Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Barátság, szerelem

Az írás olyan mint a napi szükséglet. Hiába érzem úgy minden írás után, hogy végre elengedhetem az írást és helyette nézzek a hajnali sötétbe, napokig feszít aztán egy egy gondolat. Ha leírom, mindjárt látom milyen hülye vagyok, és megkönnyebbülök.
Mostanában az járt a fejemben és asszem a lelkemben, hogy képtelen vagyok barátkozni. Hogy nincsenek barátaim, nem azért van, mert nem tudok adni, dehogynem, maximálisan adok, sőt, néha az az érzésem, hogy túl sokat és ezért értéktelenedik el a barátság. Sajnos én is megéltem ezt, hogy az aki nekem adott, egy adott pillanatban teherré vált számomra, mert úgy éreztem, hogy el vagyok neki kötelezve. És innen a barátság meg van mérgezve. Például barátnak nem szabad dolgozni. Hiába olcsón dolgozom, előbb utóbb valami kipattan. Mert neki is ugyanúgy görbül a fa mint idegennek. De a barát ezt személyes sértésnek veszi.
Ha sorozatosan kisegítek valakit, szinte a segítség összegével arányosan látom, amint távolodik az illető, sőt egy idő után úgy néz rám mint egy gecire, akinek tartózik. Pedig soha nem szóltam semmit, nem kértem számon senkit, semmit. De pont ez az a pont, amit ők nem tudnak követni, elviselni. Azt is elnéztem legtöbbször, hogy kihasználtak, sőt azt is láttam, hogy tudtán kívül, ha ragaszkodik is hozzám valaki, érdekből teszi, aztán egyszercsak megvilágosodik, hogy tulajdonképpen ráeszmél, hogy egy közönséges paraszt vagyok.
Igaz, hogy a barátságok a szarban születnek, de mihelyt vízhez jut az ember s picit lemossa magáról a szart, a barátság is lemosódik.
Bánkódni kéne, de bánkódni sem tudok. Emberi természet folyamata ez, ha valamit változtatni kell, akkor azt magamon kell változtatni. A segítség fogalmát át kell diskuráljam magamban. A geciséget a barátság elé kell hozzam, ha már mindenképp geci leszek.
Azt észrevettem, hogy a felületes barátságok élnek a legtöbbet. Igen, igen, persze, persze, hogyne. A sok semmit mondás, a mindent helybenhagyás. Persze, amit te mondasz, az a tuti. Bennünk magyarokban ott van a hamar sértődés és nehezen megbékélő. A románoktól kéne eltanulni csodálatos összhangját ennek az indulatnak és kibékélésnek. Egyik percben úgy veszekednek mint a cigányok, a másikban testvérként békülnek. Ez a nemzetük ereje. Sokszor tapasztaltam példaértékű együttérzésüket. Latinos nép, hatalmas, színes kicsengésekkel, szenvedéllyel csinálnak mindent. Ahogy gyűlölnek, úgy szeretnek is. Mi magyarok ebben sokkal rafináltabbak vagyunk, lelkünkbe szorítjuk az évezredes fájdalmainkat, sérelmeinket, ezért nincs valós tapasztalatunk sem, mert rákként őrizzük magunkban képzelt bajainkat. Mert egy magyarnak ha mondasz valamit, az képes kipakolni a világ másik felére és száműzni életéből, kitagadni örökségéből. Ezért néha nehéz nekem magyarnak lenni. Mert bennem is megvan ennek a magja.
A férfi és nő dolgában is úgy vagyok mostanság, mint amikor sokáig nem csinálok szekrényt és hirtelen szekrényt kérnek, és zavarba kerülök, hogy de vajon tudok e egy rendes szekrényt csinálni? Mert a fából készült szekrény, ha nincs fényesre suvickolva, nem ér semmit, de ha agyon van suvickolva értéke jelentősen megnő. A felület kidolgozása miatt lett népszerű a préselt lemez bútor, mert olyan textúrát varázsolnak rá, amilyet a kliens álmában sem látott. Szintetikus, mint a modern zene. Hogy tartalmilag semmit se mond a külalakon kívül, ez már senkit sem zavar. És ez nem írható a mai fiatalok számlájára. Egyre inkább hallom a mai fiatalok szájából is, hogy cselekedeteinkben nincs tartalom, nincs történet. És mennyire igaz. A szintetikus világot mi hoztuk létre, nem ők, nekünk imponált csillogó textúrája, nem nekik. A mai fiatalok hagyományként tiszteli a műmű imádatunkat.
A nő és férfi dolgában, egy olyan kép élt bennem, hogy mindketten keresik az útat egymás felé, hogy kéz a kézben az ellentéteket erénnyé kovácsolva, együtt boldoguljanak. Sajnos ez nem éppen így van. Az erősebb győz. A kitartóbb megy többre. A balfasz szív. Nem hiszem, hogy modern életformánk terméke lenne az érdek kapcsolat, avagy közvetett áldozata lenne a szeretet az egymás elleni játszmában. Egyre inkább azt látom, hogy ez két külön emberi természetre utal. Az anyaösztön, nem tudom mikor volt családközpontú, nekem az az érzésem, hogy ez ma magába fordult, azaz a nő ma túlontúl nézegeti magát a tükörben és félti, imádja saját magát, mint a feltörekvő udvarhölgyek.
Az most már egyre világosabb nekem, hogy berózsáztuk magunknak az egymásról alkotott képet: a nő a szép, a törékeny, akinek simogató, finom keze olyan mint a jó tündér varázspálcája: erőt ad a férfinek, amíg a nő számára a férfi a megbízható családfenntartó, akire minden szempontból fel lehet nézni, mellette kellemes és biztonságos az élet.
Ez a kép már a filmekben sincs meg, sőt, ha ilyen jellegű filmet látok ma, cinizmussal van tele, egyértelműen hamisnak állítja be, mintha a házastársak szerepet játszanának egymással, kifele a családi boldogság imázsát képezve.
Bár helyesen fogalmazta meg Puzsér a statisztikákból kiindulva, hogy ez a holtodiglan holtomiglan dolog már képmutatásnak is undorító, hisz aligha, vagy sehogy sem találni olyan embert, aki ne baszott volna már fűvel-fával, és emiatt át kellene írni a házasságról a kurzust, legalább a születendő gyermek javára, én nem szívesen engedem el a nő és férfi romantikus, életre szóló kapcsolatát. Mert szerintem ha ez nincs, nem vagyunk több a kutya társadalomnál.
Nekem Mollináry Gizella hozta azt a felismerő sokkot, hogy valójában mi is él a nőben, amikor társat, keres, családot alapít, gyermeket vállal. A férfi dolgát is nagyon helyesen látta Gizella. Összevetve az eddigiekkel, úgy vélem, a nők fejében az van a férfiról, mint egy lelki lény, akiben noha van érzelem, de az a farkán keresztül szűrődik le. Ha ilyen egyszerűen merhetem megfogalmazni a nőt, akkor azt mondanám, hogy a nő pedig úgy keres magának férfit, aki biztosítja számára azt az életformát, amit kigondolt magának. Az egység, az egymásra nézés története az a felek intelligenciájától függ, hogy mennyire tudnak kulturáltan meglenni. De valójában nemigen jön olyan mélyről, a lélekből, ahogy mi azt mutatjuk.
A mindent elsöprő szerelmeket az emberek nemigen vállalják be. A regényekben is általában mindig tragédiába torkollnak a mindent elsöprő szerelmek.
A barátság, a szerelem, bennem sokáig úgy élt, mint az emberiség magasabb rendűségének a lényege, a túlvilági lét tükör általi kivetítése a lélek által. De ez tulajdonképpen egy adottság, tehetség, emberi skill, a saját céljainak az elérésehez.
Most, hogy a fiamnak elevenítem a szerelmi dolgaimat, melyek messze állnak a puzséri statisztikáktól, bennem mindig is több volt a lélek mint a test, újra gondolva érzelmeimet, viszonyulásaimat, be kell látnom, hogy az élet szereplői ennél sokkal higgadtabbak, pragmatikusabbak voltak, a romantika és annak színvilága leginkább a képzeletemben élt, semmint a valóságban.
Lehet, hogy földhöz ragadt vagyok, de magamon kívül éltem mindig.
Érdekesnek találom, hogy a fiam hiányolta az osztályfőnöki órán tartott szexuális felvilágosításból a dolgok lelki oldalát. Hogy jó, hogy elmondta az oszi, hogy miféle betegségek vannak, meg hogy ne maradjon állapotos a lány, de arról nem beszél senki, hogy addig, azaz a szexuális aktusig mi történik. Az iskola kurzusa olyan, mintha azt sugallná: állatok vagytok, és ha basztok, mert ugye ösztöneitek ellen tehetetlenek vagytok, akkor erre lehet számítani.

Valószínű erre is szükség van. Mert tényleg nem vagyunk egyformák. Jogaink lehetnek egyenlőek, de nem vagyunk egyformák. De úgy érzem, a mai fiataloknak, noha mi úgy akarjuk látni, hogy számukra a szex fogyasztói cikk, mivel nemigen foglalkozunk a lelki dolgok mélységeivel (mondván foglalkozik ezzel a vallás), valójában kezdik felfedezni, hogy a szerelemben történetnek is lennie kell. De ezt a dolgot a mi generációnk nem tudta sem felfedezni, így elmesélni sem. A mi generációnk telibe kapta és falta mohón a személyes érvényesülés kiépítését, gyakorlatilag bármi áron. S mint a szüzkurvák most meg valami zavaros álomvilágból kinézve moralizálunk, hogy nincs tartalma a mai életnek. Csupán mindig arról feledkezünk meg, hogy ezt az életet mi magunk teremtettük. A gyermekeinknek ez a minta, és hálistennek ez nem tetszik nekik!