Az
írás olyan mint a napi szükséglet. Hiába érzem úgy minden írás
után, hogy végre elengedhetem az írást és helyette nézzek a
hajnali sötétbe, napokig feszít aztán egy egy gondolat. Ha
leírom, mindjárt látom milyen hülye vagyok, és megkönnyebbülök.
Mostanában
az járt a fejemben és asszem a lelkemben, hogy képtelen vagyok
barátkozni. Hogy nincsenek barátaim, nem azért van, mert nem tudok
adni, dehogynem, maximálisan adok, sőt, néha az az érzésem, hogy
túl sokat és ezért értéktelenedik el a barátság. Sajnos én is
megéltem ezt, hogy az aki nekem adott, egy adott pillanatban teherré
vált számomra, mert úgy éreztem, hogy el vagyok neki kötelezve.
És innen a barátság meg van mérgezve. Például barátnak nem
szabad dolgozni. Hiába olcsón dolgozom, előbb utóbb valami
kipattan. Mert neki is ugyanúgy görbül a fa mint idegennek. De a
barát ezt személyes sértésnek veszi.
Ha
sorozatosan kisegítek valakit, szinte a segítség összegével
arányosan látom, amint távolodik az illető, sőt egy idő után
úgy néz rám mint egy gecire, akinek tartózik. Pedig soha nem
szóltam semmit, nem kértem számon senkit, semmit. De pont ez az a
pont, amit ők nem tudnak követni, elviselni. Azt is elnéztem
legtöbbször, hogy kihasználtak, sőt azt is láttam, hogy tudtán
kívül, ha ragaszkodik is hozzám valaki, érdekből teszi, aztán
egyszercsak megvilágosodik, hogy tulajdonképpen ráeszmél, hogy
egy közönséges paraszt vagyok.
Igaz,
hogy a barátságok a szarban születnek, de mihelyt vízhez jut az
ember s picit lemossa magáról a szart, a barátság is lemosódik.
Bánkódni
kéne, de bánkódni sem tudok. Emberi természet folyamata ez, ha
valamit változtatni kell, akkor azt magamon kell változtatni. A
segítség fogalmát át kell diskuráljam magamban. A geciséget a
barátság elé kell hozzam, ha már mindenképp geci leszek.
Azt
észrevettem, hogy a felületes barátságok élnek a legtöbbet.
Igen, igen, persze, persze, hogyne. A sok semmit mondás, a mindent
helybenhagyás. Persze, amit te mondasz, az a tuti. Bennünk
magyarokban ott van a hamar sértődés és nehezen megbékélő. A
románoktól kéne eltanulni csodálatos összhangját ennek az
indulatnak és kibékélésnek. Egyik percben úgy veszekednek mint a
cigányok, a másikban testvérként békülnek. Ez a nemzetük
ereje. Sokszor tapasztaltam példaértékű együttérzésüket.
Latinos nép, hatalmas, színes kicsengésekkel, szenvedéllyel
csinálnak mindent. Ahogy gyűlölnek, úgy szeretnek is. Mi magyarok
ebben sokkal rafináltabbak vagyunk, lelkünkbe szorítjuk az
évezredes fájdalmainkat, sérelmeinket, ezért nincs valós
tapasztalatunk sem, mert rákként őrizzük magunkban képzelt
bajainkat. Mert egy magyarnak ha mondasz valamit, az képes kipakolni
a világ másik felére és száműzni életéből, kitagadni
örökségéből. Ezért néha nehéz nekem magyarnak lenni. Mert
bennem is megvan ennek a magja.
A
férfi és nő dolgában is úgy vagyok mostanság, mint amikor
sokáig nem csinálok szekrényt és hirtelen szekrényt kérnek, és
zavarba kerülök, hogy de vajon tudok e egy rendes szekrényt
csinálni? Mert a fából készült szekrény, ha nincs fényesre
suvickolva, nem ér semmit, de ha agyon van suvickolva értéke
jelentősen megnő. A felület kidolgozása miatt lett népszerű a
préselt lemez bútor, mert olyan textúrát varázsolnak rá,
amilyet a kliens álmában sem látott. Szintetikus, mint a modern
zene. Hogy tartalmilag semmit se mond a külalakon kívül, ez már
senkit sem zavar. És ez nem írható a mai fiatalok számlájára.
Egyre inkább hallom a mai fiatalok szájából is, hogy
cselekedeteinkben nincs tartalom, nincs történet. És mennyire
igaz. A szintetikus világot mi hoztuk létre, nem ők, nekünk
imponált csillogó textúrája, nem nekik. A mai fiatalok
hagyományként tiszteli a műmű imádatunkat.
A
nő és férfi dolgában, egy olyan kép élt bennem, hogy mindketten
keresik az útat egymás felé, hogy kéz a kézben az ellentéteket
erénnyé kovácsolva, együtt boldoguljanak. Sajnos ez nem éppen
így van. Az erősebb győz. A kitartóbb megy többre. A balfasz
szív. Nem hiszem, hogy modern életformánk terméke lenne az érdek
kapcsolat, avagy közvetett áldozata lenne a szeretet az egymás
elleni játszmában. Egyre inkább azt látom, hogy ez két külön
emberi természetre utal. Az anyaösztön, nem tudom mikor volt
családközpontú, nekem az az érzésem, hogy ez ma magába fordult,
azaz a nő ma túlontúl nézegeti magát a tükörben és félti,
imádja saját magát, mint a feltörekvő udvarhölgyek.
Az
most már egyre világosabb nekem, hogy berózsáztuk magunknak az
egymásról alkotott képet: a nő a szép, a törékeny, akinek
simogató, finom keze olyan mint a jó tündér varázspálcája:
erőt ad a férfinek, amíg a nő számára a férfi a megbízható
családfenntartó, akire minden szempontból fel lehet nézni,
mellette kellemes és biztonságos az élet.
Ez
a kép már a filmekben sincs meg, sőt, ha ilyen jellegű filmet
látok ma, cinizmussal van tele, egyértelműen hamisnak állítja
be, mintha a házastársak szerepet játszanának egymással, kifele
a családi boldogság imázsát képezve.
Bár
helyesen fogalmazta meg Puzsér a statisztikákból kiindulva, hogy
ez a holtodiglan holtomiglan dolog már képmutatásnak is undorító,
hisz aligha, vagy sehogy sem találni olyan embert, aki ne baszott
volna már fűvel-fával, és emiatt át kellene írni a házasságról
a kurzust, legalább a születendő gyermek javára, én nem szívesen
engedem el a nő és férfi romantikus, életre szóló kapcsolatát.
Mert szerintem ha ez nincs, nem vagyunk több a kutya társadalomnál.
Nekem
Mollináry Gizella hozta azt a felismerő sokkot, hogy valójában mi
is él a nőben, amikor társat, keres, családot alapít, gyermeket
vállal. A férfi dolgát is nagyon helyesen látta Gizella.
Összevetve az eddigiekkel, úgy vélem, a nők fejében az van a
férfiról, mint egy lelki lény, akiben noha van érzelem, de az a
farkán keresztül szűrődik le. Ha ilyen egyszerűen merhetem
megfogalmazni a nőt, akkor azt mondanám, hogy a nő pedig úgy
keres magának férfit, aki biztosítja számára azt az életformát,
amit kigondolt magának. Az egység, az egymásra nézés története
az a felek intelligenciájától függ, hogy mennyire tudnak
kulturáltan meglenni. De valójában nemigen jön olyan mélyről, a
lélekből, ahogy mi azt mutatjuk.
A
mindent elsöprő szerelmeket az emberek nemigen vállalják be. A
regényekben is általában mindig tragédiába torkollnak a mindent
elsöprő szerelmek.
A
barátság, a szerelem, bennem sokáig úgy élt, mint az emberiség
magasabb rendűségének a lényege, a túlvilági lét tükör
általi kivetítése a lélek által. De ez tulajdonképpen egy
adottság, tehetség, emberi skill, a saját céljainak az
elérésehez.
Most,
hogy a fiamnak elevenítem a szerelmi dolgaimat, melyek messze állnak
a puzséri statisztikáktól, bennem mindig is több volt a lélek
mint a test, újra gondolva érzelmeimet, viszonyulásaimat, be kell
látnom, hogy az élet szereplői ennél sokkal higgadtabbak,
pragmatikusabbak voltak, a romantika és annak színvilága leginkább
a képzeletemben élt, semmint a valóságban.
Lehet,
hogy földhöz ragadt vagyok, de magamon kívül éltem mindig.
Érdekesnek
találom, hogy a fiam hiányolta az osztályfőnöki órán tartott
szexuális felvilágosításból a dolgok lelki oldalát. Hogy jó,
hogy elmondta az oszi, hogy miféle betegségek vannak, meg hogy ne
maradjon állapotos a lány, de arról nem beszél senki, hogy addig,
azaz a szexuális aktusig mi történik. Az iskola kurzusa olyan,
mintha azt sugallná: állatok vagytok, és ha basztok, mert ugye
ösztöneitek ellen tehetetlenek vagytok, akkor erre lehet számítani.
Valószínű
erre is szükség van. Mert tényleg nem vagyunk egyformák. Jogaink
lehetnek egyenlőek, de nem vagyunk egyformák. De úgy érzem, a mai
fiataloknak, noha mi úgy akarjuk látni, hogy számukra a szex
fogyasztói cikk, mivel nemigen foglalkozunk a lelki dolgok
mélységeivel (mondván foglalkozik ezzel a vallás), valójában
kezdik felfedezni, hogy a szerelemben történetnek is lennie kell.
De ezt a dolgot a mi generációnk nem tudta sem felfedezni, így
elmesélni sem. A mi generációnk telibe kapta és falta mohón a
személyes érvényesülés kiépítését, gyakorlatilag bármi
áron. S mint a szüzkurvák most meg valami zavaros álomvilágból
kinézve moralizálunk, hogy nincs tartalma a mai életnek. Csupán
mindig arról feledkezünk meg, hogy ezt az életet mi magunk
teremtettük. A gyermekeinknek ez a minta, és hálistennek ez nem
tetszik nekik!