja. Immel ámmal dolgozik. Visszakérdez, hogy
muszáj annyira kicsiszolni?
Nem hibáztatom az inast. Nem, mert ő
ebbe a világba született, ahol a tisztesség egyszerűen nem igény. Nincs
rá példa. Nincs tisztességről példa. Megtanulták mint a disznók, hogy a
vályúba szokták önteni a moslékot. S onnan kell táplálkozni. Mert
egyébként mindenki seftel, ad, vesz, a munkást kiröhögik, a társadalom
szégyenfoltja lett a munkás, az izzadó, mocskos ruhájú ember. Példakép a
sikeres vállalkozó stílus, aki semmit nem dolgozik csak kikölnizve
ordít egész nap, utasít és drága kocsikban pózol. És csuda, mert a
megrendelőknek is tetszenek az ilyen emberek.
Nincs amiért vádoljam a
mai fiatalokat, mert mi adtuk nekik ezt a társadalmi minta képet. Mi
hoztuk létre ezt a sablont. Joggal mondja, hogy minek gürizzen mellettem
hat lejes órabérrel, ha a német hagymát hat eurós órabérrel szedheti? Ő
tanít engem arra, hogy logikus nem? És nincs mit mondjak ellene.
Mert ugye hiába európénzes táncház rendezvények, a fiatalok mégis az
eurót szeretik a legjobban. De az is igaz, hogy semmit nem tettünk ez
ellen. Csak a retorikát nyűttük. Hogy haza, meg ilyen faszságok, nemzet,
de semmi konkrétat nem adtunk kezébe. Mikor konkrétumokról volt szó,
akkor sutyiban mindenki intézte a külföldi ösztöndíjat, s hálálkodtak a
szent püpükéknek, ha arról áradozhattak, hogy svájcban van a gyerekük,
jól van, meg minden. De hogy milyen jól, senki nem tudja.
Több
esettel szembesültem, az egyik brutál volt. Hogy a fia sportoló vazzeg
Franciában. Válogatott csapatban. Jól van, a jövője megalapozott. Szép
felesége, lakás, minden, jól vannak. Történt, hogy ott aludtunk egy
éjszaka hazajövet. Kérem szépen, a helyzet az volt, hogy albérlet egy
kisvárosban, a srác valóban sportolt de nem járt azért pénz, a
megélhetésért járta az országot valami kütyüket árult, gyakorlatilag
házaló volt, a szép felesége meg önkéntesként bedolgozott valami
terápiás egyletbe s talán két év után esélye lesz mint valami
asszisztens. Igaz megéltek egy fizetésből, ezt nem tagadhatom, amit
itthon lehetetlen, de nem arról volt szó, amit nekem előtte befestettek
szép rózsaszínbe.
Fiatalon be lehet törni, ha megvan hozzá a
hajlandóság egy teljesen új világba. Nem mondom, sokszor elgondoltam én
is ezt a variációt. De mire észbe kaptam merre megy ez a világ, itt
szépen beöregedtem. De nem baj. Nem bánom. Valaki kell a gátra is. Ha
nem, hullának is jó, az is magasít a gáton.
Tehát az van ezzel a
világgal, hogy el van cseszve. És nem látom, hogy lehetne helyrehozni.
Ezzel az importált műmagyarsággal, az idegen gyűlölettel annyira
elfoglaljuk magunkat, hogy nem marad semmiféle időnk a kreativitásra,
szervezkedésre. Pedig most arra lenne szükség. Egy nagyon alapos
gazdasági tervet kéne összehozzunk, a kisemberekre nézve, a
kisvállalkozókra nézve, melyre most már a nagy Moise Guran is, aki sosem
hagyott ki egy alkalmat se a kínlódó kisvállalkozókat ironizálni, ő is
belátta, mert a statisztikák sajnos nem hazudnak azért annyira, hogy a
dolgozó lakosság zöme ugyancsak kis vállalkozások keretében vívják
szélmalom harcaikat a kisebbségben levő multiikkal szemben, akiknek
viszont sokkal agresszívebb eszközök állnak a rendelkezésükre.
A
multikkal nem is lenne nagy baj, de annyi az egész velük, hogy kizárólag
profit orientáltak, az ember nem egy faktor benne, egy használati
eszköz, ami a zsírzást sem érdemli meg, azt a filozófiát hirdeti fennen,
hogy bárki lecserélhető, senki sem nélkülözhetetlen, és van is egy
ilyen incselkedés a dologban, hogy bármikor kirúghatnak, nem számít a
szakma, teljesítmény, elég egy alullelkesedett év, repülsz.
És ez
van beágyazódva a mostani generációba, hogy egy fos, amit egy felmosóval
egyszerűen eltüntetnek a pöcegödörbe. Egy bármikor lecserélhető eszköz.
S akkor inkább megnézi, hogy hat lejért vagy hat euróért cserélteti le
magát.
Mert sajnos mi is oda jutottunk, itthoni nagy nemzetszellemű
vállalkozók, vezetők, papok, hogy mindenki egy nagy fos, bármikor fel
lehet mosatni s beöblíteni a pöce gödörbe.
Ez a baj ezzel a világgal. Én mondom.