A napokban megragadt egy pár mondat Octavian Paler írótól, elkezdtem keresgélni a neten, ki s mi ez az ember? A hozzászólásokból nem tudtam kihámozni, ki mond igazat és ki nem? Sebaj, majd megveszem egy pár könyvét, és majd én eldöntöm magamnak, ki s mi. Az a mondat, amit mondott, ráébresztett arra, hogy tulajdonképpen én is egy önként vállalt kolostorságban élek. Lelkileg, szellemileg és testileg is.
Az, hogy az ember lát dolgokat, nem jelent semmit. Mert életbe nem tudja kelteni azt, amit lát. S akkor megvan a látónak az a diszkréciónális joga, hogy higgyen, gondoljon és mondjon amit akar. Mert úgysincs semmilyen értéke, ereje. Olyan ez, mint a facebook másodpercenként megjelenő üzenetei az üzenőfalon, vagy a valamikori mirc csettelő oldal üzenőfalán megjelenő hozzászólások, az ember legfeljebb hamar átfut rajtuk. Mondjuk az arckönyvben cikisebb, mert minden mozzanat öncenzúrázva van, mert ugye nem álnevekkel vagyunk belépve, nem kommentálhatunk akármit, így nem is lájkolhatunk akármit, előnyben részesülnek az előljárók bejegyzései, megosztásai. Magyarán a “névtelen”, a márkanév nélküli ötletek, gondolatok, akciók nincsenek számbavéve. S akkor a facebook legfőbb attrakciója a cityville, a farmville, mert azok a pislákoló fények hamar kialusznak, amik néha véletlenszerűen meglobbannak.
S akkor rájön lassan az ember, hogy Virtuáliában is kénytelen “kolostorba” vonulni.
Még az elején nagy naivan azt hittem, no sebaj, majd a virtuális téren megtaláljuk egymást. Hát néhányan összeverődtünk, de rájöttünk elég hamar, hogy ebből sem lesz gálickő. A multizmus és a shopingmánia ezt a teret is belepte.