Kóla Zéró


Noha napközben sokat jár az eszem a regényemen, gondolatban írom a fejezeteket, nincs energiám leülni és megírni azokat.
Járnak a ritmusképletek fejemben, miközben spekulálom az angyalos ágy fiókos szerkezetét, viszont érzem, hogy hangszerfóbiám van.
Az utóbbi hetek agyonhajszolásának eredménye, hogy újból nő a cukrom. 8-9 (160) körül van reggel és a mozgás sem igen viszi már le. A mozgás átállt a sötét oldalra.
Szombaton saláta levest, krumpligulyást főztünk. Három, négy napig kitart egy ilyen főzet, de hétfőn nekem már szétkuruttyolt a gyomrom és folyton éhes voltam. Ilyenkor két vékony szelet saját kenyerem és két ujjnyi szalonna kielégít. A száraz ételtől jól lakok és van energiám. A levesektől nem. A hús erőt ad. A zöldség nem. Attól csak rosszul leszek. Ezt már többször megtapasztaltam.
Kenyér, szalonna, házi sajt mellé jól jön az uborka, hagyma, paradicsom. Kevéssel megelégszem. És éltet. A túlzott zöldség, híg tejterméktől felborul a gyomrom, izzadok és gyengülök.
A szalonnát egy ideje a szalámifélék helyett használom. Legújabban kacsintok a disznó zsírra. Nem hiszem, hogy ártalmasabb lenne a mindenféle egyéb ipari kencénél. Viszont két szelet zsíroskenyér erőt ad.
Szerintem, a szalonna, zsír és 80%-ban teljes kiőrlésű lisztes, magam sütötte kenyerem nem tartalmaz annyi káros elemet, mint a bár langyos, de kémiával tele ipari kajatermék. Az ember ha csak félig elolvassa mi van ezekben a kajákban, elmegy tőle az étvágya. És nemcsak, de nem laktatnak. Sőt, csak etetik magukat. És nem olcsók.
Egy jókora paprikás szalonna (piacról veszem egy környékbeli feldolgozó készíti) árából egy akkora szar szalámit veszek, amit a fiammal két evéssel elpucolunk. És nem érezzük, hogy ettünk. A paprikás szalonnából többször eszünk és jól lakunk.
Ha ezt mérlegre teszem, nem tudom kiszámolni, de az az érzésem, hogy jobban járunk koleszterinileg.
A cukrom szintjét, mint megfigyeltem, csak részben befolyásolja az, hogy mi megy be a számba. Volt, hogy egy kliensem otthon megkínált finom sütivel, több napon át, ettem belőle és nem ment fel a cukrom tőle. Máskor, szerzetes kaján élve meg felugrott a cukrom. Amit viszont egyértelműen ki tudtam magamon mutatni, hogy a fáradság, a stressz a legnagyobb okozója a cukor szint emelkedésének.
Ha képletesen akarok fogalmazni, akkor Jézusnak igaza van, nem az számít ami bemegy a szájba, hanem ami kimegy. Lehet, hogy célszerűbb lenne néha az élet jobb oldalát választani, idézvén újból ebből a Jézusból. Több szellemi-lelki dologgal foglalkozván.

Hetek óta sorozatokkal narkózom magam, de lehet, hogy valójában egy szellemi-lelki hídon megyek át és csak csodálom az mélyeket. A killer alapú, agresszív sorozatokat nem szeretem. Keresvén a netes csatornákon, csupa ilyen killer alapú sorozatfilmet találok, de attól undorodom. Néha visszatérek Kolumbóhóz. Hiányzanak a szellemes, eredeti személyiségek.
A Mentalistán is átvergődtem magam, az elején nagyon nehezen ment. De egybevéve mindent, és kiszűrve csupán azt ami engem érdekel, van Patricknak pár nagyon jó meglátása, jó lenne azokat pár igeversbe megörökíteni.
Csak oda kanyarodik a film, hogy jó lenne kettesben, szerényen, messze a sok gyilkosságtól, zajtól, de a csajnak kevés a „csak ketten”, így Patrick tovább követi az FBI-nál.
Tulajdonképpen a civilizált, modern ember rákja ez, hogy unatkoznak együtt. És újból az önfeláldozás a szeretetért.
Nehéz így élvezni az életet.

32-33 éve nem látott barátom látogatott meg kisebb lányával. Magyarországról jött motor biciklivel. A hasunkon kívül nem változtunk semmit. Ő ugyanolyan beképzelt, önimádó, én meg a notórius szenvedő. Jót beszéltünk. Elmentünk a hunyadi várba, aztán a dévai várba. Ugyancsak fújt, nyögött ő is, habár úgymond tartja magát sportolással, ezzel-azzal.
Féltem a felvonótól szédülni fogok, 3-4 méternél magasabbra nem merek mászni. Fura módon, ereszkedéskor nem szédültem, pedig végig lefele néztem. Valószínű összefügg a biztonság érzéssel. Létrán félek.
Megbeszéltük, hogy a mi időnkben, a szegénységtől összetartottunk. A mai generáció nem tudja mi a szegénység és nincs miért összetartsanak. Lehet van valami benne, de emlékezetem kihagy, így a szegénységre pontosan emlékszem, viszont a fene nagy összetartásra nem.
A fiatalok úgy hallgatták amint áradoztunk a mi időnk meghitt szegénységéről, mint amikor mi is hallgattuk volt a háborút megélt öregek szörnyülködéseit. Nem tudják felfogni miben éltünk, mint ahogy mi sem tudjuk felfogni, milyen lehetett a háború.
Most minden arra bátorít, sőt, szólít fel, hogy messze menni otthonról, mert otthon minden szar. Az én időmben is mindig arról álmodoztak, hogy kimenni Kanadába, meg ilyenek.
Én nem mentem, mert nem volt buszpénzem a munkába menni, nemhogy Kanadába. Meg ott voltak a szüleim, akiken segíteni kellett. Ha elmentünk volna mi gyerekek, tíz évvel korábban pusztultak volna el.
Nem sok, csak egy pajta, amit belakhattam volna, de nem volt.
Nem mindenben értettünk egyet apámmal, de nem mind mentünk.
Ma erre azt mondja a modern kor, hogy beidegződött, eltanult programokban éltünk és ez él még bennünk ma is. És akkor jön a dekonektálódás, az eltávolodás, a szakítás, illetve a deklansálás, az új indítása, robbanása. Le a régi, káros mintákkal, és hajrá az új világba, ami hozza az Új Ego kiteljesedett nemtommijét. Ugyanez ez a duma, mint amikor az Óemberből lesz az Újember a Jézus a Krisztusban. Azaz szektásodás minden téren. Viszont alapjában senki és semmi nem változik.

És mégis, kicsit eltérve a minden napos nyűgölődéstől, bár lehet a szakemberek véleménye, hogy mitől szól jól egy hangrendszer, egy hangkeverés, hogy milyen frekvenciaágyban helyezkedik el a zene, nekem mégis a direkt mód jön be.
A hangmesterek azzal a képpel élnek, ahol van egy rendezetlen női arc, amire azt mondja, hogy ez a puszta felvétel. Aztán egy kicsit ápolva, megfésülve, hogy az a keverés, rátéve szín, zengetés, és a fotosoppolt, kisminkelt, kipúderolt, sima, rózsaszín és üde arc az a végleges zene, az úgynevezett maszter.
Lehet, meg próbálom elfogadni, de nekem a maszterolt végtermék nem mindig tetszik. Sem zenében, sem nőben.
Bár úgy tűnik, hogy a maszterolt zene szélesebb vásznú, néha nekem az az érzésem, hogy olyan mint egy giccses, túlzott, idealisztikus természet festmény, egy vásári kép szépen berámázva.
De valószínű ez az én ízlésficamom, mint az már sokszor megbotránkoztatott sokakat.
A Harman/Kardon hifi erősítőmnek van egy olyan lehetősége, hogy két rendbéli hangszórót lehet rá kapcsolni és azokat váltani lehet, így az író asztalomra tettem két iciri-piciri hangládát, ami a csúfos 3D stúdiós projektemből maradtak meg, bennük egy egy autós hangszóróval, ilyen 16 centi átmérőjűek, és középen rájuk van szerelve egy kis közép, illetve csipogó hangszóró. Arra gondoltam, hogy mikor írok, vagy tervezek valamit, legyen egy kis sztereó képes hangrendszerem. Így is megfigyelném, mások hogy kevernek.
Egészen szépen szólnak, kis hangerővel is nagyon tiszták.

Végre befejeztem a Rihannás szám feldolgozását. Elvittem odáig, ahol úgy érzem: elég. Tovább kell lépnem. Sokat tanultam ezzel is. Ebbe szólt bele Feri, az Írországi zenész ismerősöm (kivel egy amatőr zenész oldalon jöttem össze), hogy rossz hangszereket választottam és nagyon terhelt a zene. Legalább háromszor dolgoztam át azóta. És valóban úgy érzem, hogy most jobb. Egyértelműek a motívumok, a dallam, a ritmika. Ha kiveszem a dallamot és mást komponálok hozzá, simán lehet egy saját szerzeményem, mert az eredetihez képest teljesen más a hangzásvilág, a ritmika.
Amint sokszor írtam erről, ezek a feldolgozások nekem az iskolát jelentik, a tanulást. Kikapcsolok azokban a ritka pillanatokban, amikor ezzel foglalkozom.

Elgondoltam, hogy ha Feri nem szól bele jó faragatlanul, és én nem próbálom sértődés nélkül át és átgondolni, plafonálódtam volna azzal a szarral, amire azt hittem mászterpísz. Ez a Rihanna most sokkal jobb, mint az első verzióm. Biztos, hogy ezen is lenne mit javítani, biztos tele van zenei ellentmondással, de most tényleg tovább kell lépnem. Nem más, de a fejemben zúg a tánánánánááá... tánánánánáááá...

Amikor elkezdtem dobolni, szerettem volna egy tanárt. Nem azért, mert hülye vagyok egyedül tanulni, hanem a motiváció miatt. Ha feladnak nekem egy leckét, én azt szégyenből is megtanultam volna. De így... elmarad a motiváció. Minek megtanulni?
Imádok rajzolni, festeni. De minek? A dolognak van csak értelme. Jön a pénz. A pénznek van értelme. A többi mind fos, mellékes, elhanyagolható, értéktelen.

Amikor előjöttem az amateur muevesz közös műhely gondolatával, arra gondoltam, hogy lenne ez egy hely, ahol az ember megkapja a közösségtől az impulzust az alkotásra, egymást inspirálva. De úgy néz ki, ez önmagában nem elég. Kellenek a feneketlen európénzek hozzá. Erre én nem vagyok kapható. Mert akkor ebből megint vallás és politika lesz. Ha pár alkotó nem bír fenntartani egy helyet, akkor semmi értelme. Marad a balfaszkodás a kényelmi zóna körüli ólálkodásával.

A Kolozsvárra küldött karikatúráimról se kép, se hang. Kóla Zéró. Nulla fídbekk. Muskóczi ügyben sem hívtak, hogy mit kellene rajta átalakítani. Talán igaza van pártfogómnak, hogy nem tudják hova tenni... Néha én sem tudom magam hova tenni...