(valószínű regisztráció szükséges, viszont jó zeneoldal, megéri)
Gondoltam
írok egy ilyen használati utasítás félét a zenés
gyűjteményemhez, hogy miért szarok a mixek és mitől lettek
szarok a mixek?
A
munka nehezét lenyomtam, és a végén nem tudtam milyen címet
adjak az első zenés albumomnak. Némi töprengés után, miután
észrevettem, hogy a feldolgozott zenék nagyjából az én
generációm szerzeményei, egy kettő kivételével, született meg
az a gondolatom, hogy tulajdonképpen olyan mintha az én időmet
kevertem volna újra. Mivel nemzetközi a partitúra (oáh de tökösen
szól), azért adtam angolul a címet, hogy: “Remix My Time”. Van
ennek egy kétértelmű allűrje is, amint szokott lenni az
ilyesmiben, hogy remix, mert elvégre remixek, nem saját
szerzemények, és másrészt az én időm újra elevenítése a
feldolgozások által, azaz remix my time.
A
borító tervek is úgy készültek, hogy semmiféle inspirációm
nem volt hozzá, két vagy három szomorú délután
pszichanalizáltam ki magamból. Nem vagyok biztos benne, hogy
érthető e, megfelelő e, jó e? Nem tudom. Ez jött ki, és én
hiszek a szentlelkes dolgokban. Ilyennek kellett kijönnie. Ha reggel
is jónak látom amiben este sem voltam biztos, akkor nem szarozok,
jó vagy rossz, megyek tovább.
A
CD fő lapján amint a képen látható a “Remix” felirat kissé
modern, jellemzően bugyuta és kommerszes, értem a beépített
kulcsszavakra: “love” mert a dalok legtöbbje a szerelemből
táplálkozik, “covers”, mert feldolgozások, utánzások,
“Gretsch” a dobszettem márkája, “Cubase” a virtuális
stúdióm gyártója, és az “X” betűben keresztbe illesztettem a
“midi”, “wave” és halványan a “plugins” szavakat,
melyek a stúdióban kiinduló pontok, illetve hídak és végtermék.
A
“Remix” alatt a “My Time” már egy tákolmány jelleget
kapott, ami egyértelműen utal szakmámra: asztalos, annak is az ács
jellegére, ami azt is jelentheti, hogy ács munkás vagyok asztalos
minőségben. A fordított “I” betű eredetileg a “Remix” “i”
betűjének a dizájnolt reverze akart lenni (látható, hogy volt
egy kis betűrendezési kínlódás), de aztán rájöttem, hogy lehet
tévedésnek is értelmezni, amire rájöttem és próbáltam
összetákolni, javítani a hibán, az elgörbült szegek az
idétlenkedést jelképezik. Utalás ez az életpályám rettenetesen
sok tévútjára, hibáira, és végül csak egy ilyen tákolt
szerkezetre jutott.
A
“My Time” alatt próbáltam minél egyszerűbben megfogalmazni,
hogy tulajdonképpen mi is ez a Cd? “edited midi music”, azaz
midi nyelvezetre írt zene feldolgozása, tehát nem igazi hangszerek
felvétele, hanem szintetizált hangok szerkesztése, “with real
drum recorded” itt szeretném kihangsúlyozni, hogy a dobok igazi
dobok, tehát nem midiben volt megírva.
A
stilizált keverőpult helyett a nevemet akartam kirajzolni ilyen
áramkörös rajzzal, de süket fejemmel színes kariokával húztam
ki és a fiam véleménye is az volt, hogy rémesen gagyi, így
elvetettem és rajzoltam ezt a kis stilizált pultot, a nevemnek pont
elég a kisbetűs rész, úgy sem tulajdoníthatok magaménak nagyobb
alkotói szeletet mint a kisbetűs kategória. Jó helyen vagyok.
A
CD belső lapján a feldolgozott számok címei vannak
felsorakoztatva, nem a felvett sorrendben, hanem a keletkezési idő
sorrendjében. Gondoltam ennyi tiszteletet megérnek a művek és a
szerzők. Eredetileg egy homokórát képzeltem el, amint az idő
múlik és a számok leperegnek, de tehetségtelenségemből
kifolyólag nem tudtam megrajzolni, viszont eszembe jutott a papír
vágó gép, ami jobban is illik helyzetemhez, amint a szépen
felsorakoztatott múltam darabokra hullik, minden fancsikán egy egy
elmúló érzelem, gondolat, melyek a művek eredetijében
elhangzanak.
A
CD hátlapján egy egyszerű karikatúra, térképszerűen felvázolja
a zeneszerkesztés útját, amint az analóg találkozik a
digitálissal és az szépen összekeverve egységgé válik. A valós
dobok, a hibrid vasak: analóg/digitális hidak és a számítógépes
hangkeltés, keverés kicsit mesésen, de igaznak bizonyulnak.
Magára
a CD-re ilyen hagyományos vinil dizájnt gondoltam ki, de egyelőre
marad ez a 000 számú kiadás, a próba CD, fehér fekete
borítókkal.
A
technika.
Amikor
megtudtam, hogy tulajdonképpen egész életem cukorbajtól
szenvedett, melyet nem kezeltem csak nem törődéssel, mert nem
tudtam, hogy cukor bajos vagyok és megrémült orvosok nézéseit
láttam, elkapott ez a bakancslistás dolog, hogy jó lenne ebben az
életben legalább egyet dobolni. Mert ugye az mellékes, hogy egész
életemben álmodtam a zenélésről, főleg a dobolásról. De
valahogy sosem jött el az ideje. Mindig van valami ami fontosabb.
Egyszer
volt a kezemben ezer euró egy munka után és persze legalább három
hely ahova bedughatnám. Egyik fontosabb a másiknál. Nem tudtam
eldönteni kit fizessek ki. És akkor bújt belém a kisördög.
Megrendeltem a Gretsch dobot.
Először
a hálószobába szereltem fel. Döngött nagyon, ritkán jutottam
úgy hozzá, hogy senki ne legyen otthon. Meg folyton útban volt.
Megszületett a bunker építési ötlete, mely a kamrán keresztül
vezetett ki egy másik helyiségbe. Meglett a bunker, de nem találtam
megfelelő zenéket amikre doboljak. A drumless ajánlatok nem
tetszettek nekem. Ekkor kezdtem megismerkedni a midi lehetőségekkel
és elkezdtem feltölteni a már új szintétizátoromra internetről
letöltött ingyenes midiket. És innen csak egy lépés volt a
virtuális keverőasztal, ahol a midi fájlokat ízeikre tudtam
szedni, szétválasztani a hangszereket még megszólalásuk előtt.
Egy fantasztikus világ tárult ki nekem, amiről sosem mertem
álmodni.
Tulajdonképpen
elkezdtem kidolgozni számokat amikre dobolhatok. Sőt aztán ezeket
a számokat a midi segítségével átírogattam, átrendezgettem.
Lehoztam az én parasztosabb, bütykösebb nívójára.
Aztán
már csak a kíváncsiság vitt el a dobok felvételéig, használt
interfészeket vásároltam olcsón, alsó kategóriájú
mikrofonokat, és rengeteget kísérleteztem velük, amíg az adott
lehetőségből kihoztam a legjobbakat.
Két
éves önszorgalom eredménye ez a CD anyag. Olyan mint egy inas
diplóma munkája.
A
Gretsch dobokat 7 mikrofonnal vettem fel, a dobtestek hangját egy
alsó kategóriás ATC dobmikrofon szettel vettem fel, és a cineket,
az úgynevezett “overhead”-okat két középkategóriás tér és
hang mikrofonnal vettem fel, az egyik a Scarlett mikrofonja, amit az
első hangkártyával vettem szettbe, a másik egy Tascam mikrofon,
egy rappertől vettem, aki kiment külföldre, olcsón ideadta. A
Scarlett hangja kicsit melegebb mint a Tascam, de nincs nagy
különbség. Hasonlítottam össze méreg drága mikrofonnal is
ezeket, de őszintén, nem éreztem különbséget, de itt nyugodtan
lehet hivatkozni közel harminc éves asztalosságomra.
A
Cubase virtuális keverő program úgy jött be életembe, hogy
megrendeltem a Scarlett csomagot, melyben volt a hangkártya, a
mikrofon és egy fülhallgató, bónuszba meg a Cubase 8 Le a
virtuális stúdió elementáris változata, a Pro verziónak egy
lebutított változata. Annyira buta voltam és vagyok ma is hozzá,
hogy nem tudom ésszel felérni, mennyi mindent tud így lebutítva
is. Egyenesen rettegek a pro verziótól, mert biztos becsípném a
füleimet vele. Aztán ötven euró fejében adott egy nagyon kis
upgradet a Cubase, amire mondják tulajdonképpen, hogy az element
verzió, mert az előbbi az még butább.
Úgy
néz ki ez a virtuális keverő asztal, hogy van egy végtelen számú
kanálisos keverőpultom, és minden kanálist a kedvem szerint
építhetek ki. Kezdve a sima hangerőtől, beépíthetek rengeteg
úgynevezett plugint, azaz hangszínezőt, kompresszorokat,
zengetőket, torzítókat, meg ki tudja még miket, csak a fantázia
szab ennek határt, meg ha az ember szélsőséges, akkor a
buksztárca. Mert lehet pluginokat ingyenesen is letölteni, de a
profibbak már pénzbe kerülnek. Az elementáris Cubase verzióban
több tucatnyi plugin van, szerintem innen egy magasabb szintre
váltás tapasztalatot és némi hangtechnikusi múltat igényel,
semmi nem támassza alá az új pluginok vásárlását hangkeverési
szempontból.
Aztán
a két bemeneteles hangkártya nem volt elég a dobok felvételére,
szerencsémre elég olcsón találtam egy nyolc bemeneteles öreg
MOTU hangkártyát, egy kolozsvári stúdióstól vettem, de mivel
nem volt csak kettő mikrofonos bemenetellel, adott hozzá nagyon
olcsón egy Eurorack nevű analóg keverőt, amelynek a mikrofon
előfokozatait hozzá tudtam csatlakoztatni. Lehet, hogy bunkó
vagyok hozzá, de itt sem éreztem különbséget a hangkártyába
épített mikrofon előfokozata és a keverő előfokozatai közt. Az
erősítést szabályzó “gain”-ekből szépen kiegyenlítettem a
jeleket, sem zaj, sem jelszint problémát nem észleltem.
Zaj
szinten szerintem ezek a belépő szintű ketyerék nem jelentenek
semmit. Tonalitásban talán, de legyünk őszinték, a keverési
folyamat úgy átalakítja majd a jelet, hogy mondhatni semmi köze a
felvett anyagnak a végtermékhez képest. Azért nem is mentem bele
abba a játékba, hogy egyre magasabb szintű cuccokba fektessek,
mert értelmetlen. Igen ha egy Annika Nilesként dobolnék, akkor
talán megengedném magamnak az upgradet, de az aki hetente egyszer
leül fél órára dobolni, az szerintem fogja vissza magát.
A
monitorozásról is úgy ír a szakma, hogy egyenesen vallásos
fanatizmusba megy át, hisztérikus mantrázásként gyakorolják a
stúdió monitor kifejezést, ami azt jelenti, hogy egy hangfalpár,
amin visszahallod a kevert anyagot. Ha rákérdeztem mitől jobb a
spéci stúdió monitor egy házi hifi hangfalhoz képest, azt a
választ kaptam, hogy a házi hifi csal. Ezt nem értettem. Ha nekem
a cél a hifi megszólaltatás, akkor miért nem azon dolgozom?
Mindegy, mert nem volt pénzem a leggagyibb monitorhoz sem, olyan
összegekben árulják mint a szent grált, mivel nem leszek sosem
megélhetési stúdiós, bevállaltam a hifi berendezést, nagyon
olcsón vettem használt erősítőt és hangfalakat, ilyen vintázs
vasakat, de mint kiderült, ma is nagyon előkelő helyeket foglalnak
a hangzás páholyában ezek a cuccok, én hallásom szerint semmi
kivetnivalót nem találok a minőségében.
Lassan
elkezdtem kidolgozni a számokat, ami úgy zajlott, hogy hallgattam
napközben egy egy régi zenét sugárzó netes rádiót, eszembe
jutott egy egy régi dal, megkerestem a neten ha van hozzá ingyenes
midi fájl, ha találtam, letöltöttem, behúztam a keverőpultba és
elkezdtem keresni hozzá a hangszíneket. A Cubase element hoz két
szintétizátort is, a Halion és a Prologue, persze lájtos
verzióban, de így is több száz tónussal bennük. Később
vásároltam árleszálítottan több szintetizátor plugint is, több
ingyenest is találtam, például megemlíteném egyik kedvencemet,
egy öreg orgonát szintetizáló plugint, pont úgy működik mint
az a regiszter húzogatós orgona, eszméletlen tiszta és jellegzetes
tónusokkal. Használtam akusztikus basszusgitár illetve akusztikus
gitárlejátszó plugint is.
Mikor
megvolt a zenei alapom valamennyire kidolgozva, elkezdtem rá
dobolni. Azt még leírom (tudom, unalmas olvasmány), hogy mielőtt
nekifogtam bármelyik számnak, én már hallottam a fejemben, hogy
mit akarok kihozni belőle. Sokszor csak egyszerűen dobolni akartam
egy számra, de közben jött meg hozzá a változtatás ihlete, de
legtöbbször hangzási megvilágosodásom támadt, hogy mit is
szeretnék. Szóval, az ami a végtermékben megjelenik mint hangzás,
nem legyek fellengzős, hogy zenének nevezzem, az nem a véletlenek
műve, hanem hosszas keresgélés, kidolgozás, vajúdás eredménye.
Teszem
hozzá, hogy mindez úgy jött létre, hogy gyakorlatilag nem értek
a zenéhez, a doboláshoz sem volt időm az elmúlt ötven évemben,
így is, a kezdettől az album lezárásáig, ha össze tudnék írni
kétszáz óra dobolást mindenestől, az nagy dolog.
Tehát
a dolog pofátlanúl amatőr.
Én
teljesen meg vagyok elégedve a technikai felhozatallal, minőséggel,
mindaz ami ez alatt van vagy felette, az mind a tudatlanságom,
ízlésem és meglátásom kárára írható.
A
keverésről és a maszterálásról annyit leírok, hogy a végső
stádiumban nem használtam kompresszorokat, csupán egy limitert
állítottam be, hogy ha van -0.9 fölötti kiugró jel, azt préselje
le, ami azt is eredményezte, hogy a nagyon halk részeket egy picit,
de nagyon picit felemelte mikor nem volt kiemelkedő csúcs, de az
benne van a normalitás határában. Normális körökben a
maszterolásban komoly kompressziós láncokat használnak, ami
gyakorlatilag felhangosítja a zenét, megtölti hanggal az ürt,
dögösen hangzik, azaz kommerszé alakítja a hangzást. Ez addig
szép és jó, míg az ember nem kezdi el a saját mixeit megalkotni.
De miután kidolgoztam a számomra szépen hangzó mixeket, ahol
mindennek megvan a helye, a halkabb, a hangosabb hangszereknek, és
láttam, hogy mit művel vele a kompressziós lánc, lemondtam a
hangosságról, ami azt jelenti, hogy zeném a piacon lévő zenékhez
képest halkabb, energetikailag gyengébb, tehát nem alkalmas
autóban, flexolás közben háttérzajnak. Hangzás világomat úgy
kevertem ki, hogy relaxáltan, hifiben érdemes hallgatni. Mert a
finom tónusokat nem hiába válogattam finomra.
Sőt,
most utólag, hogy elkezdtem lezárni ezt a projektet, csinálok
olyan renderizálást (mixdown) is, ahol teljesen kiiktatom a
limitert, mert gyakorlatilag nincs semmi ami a -0,9 jel fölé
pattanjon, mert még mix korában ezerszer meghallgatva, úgy
hangoltam, hogy ne legyen kilengés. Így viszont úgy szól amint a
szívem csücskében szól, de igaz még halkabban. De ha kizárom a
világpiaci tendenciákat, ahogy lassan lebontok minden világpiaci
mítoszt életemből, és egy kicsit fennebb húzom azt a “fucking
volume knob”-ot, minden ott van ahol lennie kell.
A
számok.
Kényszert
érzek arra, hogy a számokról is írjak picit.
Johann
Pachelbel “Canon in D” műve, amit állítólag 1680 és 1706
között szerezhetett, nagyon megtetszett mikor kottákat kerestem
egy számhoz a neten, és véletlenül rákattintottam, elkezdte
lejátszani a hangjegyeket egy csatolt program. Néztem a kottát és
hallottam amint megszólalnak azok a fekete, farkincás pöttyök.
Lenyűgözött a dallama és a ritmusa. Rögtön bele szerettem.
Midi,
kibontás, hangszerelés és ez lett belőle. Érthető, ha a
klasszikusok szentségtörésnek néznék, szerencsémre a
klasszikusok nem hajlanak az én mélységes szintemre, úgyhogy
esélyük sincs rátalálni, amire legyen hőzöngeni valójuk. Én
úgy érzem, hogy korszakalkotó a feldolgozásom, mint minden
cselekedetem, akkor is, ha csak én érzem így. Az én
feldolgozásomban is csak dicsérem és élvezem Johann Pachelbel
szerzeményét, úgy érzem, hogy nemcsak egy arra érdemes zárt
körnek íródott, akik a magasabbrendű szellemi fejlődés ajándék
tulajdonosai, hanem az univerzális érzelem frekvenciáján a
magamfajta bunkónak is megmozgatja, bár elfojtott, de ösztönös
lelki és érzelmi világát.
Mondják,
hogy a szintetizált hangzás mű hangzás, és igazuk van. Viszont
vannak nagyon szép, ihletett új hangzások, amik egyértelműen az
emberi lélek belső hangjából születtek, nem fizikális ütés,
fémhúr, vagy fém lapocska rezegtetése által, hanem
elektronikusan zengetett hangszórók által, amik nincsenek a való
világban, viszont egyértelműen megteremtődtek.
Ugye,
ma senki nem vonja kétségbe a szamárháton való közlekedés
hátrányát a klimatizált autóval szemben. Miért ne lenne jó a
szintétizátor is? Szerintem nagyon jó.
Autumn
leaves, Kozma József 1945. Sokan feldolgozták már, úgy
éreztem én sem maradhatok le róla. Természetemhez hozzáillik az
ősz, a melankolikus szomorúság, az elmúlás, sietés a télbe.
Érdekes módon ősszel felszabadul a testem, sokak ellenére imádom
a sárguló leveleket, az esőt, a hűvös levegőt. Nem vagyok az
önfeledt napsütés embere, inkább az őszé. Ez a dal nagyon jól
hozza ezt a hangulatot. Az ilyen swingeket szeretem. Amit újításként
hoztam, az eddig hallottakhoz viszonyítva, hogy a szóló részt
szándékosan a melankóliába vittem a vibrafonos tónussal.
Általában a szólókat kiemelik, de nekem így ünnepélyes, hogy
szomorkás maradjon, nem hivalkodón. Meglepődtem, mikor utána
kerestem és felfedeztem, hogy szerzője magyar volt, noha sehol nem
találtam rá mint magyarra, a neve is úgy jelenik meg a világon
hogy Kosma Joseph, ámbár elismerik, hogy magyar származású.
Valószínű Párizsban jobban hangzott angolosan a neve.
This
is my Song, Charlie Chaplin 1966. Azt
hiszem, hogy az egész albumom hangnyomatát ennek a dalnak a James
Last verziója ihlette. Már gyermekként szívesen hallgattam a
román tévében sugárzott szerda esti “Telecinemateca” címen
futó film est bevezető zenéjét. Mindig úgy hallgattam a darabot,
mintha valami űrből jövő kódolt üzenet lenne számomra, hogy
nem vagyunk egyedül és hallgatva mindig nyugtatólag hatott.
Akkoriban nem volt se magnóm, csupán egy lámpás rádiónk, ahol
zenét csak a szabad Európa rádiójában lehetett hallgatni. Volt
egy szar lemezjátszónk és a leg modernebb zenénk egy Kovács Kati
lemezünk volt.
Később,
mikor összeházasodtunk feleségemmel minden hónapban
kiszorítottunk annyit a rémesen szűk költségvetésünkből, hogy
illegálisan másolt kazettákat vásároltunk, volt olyan gazdag
hónap, hogy három, négy kazettát is vettünk. Hatalmas kulturális
bűnözésnek tartottuk, no nem az illegális másolást, azt se
tudtuk mit jelent az, hanem hogy ilyen ínséges időkben meg merünk
venni akár egy kazettát is. Mai napig megvannak azok a kazettáink.
Sajnos a James Last féle zenéket nem másolták, valószínű nem
találták eladhatónak. Később, az internet idejében találkoztam
aztán James Last feldolgozásaival, és azóta minden letölthetőt
megszereztem. Bármikor bármennyit tudom hallgatni. Ha top listát
kéne írjak, a James Last féle This is My Song mindenképpen az
első helyet foglalná el. Hogy miért? Nem tudom. Annyira szeretem a
hangszerelését, hogy nem tudok betelni vele. Azért ment talán
minden szándékosságot mellőzve ebbe az irányba az albumom, mert
valamiért belegyökereztem ebbe a számba.
Mikor
megtudtam, hogy a darab tulajdonképpen Charlie Chaplin szerzeménye,
egyik legkedvencebb színész figurám, akinek mondanivalói nagyon
is közel álltak hozzám, különösen amikor ellágyult, mikor
szerelmes lett, egy újabb jelnek könyveltem, hogy jó uton vagyok
és a dolgok előbb utóbb összetalálkoznak. Vagy vissza
csatolódnak.
A
dal legszebb szövegrésze: “the world cannot be wrong if in this
world there is you...” ami egyértelműen misztikussá tette
számomra és hitemben megerősített, hogy emberi gyökereink
nemcsak a testre vezethetők vissza, hanem egy lelki állapotra, ahol
ezek a dolgok világosak és meghatározzák annak a létformának a
lényegét.
Feldolgozásom
természetesen minden szintű hiányos lehetőségeimből fakadóan
valószínű szegényes, energyless, viszont rengeteg kellemes órát
töltöttem el vele, kipróbálván majdnem minden tónussal.
Köszönöm
ezennel Charlie Chaplinnak és James Lastnak, hogy életemet
gazdagították. Az én feldolgozásom legyen egy ima és hódolat
amit az én belső szobámban némán elmormolok.
Riders
on the Storm- the Doors 1971.
Ezt a számot nem azért dolgoztam fel, mert the Doors rajongó
vagyok. Egyáltalán. Sőt, mindent amit a the Doors jelentett
ifjúságomban, megvetettem. Főleg Jim Morrison személye volt
ellenszenves számomra. Volt akkoriban egy csaj, akibe szerelmes
voltam, az meg egész nap Jim Morrisont emlegette. Egy drogos lúzer.
Sajnos ma is, miután alaposan utána néztem a neten, nem változott
a véleményem róla.
Valamikor
a nyolcvanas években, mikor elkészítettem a saját tákolt dobomat
és a kerekdombi Szingával bandát akartunk alapítani, ezt a Riders
on the Stormot kezdtük el, ő gitáron, én dobon. Persze nagyon
kezdetlegesen és csupán egy pár egyszerű akkordban. Én nem
értettem a számot, de Szinga mondta, hogy verjem és úgy.
Aztán
nemrég hallottam ezt a számot netrádión. Nosztalgikussá tett
amint hallgattam. Lehet, hogy szar volt a the Doors nekem, de
emlékeztet a fiatalkori naiv álmamira, amikor úgy hittem a jövő
előttem áll, és vakon hittem és bíztam abban, hogy minden rajtam
múlik.
Több
videót is megnéztem ezzel a számmal, nagy volt a felfedezésem,
amikor a the Doors billentyűse bemutatja miként született a szám.
A billentyűs nem utal rá direktbe, de nekem az lett az érzésem,
hogy a szám nem Jim Morrison tehetségéből fakadóan lett az ami
lett, hanem a billentyűsnek köszönhetően. Kommentben aztán bőven
alátámasztották észrevételemet. És így már mindjárt közelebb
került hozzám.
Amikor
feltöltöttem a midi fájlt és elkezdtem kóstolgatni a darabot, az
első dolgom az volt, hogy az eksztatikus, drogos jellegű
ismétlődéseket kivágtam, leegyszerűsítettem a dalt, a billentyű
szóló után lezártam, valahogy feleslegesnek tűnt nekem annyit
mantrázni a riders on the stormot. A következő megvilágosodásom
a bekezdő vihar dramatizációját kivágni, ehelyett a hangoló
zenekart tettem bekezdésnek, és innen indult ki az az elképzelés,
hogy ne legyen több gitárvonal, hanem csupán a vokál legyen
gitár, és ide kölcsönöztem a kísérő gitár tremolját, és
a többit vonós meg fúvós hangszerekre bontottam.
Hangkeverési
érdekességképpen azt találtam ki, hogy a szám alapját képező
dob, gitár, basszus és billentyű egy dimenzióban szólaljon meg,
a szimfonikus hangszerek meg a térben elhelyezve, mintha a kettő
tandemben repülve más más dimenzióban, egyet alkotva. Nem tudom,
hogy sikerült e ez nekem? A szándékom ez volt. És innen már meg
is kedveltem a szerzeményt, főleg, hogy ízlésemre alakítottam.
Jim
Morrisont meg ma sem kedvelem. Valószínű ezért nem is állt le
velem a csaj. Hogy őszinte legyek nem sokat vesztettem. Viszont ez a
dal általam megtisztult. Ha nincs is így, fő, hogy így hiszem.
Europa-Santana 1976.
Santana egy csomagban jött nekem a Dire Straitsal még Barkóczi
János idejében. Emlékszem amikor Jancsi délutánig kölcsönözte
a fülhallgatós kazetta lejátszóját és sztereóban hallgattam
először Santana Europáját. Katarzis élmény volt. Santana
latinos stílusa nekem nem jön be, viszont van pár szerzeménye,
ami kifejezetten tetszik és az örök gold listámon vannak. Ilyen
az Európa is.
Morális
harc dúlt bennem, hogy hozzá nyúlhatok e ehhez a számhoz?
Többször is nekifogtam és többször is feladtam. De a
megvilágosodások rendre hozták aztán a részeket. Kivágtam a
szólók érthetetlen részeit, próbáltam a dal esszenciáját
szintetizálni és hogy bennem milyen érzéseket szabadítanak fel.
A latin váltást meg egy trükkös de egyszerű ritmus képlettel
pótoltam. Ugye mondtam, hogy utálok minden latinost? Mikor latint
hallok, szabályosan rosszul vagyok. Feleségem szerint ezt a dalt
nagyon elcsesztem azzal a kezdeti tónussal, viszont ezen dolgoztam
talán a legtöbbet és többszörös nekifutásból ezt találtam a
legjobbnak. Amikor a gitár bekezd, akkor egy fájdalmas, síró,
esdeklő tonalitást hoz, ami aztán megbátorodik a vége fele, sőt
extázisba is esik, ugye az már a latinos, hebehurgya hév, a
mindent ígérés és semmit betartó, nos én az extatikusságot
kihagytam. Hoztam a szolid megállapodást, a lassú belátást,
megerősödést, amire valószínű hosszú távon beszámíthatóbb.
Lehet,
hogy szentségtörés amit műveltem, a műfaj rajongói vághatnák
ereiket, de már az iskolában megtanítottak arra, hogy egy verset
elemezhetek szabadon is, legfeljebb nem aratja mások tetszését, de
attól az enyém.
Oxygene
IV-Jean-Michel Jarre 1976. Amikor Zsmzs-t akartam hallgatni el
kellett menjek Gyuszihoz haza, neki megvolt lemezen az Oxygene
albuma, Polidor kiadásban. Csak ültem és hallgattam és nem
tudtam betelni vele. Én a mai napig az elektronikus zene atyjának
tartom JMJ-t. Azóta sem volt hozzá fogható. Ez amit ma
elektrónikus zenének neveznek, ez egy förtelmes hangzavar és
ezerszer rosszabb mint bármilyen drogos Jim Morrison.
Mondhatom,
hogy JMJ Oxigén albuma volt nekem a pszichiáterem, akkoriban el
volt zárva apám, barátaim elhagytak, reggel dolgoztam, este suliba
jártam, ritkán tudtam elmenni Gyuszihoz, akkor is ha beszélgettünk,
ott ment a JMJ. Hálás vagyok ezúton is Gyuszi barátomnak aki
abban az időben nem hagyott cserben és barátságával, nem is
tudja felfogni, mennyit, de segített. Nagy ritkán meglátogat,
kedvelem, nem tudom ezt kifejezni neki, mert ő az üzleti világban
van és mindig elvan vele, én meg odaragadtam az ifjúságomba, és
nehezen jön hogy azokra az időkre hivatkozzak előtte. Úgyhogy
nálam Jean-Michel Jarre egyértelműen társul Gyuszi barátommal,
és végig, amíg dolgoztam a számon, rá gondoltam.
A
szvinges ritmikám azoknak a napoknak a nyugalom hatását, a
párbeszélő hangszerek, melyek kilépnek a monológ dallamformából
pedig a köztünk történő reális párbeszédeket hozzák.
Six
Blade Knife-Dire Straits 1978. Sok fiatalkori élményem kötődik
a Dire Straits-hez, a legnehezebb időszakomban köszönt be életembe
ugyancsak Barkóczi Jancsi által. Éppen szakításban voltam első
nagy szerelmemmel. Isabelle, istennő volt előttem, én meg a csúf,
szegénylegény, akinek semmiféle csodacsináló botja sem volt és
kiben fantázia sem, csupán zavaros álmok, de garanciát nem tudtam
nyújtani semmilyen konkrétat a jövőre nézve. Egy nagy adag
reménytelen szerelem volt bennem. Az a mindenkori édeskevésség.
Le voltam törve mint a bili füle, bármibe kapaszkodni jó volt, és
hogy a Dire Straits volt az, csupán a Sors kegyelme volt, mert
lehetett volna más szörnyűbb is.
Közben
megismertem Nagy Istvánt a Melody szállóda zenekar dobosát,
akivel összebarátkoztam. Nehéz élete volt neki is, úgy
tekintettem rá mint egy Mesterre és amíg apám be volt zárva,
mentorként néztem rá.
Deep
Purple volt neki a minden, én mikor megmutattam neki a Dire Straits
kazettámat, kicsit megmosolygott, de aztán másnap mondta, hogy
meghallgatta és mégis van benne valami, főleg ezt a számot emelte
ki, a Six blade knife-ot, hogy mekkora önfegyelemmel dobol a dobos.
Nehéz jó dobosnak ilyen számot egyszerűen, fegyelemmel ledobolni,
hogy ne verjen szét mindent. Ugye? Volt bennem is a felismerés.
A
sok éles kés, mindegyikkel leszúrsz engem, na ilyen időket éltem
akkor. Barátságok mentek szét, a szerelem elhagyott,
kilátástalanságom egyre nőt, besoroltak katonának, közben
apámat kiengedték, és új csalódásom az volt, hogy hülyeségnek
tartotta a zenéhez kötött reményeimet. Noha rendesen dolgoztam és
vittem a pénzt haza, valahogy a zenélés gondolata erős volt
bennem, mint egy szekta áldozata, úgy éltem benne, és valószínű
ezt apám veszélyesnek találta. Én meg imádtam apámat.
Valószínű,
hogy ez a minden mást imádatom, a magam imádásán kívül, tette
gyakorlatilag boldogtalanná életemet, noha a minden napokban
megvoltak a boldog perceim. A megfelelés egyre jobban bevésődött
a szívem húsába, és eltompítottam magamban minden olyan vágyat,
ami csak rólam szólt.
Ez
a sok éles kés, amivel mindenki hadonászott körülöttem.
Az
eredeti számhoz képest visszafogtam a szám tempójából, ezzel
kissé kinyújtottam, szándékosan, mert egyrészt hosszabb volt ez
a késes időszakom, másrészt megbékéltem vele, végig vittem
becsülettel.
Neonlicht-Kraftwerk
1978. A Kraftwerk nem hozott semmiféle egyéb katarzist
életembe, mint a vicces, egy bites zene felfedezését. A születendő
gépember stilizált paródiáját szintetizálja zenéjében a
Kraftwerk. Több tucat feldolgozásom után, talán a legtöbb
gigabájt anyagot felhalmozó kísérletem eredménye a jelenlegi
hangzás.
Nincs
különlegesebb pszicho feldolgozásomban, mint a gépember lázadása
és vissza merengése a múltba, de már inkább analóg módon.
Meghagytam a robotikus, az akkor divatba kerülő arpeggio futamok
ízét, szépen, lightos basic rock vonalakkal fűszerezve, a
repetitív felében a torzítós gitár énekszólójával, amit
persze lerövidítettem, mert azért nem kell szerintem túlságosan
belekábulni a dolgokba.
Úgy
gondolom, hogy a cinikus vonalat enyhítve, azért megmaradt a
gépemberes üzenete. Annyi reményt hozzáfűzve, hogy nem veszett
el teljesen a gépember. Vannak érzései és álmai.
Chariots
of Fire-Vangelis 1981. Egy himnikus szerzemény, egy filmre írott
zene. Őszintén, nem találtam a kapcsot a film és a zene közt.
Biztos van benne valami, de nekem messze nem jött be. Azon túl,
hogy szerettem hallgatni, főleg a kürtös bekezdését, nincsenek
hozzá fűződő emlékeim. Háttér zeneként szólt Vangelis, mikor
nyomtatott áramköröket terveztem, készítettem és éjszakába
nyúlóan elektronikáztam.
Feldolgozásom
alapjaként szolgált, hogy azt a visszhangzó pergőt megszüntessem.
Tudom, hogy a számnak pont az a “hook”-ja, de nem nálam. Nálam
a zongora és a kürt az ami meghatározóvá tette a számot.
Érdekessége
a feldolgozásomnak, hogy háromnegyedes, vagy hatnyolcados ritmusa
nekem ösztönszerűen négy negyedbe jött át. Furának hangzik, én
sem értem, de nekem így jó.
Mondhatni,
megszentségtelenítettem a himnikus jellegét, de az én
meglátásomban, ha le is hoztam a himnikusságából, kiemeltem a
proli érzelmeit. Viszont meglehet, ezt csak egy proli fogja
megérteni, aki ugyanazon a szinten szagolja a füvet, mint én. Aki
himnikus dalokhoz szokott, annak nehéz megérteni a csendes
részletek szépségeit.
Eredetileg
nem is akartam dobolni hozzá, mert még szebben kifejeztem volna
amit akartam, de viszketett a tenyerem. Meg egyetlen szám, ahol egy
kicsit több dobot is megütök mint a pergőt. Mert az energetikai
része nekem így jött le, míg más számokban, ahol lehetett volna
püfölni, ott nem jött le semmi. Ilyen fura, és valószínű
kiszámíthatatlan vagyok.
Da
Da Da-Trio 1982. Ez a szám inkább kakukk fióka, egy vicc.
Emlékszem ezt a számot próbáltuk Friccel, amikor a tömbházban
volt felszerelve újdonsült tákolt dobom, és rongyokkal fedtem le
a dobokat, hogy ne szóljanak erőset, de bármennyire finoman
ütöttem, verték hisztérikusan a kalorifer csövet az emeleten. S
így történt, hogy néha csak hipnotikusan néztem a dobokat és
fájt a lelkem, hogy nem üthetek oda neki. Frusztráló érzés
volt. Ez a feldolgozásom erre akar emlékeztetni, hogy miután
hónapokig dolgoztam a tákolt dobjaimon, nem mertem megütni, mert
cirkuszoltak a szomszédok.
Wicked
Game-Chriss Isaak 1989, Bakerman-Laid Back 1989, Somebody that I used
to know-Gotye. , Kimbra 2011. Ezeket egy csokorba tettem, mert
ezek a számok a vállalkozásom idején hangzottak el, főleg
rádiókban, már az úgynevezett forradalom után. Ez az időszakom
zenei ingerekben a legszegényebb időszakom volt és hűségesen
feladva minden régi álmot, jó harminc évre lefagytam.
Belekeseredve az örökké nincstelenségbe elkezdtem vadul dolgozni,
rengeteg munkát vállaltam és felépítettem asztalos
vállalkozásomat. Titkos álmom mélyen lappangott bennem, jó sok
antiálommal kordában tartva.
Ezek a
számok jól hozzák a lappangó, feladás időszakát. Itt ott
kiemelek vasgitárral elemeket, mintegy fel felrázó rémálomként,
hogy nincs minden a helyén, de attól benne vannak ütemben és
akkordban, amolyan mű lázadás, melyben a kutya sem hisz, hát még
az álmodója?
Nem
azt mondom, hogy életem szenvedés volt, de ha üzenetként
megfogalmazhatnám, sose add fel álmaidat, mert nehezebb a feladás
okozta fájdalom és lelki összeomlás, mint a sikertelenség vagy
kudarc.
Midsomer
Murders-Jim Parker 1998. Egy társadalmi, cinikus rendőrfilm
sorozat zenéje az alapja feldolgozásomnak. Az angol sznob
társadalmat mutatja be könyörtelen cinizmussal a filmsorozat,
szememben egyenrangúvá téve ezzel az amerikai Colombo főhadnagy
sorozattal. Az angol Jim Parker film témája annyira megtetszett
nekem, hogy mindenképpen fel akartam dolgozni. A társadalmi
sznobság bennem nagyon undorító élményeket kavart az életben,
sajnos nem tudtam relaxáltan átnézni a társadalmi rétegződések
kialakulásán. Ahogy normális emberek meghuzatosodnak és
elkezdenek körömszakadtáig harcolni egy társadalmi pozícióért,
addig addig, amíg elhiszik magukról hogy arisztokraták. Így
történhetett, hogy vadbarom kinek valami befutott az életben,
öltönybevágta magát és virított az úgynevezett “jó”
világban. És a “jó” világ meg tárt karokkal fogadta, mert
pénze volt a vadbaromnak. Szó sincs itt értelmi vagy szellemi
alkotásokról, kizárólag a pénz és annak mennyisége a mérvadó.
A lélek meg egyenesen megszűnt mint része az embernek.
Úgy
érzem a film zenéje hozza ezt a cinizmust. A dallamban ott van az a
fajta fellengzés, amitől a normális ember elszégyelli magát, de a
bunkó művelőjének fel sem tűnik. Így válik valami
klasszikussá, mint a sok idióta festő, irodalmi, színészeti kör
Midsomerben, amit szó szerint véresen nagyon komolyan művelnek, de
ott van, hogy bármilyen magas röptű legyen egy kulturalis
fedezetű összejövetel, ott van a pitiáner, mindenkori emberi
tulajdonság: a pénz éhség. És néha nagyon kevés pénzért is
hajlamosak az emberek kivetkőzni emberségükből. Ez a Midsomer
murders. Imádnivaló film.
Fields
of Gold-Sting 1993, Érints meg-Balázs Fecó 1998. A szerelem
gyöngyszemei. Hogy ezekre esett választásom, csupán a véletlen
műve, mert ugyanúgy lehetett volna ezer más. Jó időben ott
voltak. “we walked in fields of gold...”, “érints meg még
egyszer...”
Jó
lenne pragmatikusan kijelenteni, hogy szerelem, mint ahogy Isten, nem
létezik, de akiben még él a lélek, az tudja, hogy a dolgokat nem
lehet száraz fejjel meghatározni. Megénekelni viszont olyan, hogy
univerzális, senkit nem bánt, mindenki azt érez és gondol amit
akar vagy ami éppen jó neki. Ezt nem is fejtem ki bővebben.
Ha
valaki bevállalja és végig hallgatja az albumomat, gratulálok
neki, és a lehetőségekhez mérten kellemes időtöltést.
Ajánlott
lehallgatási mód: vezetés, mosogatás, főzés közben, háttér
cincogásban előnyt jelent, így talán kevésbé unható meg.
Extrém
lehallgatási módtól óvva intenék bárkit, minőségi hangfalakon
vagy fülhallgatón talán még érthetővé válik, az ami
homályosan sem vezet semerre, hát még világosan.