Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Remix My Time


(valószínű regisztráció szükséges, viszont jó zeneoldal, megéri)

Gondoltam írok egy ilyen használati utasítás félét a zenés gyűjteményemhez, hogy miért szarok a mixek és mitől lettek szarok a mixek?
A munka nehezét lenyomtam, és a végén nem tudtam milyen címet adjak az első zenés albumomnak. Némi töprengés után, miután észrevettem, hogy a feldolgozott zenék nagyjából az én generációm szerzeményei, egy kettő kivételével, született meg az a gondolatom, hogy tulajdonképpen olyan mintha az én időmet kevertem volna újra. Mivel nemzetközi a partitúra (oáh de tökösen szól), azért adtam angolul a címet, hogy: “Remix My Time”. Van ennek egy kétértelmű allűrje is, amint szokott lenni az ilyesmiben, hogy remix, mert elvégre remixek, nem saját szerzemények, és másrészt az én időm újra elevenítése a feldolgozások által, azaz remix my time.
A borító tervek is úgy készültek, hogy semmiféle inspirációm nem volt hozzá, két vagy három szomorú délután pszichanalizáltam ki magamból. Nem vagyok biztos benne, hogy érthető e, megfelelő e, jó e? Nem tudom. Ez jött ki, és én hiszek a szentlelkes dolgokban. Ilyennek kellett kijönnie. Ha reggel is jónak látom amiben este sem voltam biztos, akkor nem szarozok, jó vagy rossz, megyek tovább.
A CD fő lapján amint a képen látható a “Remix” felirat kissé modern, jellemzően bugyuta és kommerszes, értem a beépített kulcsszavakra: “love” mert a dalok legtöbbje a szerelemből táplálkozik, “covers”, mert feldolgozások, utánzások, “Gretsch” a dobszettem márkája, “Cubase” a virtuális stúdióm gyártója, és az “X” betűben keresztbe illesztettem a “midi”, “wave” és halványan a “plugins” szavakat, melyek a stúdióban kiinduló pontok, illetve hídak és végtermék.
A “Remix” alatt a “My Time” már egy tákolmány jelleget kapott, ami egyértelműen utal szakmámra: asztalos, annak is az ács jellegére, ami azt is jelentheti, hogy ács munkás vagyok asztalos minőségben. A fordított “I” betű eredetileg a “Remix” “i” betűjének a dizájnolt reverze akart lenni (látható, hogy volt egy kis betűrendezési kínlódás), de aztán rájöttem, hogy lehet tévedésnek is értelmezni, amire rájöttem és próbáltam összetákolni, javítani a hibán, az elgörbült szegek az idétlenkedést jelképezik. Utalás ez az életpályám rettenetesen sok tévútjára, hibáira, és végül csak egy ilyen tákolt szerkezetre jutott.
A “My Time” alatt próbáltam minél egyszerűbben megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi is ez a Cd? “edited midi music”, azaz midi nyelvezetre írt zene feldolgozása, tehát nem igazi hangszerek felvétele, hanem szintetizált hangok szerkesztése, “with real drum recorded” itt szeretném kihangsúlyozni, hogy a dobok igazi dobok, tehát nem midiben volt megírva.
A stilizált keverőpult helyett a nevemet akartam kirajzolni ilyen áramkörös rajzzal, de süket fejemmel színes kariokával húztam ki és a fiam véleménye is az volt, hogy rémesen gagyi, így elvetettem és rajzoltam ezt a kis stilizált pultot, a nevemnek pont elég a kisbetűs rész, úgy sem tulajdoníthatok magaménak nagyobb alkotói szeletet mint a kisbetűs kategória. Jó helyen vagyok.
A CD belső lapján a feldolgozott számok címei vannak felsorakoztatva, nem a felvett sorrendben, hanem a keletkezési idő sorrendjében. Gondoltam ennyi tiszteletet megérnek a művek és a szerzők. Eredetileg egy homokórát képzeltem el, amint az idő múlik és a számok leperegnek, de tehetségtelenségemből kifolyólag nem tudtam megrajzolni, viszont eszembe jutott a papír vágó gép, ami jobban is illik helyzetemhez, amint a szépen felsorakoztatott múltam darabokra hullik, minden fancsikán egy egy elmúló érzelem, gondolat, melyek a művek eredetijében elhangzanak.
A CD hátlapján egy egyszerű karikatúra, térképszerűen felvázolja a zeneszerkesztés útját, amint az analóg találkozik a digitálissal és az szépen összekeverve egységgé válik. A valós dobok, a hibrid vasak: analóg/digitális hidak és a számítógépes hangkeltés, keverés kicsit mesésen, de igaznak bizonyulnak.
Magára a CD-re ilyen hagyományos vinil dizájnt gondoltam ki, de egyelőre marad ez a 000 számú kiadás, a próba CD, fehér fekete borítókkal.

A technika.

Amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen egész életem cukorbajtól szenvedett, melyet nem kezeltem csak nem törődéssel, mert nem tudtam, hogy cukor bajos vagyok és megrémült orvosok nézéseit láttam, elkapott ez a bakancslistás dolog, hogy jó lenne ebben az életben legalább egyet dobolni. Mert ugye az mellékes, hogy egész életemben álmodtam a zenélésről, főleg a dobolásról. De valahogy sosem jött el az ideje. Mindig van valami ami fontosabb.
Egyszer volt a kezemben ezer euró egy munka után és persze legalább három hely ahova bedughatnám. Egyik fontosabb a másiknál. Nem tudtam eldönteni kit fizessek ki. És akkor bújt belém a kisördög. Megrendeltem a Gretsch dobot.
Először a hálószobába szereltem fel. Döngött nagyon, ritkán jutottam úgy hozzá, hogy senki ne legyen otthon. Meg folyton útban volt. Megszületett a bunker építési ötlete, mely a kamrán keresztül vezetett ki egy másik helyiségbe. Meglett a bunker, de nem találtam megfelelő zenéket amikre doboljak. A drumless ajánlatok nem tetszettek nekem. Ekkor kezdtem megismerkedni a midi lehetőségekkel és elkezdtem feltölteni a már új szintétizátoromra internetről letöltött ingyenes midiket. És innen csak egy lépés volt a virtuális keverőasztal, ahol a midi fájlokat ízeikre tudtam szedni, szétválasztani a hangszereket még megszólalásuk előtt. Egy fantasztikus világ tárult ki nekem, amiről sosem mertem álmodni.
Tulajdonképpen elkezdtem kidolgozni számokat amikre dobolhatok. Sőt aztán ezeket a számokat a midi segítségével átírogattam, átrendezgettem. Lehoztam az én parasztosabb, bütykösebb nívójára.
Aztán már csak a kíváncsiság vitt el a dobok felvételéig, használt interfészeket vásároltam olcsón, alsó kategóriájú mikrofonokat, és rengeteget kísérleteztem velük, amíg az adott lehetőségből kihoztam a legjobbakat.
Két éves önszorgalom eredménye ez a CD anyag. Olyan mint egy inas diplóma munkája.
A Gretsch dobokat 7 mikrofonnal vettem fel, a dobtestek hangját egy alsó kategóriás ATC dobmikrofon szettel vettem fel, és a cineket, az úgynevezett “overhead”-okat két középkategóriás tér és hang mikrofonnal vettem fel, az egyik a Scarlett mikrofonja, amit az első hangkártyával vettem szettbe, a másik egy Tascam mikrofon, egy rappertől vettem, aki kiment külföldre, olcsón ideadta. A Scarlett hangja kicsit melegebb mint a Tascam, de nincs nagy különbség. Hasonlítottam össze méreg drága mikrofonnal is ezeket, de őszintén, nem éreztem különbséget, de itt nyugodtan lehet hivatkozni közel harminc éves asztalosságomra.
A Cubase virtuális keverő program úgy jött be életembe, hogy megrendeltem a Scarlett csomagot, melyben volt a hangkártya, a mikrofon és egy fülhallgató, bónuszba meg a Cubase 8 Le a virtuális stúdió elementáris változata, a Pro verziónak egy lebutított változata. Annyira buta voltam és vagyok ma is hozzá, hogy nem tudom ésszel felérni, mennyi mindent tud így lebutítva is. Egyenesen rettegek a pro verziótól, mert biztos becsípném a füleimet vele. Aztán ötven euró fejében adott egy nagyon kis upgradet a Cubase, amire mondják tulajdonképpen, hogy az element verzió, mert az előbbi az még butább.
Úgy néz ki ez a virtuális keverő asztal, hogy van egy végtelen számú kanálisos keverőpultom, és minden kanálist a kedvem szerint építhetek ki. Kezdve a sima hangerőtől, beépíthetek rengeteg úgynevezett plugint, azaz hangszínezőt, kompresszorokat, zengetőket, torzítókat, meg ki tudja még miket, csak a fantázia szab ennek határt, meg ha az ember szélsőséges, akkor a buksztárca. Mert lehet pluginokat ingyenesen is letölteni, de a profibbak már pénzbe kerülnek. Az elementáris Cubase verzióban több tucatnyi plugin van, szerintem innen egy magasabb szintre váltás tapasztalatot és némi hangtechnikusi múltat igényel, semmi nem támassza alá az új pluginok vásárlását hangkeverési szempontból.
Aztán a két bemeneteles hangkártya nem volt elég a dobok felvételére, szerencsémre elég olcsón találtam egy nyolc bemeneteles öreg MOTU hangkártyát, egy kolozsvári stúdióstól vettem, de mivel nem volt csak kettő mikrofonos bemenetellel, adott hozzá nagyon olcsón egy Eurorack nevű analóg keverőt, amelynek a mikrofon előfokozatait hozzá tudtam csatlakoztatni. Lehet, hogy bunkó vagyok hozzá, de itt sem éreztem különbséget a hangkártyába épített mikrofon előfokozata és a keverő előfokozatai közt. Az erősítést szabályzó “gain”-ekből szépen kiegyenlítettem a jeleket, sem zaj, sem jelszint problémát nem észleltem.
Zaj szinten szerintem ezek a belépő szintű ketyerék nem jelentenek semmit. Tonalitásban talán, de legyünk őszinték, a keverési folyamat úgy átalakítja majd a jelet, hogy mondhatni semmi köze a felvett anyagnak a végtermékhez képest. Azért nem is mentem bele abba a játékba, hogy egyre magasabb szintű cuccokba fektessek, mert értelmetlen. Igen ha egy Annika Nilesként dobolnék, akkor talán megengedném magamnak az upgradet, de az aki hetente egyszer leül fél órára dobolni, az szerintem fogja vissza magát.
A monitorozásról is úgy ír a szakma, hogy egyenesen vallásos fanatizmusba megy át, hisztérikus mantrázásként gyakorolják a stúdió monitor kifejezést, ami azt jelenti, hogy egy hangfalpár, amin visszahallod a kevert anyagot. Ha rákérdeztem mitől jobb a spéci stúdió monitor egy házi hifi hangfalhoz képest, azt a választ kaptam, hogy a házi hifi csal. Ezt nem értettem. Ha nekem a cél a hifi megszólaltatás, akkor miért nem azon dolgozom? Mindegy, mert nem volt pénzem a leggagyibb monitorhoz sem, olyan összegekben árulják mint a szent grált, mivel nem leszek sosem megélhetési stúdiós, bevállaltam a hifi berendezést, nagyon olcsón vettem használt erősítőt és hangfalakat, ilyen vintázs vasakat, de mint kiderült, ma is nagyon előkelő helyeket foglalnak a hangzás páholyában ezek a cuccok, én hallásom szerint semmi kivetnivalót nem találok a minőségében.
Lassan elkezdtem kidolgozni a számokat, ami úgy zajlott, hogy hallgattam napközben egy egy régi zenét sugárzó netes rádiót, eszembe jutott egy egy régi dal, megkerestem a neten ha van hozzá ingyenes midi fájl, ha találtam, letöltöttem, behúztam a keverőpultba és elkezdtem keresni hozzá a hangszíneket. A Cubase element hoz két szintétizátort is, a Halion és a Prologue, persze lájtos verzióban, de így is több száz tónussal bennük. Később vásároltam árleszálítottan több szintetizátor plugint is, több ingyenest is találtam, például megemlíteném egyik kedvencemet, egy öreg orgonát szintetizáló plugint, pont úgy működik mint az a regiszter húzogatós orgona, eszméletlen tiszta és jellegzetes tónusokkal. Használtam akusztikus basszusgitár illetve akusztikus gitárlejátszó plugint is.
Mikor megvolt a zenei alapom valamennyire kidolgozva, elkezdtem rá dobolni. Azt még leírom (tudom, unalmas olvasmány), hogy mielőtt nekifogtam bármelyik számnak, én már hallottam a fejemben, hogy mit akarok kihozni belőle. Sokszor csak egyszerűen dobolni akartam egy számra, de közben jött meg hozzá a változtatás ihlete, de legtöbbször hangzási megvilágosodásom támadt, hogy mit is szeretnék. Szóval, az ami a végtermékben megjelenik mint hangzás, nem legyek fellengzős, hogy zenének nevezzem, az nem a véletlenek műve, hanem hosszas keresgélés, kidolgozás, vajúdás eredménye.
Teszem hozzá, hogy mindez úgy jött létre, hogy gyakorlatilag nem értek a zenéhez, a doboláshoz sem volt időm az elmúlt ötven évemben, így is, a kezdettől az album lezárásáig, ha össze tudnék írni kétszáz óra dobolást mindenestől, az nagy dolog.
Tehát a dolog pofátlanúl amatőr.
Én teljesen meg vagyok elégedve a technikai felhozatallal, minőséggel, mindaz ami ez alatt van vagy felette, az mind a tudatlanságom, ízlésem és meglátásom kárára írható.
A keverésről és a maszterálásról annyit leírok, hogy a végső stádiumban nem használtam kompresszorokat, csupán egy limitert állítottam be, hogy ha van -0.9 fölötti kiugró jel, azt préselje le, ami azt is eredményezte, hogy a nagyon halk részeket egy picit, de nagyon picit felemelte mikor nem volt kiemelkedő csúcs, de az benne van a normalitás határában. Normális körökben a maszterolásban komoly kompressziós láncokat használnak, ami gyakorlatilag felhangosítja a zenét, megtölti hanggal az ürt, dögösen hangzik, azaz kommerszé alakítja a hangzást. Ez addig szép és jó, míg az ember nem kezdi el a saját mixeit megalkotni. De miután kidolgoztam a számomra szépen hangzó mixeket, ahol mindennek megvan a helye, a halkabb, a hangosabb hangszereknek, és láttam, hogy mit művel vele a kompressziós lánc, lemondtam a hangosságról, ami azt jelenti, hogy zeném a piacon lévő zenékhez képest halkabb, energetikailag gyengébb, tehát nem alkalmas autóban, flexolás közben háttérzajnak. Hangzás világomat úgy kevertem ki, hogy relaxáltan, hifiben érdemes hallgatni. Mert a finom tónusokat nem hiába válogattam finomra.
Sőt, most utólag, hogy elkezdtem lezárni ezt a projektet, csinálok olyan renderizálást (mixdown) is, ahol teljesen kiiktatom a limitert, mert gyakorlatilag nincs semmi ami a -0,9 jel fölé pattanjon, mert még mix korában ezerszer meghallgatva, úgy hangoltam, hogy ne legyen kilengés. Így viszont úgy szól amint a szívem csücskében szól, de igaz még halkabban. De ha kizárom a világpiaci tendenciákat, ahogy lassan lebontok minden világpiaci mítoszt életemből, és egy kicsit fennebb húzom azt a “fucking volume knob”-ot, minden ott van ahol lennie kell.


A számok.

Kényszert érzek arra, hogy a számokról is írjak picit.
Johann Pachelbel “Canon in D” műve, amit állítólag 1680 és 1706 között szerezhetett, nagyon megtetszett mikor kottákat kerestem egy számhoz a neten, és véletlenül rákattintottam, elkezdte lejátszani a hangjegyeket egy csatolt program. Néztem a kottát és hallottam amint megszólalnak azok a fekete, farkincás pöttyök. Lenyűgözött a dallama és a ritmusa. Rögtön bele szerettem.
Midi, kibontás, hangszerelés és ez lett belőle. Érthető, ha a klasszikusok szentségtörésnek néznék, szerencsémre a klasszikusok nem hajlanak az én mélységes szintemre, úgyhogy esélyük sincs rátalálni, amire legyen hőzöngeni valójuk. Én úgy érzem, hogy korszakalkotó a feldolgozásom, mint minden cselekedetem, akkor is, ha csak én érzem így. Az én feldolgozásomban is csak dicsérem és élvezem Johann Pachelbel szerzeményét, úgy érzem, hogy nemcsak egy arra érdemes zárt körnek íródott, akik a magasabbrendű szellemi fejlődés ajándék tulajdonosai, hanem az univerzális érzelem frekvenciáján a magamfajta bunkónak is megmozgatja, bár elfojtott, de ösztönös lelki és érzelmi világát.
Mondják, hogy a szintetizált hangzás mű hangzás, és igazuk van. Viszont vannak nagyon szép, ihletett új hangzások, amik egyértelműen az emberi lélek belső hangjából születtek, nem fizikális ütés, fémhúr, vagy fém lapocska rezegtetése által, hanem elektronikusan zengetett hangszórók által, amik nincsenek a való világban, viszont egyértelműen megteremtődtek.
Ugye, ma senki nem vonja kétségbe a szamárháton való közlekedés hátrányát a klimatizált autóval szemben. Miért ne lenne jó a szintétizátor is? Szerintem nagyon jó.

Autumn leaves, Kozma József 1945. Sokan feldolgozták már, úgy éreztem én sem maradhatok le róla. Természetemhez hozzáillik az ősz, a melankolikus szomorúság, az elmúlás, sietés a télbe. Érdekes módon ősszel felszabadul a testem, sokak ellenére imádom a sárguló leveleket, az esőt, a hűvös levegőt. Nem vagyok az önfeledt napsütés embere, inkább az őszé. Ez a dal nagyon jól hozza ezt a hangulatot. Az ilyen swingeket szeretem. Amit újításként hoztam, az eddig hallottakhoz viszonyítva, hogy a szóló részt szándékosan a melankóliába vittem a vibrafonos tónussal. Általában a szólókat kiemelik, de nekem így ünnepélyes, hogy szomorkás maradjon, nem hivalkodón. Meglepődtem, mikor utána kerestem és felfedeztem, hogy szerzője magyar volt, noha sehol nem találtam rá mint magyarra, a neve is úgy jelenik meg a világon hogy Kosma Joseph, ámbár elismerik, hogy magyar származású. Valószínű Párizsban jobban hangzott angolosan a neve.

This is my Song, Charlie Chaplin 1966. Azt hiszem, hogy az egész albumom hangnyomatát ennek a dalnak a James Last verziója ihlette. Már gyermekként szívesen hallgattam a román tévében sugárzott szerda esti “Telecinemateca” címen futó film est bevezető zenéjét. Mindig úgy hallgattam a darabot, mintha valami űrből jövő kódolt üzenet lenne számomra, hogy nem vagyunk egyedül és hallgatva mindig nyugtatólag hatott. Akkoriban nem volt se magnóm, csupán egy lámpás rádiónk, ahol zenét csak a szabad Európa rádiójában lehetett hallgatni. Volt egy szar lemezjátszónk és a leg modernebb zenénk egy Kovács Kati lemezünk volt.
Később, mikor összeházasodtunk feleségemmel minden hónapban kiszorítottunk annyit a rémesen szűk költségvetésünkből, hogy illegálisan másolt kazettákat vásároltunk, volt olyan gazdag hónap, hogy három, négy kazettát is vettünk. Hatalmas kulturális bűnözésnek tartottuk, no nem az illegális másolást, azt se tudtuk mit jelent az, hanem hogy ilyen ínséges időkben meg merünk venni akár egy kazettát is. Mai napig megvannak azok a kazettáink. Sajnos a James Last féle zenéket nem másolták, valószínű nem találták eladhatónak. Később, az internet idejében találkoztam aztán James Last feldolgozásaival, és azóta minden letölthetőt megszereztem. Bármikor bármennyit tudom hallgatni. Ha top listát kéne írjak, a James Last féle This is My Song mindenképpen az első helyet foglalná el. Hogy miért? Nem tudom. Annyira szeretem a hangszerelését, hogy nem tudok betelni vele. Azért ment talán minden szándékosságot mellőzve ebbe az irányba az albumom, mert valamiért belegyökereztem ebbe a számba.
Mikor megtudtam, hogy a darab tulajdonképpen Charlie Chaplin szerzeménye, egyik legkedvencebb színész figurám, akinek mondanivalói nagyon is közel álltak hozzám, különösen amikor ellágyult, mikor szerelmes lett, egy újabb jelnek könyveltem, hogy jó uton vagyok és a dolgok előbb utóbb összetalálkoznak. Vagy vissza csatolódnak.
A dal legszebb szövegrésze: “the world cannot be wrong if in this world there is you...” ami egyértelműen misztikussá tette számomra és hitemben megerősített, hogy emberi gyökereink nemcsak a testre vezethetők vissza, hanem egy lelki állapotra, ahol ezek a dolgok világosak és meghatározzák annak a létformának a lényegét.
Feldolgozásom természetesen minden szintű hiányos lehetőségeimből fakadóan valószínű szegényes, energyless, viszont rengeteg kellemes órát töltöttem el vele, kipróbálván majdnem minden tónussal.
Köszönöm ezennel Charlie Chaplinnak és James Lastnak, hogy életemet gazdagították. Az én feldolgozásom legyen egy ima és hódolat amit az én belső szobámban némán elmormolok.

Riders on the Storm- the Doors 1971. Ezt a számot nem azért dolgoztam fel, mert the Doors rajongó vagyok. Egyáltalán. Sőt, mindent amit a the Doors jelentett ifjúságomban, megvetettem. Főleg Jim Morrison személye volt ellenszenves számomra. Volt akkoriban egy csaj, akibe szerelmes voltam, az meg egész nap Jim Morrisont emlegette. Egy drogos lúzer. Sajnos ma is, miután alaposan utána néztem a neten, nem változott a véleményem róla.
Valamikor a nyolcvanas években, mikor elkészítettem a saját tákolt dobomat és a kerekdombi Szingával bandát akartunk alapítani, ezt a Riders on the Stormot kezdtük el, ő gitáron, én dobon. Persze nagyon kezdetlegesen és csupán egy pár egyszerű akkordban. Én nem értettem a számot, de Szinga mondta, hogy verjem és úgy.
Aztán nemrég hallottam ezt a számot netrádión. Nosztalgikussá tett amint hallgattam. Lehet, hogy szar volt a the Doors nekem, de emlékeztet a fiatalkori naiv álmamira, amikor úgy hittem a jövő előttem áll, és vakon hittem és bíztam abban, hogy minden rajtam múlik.
Több videót is megnéztem ezzel a számmal, nagy volt a felfedezésem, amikor a the Doors billentyűse bemutatja miként született a szám. A billentyűs nem utal rá direktbe, de nekem az lett az érzésem, hogy a szám nem Jim Morrison tehetségéből fakadóan lett az ami lett, hanem a billentyűsnek köszönhetően. Kommentben aztán bőven alátámasztották észrevételemet. És így már mindjárt közelebb került hozzám.
Amikor feltöltöttem a midi fájlt és elkezdtem kóstolgatni a darabot, az első dolgom az volt, hogy az eksztatikus, drogos jellegű ismétlődéseket kivágtam, leegyszerűsítettem a dalt, a billentyű szóló után lezártam, valahogy feleslegesnek tűnt nekem annyit mantrázni a riders on the stormot. A következő megvilágosodásom a bekezdő vihar dramatizációját kivágni, ehelyett a hangoló zenekart tettem bekezdésnek, és innen indult ki az az elképzelés, hogy ne legyen több gitárvonal, hanem csupán a vokál legyen gitár, és ide kölcsönöztem a kísérő gitár tremolját, és a többit vonós meg fúvós hangszerekre bontottam.
Hangkeverési érdekességképpen azt találtam ki, hogy a szám alapját képező dob, gitár, basszus és billentyű egy dimenzióban szólaljon meg, a szimfonikus hangszerek meg a térben elhelyezve, mintha a kettő tandemben repülve más más dimenzióban, egyet alkotva. Nem tudom, hogy sikerült e ez nekem? A szándékom ez volt. És innen már meg is kedveltem a szerzeményt, főleg, hogy ízlésemre alakítottam.
Jim Morrisont meg ma sem kedvelem. Valószínű ezért nem is állt le velem a csaj. Hogy őszinte legyek nem sokat vesztettem. Viszont ez a dal általam megtisztult. Ha nincs is így, fő, hogy így hiszem.

Europa-Santana 1976. Santana egy csomagban jött nekem a Dire Straitsal még Barkóczi János idejében. Emlékszem amikor Jancsi délutánig kölcsönözte a fülhallgatós kazetta lejátszóját és sztereóban hallgattam először Santana Europáját. Katarzis élmény volt. Santana latinos stílusa nekem nem jön be, viszont van pár szerzeménye, ami kifejezetten tetszik és az örök gold listámon vannak. Ilyen az Európa is.
Morális harc dúlt bennem, hogy hozzá nyúlhatok e ehhez a számhoz? Többször is nekifogtam és többször is feladtam. De a megvilágosodások rendre hozták aztán a részeket. Kivágtam a szólók érthetetlen részeit, próbáltam a dal esszenciáját szintetizálni és hogy bennem milyen érzéseket szabadítanak fel. A latin váltást meg egy trükkös de egyszerű ritmus képlettel pótoltam. Ugye mondtam, hogy utálok minden latinost? Mikor latint hallok, szabályosan rosszul vagyok. Feleségem szerint ezt a dalt nagyon elcsesztem azzal a kezdeti tónussal, viszont ezen dolgoztam talán a legtöbbet és többszörös nekifutásból ezt találtam a legjobbnak. Amikor a gitár bekezd, akkor egy fájdalmas, síró, esdeklő tonalitást hoz, ami aztán megbátorodik a vége fele, sőt extázisba is esik, ugye az már a latinos, hebehurgya hév, a mindent ígérés és semmit betartó, nos én az extatikusságot kihagytam. Hoztam a szolid megállapodást, a lassú belátást, megerősödést, amire valószínű hosszú távon beszámíthatóbb.
Lehet, hogy szentségtörés amit műveltem, a műfaj rajongói vághatnák ereiket, de már az iskolában megtanítottak arra, hogy egy verset elemezhetek szabadon is, legfeljebb nem aratja mások tetszését, de attól az enyém.

Oxygene IV-Jean-Michel Jarre 1976. Amikor Zsmzs-t akartam hallgatni el kellett menjek Gyuszihoz haza, neki megvolt lemezen az Oxygene albuma, Polidor kiadásban. Csak ültem és hallgattam és nem tudtam betelni vele. Én a mai napig az elektronikus zene atyjának tartom JMJ-t. Azóta sem volt hozzá fogható. Ez amit ma elektrónikus zenének neveznek, ez egy förtelmes hangzavar és ezerszer rosszabb mint bármilyen drogos Jim Morrison.
Mondhatom, hogy JMJ Oxigén albuma volt nekem a pszichiáterem, akkoriban el volt zárva apám, barátaim elhagytak, reggel dolgoztam, este suliba jártam, ritkán tudtam elmenni Gyuszihoz, akkor is ha beszélgettünk, ott ment a JMJ. Hálás vagyok ezúton is Gyuszi barátomnak aki abban az időben nem hagyott cserben és barátságával, nem is tudja felfogni, mennyit, de segített. Nagy ritkán meglátogat, kedvelem, nem tudom ezt kifejezni neki, mert ő az üzleti világban van és mindig elvan vele, én meg odaragadtam az ifjúságomba, és nehezen jön hogy azokra az időkre hivatkozzak előtte. Úgyhogy nálam Jean-Michel Jarre egyértelműen társul Gyuszi barátommal, és végig, amíg dolgoztam a számon, rá gondoltam.
A szvinges ritmikám azoknak a napoknak a nyugalom hatását, a párbeszélő hangszerek, melyek kilépnek a monológ dallamformából pedig a köztünk történő reális párbeszédeket hozzák.

Six Blade Knife-Dire Straits 1978. Sok fiatalkori élményem kötődik a Dire Straits-hez, a legnehezebb időszakomban köszönt be életembe ugyancsak Barkóczi Jancsi által. Éppen szakításban voltam első nagy szerelmemmel. Isabelle, istennő volt előttem, én meg a csúf, szegénylegény, akinek semmiféle csodacsináló botja sem volt és kiben fantázia sem, csupán zavaros álmok, de garanciát nem tudtam nyújtani semmilyen konkrétat a jövőre nézve. Egy nagy adag reménytelen szerelem volt bennem. Az a mindenkori édeskevésség. Le voltam törve mint a bili füle, bármibe kapaszkodni jó volt, és hogy a Dire Straits volt az, csupán a Sors kegyelme volt, mert lehetett volna más szörnyűbb is.
Közben megismertem Nagy Istvánt a Melody szállóda zenekar dobosát, akivel összebarátkoztam. Nehéz élete volt neki is, úgy tekintettem rá mint egy Mesterre és amíg apám be volt zárva, mentorként néztem rá.
Deep Purple volt neki a minden, én mikor megmutattam neki a Dire Straits kazettámat, kicsit megmosolygott, de aztán másnap mondta, hogy meghallgatta és mégis van benne valami, főleg ezt a számot emelte ki, a Six blade knife-ot, hogy mekkora önfegyelemmel dobol a dobos. Nehéz jó dobosnak ilyen számot egyszerűen, fegyelemmel ledobolni, hogy ne verjen szét mindent. Ugye? Volt bennem is a felismerés.
A sok éles kés, mindegyikkel leszúrsz engem, na ilyen időket éltem akkor. Barátságok mentek szét, a szerelem elhagyott, kilátástalanságom egyre nőt, besoroltak katonának, közben apámat kiengedték, és új csalódásom az volt, hogy hülyeségnek tartotta a zenéhez kötött reményeimet. Noha rendesen dolgoztam és vittem a pénzt haza, valahogy a zenélés gondolata erős volt bennem, mint egy szekta áldozata, úgy éltem benne, és valószínű ezt apám veszélyesnek találta. Én meg imádtam apámat.
Valószínű, hogy ez a minden mást imádatom, a magam imádásán kívül, tette gyakorlatilag boldogtalanná életemet, noha a minden napokban megvoltak a boldog perceim. A megfelelés egyre jobban bevésődött a szívem húsába, és eltompítottam magamban minden olyan vágyat, ami csak rólam szólt.
Ez a sok éles kés, amivel mindenki hadonászott körülöttem.
Az eredeti számhoz képest visszafogtam a szám tempójából, ezzel kissé kinyújtottam, szándékosan, mert egyrészt hosszabb volt ez a késes időszakom, másrészt megbékéltem vele, végig vittem becsülettel.

Neonlicht-Kraftwerk 1978. A Kraftwerk nem hozott semmiféle egyéb katarzist életembe, mint a vicces, egy bites zene felfedezését. A születendő gépember stilizált paródiáját szintetizálja zenéjében a Kraftwerk. Több tucat feldolgozásom után, talán a legtöbb gigabájt anyagot felhalmozó kísérletem eredménye a jelenlegi hangzás.
Nincs különlegesebb pszicho feldolgozásomban, mint a gépember lázadása és vissza merengése a múltba, de már inkább analóg módon. Meghagytam a robotikus, az akkor divatba kerülő arpeggio futamok ízét, szépen, lightos basic rock vonalakkal fűszerezve, a repetitív felében a torzítós gitár énekszólójával, amit persze lerövidítettem, mert azért nem kell szerintem túlságosan belekábulni a dolgokba.
Úgy gondolom, hogy a cinikus vonalat enyhítve, azért megmaradt a gépemberes üzenete. Annyi reményt hozzáfűzve, hogy nem veszett el teljesen a gépember. Vannak érzései és álmai.

Chariots of Fire-Vangelis 1981. Egy himnikus szerzemény, egy filmre írott zene. Őszintén, nem találtam a kapcsot a film és a zene közt. Biztos van benne valami, de nekem messze nem jött be. Azon túl, hogy szerettem hallgatni, főleg a kürtös bekezdését, nincsenek hozzá fűződő emlékeim. Háttér zeneként szólt Vangelis, mikor nyomtatott áramköröket terveztem, készítettem és éjszakába nyúlóan elektronikáztam.
Feldolgozásom alapjaként szolgált, hogy azt a visszhangzó pergőt megszüntessem. Tudom, hogy a számnak pont az a “hook”-ja, de nem nálam. Nálam a zongora és a kürt az ami meghatározóvá tette a számot.
Érdekessége a feldolgozásomnak, hogy háromnegyedes, vagy hatnyolcados ritmusa nekem ösztönszerűen négy negyedbe jött át. Furának hangzik, én sem értem, de nekem így jó.
Mondhatni, megszentségtelenítettem a himnikus jellegét, de az én meglátásomban, ha le is hoztam a himnikusságából, kiemeltem a proli érzelmeit. Viszont meglehet, ezt csak egy proli fogja megérteni, aki ugyanazon a szinten szagolja a füvet, mint én. Aki himnikus dalokhoz szokott, annak nehéz megérteni a csendes részletek szépségeit.
Eredetileg nem is akartam dobolni hozzá, mert még szebben kifejeztem volna amit akartam, de viszketett a tenyerem. Meg egyetlen szám, ahol egy kicsit több dobot is megütök mint a pergőt. Mert az energetikai része nekem így jött le, míg más számokban, ahol lehetett volna püfölni, ott nem jött le semmi. Ilyen fura, és valószínű kiszámíthatatlan vagyok.

Da Da Da-Trio 1982. Ez a szám inkább kakukk fióka, egy vicc. Emlékszem ezt a számot próbáltuk Friccel, amikor a tömbházban volt felszerelve újdonsült tákolt dobom, és rongyokkal fedtem le a dobokat, hogy ne szóljanak erőset, de bármennyire finoman ütöttem, verték hisztérikusan a kalorifer csövet az emeleten. S így történt, hogy néha csak hipnotikusan néztem a dobokat és fájt a lelkem, hogy nem üthetek oda neki. Frusztráló érzés volt. Ez a feldolgozásom erre akar emlékeztetni, hogy miután hónapokig dolgoztam a tákolt dobjaimon, nem mertem megütni, mert cirkuszoltak a szomszédok.


Wicked Game-Chriss Isaak 1989, Bakerman-Laid Back 1989, Somebody that I used to know-Gotye. , Kimbra 2011. Ezeket egy csokorba tettem, mert ezek a számok a vállalkozásom idején hangzottak el, főleg rádiókban, már az úgynevezett forradalom után. Ez az időszakom zenei ingerekben a legszegényebb időszakom volt és hűségesen feladva minden régi álmot, jó harminc évre lefagytam. Belekeseredve az örökké nincstelenségbe elkezdtem vadul dolgozni, rengeteg munkát vállaltam és felépítettem asztalos vállalkozásomat. Titkos álmom mélyen lappangott bennem, jó sok antiálommal kordában tartva.
Ezek a számok jól hozzák a lappangó, feladás időszakát. Itt ott kiemelek vasgitárral elemeket, mintegy fel felrázó rémálomként, hogy nincs minden a helyén, de attól benne vannak ütemben és akkordban, amolyan mű lázadás, melyben a kutya sem hisz, hát még az álmodója?
Nem azt mondom, hogy életem szenvedés volt, de ha üzenetként megfogalmazhatnám, sose add fel álmaidat, mert nehezebb a feladás okozta fájdalom és lelki összeomlás, mint a sikertelenség vagy kudarc.


Midsomer Murders-Jim Parker 1998. Egy társadalmi, cinikus rendőrfilm sorozat zenéje az alapja feldolgozásomnak. Az angol sznob társadalmat mutatja be könyörtelen cinizmussal a filmsorozat, szememben egyenrangúvá téve ezzel az amerikai Colombo főhadnagy sorozattal. Az angol Jim Parker film témája annyira megtetszett nekem, hogy mindenképpen fel akartam dolgozni. A társadalmi sznobság bennem nagyon undorító élményeket kavart az életben, sajnos nem tudtam relaxáltan átnézni a társadalmi rétegződések kialakulásán. Ahogy normális emberek meghuzatosodnak és elkezdenek körömszakadtáig harcolni egy társadalmi pozícióért, addig addig, amíg elhiszik magukról hogy arisztokraták. Így történhetett, hogy vadbarom kinek valami befutott az életben, öltönybevágta magát és virított az úgynevezett “jó” világban. És a “jó” világ meg tárt karokkal fogadta, mert pénze volt a vadbaromnak. Szó sincs itt értelmi vagy szellemi alkotásokról, kizárólag a pénz és annak mennyisége a mérvadó. A lélek meg egyenesen megszűnt mint része az embernek.
Úgy érzem a film zenéje hozza ezt a cinizmust. A dallamban ott van az a fajta fellengzés, amitől a normális ember elszégyelli magát, de a bunkó művelőjének fel sem tűnik. Így válik valami klasszikussá, mint a sok idióta festő, irodalmi, színészeti kör Midsomerben, amit szó szerint véresen nagyon komolyan művelnek, de ott van, hogy bármilyen magas röptű legyen egy kulturalis fedezetű összejövetel, ott van a pitiáner, mindenkori emberi tulajdonság: a pénz éhség. És néha nagyon kevés pénzért is hajlamosak az emberek kivetkőzni emberségükből. Ez a Midsomer murders. Imádnivaló film.


Fields of Gold-Sting 1993, Érints meg-Balázs Fecó 1998. A szerelem gyöngyszemei. Hogy ezekre esett választásom, csupán a véletlen műve, mert ugyanúgy lehetett volna ezer más. Jó időben ott voltak. “we walked in fields of gold...”, “érints meg még egyszer...”
Jó lenne pragmatikusan kijelenteni, hogy szerelem, mint ahogy Isten, nem létezik, de akiben még él a lélek, az tudja, hogy a dolgokat nem lehet száraz fejjel meghatározni. Megénekelni viszont olyan, hogy univerzális, senkit nem bánt, mindenki azt érez és gondol amit akar vagy ami éppen jó neki. Ezt nem is fejtem ki bővebben.




Ha valaki bevállalja és végig hallgatja az albumomat, gratulálok neki, és a lehetőségekhez mérten kellemes időtöltést.
Ajánlott lehallgatási mód: vezetés, mosogatás, főzés közben, háttér cincogásban előnyt jelent, így talán kevésbé unható meg.
Extrém lehallgatási módtól óvva intenék bárkit, minőségi hangfalakon vagy fülhallgatón talán még érthetővé válik, az ami homályosan sem vezet semerre, hát még világosan.