A Föld szeretet párája

Fejest bele: a szeretet az Úrtól jön?
Vajon miért viszonyítunk mindent Istenhez? Miért érzem azt, hogy minden dolgunk erőltetve van az Istenhez kötve? A mai életünk arról szól, hogy félünk egy felsőbb hatalomtól, aki nélkül nem lehetünk semmiképpen és sehogyan, viszont az egyoldalú szerződés szerint neki jogában áll minket próbatételek elé állítani, ismervén véges állapotunk határát és idejét is. A mi dolgunk nem más, mint egy fajta „szociális” hálóként elfogadni ezt a rendszert, imával, türelemmel és sok sok alázattal.
A nagyon hívő ember mindenben kikéri isten akaratát. Bármiről legyen szó. Munka, étel, számla, házvétel, szerelem, szaporodás, autó márka, stb.
Az ember azt mondja, minden apró porcikája az életnek határozottan irányítva van. Hiába ültetem én el a hagymát, mert a hagyma, a gondolat, az érzés az istentől jön. Én csak egy engedelmes vagy engedetlen polgára vagyok ennek az életnek. Viszont sokat nem számítanak a megannyi jócselekedetek egy rákos megbetegedés esetében. Bármennyit imádkozik az ember. Elhull a jó is, a gonosz is. Ha elrabolnak egy gyermeket, amíg imádkoznak a jó emberek, addig talán a szerveit már átültették a nem imádkozó gonosz emberekbe. Mégsem lázad az emberiség. Mert hátha mégis most az egyszer az ő jóléte azért van, mert megtartja az írás minden betűjét?
Csoda e, ha a szeretet az Úrtól jön és mi töredékét tovább adjuk? Nem. Nem csoda. Egyáltalán nem csoda ez. Istentől jön e az a szerelem, amely felfal ruhástól, ruhátlanul, szőröstől bőröstől?
Vajon miért fél az ember bevallani, hogy tökéletlen hús vér állapotában is tud szeretni, isten akarata, beleegyezése nélkül is? Én meg merem vallani, hogy előbb volt bennem a szeretet semmint az Úr ismerete. A szeretetem által jutottam hozzá, fedeztem fel őt. Nem fordítva. Nem jött nekem álmomban senki (jó nőkön kívül), hogy felébresszen valamire.
Ez a dolog, hogy az emberek egymás tulajdonai a házasság révén, szerintem nemhogy egy maradi dolog, hanem egyenesen brutális. Hogy egymásnak nem tulajdonai, az nem jelenti azt mindjárt, hogy elszabadult a pokol és mást se csinálnak, mint csoportban szexelnek. Viszont érdekes a dolog akkor, hogyha nem lenne ez az isteni „szociális” háló, akkor az egyébként sűrűn imádkozó ember gruppenszexelne? Isten szeme az aki meggátolja benne? Vagy a másik fél iránti szeretete, szerelme?
Nem e lenne nagyobb a szeretet csodája, ha az csak úgy a földből, a testből fakadna? Mert nem e mindent a szeretet éltet?
Ha meg tudnánk érteni ezt a szeretetet, vajon meg tudnánk érteni Istent is? Meg kell e nekünk Őt érteni? Mert mi van, ha nekünk nem az a dolgunk, hogy megértsük őt? Hanem kaptáljuk a szeretet energiát a földből, a levegőből, hogy szeretetben tudjunk élni, mint a növények és állatok?
Azt mondják, hogy manapság a házasság egy káefté. Egy cég, ahol adnak, vesznek. Vajon ki intézményesítette a házasságot? Nem e a vallás? A jogi következményei valamennyit visszaszorítottak a válások arányaiból, mihelyt lazultak a feltételek, megszaporodtak a válások száma. Sőt, a modern ember már nem is szívesen él a házasság intézményével. Az ember filmekben látja, hogy a két fél szívélyesen elbeszélgetnek egy vacsora közben, hogy drágám, ez nem megy tovább. Megegyeznek, azért még egyet dugnak és azután mindegyik távozik a saját zenés cédéivel. Tök kulturáltan, jelenet nélkül. A hagyományos házasságok nagyjából erőszakosan bomlanak fel. Úgy, hogy évek óta nem dugnak, legfeljebb a zsozsót egymás elől, meg a pálinkát, és a verekedés sem egy ünnepi dolog, hanem hétköznapi. Sőt egy szent dolog is, amiért is nem avatkoznak bele szomszédok, barátok. Vajon az ilyen helyzetekben hova lett az isteni lélek? A józan ész? Aki kitermelte a kőolajat és feltalálta az ABS féket?
Nem tudom. De úgy érzem jó lenne egymást megismernünk kötelékek nélkül. Ember és Isten, csak úgy, az ismeretség kedvéért, nem a Mester és Szolga státus kedvéért. Ember és Ember ismeretére nem látok sok esélyt, meg egyelőre elképzelhetetlen mindaddig amíg a birtoklásról nem tudunk leszokni.

Hiába szidjuk őket

Lovers by Irina Vitalievna Karkabi.
Hiába szidjuk a fiatalokat. Hogy így meg úgy. Persze most megint asszondjátok, hogy magyar ellenes vagyok. Dehogy vagyok. Csak leszarom már ezt a magyarságos politikát. És aki ezt nem érti meg, azt sem bánom, ha kínok kínjaiban fetreng emiatt. De valahogy ez az egyértelmű és egyben barom politika undorító. Ezért el is kezdtem drasztikusan leszabni a fészbukkról is az ilyen nemzetkedő arcokat.
Az egész nemzeti propaganda már kezdi túllépi a kommunistáékét. Egy irtó furfangos csapdába esett most mindenki aki felkapta ezt a vagy velünk vagy ellenünk hejehuját. Mert kérdem én, az összes művész, író s ezekhez hasonlók, amikor rájönnek, hogy smafu volt az egész duma ezzel a magyarságmentéssel, hogy fognak reagálni? Főbe lövik magukat, mint a Ludas Matyiban a sikkasztáson kapott könyvelő? Óvatosabb kéne legyen pláne egy művész. Mert soha nem moshatja majd le magáról és művéről, hogy belelkesedett egy smafuba, és nemcsak belelkesedett, hanem habzott is a szája a nagy kiabálástól. Olyan csapdába estek ezek a nagy nemzetkedő atyák, mint a nagy tudósok, akik a halálba vitték nagy titkukat, hogy kiadott könyveik szart sem érnek, mert rájöttek közben mekkorát tévedtek, de már presztízs kérdés megtartani a tudományos imázst.
Még a lefolyó csőben sem hallok, olvasok mást, minthogy ezek a mai fiatalok, hogy nem vállalnak semmit az életből, mert ugye szaporodni kellene, mert lám lám a cigány purdék a jéghátán is megélnek és lassan többen lesznek mint münk, sápadt arcúak. Nem értem ezt a gyűlöletet a faszfej öreg generáció részéről, melyeknek tagjaként lassan én is beszámoltatom magam, de azt mondtam, ha így fogok én is gondolkodni, inkább akasszanak fel. Jönnek ilyen pofátlan, pimasz dumával, hogy bezzeg a mai fiatalság nem vállal semmit. Az a generáció pofázik így, aki olyan rezsimben nőtt fel, hogy ha dolgozott ha nem, volt egy akármilyen munkahelye, jött a fizetése. Olyant amilyent, de kapott lakást. Ennek a faszfej öregnek nincs fogalma mit jelent egy banki hitel. Nem ismeri a kamatot. Nem ismeri a kamat fogalmát, mert honnan ismerné? Csak vedelte a sört magába, a változás után meg jobb híján tovább vedelte a sört és mellé pohártartónak felfedezte a zsidó kérdést. Milyen jókat lehetett csapkodni rá a foszni sörös asztalokra. Aztán ma meg sörös hassal azt prédikálják, hogy bezzeg a mai fiatalok milyen ilyenek meg olyanok. Tehát még azért is hibásak a mai fiatalok, hogy a cigányok jobban szaporodnak mint münk a sápadt arcúak. Mintha a mai fiatal lett volna az a stupid keresztény aki jött olyan barom szövegekkel, hogy egyenlőség, meg ilyenek. És talán elfelejti a sok barom sörös, faszfej öreg, aki a mai fiatalokat ilyen nagy zsidószakértők szidják, hogy amikor szó volt menjünk ebbe az Uniós menetbe, mindenki az eszméletlenségig kétségbe volt esve, hogy a rohadt kommunisták miatt még ezt az egyetlen nagy esélyt is elszalasszuk. Aztán mikor látom, hogy ugyanaz a pimasz profil teljesen más regiszterben most unió ellenes dumákkal jön elő, hányhatnékom van az egésztől. És már attól is előre hányhatnékom van, amikor belegondolok abba, hogy mikor ebből a nemzeti smafuból egy másik smafuba fognak lelkesedni, még arra sem fogják zsenírozni magukat, hogy csak egy icipicit is leköpjék magukat.
Nem a fiatalokkal van a baj. Én mondom. A begyepesedett agyakkal van a baj.
Azt mondja a minap a fiam: „apa, az igazság, hogy a felnőttek káromkodnak, és amikor rájuk szólsz, hogy miért káromkodnak, ha nem szabad, azt mondják fogd be a pofád?”
Nem igazság, fiam, nem igazság.” - mondtam neki. Még azt is mondtam neki, hogy: „sajnos a felnőttek mindenben ilyen igazságtalanok”.
Mi volna? Mi volna ha belátnánk, hogy felnőttségünk zsák utcába került? Hogy nem látjuk a jövőt? Hogy teljesen, de teljesen elvesztettük a talajt a lábunk alól? Mi volna szembe nézni a valósággal, hogy mindegy ki az ellenségünk, ki a hibás, hogy szabályosan senkinek halvány fingja nincs, hogy nem jövő évben mi lesz, de a holnapi napra sincs elképzelése? Mibe kerülne nekünk feleszmélni és azt mondani, fiúk, holt vágányon vagyunk mi ezzel a nagy nemzetkedéssel, mert a gyermekeinknek nincs mit enniük? Amíg mi itt csesszük egymásnak ezt a pitiáner mocsok szart, hogy ki kinél magyarabb, a gyermekeink esdeklően néznek ránk, hogy akkor mi legyen holnap? Mi volna? Mi? Megmondom én mi volna. Katasztrófa lenne. Mert az ég adta világon nem értünk semmihez, csak a hibát másokra kenni. Nem vagyunk képesek egy becsületes gazdasági életet létrehozni. Duma. Duma ez az egész Mikó tervezet. Egy gusztustalan kampány duma. Egy zavaros, mesebeli tájkép, ami igaz se volt, de nem is lesz.
Még szerencse, hogy a fiatalok ilyenek amilyenek. Hogy leszarnak minket öregeket és az életre szavaznak. Mert mi lenne, ha a fiatalok is elkezdenék egymást szarral dobni az iskolában, hogy melyik magyarabb a másiknál? Nem teszik mert sokkal több bennük a bölcsesség, mint azt mi vén faszfejek fel tudnánk fogni. Én továbbra is bízom bennük, hogy az életet nem ilyen sötétnek látják, mint mi és életképesebbek lesznek nálunk, feltalálják magukat, megkapják az utat, ott is alkotni fognak, ahol mi rombolunk, olyanok lesznek mint az a kiirthatatlan gaz, amelyik akkor is gyökeret ver, ha lepisilik, kitépik, felégetik. Ez minden reményem. Mert abban nem reménykedem, hogy nekünk vén faszfejeknek megjön a józan eszünk és elkezdünk azon gondolkodni, hogy sok, rengeteg, irdatlan pénzt tudjunk csinálni. Ebben nem reménykedek.

Attila "möster" első tétele

A valóság az, hogy életemben nagyon sok neoprotestáns prédikációt hallottam, utaztam a dologban, más szóval én áttörtem a történelmi egyházak korlátain. Seperc alatt felismerem a prédikátorokat. A hatásvadászokat. A dumásokat. mert az egész hivatalos, templomos kereszténység egy nagy shóbiznisz, nem több. Ugyanazon marketinggel működnek, mint a reklámipar: csiklandozzák a hiúságodat, hogy ugye nem tartod magad ennél alább?
Mi még jól vagyunk. Nem annyira félrevezetve, mert csak ébredezünk. De nézd meg az afrikai népeket, micsa sötétben élnek. Mert félre vannak vezetve.
Persze nálunk is az a baj, hogy túl elspiritizáltuk az életet, elfelejtettünk enni, inni, szeretkezni, örvendeni. Kergetünk valamilyen más állapotot. Olyan állapotot, amit csak az alkohol, a drog ígér. Valami lelki kábulást kergetünk.
Ha kikiáltanám magamat valami mesternek, akkor kezdeném onnan, hogy egymással kiegyezni. Megtanulni egymással kegyezni. Én adok ezt, te adsz azt. Megtanulni egymáshoz rugalmasan viszonyulni, hogy mi az amit te adhatsz nekem, és mi az, amit adhatok neked? Azt mondják erre, hogy ez a materiális világ. A kiegyezés nem a materiális világnézet, hanem pontosan a kriszusi. Mert azt nézi, hogy mit adhatok neked, amit magamnak is kívánok? Le kell bontani az életet egészen a legapróbb részleteiben. Kaja, fedél, meleg, szeretkezés, gyermeknevelés, elmúlás. A létet kiszedni a létből és lebegtetni egy húsz harminc centire a földtől, szerintem az egyik legnagyobb hülyeség ami létezik a világon.
Ma úgy élünk, hogy bűn minden mozdulatunk, gondolatunk, érzelmünk. Nem bűn szenvedni, böjtölni, megtartózkodni, lemondani, feladni. Normális ez? Nem. Nem normális.
Megtanítani egymást élni, pontosan azért, hogy élni tudjunk.
Minden. Az iskola, a vallás, a törvények arra vannak, hogy ne tudjunk élni. Meggátol minket abban, hogy ki tudjunk egyezni, hogy egymás közt osszuk fel az életet.
Gyakoroljuk az egymás közti bizniszelést, ez lenne az én mesteri jelszavam és tanításom. És meglátjátok, a jó bizniszek jó kapcsolatokat építenek, automata kiszelektálja a szarháziakat, akik egyébként a templomban az első padokban ülnek, de valójában csak magukra gondolnak minden tranzakcióban. A sikeres biznisz újabb bizniszre bátorít, lassan kialakulnak a hasonló érzelmű emberek.
Úgy látszik ma semmi sem fog minket kiszedni a szarból. Sem eu tagság, sem semmilyen tagság. Gyakorlatilag mi már magunkra vagyunk utalva. Erre kéne valahogy feleszméljünk. De ne úgy, hogy átessünk egy másik tévedésbe, egy újabb fajta fatalizmusba, a mezitlábasságba, vagy ehhez hasonló hülyeségbe. 
Meg kell tanulnunk mindenféle rendszeren kívül élni. Sajnos a keresztény egyházak is a rendszeren belül akarnak megtartani, erre buzdítanak. Ha túlélni akarunk, ezektől a béklyóktól meg kell szabadulnunk. Le kellene adni a tagsági könyveket és újra felfedezni az élet szépségét, jóságát, hasznát. Mert semmi sem bűn, ami jó nekünk és ami nincs kárunkra. Ha mi magunkban megtaláljuk ezt a felismerést, a természethez is másképpen viszonyulunk és a természet gálánsan viszonozni fogja ezt nekünk.
A boldogság nem valami légből kapott lelki felemelkedés, hanem az együttlét, jólét öröme. Van mit enni, van tűzifa, van szövetségesünk az ellenségeinkkel szemben, ki tudunk egyezni, örömöt tudunk egymásnak idézni. Ez a boldogság. A többi az mind sarlatanizmus.

Csürkefiló

Azt hiszem, hogy a sok filó visz minket a nyomorba, éhezésbe, fázásba. Vegyük csak ezeket az uniós követelményeket. Tiszta röhej, hogy törvények megszámlálhatatlan száma szabályozza az életet és pont ezektől a törvényektől, melyek állítólag arra hivatottak, hogy az emberi élet méltóságát ne sértsék, nem élünk sem egészségesen, sem jól, sem könnyen. Mindenki tudja, hogy nem jó az üzleti, ipari élelem, mégis, ha valaki természetesen akar élni, akkor kénytelen magának megtermelni a kaját, mert eladásra termelni nem enged a törvény. Mert ha valaki eladásra akar termelni mondjuk húst, a fene megette még gondolatban a dolgot el is vetheti, annyi cucc és engedély kell, meg aztán biztosítania kell a tartósítást, még akkor is, ha nem dolgozik raktárra, és így kerül be az ördögi körbe, vagy egyszerűen felhagy vele. De akkor ugye a kis termelő hogyan fog legálisan létezni? Mert feltételezi az ember magáról, hogy szeretne isten s császár előtt valamennyire böcsületesnek lenni. S akkor emellé, ha még filózik is egyet, akkor inkább menjen be a csavargyárba, mert jobban jár, keressen egy focicsapatot, akinek drukkolhat és akiről pletykálhat, filózhat, mert az életben megtalálni a helyes utat, a mai viszonyokban lehetetlen.
A csürkepark ügyében még nem jutottam semerre. Persze bárkivel beszéltem, mindenki rögtön be akart szállni egy pár ezer euróval. De már ez a gyarmatosítás az én agyamra is rászállt, és végleg felszámoltam a rabszolgaságot. Már rég. Nem leszek senkinek a szolgája. Sem senkinek a bankja, aki hűségesen fizeti a kamatot. Van elég befektetőm, akiknek elméletileg perkálnom kellene, nem kell több. Persze minden ilyen befektető mind dokumentálva volt. Mindegyik azt mondta, ő is tanulmányozta a dolgokat, jó a fürj biznisz. Csak úgy hullanak a tojások, alig bírod összeszedni. Azt mondták. Persze, persze. Mondtam én.
Na most. A valóság az, hogy megvan még az a nyolc fürjgarzonom. Azokat a múlt tavasszal csináltam, nagy lendülettel. Azt mondtam magamban, mondjuk ez a sors adta lehetőség. Ott a generátor, eladom, kiszámoltam, vehetnék rá két fürjszerájt, olyan tíz madarat. Két kakast s megannyi tyúkot. Ez adna mittom én mennyi tojást egy napra. Mert ilyen felnőtt madarakat akarok venni. A szakik azt tanácsolták, ne kezdjem nagyban. Kicsiben. Jó. Megfogadom a tanácsot.
Addig is elkezdtem a kert takarítását. Az udvar nagyjából ki van gerebélyezve, ma még van egy rész, befejezem, hogy az udvarral ne legyen gondom egy darabig. Gondoltam odaadom a füvet ennek a Jonikának, van két tehene. De aztán elkezdett a fejemben motoszkálni, hogy vajon ez a fű elég lenne vajon egy bocinak? Nem hiszem, de csak megjárta a fejem. Persze, nem a téli kajára gondolok, de itt né legelni nem jó? Mert a Jonika két tehene egész nyáron a kerítés mellett a mező felől ropogtatta a zöldet, irtotta a gazt. Legtöbb gazda nem vágta ki az elszáradt kukorica töveket, ez a Jonika szépen ment a szekérrel és hordta be télire. Még maradt is rengeteg a mezőn. Most látom szépen hordja ki a trágyát, azt mondta harminc lej egy szekér trágya, egy nap három szekeret kivisz. Gazda embernek néz ki ez a Jonika, habár nem néztem ki belőle, ez a nagy széköly tehenész itt ül a nagy hegy szaron, traktorral vihetné, ötven lejt adnak egy remorka szarért és motorinát is mellé, de nem viszi, mert azt mondta elég neki egy napra egy remorka a napi pálinkához. Hogy hegyben áll a vagyon? Kit zavar?
Jó, bocira úgysincs píz, meg aztán ezt is meg kell gondoljam eccer. Pedig nálunk is elmegy a napi két liter tej, meg a sajtot sem vetjük meg. Ha majd teljesen beagrikultúrázunk, akkor reloadingoljuk ezt a dolgot is. Muszáj követnem a lehetőség adta helyzeteket először. Most a kert. Közben fürj via generátor.
Filó. Hogy levágni e a csirkét, vagy meghagyni öregségben meghalni? És megelégedni a gyimelcsével? Ha istenileg vesszük a dolgot, azt mondja a bíbel, hogy edd a húsát, csak a vérét öntsd ki. Emberileg ha vesszük, a tík is élőlény, nem kéne szántszándékkal azért nevelnünk, hogy lemészároljuk. Na, ezen lehet agyalni. Én etetem, elhordom a szarát, megvakarom, ha kell orvost hozok, ha kell magam be is oltom, nem irtózok ezektől. Szeretem a rendet, szeretek takarítani. De hogy én elvágjam a nyakát, az teljesen kizárt. Nincs bennem ennyi karakánság, hogy szembe nézzek a sors kegyetlen, de éltető törvényeivel. Habár sok esetben én is egy vágóhídra vitt barom vagyok. De ezen is agyaltam, hogy majd a Jonikát fogom felkérni a hóhérságra. Majd vágja ő a torkokat. Látszik ezen a Jonikán, hogy erre született. Adok neki is majd fürjet, ha nekem is vág. Szerintem fogja kérdezni, hogy mikor vághat még?
Volt idő, amikor az élet nagy mestereit, nagy tanítóit, lelki szellemi nagy látóit kerestem és faltam és tátottam a számat. Jegyezzétek meg ezt a nem éppen csekély részletkérdést: mind megették a csürkemellet. Ha lehetett, mind klímás autókban mentek igét hirdetni.
Az viszont tény, hogy minden jel arra utal, hogy az elkövetkezendő időkben az első számú megoldásra váró probléma egyénenként, az a kaja. A zaba. A táplálék. Mert egyre kevesebb embernek lesz fizetett munkahelye, foglalkozása, amiből élelmet tudjon vásárolni.

Kromatika

Ma kioktattak engem. Valahogy úgy, mint az iskolában. Sosem értettem semmit az iskolában. Mégis itt vagyok. Jó nagy lettem. Nem haltam éhen. Nem is lettem utcaseprő, habár a bölcs Péter bácsi mondta a napokban, hogy uram, jobb egy jó utcaseprőnek lenni, mint egy rossz mérnöknek. Tetszett nekem ez a mondása, mert sokban engem igazolt. Lettem egy se ilyen se olyan asztalos. Én mindig akkor tanultam, amikor senki se oktatott, persze csak azt amire éppen kedvem volt. Mikor pótérettségiztem, a praktika vizsgáztató nézte azt az írott diploma munkát, forgatta, megvakarta füle tövét, és azt kérdezte, hogy én most magától mit kérdezzek? Vontam a vállam, hát honnan tudjam én? Azt kérdezte végűl, hogy mi van ráírva a patent fogóra? Rögtön rávágtam, hogy „chrom-vanadium” van ráírva. Azt mondta, egyezzünk ki, jól járunk mindketten, ad egy hetest és nem kérdezősködik tovább. Mert azt látja, hogy járt patent fogó a kezemben. Én rögtön, gálánsan beleegyeztem az alkuba, sosem akadok fent az ilyen részletkérdéseken, ha úgy látom, hogy nagyon jól járok.
Ma beszereltem az utolsó két ablakot a majdnem színésznőnek, aki kifogásolta a pácolt tölgy színű pácban az arany árnyalatot. Észrevettem a kezei tele s tele voltak aranygyűrűkkel. Gondoltam innen az arany fixációja. De tévedtem. Beszélt valami kromatikáról, amit nem értettem meg. Bólogattam neki, mert nem illett volna nem tudni a kromatikáról semmit. Erről a kromatikáról nekem hirtelen ez a króm vanádiumos patent fogó jut eszembe. Annyiban maradtunk, habár a festékgyárosok sem értenek a kromatikához, mégis többet várt volna el egy festékgyártól, mert közben volt két szomszéd néni, akik nagyon csodálták az ablakokat, hogy milyen szép színűk van. Így valahogy eltussoltuk azt, hogy nem tudom mi az a kromatika és az arany árnyalatú pácolt tölgy szín.
Én úgy vagyok ezzel az oktatással, mint a katonaságban a brómos teával. Csak mind hallottam a katonatársaimat elég sűrűn és cifrán káromkodni (honnan is gazdagítottam káromkodós készletemet, még szerencse, hogy nem írok románul is egy blogot, mert lenne ott szótár...), hogy ezek megint brómot öntöttek a teába. Fogalmam sem volt, mit jelentett az, azt viszont észrevettem, hogy finom volt a brómos tea, amiért is mindig két csuporral ittam. Csak a teából lehetett repetát kérni, mert azt valahogy nem itták a bakák. Sosem értettem, hogy miért, hisz olyan finom volt. Később jöttem rá, hogy mire való a bróm a teába. Hát igen elcsodálkoztam felette, mert noha dupla adag brómot ittam, rám nem hatott egyáltalán. De mondom, nálam mindig minden fordítva működik. Csoda, hogy élek.
Aztán mondták szakik, hogy hiába van ráírva a patentre, hogy króm vanádium, mert nem látott az sose se krómot, se vanádiumot. Hogy őszinte legyek, ezen sosem filóztam, hogy mit is jelent az a chrom-vanadium, azt hittem valami olyan, mint amiket a kamionokon láttam, hogy „Spiller & Spillung” -féle dolog. Mondom, részleteken nem szoktam fennakadni.
Mindezek után talán csoda, hogy megcsináltam az ablakokat, lepácoltam őket, beszereltem őket, noha nem értek semmiből semmit.
De ez semmi. A napokban a fiamnak volt magyarból egy házi feladata, valami kis nyelvtani dologgal. Nem értettem abból sem semmit. Gondoltam én, sebaj, megnézem a gúgelen mi a helyzet. Hát öregem, amikor elkezdtem ott olvasni a magyar nyelvtani dolgokat, csak úgy a címek szintjén, elszontyolódtam. Mert rájöttem, ha én azokat mind meg kellene tanuljam, az első az, hogy rögtön abbahagyom az írást. A másik, hogy soha többé nem írhatok. Mert amikor regulába ütközöm, az eszem eltűnik mint hajó a Bermuda háromszögben.
Nem jó engem ilyen kromatikus dolgokkal traktálni, mert idő pocsékolás. Erről eszembe jut egy polgármester találmánya, aki azt mondta, hogy rájött, hogy lehet felszámolni a cigányságot. Ki kell őket iskolázni. Maguktól hagyják el az otthonukat. Na így vagyok én az oktatással. A majdnem színésznővel. És a kromatikával.
Mondtam ennek a Zsüliennek, te, mi van ezzel az arany árnyalatú pácolt tölgy színű páccal? Mi legyen, azt mondja. Nem is létezik ilyen pác, asszondja. S akkor? Kérdem én. Mi van akkor? Kérdez vissza.
Azt mondta: Most mit mondjak neki? Hogy nem létezik aranyárnyalatú pácolt tölgy színű pác? De, mondom neki, rajta van a cetli, hogy aranyárnyalatú pácolt tölgy színű pác. Há mi, azt mondja, csak neked van számítógéped? És azt hiszed csak a te fejedet baszta azzal a kúrva színnel?
Nocsak, hüledeztem. Mi van, kérdezte Zsülien, tán csak nincs lelkiismeret furdalásod? Nem, nem ezen rágódom, mondtam neki. Hát min? Kérdezte. Hát azon, mondtam neki, hogy ezek szerint lehet valami igaza azzal a kromatikával.

Vesszőpolitika

Ha nem lenne megírva a bibliában, hogy a nevelésből ne hagyd ki a vesszőt, az ember kitalálná ezt a bölcsességet. A vesszőn keresztüli nevelés, tulajdonképpen a félelemkeltés, a menny és a pokol fogalma köszön vissza. Ha jó vagy, engedelmes vagy, az isten is jobban szeret, és meglesz a tiketed a mennybe. Ha nem, irány a pokol. A vessző. Az örök büntetés.
A fiam, a hét és fél éves fiam, mert nincs más fiam, mondjuk egy egyetemista fiam, aki feltenne nekem ilyen kérdéseket, ez az egyetlen kis fiam azt kérdezte tőlem, hogy te apa, hogy van az, hogy egy tucat ember felmegy a mennybe, két tucat meg a pokolba? Mert Isten mindentudó, nem? Isten mindent előre lát, ugye? Ha Isten mindent előre lát, akkor miért hagyta, hogy a Sátán megromoljon? Miért hagyta, hogy lejöjjön a Földre és az embereket megrontsa, hogy a pokolba kerüljenek? Mert ha Isten mindent tud, nála van minden hatalom, akkor ez azt jelenti, hogy akarta, hogy a Sátán megromoljon, és akarta, hogy az emberek is megromoljanak? Ha Isten tudta, hogy az ember gyenge és enged a Sátánnak, miért vitte kísértésbe az embereket? Mondd te apa, igazság ez? Isten azt akarja, hogy a pokolba kerüljünk?
Paff. Leszakadt az állam. Hogy egy slungra kimondta ezt a fiam, arra utal, hogy gondolkozik ezen. Miközben focizik, katonásdizik, robotozik, autózik, teológiai gondjai vannak.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak kis fejecskéjének, lelkének. Annyit mondtam, hogy erre sajnos az emberiség nem találta meg a választ, viszont merem hinni, hogy Isten majd magyarázatot fog adni erről. Persze, mondta a fiam, amikor a pokolba kerülünk, akkor már nem fog semmit sem magyarázni nekünk.
Jó. Erre egy hívő szülő ruháit megszaggatná, fejére hamut szórna, vagy elmenne rendelne egy pár misét, számolná a gyöngyöket a füzéren vagy elmenne ördögöt űzetni egy pópával, vagy egy varázslóval. Persze a vesszőt sem hagyná ki ördöngűzés praktikájából, hogy egy bitang ne káromolja isten nevét a házában.
A dolog annál érdekesebb, mert én a fiammal sosem beszélgettem erről. A blogomat sem olvassa. Nincs honnan tudja az én good guy, bad guy harcomat például a tékozló fiú példázatával kapcsolatban. Hacsak nem rezonál velem más frekvenciákon. Amit kezdek hinni, mert túl sok a „véletlen” egybeesés.
Igaz az is, hogy nekem évek óta központi problémám ez az egymásnak ugrasztás dolog. És amíg két testvér egymás torkának esik, az úgymond teremtő, a szülő, a főnök, az elnök elnézi mint egy mozit, hogy a végén ki fog gólt rúgni. Mert aki gólt fog rúgni az lesz a győztes. Mert minden adat, jel arra vezetett rá, hogy az emberiség háborúi nem valami magasztos eszmékért zajlanak, hanem ilyen kicsinyes mozifilmezésekért. Az összeesküvéses elméletek mögött is ezek a jellemvonások fedezhetők fel, hogy van egy agy és megkavarja a dolgokat az emberek fejében, ha nincs ellentét, generál. Felbőszíti egyiket a másik iránt. Ugye az már nem titok, hogy ez az iszlám és keresztény háború is egy ilyen hatalmi háború, nem mintha nem férne el Allah Istentől. A nemzeti háborúk is nem azért vannak mert nem fér el a román a magyartól vagy fordítva, hanem azért, mert valakinek játszhatnéka van. És nem a normál polgár fejében születnek meg ezek az agybeteg gondolatok, hanem a vezetőségre magát kiverekedő szkizofrén betegek, akik aztán átértelmezik, átíratják az írásokat, magukat istennek képzelvén, ha nem is személyesen, de valamiféle küldetés szerűen mindenképpen. Az ilyen természetéből fakadóan nem tud, képtelen a párbeszédre, egyetlen meggyőző érve az erőszak, a vessző, és a többség sajnálatára mindig talál magának egy harmadnyi sereget, kik készek a szavára, mint a disznónyáj a szakadékba szaladni. És ha valaki úgy képzeli el, hogy ez a harmadnyi disznónyáj ilyen bunkó aljanép, akiknek szarv van a homlokukon, nagyon téved, mert ez a disznónyáj legtöbbször az emberiség elit rétege, a tanult, a kiművelt, igen vallásos rétege. Mert ilyen ördögszintű lelkesedésre, küldetéstudatra csakis egy vallásos ember ébredhet. A belegyező nagy tömeg, aki azt hiszi magáról, hogy alázatosan eleget tesz Jézus hívó szavának, azok a szónak a szoros értelembe vett bárányok. Nekik a fontos a fű. A zaba. A legelés. Kevésbé érdekli őket a rét tulajdon joga, annak egyéb részletei. Amíg van fű, éljen a gazda. Mert a vége úgyis a mészárszék. A beteget levágják, nem tartják csak az egészségest, mert nem lehet egy nyájat késleltetni egy sántító, sovány bárányka miatt. A ki gólt rúg, az győz, a másik veszít. Fogadások történnek erre. Nem a mozgásért fociznak. Nem a közösségért fociznak. Nem. A pénzért, a hatalomért. A győzedelemért. Az egyetlen címért. A királyságért. Az istenségért. A koronáért.
Azért kell a gyermeket már kis kortól vesszőzni, mert vagy megtanulja, hogy megalázkodik vagy egy hatalmas idegbeteg vezető lesz belőle. Nagyon kevés ilyen gyermek szökik majd el otthonról, hogy független, szabad életét élje. Ezek lesznek a mindenkori hatalmak rémálmai, gyomorfekély okozói, infarktus gerjesztői, modern harceszközök inspirálói.
Hogy mit írnak az írások, és hogyan magyarázzák azokat, lehet erről és talán érdemes is ezekről békésen beszélgetni, vitatkozni. Mert a párbeszéd, a kibeszélés vezet a közös nevezőre. Ha egyáltalán ez a célunk. Mert ha ez a célunk, akkor rájövünk, hogy nem az erőszak, nem a büntetés vezet az egyetértéshez, közösséghez, hanem a szeretet. Az önfeláldozás. De nem úgy, hogy egy dirigál és a többi meghajol. Nem úgy, hogy isten „küldöttjeként” áldozatokat követelünk.

Az ablak

forrás: http://gyongyibalogh.blogspot.com/
(Egy rövid útszakasz a 6ooo km-ből)
Nem tudtam elfelejteni azt a hajnalig tartó beszélgetést Klaudiával. Éreztem, hogy akkora köztünk a távolság, hogy meg sem próbáltam kapcsolatba lépni vele a világhálón. Mert elképzeltem, hogy naponta több száz levelet kap a nézőktől, nincs is fizikai ideje átnézni, legfeljebb a címeken ha átszalad a tekintete. Valahogy olyan kétségbeesettnek tartottam, hogy elkezdjek én ott jelentkezgetni. Elvetettem a gondolatot, noha egy párszor nekifogtam levelet írni. De a józan eszem azt diktálta, hogy egyenesen lehetetlen amit szeretnék. Mert mit szerettem volna? Mondjuk folytatni azt a beszélgetést még vagy húsz harminc évig.
Megnyugodtam, hogy ennek így kell lenni. Mert azt sem tudtam elképzelni magamról, hogy tegyük fel az abszurdumot, lenne valami a kapcsolatunkból és én kutyagoljak le Bukarestbe és örökké várjam hajnalig haza és lecsapoljam a világmentési akciójából a rettegéseit, aggodalmait. Megjelenni mindenféle muszáj partykon, kiöltözve, kipúderolva, bekölnizve. Ezt nem akartam. Azt meg magam is beláttam, hogy egy ilyen aktív nő nem fogja tudni elképzelni az életét egy kertben matatva, a lakás rendezésében, gyermekek nevelésében. Pontosan azért, mert egy élet, egy halál van, az idők a személyes kibontakozásoknak kedveznek, nem az unalmas családi életnek.
Volt egy román pópa. Artenienak hívták. Ez sokszor jött hozzám asztalos problémákkal. Szerettem ezt a papot. Nem volt meg benne a papokhoz dukáló arrogáncia. Mindig olyan emberségesen beszélt velem, hozzám. És igaza volt Jézusnak, hogy aki karddal harcol az kard által hal meg, mert ez az Artenie a nyugalom, megértés és szeretet fegyverével harcolt, ezért tőlem is a nyugalmat, megértést és szeretetet kapta. Azt szerettem és tiszteltem benne, hogy bármikor bármilyen semmiségért keresett meg, sosem jött üres kézzel. Ha nem volt pénze, jött egy almával. Vagy sajttal. Egyszer hozott tűzifát, mert tudta, hogy fával fűtök. Sosem rendelt hatalmas dolgokat. Legtöbbször hozott ő anyagot, hogy azokból mindenfélét gyaluljak le, vágjak ki. Szívesen dolgoztam neki. Mert mindig volt egy két emberséges szava. Jól esett nekem abban az egyedüllétben.
Egyszer azzal jött ez az Artenie, hogy meg szeretne kérni egy ablak készítésre, de ha be tudnám vállalni ilyen önkéntességben. Egy kis faluba kéne, van egy lerobbant kis iskola, az ablakok be vannak szegezve, jön be a hideg, a gyerekek fáznak, a szülők meg nagyon szegények, nem tudják kifizetni, egyik napról a másikra élnek. Csak kérdi, nem veszi rossz néven, ha elutasítom.
Nagyon jól esett, hogy felkért erre a dologra. Különösen azért, mert én mindig úgy képzeltem el magamat, hogy másokon segítek és Ignác atya meg teljesen elfordult tőlem. Persze, hogy fájt és nem tudtam elnéző lenni Ignác atyának emiatt, noha neki köszönhettem a tyúkpajtát. Csak Ignác atya talán nem tudta felfogni, hogy nekem fontosabb lett volna a barátsága, semmint a pénze, Petruval szemben. Aki hiúságát táplálta, csakhogy még többet összeharácsoljon.
Elmentem Artenie pópával, közben az úton beszélgettünk. Nagyon meglepődtem, hogy nem zárkózott el a hitkérdésekről beszélni, noha ortodox vallású volt, nagyon nyitott volt, sőt úgy éreztem, hogy szeretett más megvilágításban is szellemileg utazgatni. Azt mondta, neki az a fontos, amit éppen tenni kell. Azt mondta, ő szó szerint veszi azt amit Jézus mondott, hogy adj a zörgetőnek és ne feledd az özvegyeket, és hogy ne aggodalmaskodj a holnapért, mert a te Atyádnak gondja van rád. Azt is mondta, hogy ő minden nap megkapja a tennivalóját. Nem keresi őket, jönnek azok maguktól. Azt mondta, például most van ez a kis iskola. Nem az ő körzete, de amikor látta, hogy milyen feltételek mellett járnak iskolába a gyerekek és tanít az a tanító néni, eldöntötte, hogy amit megtehet, azt megteszi. Így most engem elvisz méretezni és hátha valamit ki tudunk találni. Olyan magával ragadóan mondta ezeket. Tiszteltem ezt a román pópát. Csodálkoztam is, hogy nem idegenkedett tőlem, magyartól. Mondjuk az egy kicsit belém nyílalt, hogy miért nem segíthetnék éppen egy magyar kis iskolának? De fene érti ezeket a dolgokat, sosem kértek fel. Sosem kerestek fel ilyen magyar papok, hogy egy eldugott faluban kéne egy kis önkéntes munka. Mert fáznak a gyerekek és a tanító néni. Azt meg már egyenesen csodaszámba vettem, hogy egy tíz kilométerre lakó román pópa megtalált engem abban az eldugott csirkepajtában.
Az ilyen dolgokat látni kell, átélni, nem elég egy bankszámlára némi pénzt eljuttatni. Ha mondjuk minden adakozó látná, hogy bizonyos helyeken hogy élnek emberek, hogy tanítanak, hogy járnak iskolába, csodálkozna. És attól is csodálkozna, hogy milyen kevéssel mennyit lehetne csinálni. Számomra ezek a dolgok mindig kihívást jelentettek. Mikor konkrét eseteket megismertem, teljesen mindegynek számított, hogy magyar, román, vagy más nemzetiségű embereken segítek. Mikor az ember szemtől szemben találja magát a nyomorral, tehetetlenséggel, kilátástalansággal, teljesen megszűnnek az ilyen úri konvenciók, az ilyen társadalmi illem szabályok.
Nem volt nagy dolog az az ablak. Egy kis osztályteremről volt szó, ahol néhány gyermek ilyen összevont osztályban tanultak. Az egész iskola egy helyiségből állt. Egy-négy osztály egy helyben. A tanító néni végig hálálkodott, mosolygott, holott csak méreteztem. Teljesen más ez az érzés, mikor ingyen megcsinálsz egy ablakot, vagy mondjuk egy intézetnek egy nagy munkából elengedsz kétezer eurót. Mert azt a kétezer euró árengedményt teljesen normálisnak veszik. Azon már kevesen, vagy senkik sem gondolkodnak el, hogy abból a kétezer euróból talán teljesen fel lehetne újítani ezt a kis iskolát. Azért szerettem az ilyen hozzám mért kis projekteket, mert örömömet leltem abban, hogy személyes kapcsolatom legyen a nélkülözőkkel.
Elkészítettem az ablakot. Artenievel egyeztettünk, hogy a téli vakációban szereljem be, mert akkorra összegyűjtött még egy pár önkéntest, hogy meszeljenek is az osztályteremben.
Nagyon szép idő volt azon a napon. Meleg telünk volt abban az évben. December végén tavaszias volt az idő. Eljött a pópa utánam, becsomagoltam olyan szerszámokat is, amikre nem volt feltétlen szükségem az ablakszereléshez, de gondoltam, hátha meg kell igazítani egy zárat vagy egy kapcsolót ki kell cserélni. Általában a jóérzésű embereknél mindig csinálok ilyen apró munkákat, ha észreveszem, hogy valami éppen le akar szakadni vagy törni, mert legtöbbször a használó megszokta azt, hogy annak úgy kell lennie, mert időben, lassan ment tönkre, nem is vette észre.
Nagy volt a csodálkozásom, amikor a kis iskolában a meszelő önkéntesek között felismertem Klaudiát. Piros tréningbe volt öltözve, rajta egy zöld mellény, feje bekötve, gumikesztyűs kezében egy vizes rongyot tartott, valamit mosott. Meglepődéssel néztünk egymásra.
Csak ennyi jött ki a számon, hogy: -szia!?
Klaudiának is csak ennyi: -szia!!

(Néha feladom. Aztán megcsap valami. És leírom. Valahogy kinyögöm asszem.)

Triciglu és az elmaradt agrikultúra

Írás arról, hogyan mentem meg a világ pofáját és az agrikultúráról.
Mint már beszámoltam, a románok pofáját megmentettem. Kivágtam azt a gerendavéget. És nem fejszéből. Hanem Mohamed módra. A hegy ment a Mohamedhez. Azaz a szalagfűrész sétált a minta után. Nem a munkadarabot forgattam a fűrész szerint. De azért szó köztünk maradjon, van azért olyan dolog, amit a román sosem lesz képes megtanulni, elfogadni, elismerni. Mert a szó köztünk maradjon, ha én ennek a mukinak, aki azt mondta, hogy a románok nem képesek egy gerendavéget kicifrázni, megmondom, hogy mennyi lesz az a néhány gerendavég kicifrisítása, el fog ájulni. Nem azért, mert sokat kérek. Nem. Hanem azért, mert ez egy olyan román genetikai dolog. Hogy mindentől elájulnak. Példa legyen az is, hogy elájult, hogy egy román sem tud gerendavéget kicifrázni. Úgyhogy még meglehet, hogy nem fogom kicifrítani azokat a gerendavégeket, mert nagyon az a gyanúm, hogy mivel ennek a nem létező műveletnek nem lévén a piacon referencia ára, ezért elvárhatja a muki, hogy ezt olyan tudományos pénznemben rendezzük el, azaz baráti hátveregetéses nemben.
Maradjunk abban, hogy megadtam a know how-t, megmentettem a románok becsületét, ezentúl nem mondhatják csak így legyintve, hogy a románok nem képesek valamire. Az Attila bácsi megmentette őket.
Már előre súroltam a tenyeremet, hogy itt ez a szépséges szép hétvége, és hej de mekkorát fogok én agrikultúrázni. Egyet.
Elszámoltam magam. Így járnak a polihisztorok, akik népek pofamentésével is foglalkoznak a többiek mellett. Mert vasárnap meg kellett mentsem a kínai nép pofáját is. Te, én azt mondtam, mi lenne, ha én beállnék a népek pofáját menteni? Van még csavarom elég hálistennek. Jutna minden népnek. Megmentem én Európa pofáját, ha kell. Sőt. Az Amerika pofáját is. Mit annyit szorzok itt? Az egész Föld pofáját megmenthetem. Na jó. A Vatikánét nem. Azt nem tudom csavarral megoldani. De a többit igen.
Kérem szépen, az úgy volt, hogy jött egy drágalátos ismerősünk pirinyó fiával hejzánk dumapartira. Na én ki es kalkuláltam, hogy az a dumaparti éppen eleget fog tartani, hogy én jól kifáradjak az agrikultúrai tevékenységemben. De hát ez a drágalátos ismerősöm vett volt egy ilyen icipici háromkerekű triciklit a pirinyójának, kitől? A kínaitól. A déháestől. És adtak neki egy necc triciglut, hogy ezt így árulják, és majd otthon szépen össze lehet csavarozni. Hadd ne szaporítsam a szót, miután egy szomszédja rájött, hogy lehetetlen összeszerelni, mert nem adtak csavarokat hozzá, azt mondta az ismerősünk, a drágalátos, hogy megy és a kínai fejébe vágja a necc triciklit. Én. Meg én a nagyszívű polihisztor, nem tudtam ellenállni annak, hogy a kínai nép pofáját meg ne mentsem és nagyvonalúan megfogtam a necc triciklit, gondolván, hogy az egész tésztaszelet, legfeljebb nem fogok kifáradni jól az agrikulturában ma. Hanem csak félig.
Lett egy félnél több műszak belőle, mert a lyukak sem mindig találtak, amiért is nehéz volt kitalálni, mi hova jön. De hát én a lúzerség möstere, relatív hamar kibungyáltam a dolgok menetét, és még van nekem abból a csavarból, amiből elvittem va száz kilót a vasasba. Estére lett egy vigyori pirinyó és egy vigyori drágalátos ismerősöm, aki nem telt be a sok hálálkodástól.
Öööö, az agrikultúra meg elmaradt. De sebaj, ma is megmentettem egy nemzet pofáját.

A fedezetlen kontó.

Bartos, a Möster, mielőtt belekezd a tanításába, hörpint egy párat a koccintósból. No nem azért hozom fel őt, mert tanítványa lennék, habár őszintén megmondom, sok mindent lehetne tőle tanulni. Mert ugye egy szerzetes milyen szépen tud beszélni az egyszerűségről, hogy az ember feje fölött kinyílnak a rózsák februárban, de tulajdonképpen egyik szerzetes sem él egyszerűen. A Möster például, ő egy hiteles fatalista. Ő éli azt amit hirdet. És én szeretem a hiteles embert. Szeretem, mert annyi hitelesnek tűnő emberben csalódtam és mélységesen, hogy egyenesen hiszem és vallom, hogy a részegesek és a paráznák megelőzik a szenteket.
Én bekapcsolom a „romantic fm” rádiót és azzal kábítom magam bele a „tanításba”, ha lehet ilyenről beszélni. Olyan nyolc évvel ezelőtt egyszer pizzáztunk egy társaságban (igen, azokban az utolsó társasági jelenéseimben) és az egyik srác nem rejtett iróniával mintegy társaság előtti bagatellizáló lejáratásként így szólt: „nem írnál valami március tizenötöst az Attila intelmeibe?” Hm. Visszamosolyogtam idióta pofával. Értöttem én a viccet, hogyne értöttem én a viccet a zúristókát. De attól megírtam azt a március tizenötöst, olyan húzd meg cigány még egyszer módra. Nem is köszönte meg azt senki azóta sem. És a mait sem fogja megköszönni senki. Mert ez a mai „húzd meg cigány”-om is egy ilyen barát kitagadó március tizenötös lesz.
Úgyhogy ez a száradafa márka lehet akár egy „Attila intelmei” is, a bartosizmus után mindjárt az attilaizmus. Azért is húzom ezt a párhuzamot, hogy meglegyen az elégtétel, hogy saját maga megmongya magáról.
Minden évben felbasznak engem ezekkel a nemzeti ünnepekkel. Nem is bírom nézni, hallani. Nézem a gyilkos filmeket, a bunyós filmeket. Már már belebonyolódtam ebbe a Mogye ügyben, a torkomon volt a csángó ügy, de vettem egy nagy levegőt és szerencsémre jött egy vadromán srác, egy bukaresti legény, hogy épít házat és nem igaz, hogy mi románok milyen balfasz egy nép vagyunk. 
Miért? Kérdeztem. Mert hogy sehol nem talál olyan műhelyt, ahol tizenöt darab hússzor húsz centi vastag tölgy gerenda végébe mintát tud vágni. Mert épít egy rusztikus házat magának Bukarestben és nem fejszéből akarja lecsapatni a gerenda végét olyan cöránosan (parasztosan), hanem szépen, ahogy vannak az igazi házaknál. Basztuk mi a legyet egy órát, elmagyaráztam neki, hogy miért nem lehet ezt kivágni, ha tegyük fel lenne is akkora szalagfűrész, mert azt a vastag tölgyfa gerendát senki nem fogja tudni úgy irányítani, még a hírös Toldi sem, hogy az a szép minta kivágódjon.
De azért azt mondtam neki, hogy hagyja ott a mintát, hadd gondolkodjam rajta. Jó, és elment, mert fájt a keze, belement egy csavarhúzó a kezébe. Egyébként egy brikett gyárat vezet egy franciának. De nem ez a lényeg.
Hanem az, hogy felcseszett engem ez a március tizenötözés. És a srácnak az az őszinte elkeseredése, hogy mi románok milyen egy balfasz nép vagyunk. Hogy nem tudunk mintát vágni egy gerendába.
Nem mondtam neki, hogy beszélgetés közben megkaptam a megoldást, mert ha elmondtam volna neki a megoldást, azt mondta volna, hogy és ez ilyen egyszerű futuj? Futuj (bzmg) ilyen egyszerű. De sose kérdezte tőlem senki.
A megoldást maga a mondás adja: „Ha nem megy Mohamed a hegyre, megy a hegy Mohamedhez”. Volt nekem egy kis szalagfűrészem, amit nem használtam semmire, mert amivel dolgozom, azt sem használom csak három négy havonta egyszer kétszer. Ennek a kis szalagfűrésznek levettem az asztalát, a felső szalagvezetőt, mert elég ha csak egy helyen van megvezetve, alól, az egészet egy lapra csavaroztam, tettem neki négy ilyen bútoros görgőt alája, és ma ki is próbáltam. Gyönyörűen kivágtam.
Megmentettem a románok becsületét. Immár nem mondhatják, hogy a románok egy gerendavéget sem tudnak kivágni. Dehogynem. Csak kéne szólni, hogy mit akarnak.
Hogy mi az a fedetlen kontó? A fedetlen kontó az egy üres bankfiók. Egy hosszú számsor, ami üres. Nincs benne semmi zlotyi. Empty. Üres. Na ilyen a mai fiatalok hazaszeretete. Üres duma. Egy kontó, amin nincs semmi. Egy üres kontó, amit örököltek a szüleiktől, azok meg az ők szüleitől és így tovább. Bankkártya, amit ha betesz a gépbe, asszondja, hogy üres. Lejárt.
Nem azt mondom, hogy hibásak a mai fiatalok. Mert így örökölték azt a kontót. Üresen. Azt hiszik az a hivatásuk, hogy üresnek is hagyják.
Úgy vagyunk mi ezzel a Trianonnal, mint a székely a földjével, eladta és nem tudja felfogni, hogy eladta. Azt hiszi, hogy még mindig az övé, hisz az őseié volt sokáig. Elfelejtjük, hogy elvesztettünk egy háborút. Mert a vesztesek mellett álltunk. Persze, mi ezt nem így magyarázzuk ma. De a történelem nem szarozik, ha tetszik ha nem, leönt minket hideg vízzel. Nem lelkesedem az ilyen nemzeti ünnepeken. Mert az ünnepek alapjában idegesítenek. Mint a vasárnapok. Azok a vasárnapok, amiket az Úrnak áldoznak fel úgymond.
Na ez az én március tizenötözésem, ha valakit érdekel. Nem érdekelnek engem a múlt félreértései. Van elég kódolt nem megértés ma is, nem kellenek nekem a régiek is. Engem az érdekel, hogy gyermekeink ma egyenek jól, egészségesen, ma tudjanak örvendezni a napnak, a melegnek, az életnek, nem majd valamikor, amikor majd egyszer talán „lesz még szőlő, lágy kenyér”, ha lesz egyáltalán olyan szőlő és lágykenyér.
Tőlem csináljatok amit akartok. Harcoljatok autonómiáért, ha ez titeket boldogít, de emlékezzetek majd az „Attila intelmei”-re, amikor megírta, hogy az autonómiát követő napon, amikor minden magyar ajkát az önfeledt szabadság szó fogja elhagyni, akkor fog tulajdonképpen bekövetkezni az igazi középkori hangulat, amikor az a kis autonóm székelység két három vallásos egyház háborús frontja lesz. És én mondom, akkor nem lesznek ilyen köpködős vitatkozások, szurkálódások. Nem, fiam, az egyház nem egy demokratikus szervezet, hanem azt tartja magáról, hogy az isten direkt felhatalmazottja, és innen kezdődik majd az istenverés igazából. Mert az az isten, akit ezek az egyházak hirdetnek, egyoldalú szerződést nyomott az emberiség orra alá, és tetszik vagy sem, akkor is hatályos, ha senki nem írta alá.
De hát erről nem beszélünk, nem lehet, nem szabad beszélni. De nem is nagyon merül fel ez a kérdés, mert mindenki azt hiszi, hogy van azon a kontón valami. Nincs azon a kontón semmi. Sajnos.

Csirkizmus

Igen.  Beszéltem ezzel, azzal, azt mondták jó lenne egy csirkefarmot létrehozni, sőt, még lóvéval is beszállnának. Sokan azt mondták, lehetne, de mégsem lehet. Mert hogy annyi a követelmény.
Egy biztos. Nekem rövidesen ki kell ásni a csatabárdot, mert ha nem, megesznek a hitelezőim. Jézus ide, Jézus oda, a pénz az pénz, a pap sem prédikál ingyen. Ezt mondták.
Amíg azt a csatabárdot kiásom, addig erőt gyűjtök és lelkesítem magam a nagy harcra. Eldöntöttem, hogy minden nap, nem többet, egy fél órát keresgélek az interneten a csirketartás végett. És az arra érdemes cikkeket ide belinkelem, esetleg röviden hozzászólok. Legyen ez a csirke naplóféle olyan, mint amikor az indián harcra készülve kifesti magát, hogy önbizalma legyen és bátorsága. Minden adattal és linkkel úgy veszem, hogy festek magamra egy egy vonalat vagy ijesztő harci ábrát.
A lényeg. Van nekem ez a hatalmas csarnokom, fel tudok szabadítani erre a célra a földszinten ötszáz, illetve az emeleten még ötszáz négyzetmétert. Hogy? Miként? Mivel? Miből? Kivel? És ilyenekhez hasonló kérdésekre keresem a választ. Mert tőkém nincs. Volt egy olyan gondolatom, hogy van nekem ez a lapszabász gépem, talán egy négyezer juróért eladhatnám, van nekem egy áramgenerátorom, az talán egy háromszázat megér. Meg ez az, egy százast még kihozok. De jó, jó, azon gondolkodtam, hogy egyelőre nem ez a lényeg, hanem az, hogy jól, jól, jól megrágjam a dolgokat.
Miért csirkefarm? Miért tojás? Miért nem asztalosság? Azért, mert az asztalosságot nem tudom tovább fejleszteni, nincs szakember, ha van sokat kérnek. Viszont az árak nagyon leestek. Ez meghótt. Rengeteg a helyem. Mi legyen az a tevékenység, ami fejleszthető és amit szakképzetlen negróccikkal is elvégeztethetek? És menjen is. Legalább kaja legyen. Jó, azért egy dolgot lefüleltem, amikor a csirkefarm tulajához mentem valamiért veszekedni és le se szart, elkezdett telefonon beszélni valakivel, illetve kiabálni valakivel, és akkor hallottam, hogy hatalmas krízis van örökké a tojásból, hogy venni kéne még farmokat és így tovább. És tudom, mert engem is felhívott, hogy eladom e a csarnokomat? Persze szarért húgyért, nekem meg összesen benne van már nyolcvan miás euróban és ha a kamatokat is számoljuk, lesz abból egy százhúszas is ezerben. Úgyhogy egy kibaszott nagy hatalmas harcot kell nekem megvívni.
Na de mit mondjak? Mondom azt, mint Colombo mondta: kezdjük a kis dolgokkal, igyunk meg egy kávét. Na én azt teszem. És itt az első érdemleges találat a gúgelből (persze akinek ötletei vannak, most az egyszer alkalma van nagyvonalúnak lenni):


"A falusiak udvarán lévő tyúkok valóban nem tojnak ilyen nagy hidegben, viszont a farmokon ez nem befolyásolja őket, hiszen a benti hőmérsékletet alakítani tudjuk, amikor kint hidegebb van, jobban fűtünk a csarnokban. Mi inkább a nagyáruházakhoz alakítjuk az árakat. Különben minden évben így van ez, október után valamelyest emelkedik a tojás ára, aztán február–márciusban újra. Nyáron pedig nagyon olcsó – fejtette ki.
A farm képviselője szerint a vásárlók szempontjából érthető, hogy túlzásnak tartják a megugrott tojásárakat, viszont a gazdáknak még így sem hozza vissza a bevételt azt, amit befektetnek. – Hogy megteremtsék az unió által előírt feltételeket a farmokon, a gazdák óriási befektetéseket kellett eszközöljenek, kölcsönökhöz folyamodtak. Emellett meg kell vásárolni az élelmet a tyúkoknak, a tápot, a szükséges felszereléseket, a fertőtlenítőszereket és mindazt, ami a tyúktartáshoz és tojás forgalmazásához szükséges a szigorú uniós normák értelmében – ecsetelte a nehézségeket a mezőgerebenesi farm képviselője."
"Január elsejétől ugyanis egyetlen uniós tagállam sem forgalmazhat hármas számmal jelölt tojásokat, ami azt jelzi, hogy a tojókat kis, azaz nem megfelelő ketrecekben nevelték.
A háromszéki főállatorvos szerint megyénkben a sepsiszentgyörgyi Abo farm tartozott ebbe a kategóriába, ahol szűk helyre bezárva tartották a tojókat, ez a farm azonban már tavaly bezárt. (Sláger Rádió)"
"Nem tudja feldolgozni a sepsiszentgyörgyi szennyvíztisztító állomás a Nutricod és Avicola baromfinevelde szennyvizét, ezért az ülepítőállomás lezárta a két tyúkfarmról befolyó csatornákat."
"A TYÚK NEM GYÁR. Arról már több napja cikkeznek, hogy mi is az oka a tojásár drasztikus emelkedésének. S azt is több ízben leírták: az unió úgy szabályozta a tyúktartás feltételeit, hogy a tojók kényelmesebb ketrecben, kevésbé stresszes körülmények között éljenek és tojjanak. Hála a drága uniónak, most már teljesen nyugodt és elégedett tyúkok tojását fogyaszthatja az áremelkedések miatt nem kis mértékben stresszelt lakosság. Különben a tojáshiányról és áremelke­désről az új mezőgazdasági miniszternek emlékezetes nyilatko­zata látott napvilágot: a tyúk nem gyár, melyet be lehet zárni, a tyúk olyan állat, mely egyfolytában tojást tojik. (Ziare.com)"

Igen. Letelt bőven a félóra, sőt még elbambultam éppen a jelen csürketelep meglévő tyúkfarm honlapjain, kapcsolódó cikkein.
Érdekes, hogy itt vagyok már harmadik éve a családommal és nem mondhatom, egy pár nap kivételével, hogy ki tudja milyen bűzt kell nekünk itt elviselni, amint látom probléma sok olyan helyen, ahol csirkefarm közelében laknak emberek. Egyrészt lehet azért, mert itt a Maros folyó és a huzatja elviszi, ki tudja. Általában nyugatról fúj a szél, nagyon de nagyon ritkán keletről, délről, olyankor szokott érződni valami szag, de sosem tudtuk eldönteni, hogy a szomszédom disznóinak a szagát érezzük e vagy a csirkékét? Egyet mondhatok, voltam egy barátomnál falun, úgymond kikapcsolni egy kis jó friss levegőn, hát én aki azért hozzászoktam ehhez az úgymond csürkeszaghoz, majd lefordultam a székről a szomszédok csürke, malac meg tehén állatok árasztotta szagától és helikopter méretű legyeitől.
A mai nap tanulsága az, hogy probléma a szar, a tyúkok szarja, talán innen kell legelőször megközelíteni a problémát, hogy mi legyen a szarral, annak függvényében, hogy mennyi tyúkot akarok? Mivel sokat, ezer négyzetméteren akár ötezer tyúkot is el lehet képzelni, és nem számoltam az uniós hat hét csirke per négyzetméter, hanem csak ötöt. Tehát a szar.
A másik az értékesítés problémája. A harmadik felmerülő kérdés, hogy mi van, ha elmegyek ehhez a csajhoz, a csirkefarm menedzseréhez és azt mondom, hogy üzleteljünk? Lesütnék sok problémát egyből: konkurencia, irigység, tőke, értékesítés. Viszont lehet, hogy a zsé sokkal kevesebb lesz. Vagy nem? Mert mi van, ha valamitől befosok és kinyuvadnak az összes csürkék? Vagy rám szárad húszezer tojás? Persze, akkor megint „gyarmat” leszünk, nem? Hát komplikált az biztos. De hát ha elindulok a bartosista szabadságból kiindulva felfelé, a függőség elkerülhetetlen útján, talán megválaszthatom a kevésbé rosszat. És amint a március tizenöt sem hozta el azt a nagy magyar szeretetet és bőséget, és ahogy a felkent nép autonómiája sem fogja meghozni a magyarság nagy szabadságát, jólétét s ezekhez hasonlóit, pláne nem nekem szórvány patkánynak, marad a túlélés és azzal az ellenséggel való lepaktálással, amely nem vág le csak egy kezet vagy csak egy lábat, a másikhoz képest, aki levágná mondjuk az összest. Mert olyan szövetséges, akiről az Úr beszél, olyan csak a hegyen van, az olajfák alatt.
A mai nap, egy halovány zöld kis csíkocskát festettem a fülem tövébe, hogy egyelőre ne látszódjon annyira ki.

Kémkedés e?

Azt mondják sokan, hogy a facebook kémkedik, meg ilyenek. Hogy feldolgozza az adatokat s miegymás. Van nekem egy barátom, Amerikában él, mondtam neki, vegyen már internetet, hogy tudjunk többet böszélni (na már is ártott nekem a bartosizmus). Azt mondta, nem, mert utálja és az internet csak arra jó, hogy manipuláljon. Meg aztán az ő nevét ne keverjék a világhálón. Tehát igaza van. De ha ma én abbahagyom az internetezést, letörlöm minden adatomat sem fogok kitöröltetni az internecc világából. A gúgel akkor is kiadja a hivatkozásaidat, ha te már régen törölted, legfeljebb nagyon kedvesen azt mondja, hogy ezt a tartalmat a szerző eltávolította. Ki lehet próbálni és el lehet rajta szörnyülködni.
Gondoltam, hallám kiad e valamit a gúgel az én nem internetező barátomról? Beírom a nevét a barátomnak, láss csudát két perc alatt, mert lassú az internetem, már műhold felvételről nézhettem az utcáját, a házát és a háza előtti fáit, amit jó lenne már megnyesni, mert itt a tavasz. A kis eldugott városában van több tucat webkamera, ahol ha elég türelmes vagyok, talán meg tudom lesni, mikor megy vásárolni. A gúgel azt is kiadta ki a felesége, hold dolgozik és a helyi újságból megtudtam hogy hívják azt a vállalkozó barátjukat, aki a nemrégen lezúduló lavina által halt meg és hagyott maga után két gyermeket és megannyi befejezetlen házat. Webkamerák még a lavinát is megörökítették, ott van a jutubon.
Szóval jött az a fejezet, hogy én akadjak ki és eltátsam a szájam. Ki is akadtam és el is tátottam a szám.

Csürketavasz


Csürketavasz

Itt a tavasz, itt van újra,
a folcvágen is csak ezt fújja.

Gondolkodám magamba,
lesz e sok adósság megadva?

Heuréka! Tojásban a minta,
hetven ezerben lóg a pinga.

Euróra áll az inga,
számolás ez, nem valami hinta.

Darabját csak harmincban,
eladni nagyban és baniban.

Nem kell sok, csak négymillió,
tíz év alatt nem egy nagy só.

Egyszerre kétezer tojó,
helyem erre pont jó.

Nosza ingújj s gúgel,
rossz kedvem így múlt el.

Pízverde

Mindent megértek, mégsem értek semmit.
Megértem, hogy fontos nekünk magyarnak megmaradni, de nem értem, hogyan lehet magyarságunkat zsaroló politikával megőrizni? Sosem gondoltam, hogy ide jututnk mi magyarok, legalábbis erdélyi magyarok, hogy csendben elnézzük, és ezáltal elfogadjuk politikusaink kétségbeesett kapkodásait az utolsó órában, csakhogy bármi áron szavazatot kapjanak. Én mindig azt hittem, hogy a gyümölcs az egy olyan dolog, ami terem vagy sem, attól függően is, hogy mennyire gondoskodik róla a kertész. Úgy tudtam, hogy mindennek ideje van és a legjobb mindennek megvárni a természetes idejét. Lám a melegházas pardicsom ízetlen, hiába piros. Tele van vízzel, ehetetlen. Azt hittem, hogy a gazdagság szorgalommal gyűjthető össze, nem egyik napról a másikra összeharácsolva. Most minden úgy néz ki, mintha jönne a jégkorszak és mindenki kétségbeesetten gyűjt, rabol, felhalmoz, senki nem gondol a holnapra, hogy a mai cselekedetével holnap mit rángat magára, családjára, nemzetére?
Olyan az egész mint egy pokróc pofájú nagy darab brutális férfi, aki attól tartja magát nagy vitéz magyarnak, hogy feleségét veri, gyerekeit feszt dorgálja, egy kedves szó el nem hagyja száját, iszik, jókat zabál, kevesebbet mosdik, mert ez a kép illik egy igazi ősrégi lovas hunhoz. Ettől a képtől a hollywoodi reptéri szerelemvallásig annyi a különbség, amit Márai Sándor megírt: Amerikában az ember becsületes munkával mindent összeszedhet. Amíg mi itt a nagy magyarságharcunkkal éhen halunk. Tudom, már ennek a puszta gondolata is egy hazaáruló magyarnak lehet engem tekinteni, de én már ilyen földhözragadtan fogok meghalni. Sőt úgy érzem, lassan kezdem belátni, hogy nincs ezen a világon szebb és értelmesebb dolog, mint a pénz. Mert minden többi annyira ki van forgatva, át van értelmezve, agyilag kimosva, hogy már kezdek nem vágyni semmi mai értelembe vett szellemi-lelki jóra, inkább arra kezdek vágyni, hogy becsületesen meg tudjak keresni annyi pénzt, amennyivel meg lehet élni. Élni, anélkül, hogy feszt a pofámba vágja valaki, hogy tartózom, hogy adót csalok, hogy nem vagyok elég hazafi, hogy nem vagyok elég magyar, hogy nem vagyok elég hívő.
Rájöttem, ebben az életben az ember sosem lesz megfelelő, ha szellemi lelki úton keresi a megváltást. Talán megfelelő készpénz készlet több nyugalmat biztosít, mint a szellem és lélek falánksága, mely soha nem akar betelni, csak örökké keres, mindig bizonytalan és sosem elégedett. Mint egy finnyás vénkisasszony.
Így látom én a mai, történelmi idő sújtotta magyarságunkat. Eszeveszett politikai széthúzások, amik megbomlasszák az amugyis gyenge közösséget. Amellett, hogy létrejönnek az extrém pólusok, egy hatalmas bizonytalan, elhidegült, kiábrándult tábort hagynak maguk után a mindennek mondható, de nem egyenes, korrekt és demokratikus politikai erők.
Azt mondani ma, hogy miért nem szövetkeznek a jó ügy érdekében, tiszta bolondság lenne, mert kérdés, hogy melyik fél van a jó ügy oldalán? Semmi értelme szövetségkötésekről beszélni, mindaddig, amíg a tét mindig a másiknak a tulajdonát bekebelezni. Egy más fajta ébredésre számítani, reménykedni, nincs értelme. Legfeljebb az eljövendő jégkorszak után. Biztos van abban a tízezer éves életciklusban egy idő, amikor a jó természetesen, szükségszerűen és jogosan van jelen, nemcsak emlékekben, álmokban.
Addig is a pénz adta szabadság konkrétabb és hitelesebb. És élvezhetőbb.
Persze, mondhatjátok, meghibbantam. De nem. Sosem idegenkedtem a lóvétól. Tisztán emlékszem Ricsi az unokatestvérem mondta egyszer, hogy a pénz nem boldogít, de fenntartja a boldogságot. Sokszor kellett igazat adjak neki az életben. Mert arról könyveket írhatnék, hogy a pénztelenség mennyi boldogtalanságot okozott az életünkben. Mert akinek nincs pénze, de mégis élni akar (aztakurvaannyát), mennyi szart, megaláztatást kell lenyeljen, mennyi szar munkát kell elvégezzen, évről évre egyik albérletből a másikba utazik, ahelyett, hogy világot lásson, élvezze az életet. Például a napsütést egy unalmas délután.
Itt baszta el a politika. És itt baszta el a magyar értelmiségi, lelki ember, legyen az bármilyen funkcióban, hogy nem törődött a kis magyarságának a jólétével. Ott fájt neki. Mert zsíros fizetése mellett csak azért járt a szája és bolondította népét, hogy abból neki, csak neki származzon haszna. A nép meg legyen hazafi, lelkes barom, aki élete árán is megvédi őrült vezetőit.
Mert nem azért fogytunk el, mert nem voltunk képesek férfiak lenni az ágyban, ahogy sok ilyen brutális sőrvitéz nagymagyar szugerálni szeretné a gyengébbek lelkébe, hanem azért, mert nincs képe a jövőnek. Azért. Mert lejárt az az idő, hogy a munka holnap is munka lesz, amiből tisztességesen meg lehet élni. Nem látni a holnapi megélhetést. Amit látni lehet és azt nagyon tisztán, hogy lesznek polgárháboruk, zavargások. Gyűlölettől, telhetetlenségtől átitatott mindennapjaink semmi jóról nem adnak hírt.
Azért mondom én, hogy most valahogy egy kis készpénz több lenne mint bármilyen lelkesítő duma.
Most már nem lélek ébresztőkre van szükség, hanem egy kis píznyomó szerketyára.

Krisztushoz igazodni.

Szeretem”, ahogy manapság fogalmaznak. Olyan ügyvédi szavakat használnak. Krisztushoz igazodva satöbbi satöbbi. Nem látjátok, hogy senki nem beszél egyenesen, senki nem vállal semmiért felelősséget? Olyan ez a világ, hogy mondhatjuk bárkiről, mondhatja magáról bárki, hogy ugye, Krisztushoz igazodik? És én a plebejus meg el kell fogadnom azt, hogy világunk patríciusai igazat beszélnek, amikor azt mondják magukról, hogy ők Krisztushoz igazodva, kezükkel a Biblián fogadkozva állnak hozzá mindenhez. Ma ez a szó, hogy Jézus, olyan lett, mint egy bankkártya, nem vehetsz és nem adhatsz nélküle. Ott kell legyen mindenhol. Mint amikor bárki bármit csinálni akart, mindjárt tolták az orra alá, hogy megfelel e az uniós követelményeknek? A hívők egymás közt, ha netán egyik gyengébb a hitben felettébb aggodalmaskodott a gázszámlája miatt, hittestvérei szeretettvel megdorgálták: elmondtad az Úrnak a bajod? Imádkoztál neki? Hát imádkozzál! Ne aggódj, hanem imádkozzál. Na így vannak a mi nagy egyházi és politikai vezetőink, akikről már nem is lehet tudni, hogy mennyire inkább politikusok, vagy egyházi személyek vagy menedzserek? De ugyanígy már lehetnek akár bankárok, uzsorások, és zsarnokok is. Úgy vagyok én ezzel, mintha egy gruppenszex képet néznék, nehezen lehet kivenni belőle, kié egy láb, egy kéz, vagy egy fej?
Nem hallom azt a szót, hogy: „miben segíthetek?”. Kérdik tőlem sokan, hogy vagy? Hogy legyek? Még nem leptek el a legyek, köszönöm. Erre aki tud, még ken rám egy adag szart, hogy hátha mégis ellepnének a legyek.
Csoda, hogy Szlovákiában is a magyarok szétszakadtak?
Rég nem nézem a Duna tévét, megmondom őszintén, mint hű rajongója, egy pár éve nem tudom nézni a Duna tévét. Az este mégis rákapcsoltam. Hogy megint kiábránduljak. Osztották a szlovákiai magyarok magyarságát. Nem tudom kik. Nem is érdekel. Minden esetre olyanok, akik csak azért kérdik, „hogy vagy”, tiszta kuriózumból, hogy megszakadtál e vagy még nem? Olyanok, akik nem fogják sosem megkérdezni senkitől, hogy „miben segíthetek?”. Olyanok, akik azt mondják magukról, hogy Krisztushoz igazodva...na ilyenek osztották a szlovákiai magyarok magyarságát. Azért ábrándultam ki belőlük és a Duna tévéből is újra, mert ahogy beszéltek a szlovákiai magyarok magyarságáról, úgy éreztem, hogy rólam is beszélnek a romániai magyarról, akire nem azt mondták, hogy áruló, hanem azt, hogy ugye, nem szimpatizálnak az Orbán kormánnyal. Na baszki ez kiverte a biztosítékot nálam. Mert hát ez a gruppenszexes társaság, akikről nem lehet tudni, hogy kié, mié a láb vagy a kéz, egy nemi szerv az egész ábra, akikről nem lehet tudni, hogy politikusok-e vagy egyháziak-e vagy bankárok-e vagy uzsorások-e vagy éppen bolondok házából valók-e, viszont akikről lehet tudni, hogy „krisztushoz igazodnak”, ezek nem mondják a szemembe, hogy te fasz, senki magyar, aki ugyan átvészelted a kommunista diktatúrát, némi börtön és teljes elzártságban mindentől, ami kultúra és világ volt, átvészelted mert éltetett téged az a láng, hogy nem akármilyen ember vagy, hanem egy magyar ember vagy, akinek semmilyen facér pofájú diktátor nem dirigálhat, életedet, lelkedet el nem veheti, ezek a buziképű „krisztuskövetők” nem mondják nekem a szemembe, hogy te egy fasz áruló vagy, mert tudja ez a fasz buziképű, hogy nem én vagyok az áruló, de „krisztushoz” igazított kicsavart nyelvvel azt akarja nekem beadni, hogy mindaz a magyar, aki nem szimpatizál az Orbán kormánnyal, az az áruló magyar!
Hát most innen a „koppányékfelől” üzenem nektek ti orbánistáknak: Kapjátok be!
De mit beszélek? Mert ezek már rég bekapták. Csak még nem értették meg. Mert abban a gruppenszex képen még ők sem tudják, hogy kiét, miét nyalják falják! Mert ha nem elég bizonyíték az, hogy a szlovákiai magyarságnak nincs képviselete a parlamentben, ha nem elég bizonyíték az, hogy Erdélyben is megoszlott a magyarság, akkor vagy tetszik nekik az, amit bekaptak, vagy egy gátlástalan bűnbanda.
A megosztottság áldozatai, akik távolt tartják magukat a se nem hideg se nem meleg állapottól, akik inkább vállalják a hideget, semmint a nyilinyalit, az a válasz az orbánista tételre.

Sosem felejtem el azt a jelenetet, amikor egy magyar anyó misét rendel a paptól, férje halálának a megemlékezésére, volt ott egy ilyen egyházi akármilyen főbűnbehajtó senkifajzat, aki magyar naptárat akart eladni a néninek, a néni szépen megköszönte, azt mondta van neki ortodox naptára, erre az a faszkalap leteremtette a nénit, rámondott kígyót békát, a néni sem volt rest és elkezdett sírva panaszkodni, hogy soha egy büdös magyar sem jött hozzájuk, hogy élnek e vagy halnak, akárhányszor kölcsönkértek, csak románok adtak kölcsön, a magyarok csak szánakoztak és elfordultak. A toprongyos nénitől elvette a pap a tizenöt lejt per mise, igaz, megszánta és adott bónuszba neki egy naptárat is.
Kedves testvéreim, mindaddig, amíg mi emberek nem fordulunk egymás felé, egymástól megkérdezvén: „miben segíthetek?”, és mindaddig amíg nem fogunk azon igyekezni, hogy egymást valóságosan kisegítsük, teljesen hasztalan mindenféle Krisztushoz való igazodás. Tovább megyek. Ha mi magyarok, kisebbségben vagy sem, nem tudunk egymásra csak szart kenni, hogy a legyek hamarább szétbomlasszanak, akkor inkább szűnjünk meg mint nemzet, akkor mindegyik az anyja picsájával, és akkor mindenki menjen és éljen ahogy tud, mert ha a nemzet nem arra való, hogy a sajátjait erősítse, akkor annak a nemzetnek nincs értelme élni. Akkor inkább nevezzük nevén a gyereket, ne krisztuskodjunk itt pimasz pofával, hanem hagyjuk a megdögleni valót tisztességesen megdögleni, vagy ha nem akar megdögleni nagy felháborodásotokra, akkor hagyjátok élni.
Szégyelljétek magatokat! Eddig nem vettem álláspontot, de itt és most kijelentem, hogy nem szimpatizálom az orbánista társaságot. Ha ez nektek árulás, akkor csesszétek meg magyarosan.
Így az üzenetem innen koppányfelől.

Gondolat bűnözés.

Hát igen. Cím után nem teszünk pontot és háttal nem kezdünk mondatot. Így a törvény. Jézus megtoldja ezt és azt mondja, hogy még aki gondolatban is bűnözik, az is bűn.
Mikor ezt nekem fiatal koromban felhozták, és minden felnőtt ezt papolta, hogy még gondolatban sem szabad olyanokra gondolni, ami bűn, például pucér csajokra, meg ilyenek, na szóval nem kell én részletesen soroljam, hogy mi bűn, mert minden bűn ezen a világon, akkor ezen nagyon elszomorodtam. Azt mondják az írások is, hogy bűnben fogantattunk. Így ahogy vagyunk, nyakig bűnösek vagyunk és kész. Viszont ha hiszünk, a megváltásban, és persze akképpen élünk, azaz még gondolatban sem bűnözünk, akkor van esélyünk a mennyek országába bejutni.
Elszomorodtam fiatal koromban, hogy az ember gondolatvilága is bűnben fogantatték, és valamelyest gyakoroltam magam a gonosz gondolatok elhessegtetésére. Buzgólkodtam is ebben a munkában, már csak azért is, mert legtöbb istenes ember ezt találta legfőbb bűnnek. Olyan ez, mint a hátra parkolás, mindig van benne valami, amit jobban lehetne csinálni. Én meg a tökéletességre törekedtem.
Többek között mindig arra tanítottak, buzdítottak, hogy ne adjam fel a harcot. Mert egy harc feladása nemcsak isten elleni vétek, hanem a nemzet elleni vétek is. Egy gondolati, egy lelki háború, melytől sokak élete függ. Tulajdonképpen a lényege ennek az, hogy mindenkinek az élete fontos, de a tiéd a legkevésbé. Fiatalon az ember megy lobogó hajjal a nagy hidegben, nem tesz sapkát a fejére, mert a lelke jobban fűti a testét, mint bármilyen ruha. És elhiszi a szentek tanításait, még akkor is, ha aprónak látszó kis oda nemillő részletkérdéseken át kell nézzen. Teszi is ezt a fiatal nagyon gáláns módon. És működik a dolog, mert születnek újak, olyan mint a tenger hullámai, jönnek, csapkodnak, a nagyobb hullámok csillapítják a kicsiket, úgy működik a rendszer, hogy az errorok menet közben kompenzálják egymást. Ami így an block úgy néz ki, hogy működik.
A tegnap még egy turbinát kellett volna készítsek. Ennek az orgonás gyereknek. Közben eszembe jutott Jakab Andor bejegyzése, hogy nincs kedve vállalkozni. Hát nekem sem. És akkor vettem a gereblyét és szépen elkezdtem az udvarról összegereblyézni az elszáradt füveket, ágakat, szemetet, kutyaszart. Most már könnyebben ment, mert a kerítés sem gátol benne, már eltüzeltem. Ebben a munkában kedvemet lelve elgondolkodtam, hogy noha nem látszik kívülről, de tulajdonképpen a mai napok valamennyire hasonlítanak a Sodoma és gomorai napokra. Mert ott is ugye vígan el volt mindenki, szóval az élet zajlott, nem volt azzal gond, és ha volt idejük mindenre, akkor nem lehetett rosszlét. Szerintem egy emelkedő gazdaságban élhettek, ha mindazon szörnyűségekre volt idejük és kedvük az embereknek, amikről az írások megemlékeznek. És ugye egy ember sem találtatott ott rendesnek. Most azt nem hiszem el, hogy az egész város mást sem csinált csak egész nap kefélt és fajtalankodott, hanem abban látom a gomorai bajt, hogy mindaz amit képviselt, semmi esélyt nem adott a normalitásnak. Aki oda költözött, ugyanolyan bűnösnek nyilváníttatott, mert abban a városban nem lehetett másképpen élni, mint úgy, ahogy éltek. Szóval, az egész város olyan volt, mint egy fertőzött hely, amit csak elpusztítás által lehet megtisztítani. Olyan ez, mint amikor egy rendes ember nagy naivan besétál egy maffiózó társaságba. Azt hiszi a puszta jelenléte megtisztítja a helyet. Megtisztítja, de vele kezdi. Lábbal kifele jön ki onnan. Ez törvény. Ennek csak a gondolata, mosolyt varázsol a legnegatívistább ember arcára is.
Szóval a mai világunk gondolatban is nagyon sötét lett. Talán sötétebb gondolatban, mint tettlegességben. Nagyobb a lelki paráznaság, fajtalankodás, mint a testi bűn. Annyira fertőzött minden gondolat, hogy a testi bűnnek már semmi jelentősége nincs. Talán ideje lenne egy lelki Sodoma égésre. Így elmélkedtem. A kutyák csak néztek, hogyan gereblyézem össze a szarukat. Rájöttem, ezzel kell éljek, hogy a kutyák örökké le fogják szarni az udvart. Mégis, jobban tetszik nekem így kerítés nélkül. Úgysem olyan udvar ez, mint egy udvar. A csarnoknak ez a zöld része. Van rajta egy fűzfa, olyan szomorú -féle, egy kis fenyő és két ilyen díszfenyő -féle, meg van egy ágyás ilyen hagymás virág. Az idén már szépen ki kell virágozzanak, mert még másfél évvel ezelőtt dugtam őket újra. Igaz, árnyékos a hely. Micsináljak? Tegyek tükröket? Még erre is képes vagyok, csakhogy megszelídítsem a helyet.
Nemzetem kárára sok harcot feladtam én is. Sovány vigasz, de általában mindig olyankor szoktam feladni, amikor már mindenki más elszaladt, a vezér elmenekült, a többi katonák is elszaladtak, legtöbbször egyedül ébredtem fel a harcokban, az utolsó órában én is elfutottam, mert nem vagyok egy bátor ember én sem, talán nem is az tartott engem az utolsókig a fronton, hogy bátor voltam, hanem szimplán nem hittem el, hogy képes a vezér és a sereg feladni egy harcot. Mégis, mikor visszaszaladtam az árokba, a vezér mindig rám mutatott, hogy mi a franc nem tartottál ki? Persze mindenki más közben fényezte a fegyverét és a férfiasságát és jókat zabált. A tékozló fiúság ugyanolyan felkentség, mint az más fiúság. Olyan az ember életében az ilyesmi, mint az anyajegy. Mint a genetikai kód. Vannak a sors kegyeltjei és vannak a sors nem kegyeltjei. Hiába ugyanabban a történelmi pillanatban és helyen van valaki, ha az másnak volt szánva. Olyan ez a gondolati bűnözés, mint az állami költségvetés. Te dolgozó, speciális képességekkel rendelkező könyvelővel számíttasd ki, de aztán pontosan számíttasd ki, hogy mennyivel tartózol az államnak, te állami alkalmazott meg speciális könyvelővel számíttasd ki, hogy pontosan mennyivel tartózik az államnak a dolgozó, aztán a behajtott adókról ne legyen más gondja senkinek csak nekem, a fővezérnek. Mert ugye a pór nép, amíg a piculák számolásával van elfoglalva és közvetve a lelki nyomorával, mert úgy van ez a könyvelési szisztéma kitalálva, mint a székely famérés, hogy az eladó rátesz két centit minden deszkára, mikor bemondja, a vevő meg levon két centit. És sehogy sem passzol semmi, csak a veszekedés és mindig az győz, akinek nagyobb a szája és a lelki ereje. Így a pór nép korrupcióra van erőltetve, hogy cinkosnak érezze magát a nagy lopásban, ahol a fő bűnösök pontosan a korrektségre tanító mesterek, vezérek. Nincs ez másként a lelki világot bitorló papoknál sem. Amíg a fiatalokat azzal fertőzik, hogy álmaikban történt balesetük tulajdonképpen bűnös gondolatvilágukról tesz tanúsítást, addig a felnőtteknek más lelki méreggel veszik el a mindennapi életkedvüket, mindaddig amíg egy besavanyodott lelkizombi tömeggé nem változnak. De nem is ez a legnagyobb bűnük, hanem az, hogy ezt vírusként oltják az emberekbe és elkapja egyik a másiktól. Egy letal weapon ez, amely tömegirtásra képes.
Ehhez a gonoszsághoz nem kell Sátán. Kismiska ő ehhez. Volna mit jegyzeteljen, ha lenne gyomra hozzá. De teljesen felesleges a beavatkozása, mert a világ megfertőzése megtörtént, az új világ megvan, most már nyugodtan mondhatja mindenki magáról, hogy újszülöttként is bűnben fogantatott. Ezért is boldogok a lelki szegények, és boldogok a vakok, kik nem látnak és ezért az alázatosok birtokolják a Földet.
A többi meg hova menjen? Hova? Az égbe, hova máshova?
Leszabtam a turbina anyagját is, de nyugi, hétfőre nem lesz meg.

A Möster

A Möster a Mesterről:
Szeretem ezt a fiút. Figyeljétek meg milyen szeretettel beszél Jézusról. Akinek erős a mája, nézze meg többször. Próféta beszél belőle.

A nyolcadik nap

-Atyám..
-Mi van?
-Én vagyok.
-Mit akarsz?
-Csak kérdezni szeretnék valamit.
-Még van pofád?
-Nincs. Pont azért....Mondd meg kérlek, miért adtad ki az örökség rám eső részét? Tudtad, hogy eltékozlom. Ezt akartad?
-A másik miért nem tékozolta el?
-Amikor elküldtél a marhákkal és a szolgákkal, nem találtam kiadó földet, ahol legelhessenek, ahol sátrainkat felhúzhattuk volna. Szomjan és éhen döglöttek a barmok, a szolgáink kiraboltak és éjnek idején elhagytak engem és a családomat.
-Ki kérte, hogy elmenj itthonról?
-Ezt szeretném én is megtudni, miből fakadt ki a vitánk? Ki provokálta ki ezt a helyzetet? Elfogadtam az öcsém elsőszülöttségi jogát, hogy kedvedben járjak, ő meg mindkettőnket átvert és berángatott minket ebbe a vitába, mint Robert De Niro a „farok csóválja a kutyát” filmben, emlékszel?
-Tudod miért szeretem őt?
-Nem.
-Mert ahonnan elvesz egy aranyat kettőt tesz vissza.
-Értem.Igazad van. Én erre nem vagyok képes.
-Nem. Te csak arra vagy képes, hogy eltékozold a mások fáradalmait.
-Nem tudok semmilyen mentséget felhozni érdekemben.
-Őszintén, nem is érdekel.
-Még egy dolgot szeretnék kérdezni.
-...
-Azt mondtad a Föld egy sziget lesz. A boldogság szigete, ahol az emberek felebaráti szeretetben fognak élni. Lám nekem jutottak a sivatagok, egy forrás nélkül kicsaptál oda. Az öcsémé lett a legjobb termőföld, uralma alá hajtottad az életet adó vizeket. Mégis eljött hozzám, hogy a sivatagot is a magáévá tegye.
-Mert talán megérdemli. És mert talán a sivatagban is életet fog fakasztani, ott, ahol te nem voltál képes.
-Atyám.
-Mit akarsz még?
-A Föld belsejében levő gazdagságot kinek szánod?
-Mióta vonja felelősségre az agyagedény a csinálóját?
-Bocsánat, csak nem értek valamit. A tőzsdén láttam, hogy árverezed a Föld belsejében rejlő kincseket. Félre ne érts, nem kellenek nekem. Viszont azt látom, hogy az öcsémnek sem szánod odaadni.
-Még élek, nem?
-Igen.
-Amíg élek semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok a vagyonommal.
-Ebben is igazad van. De akkor mi van a szigettel? Én eltékozoltam a tálentumokat. Az öcsém kamatoztatta. Te mit csinálsz Atyám? Eladod? És lelépsz a haszonnal együtt?
-Nem a te dolgod, hogy mibe fektetem a saját vagyonomat. Én hoztam létre a Földet, jogom van hozzá, hogy úgy szabjam, ahogy akarom.
-Igazad van Atyám. Nem is kételkedek igazságodban. Csak akkor mi lesz a tékozló fiú esetével?
-Nem jöttél még rá?
-Mire Atyám?
-Amit akartam bebizonyítottam az eljövendőnek. A tékozló fiú esete már csak egy példázat. Egy a sok közül.
-Az én személyem ezek szerint egy kolaterális veszteség? Egy kísérleti áldozat?
-Nem vagy az első, sem az utolsó.
-Tán többször fogod ezt reprodukálni az emberi történelemben?
-Miért ne? Isten vagyok.
-Mit akarsz bebizonyítani? Kinek?
.........(kapcsolat hirtelen megszakad, a vonal néma marad).
És leszála az est a nyolcadik napra is.