Az ablak

forrás: http://gyongyibalogh.blogspot.com/
(Egy rövid útszakasz a 6ooo km-ből)
Nem tudtam elfelejteni azt a hajnalig tartó beszélgetést Klaudiával. Éreztem, hogy akkora köztünk a távolság, hogy meg sem próbáltam kapcsolatba lépni vele a világhálón. Mert elképzeltem, hogy naponta több száz levelet kap a nézőktől, nincs is fizikai ideje átnézni, legfeljebb a címeken ha átszalad a tekintete. Valahogy olyan kétségbeesettnek tartottam, hogy elkezdjek én ott jelentkezgetni. Elvetettem a gondolatot, noha egy párszor nekifogtam levelet írni. De a józan eszem azt diktálta, hogy egyenesen lehetetlen amit szeretnék. Mert mit szerettem volna? Mondjuk folytatni azt a beszélgetést még vagy húsz harminc évig.
Megnyugodtam, hogy ennek így kell lenni. Mert azt sem tudtam elképzelni magamról, hogy tegyük fel az abszurdumot, lenne valami a kapcsolatunkból és én kutyagoljak le Bukarestbe és örökké várjam hajnalig haza és lecsapoljam a világmentési akciójából a rettegéseit, aggodalmait. Megjelenni mindenféle muszáj partykon, kiöltözve, kipúderolva, bekölnizve. Ezt nem akartam. Azt meg magam is beláttam, hogy egy ilyen aktív nő nem fogja tudni elképzelni az életét egy kertben matatva, a lakás rendezésében, gyermekek nevelésében. Pontosan azért, mert egy élet, egy halál van, az idők a személyes kibontakozásoknak kedveznek, nem az unalmas családi életnek.
Volt egy román pópa. Artenienak hívták. Ez sokszor jött hozzám asztalos problémákkal. Szerettem ezt a papot. Nem volt meg benne a papokhoz dukáló arrogáncia. Mindig olyan emberségesen beszélt velem, hozzám. És igaza volt Jézusnak, hogy aki karddal harcol az kard által hal meg, mert ez az Artenie a nyugalom, megértés és szeretet fegyverével harcolt, ezért tőlem is a nyugalmat, megértést és szeretetet kapta. Azt szerettem és tiszteltem benne, hogy bármikor bármilyen semmiségért keresett meg, sosem jött üres kézzel. Ha nem volt pénze, jött egy almával. Vagy sajttal. Egyszer hozott tűzifát, mert tudta, hogy fával fűtök. Sosem rendelt hatalmas dolgokat. Legtöbbször hozott ő anyagot, hogy azokból mindenfélét gyaluljak le, vágjak ki. Szívesen dolgoztam neki. Mert mindig volt egy két emberséges szava. Jól esett nekem abban az egyedüllétben.
Egyszer azzal jött ez az Artenie, hogy meg szeretne kérni egy ablak készítésre, de ha be tudnám vállalni ilyen önkéntességben. Egy kis faluba kéne, van egy lerobbant kis iskola, az ablakok be vannak szegezve, jön be a hideg, a gyerekek fáznak, a szülők meg nagyon szegények, nem tudják kifizetni, egyik napról a másikra élnek. Csak kérdi, nem veszi rossz néven, ha elutasítom.
Nagyon jól esett, hogy felkért erre a dologra. Különösen azért, mert én mindig úgy képzeltem el magamat, hogy másokon segítek és Ignác atya meg teljesen elfordult tőlem. Persze, hogy fájt és nem tudtam elnéző lenni Ignác atyának emiatt, noha neki köszönhettem a tyúkpajtát. Csak Ignác atya talán nem tudta felfogni, hogy nekem fontosabb lett volna a barátsága, semmint a pénze, Petruval szemben. Aki hiúságát táplálta, csakhogy még többet összeharácsoljon.
Elmentem Artenie pópával, közben az úton beszélgettünk. Nagyon meglepődtem, hogy nem zárkózott el a hitkérdésekről beszélni, noha ortodox vallású volt, nagyon nyitott volt, sőt úgy éreztem, hogy szeretett más megvilágításban is szellemileg utazgatni. Azt mondta, neki az a fontos, amit éppen tenni kell. Azt mondta, ő szó szerint veszi azt amit Jézus mondott, hogy adj a zörgetőnek és ne feledd az özvegyeket, és hogy ne aggodalmaskodj a holnapért, mert a te Atyádnak gondja van rád. Azt is mondta, hogy ő minden nap megkapja a tennivalóját. Nem keresi őket, jönnek azok maguktól. Azt mondta, például most van ez a kis iskola. Nem az ő körzete, de amikor látta, hogy milyen feltételek mellett járnak iskolába a gyerekek és tanít az a tanító néni, eldöntötte, hogy amit megtehet, azt megteszi. Így most engem elvisz méretezni és hátha valamit ki tudunk találni. Olyan magával ragadóan mondta ezeket. Tiszteltem ezt a román pópát. Csodálkoztam is, hogy nem idegenkedett tőlem, magyartól. Mondjuk az egy kicsit belém nyílalt, hogy miért nem segíthetnék éppen egy magyar kis iskolának? De fene érti ezeket a dolgokat, sosem kértek fel. Sosem kerestek fel ilyen magyar papok, hogy egy eldugott faluban kéne egy kis önkéntes munka. Mert fáznak a gyerekek és a tanító néni. Azt meg már egyenesen csodaszámba vettem, hogy egy tíz kilométerre lakó román pópa megtalált engem abban az eldugott csirkepajtában.
Az ilyen dolgokat látni kell, átélni, nem elég egy bankszámlára némi pénzt eljuttatni. Ha mondjuk minden adakozó látná, hogy bizonyos helyeken hogy élnek emberek, hogy tanítanak, hogy járnak iskolába, csodálkozna. És attól is csodálkozna, hogy milyen kevéssel mennyit lehetne csinálni. Számomra ezek a dolgok mindig kihívást jelentettek. Mikor konkrét eseteket megismertem, teljesen mindegynek számított, hogy magyar, román, vagy más nemzetiségű embereken segítek. Mikor az ember szemtől szemben találja magát a nyomorral, tehetetlenséggel, kilátástalansággal, teljesen megszűnnek az ilyen úri konvenciók, az ilyen társadalmi illem szabályok.
Nem volt nagy dolog az az ablak. Egy kis osztályteremről volt szó, ahol néhány gyermek ilyen összevont osztályban tanultak. Az egész iskola egy helyiségből állt. Egy-négy osztály egy helyben. A tanító néni végig hálálkodott, mosolygott, holott csak méreteztem. Teljesen más ez az érzés, mikor ingyen megcsinálsz egy ablakot, vagy mondjuk egy intézetnek egy nagy munkából elengedsz kétezer eurót. Mert azt a kétezer euró árengedményt teljesen normálisnak veszik. Azon már kevesen, vagy senkik sem gondolkodnak el, hogy abból a kétezer euróból talán teljesen fel lehetne újítani ezt a kis iskolát. Azért szerettem az ilyen hozzám mért kis projekteket, mert örömömet leltem abban, hogy személyes kapcsolatom legyen a nélkülözőkkel.
Elkészítettem az ablakot. Artenievel egyeztettünk, hogy a téli vakációban szereljem be, mert akkorra összegyűjtött még egy pár önkéntest, hogy meszeljenek is az osztályteremben.
Nagyon szép idő volt azon a napon. Meleg telünk volt abban az évben. December végén tavaszias volt az idő. Eljött a pópa utánam, becsomagoltam olyan szerszámokat is, amikre nem volt feltétlen szükségem az ablakszereléshez, de gondoltam, hátha meg kell igazítani egy zárat vagy egy kapcsolót ki kell cserélni. Általában a jóérzésű embereknél mindig csinálok ilyen apró munkákat, ha észreveszem, hogy valami éppen le akar szakadni vagy törni, mert legtöbbször a használó megszokta azt, hogy annak úgy kell lennie, mert időben, lassan ment tönkre, nem is vette észre.
Nagy volt a csodálkozásom, amikor a kis iskolában a meszelő önkéntesek között felismertem Klaudiát. Piros tréningbe volt öltözve, rajta egy zöld mellény, feje bekötve, gumikesztyűs kezében egy vizes rongyot tartott, valamit mosott. Meglepődéssel néztünk egymásra.
Csak ennyi jött ki a számon, hogy: -szia!?
Klaudiának is csak ennyi: -szia!!

(Néha feladom. Aztán megcsap valami. És leírom. Valahogy kinyögöm asszem.)

1 megjegyzés:

  1. Helló! Köszi a visszajelzést-forrást, örülök, hogy tetszik! Gratulálok a bloghoz, profilhoz, érdekes gondolatok!

    VálaszTörlés