Kéz kezet.

Magával ragadt ez a francia házépítéses dolog a napokban. A franc essen belé, gondoltam. Már kezdtem elfogadni a világégéses állapotot, erre megint áthúz a sors. Bármennyire ellenkezem, a valóság az, hogy jó lenne, mert kiszedne az adósságokból. Egy pár év házépítés egyenesbe hozná kitartó anyagi gondjaimat.
Az ábra az, hogy az Andorrai ház építése, amint kiolvastam az engem be nem avatott dolgokból az úgy volt, hogy ottani szálloda tulajdonosok, akik valamilyen barátai ennek a Zsüliennek, hozták össze az ottani közös barátjuknak ezt a faház építést. S akkor mint akiknek fontos, hogy a dolgok jól menjenek, mert állítólag ott minden pofára megy, minden nap eljöttek és meglátogattak minket, hogy lássák az építés haladását. Az egyiknek, mint kiderült, építkezési cége is volt. Szóval egyébként nem adtál két fityinget rájuk, hacsak nem látod azokat a drága dzsippeket, amikben jártak. Egyszerű emberek, akik mellesleg több szállodának a tulajdonosai. Itthon Romániában egy ilyen kaliberű ember nem köszön neked. Egy munkásnak. Ők köszöntek. Ezért gondoltam az elején, hogy valami szájtáti majmok nézelődnek. Mert nem Armani cuccokban lötyögtek, hanem egyszerű nyári cuccban.
Szóval ezek aztán látván, hogy a ház jó lett, megegyeztek Zsüliennel, hogy ezt a házat reklámnak fogják használni és amit bevállalnak, együtt megépítjük. Kezet ráztak rá. Én el is vetettem a dolgot, mert nekem itthon teljesen más tapasztalatom van az ilyen kezet rázásokról. Itthon a szerződés sem szent, hát még a kézrázás.
S akkor most úgy néz ki, hogy be akarnak vállalni évi hét nyolc házat csak a mi csapatunkkal.
És ettől félek, hogy ezek bolondok. Ezeknek a szavában hinnem fog kelleni. Egyszer csak azt mondják nesze itt a ház terve. S akkor mindegy, hogy lesz e még olaj tíz év múlva, hogy lesz e polgárháború Romániában, a házakat fel kell húzni.
Nehéz lesz nekünk ebből a Balkánból kinőni.

Betörés

Általában a médiák felpumpálnak egy dolgot, bemutatják,hogy ez és ez valószínű hatalmas sikkasztásban bűnös, lehordják mindennek. Aztán sosincs folytatás. Hogy valóban bűnös volt? Erről már sosem referálnak utólag. És itt nem csak egy fajta pártnak elkötelezett tévé vagy rádió állomásról van szó. Mindenik egy halomra. Itt nincs olyan, hogy állj meg vándor. Nincs. Itt minden adó egy hatalmas kurva.
Első látásra nem méltattam figyelemre ezt a Csibi Barna féle dolgot és annak a híreszteléseit. Egy srác, akinek felfőtt a feje, kinek nem fő fel mostanában? Ezért vagy azért? Ma, amikor bizonyos tévéadók effektíve a halálát kívánják Böszeszkunak, lemondják mindennek, ki figyel igazán oda egy hülyeségre? Olyan ez, mint amikor kérdezte a fiam anyósomtól, hogy mama, te mikor halsz meg? Erre anyósom úgy megsértődött, hogy pakolt és haza ment. Fogalma sincs anyósomnak, hogy az utóbbi félévben a hatéves kisfiam mennyi rajzot készített neki és egy köténykét is félre rakott neki, ha netán hozzánk jönne. Egy három gyereket felnevelt nagymama, ha nem tudja egy kis gyermek mikor mit és miért kérdez, akkor igen megkérdőjelezem az életben való jelenlétét.
Az én kiakadásom azon volt, hogy annyi magát értelmesnek tartó ember, kik legtöbbjük doktori s ilyen címekkel rendelkeznek, ezt a szerencsétlen Csibi Barna fickót szemelték ki maguknak, hogy össze ugrasszanak minket magyarokat a románokkal? Ez az a nagy kormány ellenes program?
Ami viszont ma is nagyon komolyan aggaszt, hogy valakik feltörték Csibi Barna blogját, teleírták hülyeségekkel és látom eltelt mindjárt két hét és a blogon továbbra is ömlik a hülyeség, a primitivizmus. Holnap feltörhetik az én blogomat, a tiédet, az akárkiét és teleírhatják hülyeségekkel. Feltörhetik emiljeinket, mindenféle regisztrációnkat amiket az évek folyamán kiépítettünk, anélkül, hogy valaki felelne érte. Ez ami nagyon aggaszt engem.
Nem azért aggaszt, mert lenne valami fantasztikus vesztenivalóm, aggaszt a gondolata annak, hogy egyetlen szabad kifejező eszközünket is lefoglalják. Mint ahogy országunkat lefoglalták és foglalják.
Én ma már semmiben nem bízom és semmiben nem hiszek. Tiszta kommunizmus fílingjeim vannak.

Loredána files

Megettük az áldomást. Csabival. Négyszáz négyzetméter telken kap egy romhalmazt, kétszáz napi munkadíjért. Kérdezte, hogy csak így a ház mellett ezt így megbeszéltük? Miért? Hogy gondoltad? Kérdeztem vissza. Aztán hazafele Tordán betértem a Kauflandhoz, mondtam Csabinak éhes vagyok. Hogy ő nem eszik. Gyere bazmeg, mondom neki, együk meg az áldomást, mert inni nem iszok. Jó, mondta. Miccset ettünk. Azt mondta venne egy taligát, mert akkor egyszer lebontja a romot. Mondom neki, ne vegyen. Ott az enyém, hiányzik a kereke, vegyünk hárman egy kereket neki és osszuk a költséget. Megegyeztünk. Mondtam Csabinak, te vettél házat, de meglátod nem lesz pénzed kifizetni a közjegyzőt. Az mi? Kérdezte. Elmondtam neki. Hogy szerződéseket szoktak írni. Meglátjuk, mondtam neki. Jövő héten elmegyünk egy ismerőshöz.
Ha valaki megkérdezne mennyire bízom Csabiban, a következőt válaszolnám: Hamarább megbízom Csabiban, mint egy politikusban vagy papban. (sakkor köveket ragadának).
A szerelem az nem valamiféle értelmes dolog. Jön megy. Van nincs. Akkor szép amikor történik. Nem tulajdonítható, egyedi, soha nem szűnik meg. Az ember lehet többször szerelmes? Mindenki ítélje meg ahogy akarja, ahogy tetszik neki. Igen, szerintem lehet az ember szerelmes többször is, és semmi köze sincs az ígéretekhez, konvenciókhoz, egyezségekhez. El lehet takarni, el lehet hallgatni, sírba lehet vinni. S akkor mi van?
Amikor elkezdtem Loredánát írni, nem róla akartam írni. Az Ezerízig regényem folytatását akartam írni. Közben elcsúsztak a gondolataim. Tavasz miatt? Az áram miatt? Nem tudom. Eszembe jutott Loredána. Az sem biztos, hogy Loredána volt a neve. Loredána az egy befutott énekes istennő itt Rumuniában. Annyi közöm van hozzá, hogy a váltás után az akkori kísérő csapat elhívott engem is turnézni, mint hangosító. Láttam a csajban a potenciált és igazam lett. Istennő lett a csaj. De akkor nemet mondtam fényesnek és hangosnak ígérkező jövőmnek, mert hirtelen megismertem a feleségemet és mint Titike írta volt apámnak, aki máról holnapra eltünt egy pár évre, hogy „száznyolcvan fokos fordulat”, én is aplikáltam ezt a helyzetet.
Ma, ha találkoznék „Loredánával” talán nem is jutnék eszébe. Akkor is, ha halványan eszébe jutnék, azt mondaná, uramisten, ezzel a kopasz dagadttal akartam elraboltatni magam? Én meg mondanám, ebbe a rusnya kövér csajba voltam szerelmes? Hihetetlen, de akkor mindketten fiatalok és szépek, ígéretesek voltunk.
Mi lesz az Ezeríziggel? Ki tudja? Kit érdekel? Ha csak ezt az epizódot juttatta eszembe, én azt mondom megérte.
Tudjátok mi járt ma az eszemben? Nem a Csabi dolga, sem az áram, sem Loredána.
Ez:
Hazamenni a meleg otthonba, ahol vár a feleség finomságokkal, rendezett lakásban, a gyermekek tisztában, egészségben, ebéd után egy jót beszélgetni, esetleg megvakarná a feleségem az örökké viszkető fejbőrömet, megmasszírozná homlokomat….
Nem. Felejtsük el örökre ezt a nőket megalázó, elnyomó, kiszolgáltatott helyzetüket. Felejtsük el az anyaságot, a feleséget, a nőiességet mint hivatást, valószínű minden férfi egy brutális vadállat, aki nem tudta ezeket az erényeket megbecsülni. Valószínű igaza van a társadalomnak, a fejlődésben van az értelem, a jövő, legyen az akár az emberiség végének is.
Anyway. A katonai ház jövője megpecsételődött, egyben az energiaszegény világ alapjai is lerakódtak.
És felhívott Zsülien. Hogy el kell küldjük a CV-nket Franciaországba, mert kell a faház programhoz. Mivel tudod, mondta Zsülien, mi koordináljuk a programot. S akkor ne vegyek fürjeket? Kérdeztem. Miféle fürjeket? Kérdezte. Hagyjad, mondtam neki.
Uram Atyám. A fiam nem találja a tollát. Azt a kék tollát.

Loredána

Nem voltunk mi abban a helyzetben, hogy megkérdezzük bárkitől is, mi értelme a vasút talpfái közül kipiszkálni a régi köveket és helyébe újakat tenni? Örvendtünk annak, hogy a kaszárnyából minden reggel kivittek dolgozni. Csákányolás, lapátolás közben a havas hegyeket nézhettem. A csilléket hordozó kábeleket, hatalmas tartó oszlopokat csak rá pár napra vettem észre, annyira lenyűgöztek a hegyek látványa, mintha azok a sziklás csúcsok valamiféle szabadságnak a szent szimbóluma lennének. Később jöttem rá, hogy az a vad, szép természet át van lyuggatva milliónyi furattal, amint a patkányok össze vissza rágnak egy régi vályog házat. Kikaparják a hegyből a szenet, mindenhonnan összeverődött emberek, mintha Eldoradoba jöttek volna, mind pálinka szerető, kemény, vad emberek. Akkor ismerkedtem meg a bányász mesterséggel, amire azóta is azt mondom, hogy nem emberhez méltó munka. Mégis, miért csinálják? No nem könyvtárak létesítésére, vagy a boldogabb jövő fényében, hanem a pálinkáért.
Tizenegy napot dolgoztam a mélyben, térdkalácsomat összetartó inaim feladták a szolgálatot, nem bírtam a tempót tartani a kemény bányászokkal. A mester bányász egy reggel megtagadta, hogy levigyen engem a bányába. Elkezdett kiabálni, hogy megnyomorítják ezt a gyereket, vigyék orvoshoz, nem bányába való. Akkor vittek az uricani erőműhöz dolgozni. Ott ismertem meg Loredánát. Egy nagyon vagány román csaj volt ez a Loredána. Ketten dolgoztunk az erőműnél katonák, gyalog jöttünk mentünk a kaszárnya és az erőmű között, négy kilómétert, oda vissza nyolcat minden nap. Váltásban dolgoztunk, éjszaka is be kellett menjünk. A tiszteknek nehéz volt észben tartani, mikor kinek kell be menni, majdnem mind írástudatlan volt, képtelenek voltak egy listát vezetni rólunk. Loredána váltásaihoz igazodtam néha. Sokszor bent maradtam éjjel is, ha ő is bent volt. No nem valami nagy lámur ügyben. Sokat beszélgettünk, azt hiszem neki is nekem is nagyon jók voltak azok a beszélgetések. Férjhez készült. Rájött, hogy nem is szereti a srácot, de a családban annyira lázban van mindenki, hogy lehetetlen erről bárkivel is beszélnie. Hacsak el nem szalad otthonról, de szereti szüleit is, nem hagyhatja őket cserben, szégyenben. Sokszor sírt nekem. Néha elaludt beszélgetés, sírás közben. Szép lány volt ez a Loredána. Okos, szerény. Azt mondta egyszer, szöktessem meg, eljön velem. Erről is beszélgettünk. Mondtam neki, hogy előbb utóbb közöttünk is felmerülnek ilyen kulturális nyavalyák. A nyelv miatt. Mert noha nekem semmi bajom a mindenféle vallásokkal, de ortodox templomba sem megyek. Nem megyek sem esküvőkre, sem keresztelőkre, sem temetésekre. Hogy lesz akkor? Osztottuk szoroztuk a dolgokat. Befészkelte magát a szerelem a beszélgetéseink közben. Aztán egy nap hidegebben viselkedett, hogy dolga van, két hét múlva lesz az esküvője.
Akkor jöttek valami tisztek valahonnan fentről és gépészeket kerestek. Akik egy csapatban voltunk, megegyeztünk magunk közt, hogy mindenikünk azt hazudja, hogy gépészek voltunk a civil életben. Elhitték. A Loredána esküvőjéről soha nem tudtam meg semmit.

Rum

Mondtam Csabinak, te ha az öreged erre jár, adnék neki valami faragni valót. Nem megy ki a fejemből Attila az úgynevezett öreg faragó. Annyira giccsesen farag, hogy az már művészet. Van neki egy hibája, hogy mindent kisuvickol. Mindig a tökéletességre törekszik. És ez a veszte művészetének. Oda is orrot, szájat farag, ahova nem kell sem orrot sem szájat faragni. Hiába mondtam neki, hogy ne faragjon oda semmit, mert az a lényeg benne, ő mégis kifaragta, mert hogy néz ki egy fej orr és száj nélkül?
Nem telt el pár nap, megjelent Attila a faragó és itt ácsorgott a műhely körül. Mit gondoltam, mit nem, kerestem a neten egy pár rajzot, ilyen pucér nőkről. Három félét is kinyomtattam, kíváncsi voltam, mit lát meg benne? Adtam ötven lej előleget neki, a Poorbook pénzből. Tulajdonképpen az is volt a célom, hogy ne csak úgy adjam oda neki a pénzt, hanem csináljon valamit érte. Büszke ember ő ahhoz, hogy csak úgy elfogadjon egy segélyt. Befutott egy kliens egy Poorbook íróasztalra, ígért száz lejt érte. Gondoltam ezt a pénzt is Attilára fordítom. Megrendeltem tőle azt a három pucér csajt, faragja ki. A fát én adtam hozzá. Három napig faragta őket. Nem szóltam bele a munkájába. Hagytam, faragjon amit akar. Nem az lett, amire gondoltam. De rájöttem, hogy ez attól érdekes és eredeti. És miért ne lenne művészi? Azért mert nem valami magasztos isteni szentlelkes megélésből faragta ki azokat a nőket? Meglehet, nem ilyen szintű megélésből jöttek ki azok az idétlen fehérnépek. 
Ha jellemeznem kéne művészetét, akkor azt mondanám, hogy művészetének ihletője a rum. Mert a rumért farag, hogy jusson rumpénzhez. Azok az emberek, akik megszánják és rumpénzért faragtatnak vele, mind ilyen szüzmáriákat, őzeket és lovakat meg sasokat rendelnek tőle. Szegény meg kicsiszolja a faragásait, hogy szép, sima felületeket kapjanak. Hogy tetsszen a rumpénzért rendelő nacsságáknak. Ritkán akadnak ilyen magamfajta hóbortos megrendelői. Ma letettem neki a milkót, amit az asztalért kapni fogok. Azt mondta, ő nem gondolt ilyen sokra, a három faragásért sok másfél milkó. Hogy valamit még faragna azért. Nem, mondom neki, nem kell faragnod. Ez ennyi és kész.
Elnéztem amint naphosszakat faragott, elgondoltam, hogy milyen boldog ember lenne, ha faraghatna állandóan. Még arra is rávenném, hogy ne faragjon orrot és szájat oda, ahova nem kell, mert itt nem rumra megy a játék.

Színes kockák

Van nekem egy nagyon jó cyber barátnőm, Kornélia a neve. Mint bloggernek megadatott nekem is a kezdők szerencséje, hogy őt ismertem meg elsőnek, illetve ő vett legelőször számba engem. Azóta sok mindenről beszélgettünk, leveleztünk, osztottuk az élet dolgait. Kornélia kis filmeket készít a Duna televíziónak a Térkép rovatba. Kis filmek, melyek egy pár percre felvillantják a képernyők lámpácskáit, majd eltűnnek az archívumok kódok őrizte szemetes kukáiba, ahonnan a legjobb indulattal sem tudod őket előbányászni.
Ismervén Kornélia gondolat világát, munkásságát, hogy ne csak a holtak élvezhessék munkájuk megbecsülését, gondoltam megszerkesztem ezt a blogot, "Színes kockák"  ami a Kornélia filmjeit hivatott összegyűjteni. Legyen az egy, tíz vagy száz film.
Úgy érzem ezeknek a filmecskéknek a mondanivalójuk így egybe rakva érthetőbb, világosabb. Kis világslágerek melyek nem kerültek semmilyen topokba.
A bejegyzések szövegeit is Kornélia írja, majd a végén a linkre kattintva meg lehet nézni a pár perces filmecskét.
Az anyagokat, linkeket a www.erdely.ma honlapjáról gyűjtöttem össze. Ha valamilyen tulajdonjogi vagy mit tudom én milyen törvényi szarságot megsértettem ezzel a blogommal, kérem jelezzék.
Kornélia blogja itt olvasható.
Szeretettel Muzsi Attila.

Harmolizer

Harmolizer a neve annak a szerketyának, amit én ezelőtt egy huszonnyolc évvel kieszeltem. Bizonyítéka annak, hogy nem vagyok én éppen olyan hülye gyerek, amit sajnos nagyon kevesen tudnak, az az, hogy aztán rá vagy tíz évre találkoztam a találmányommal külföldön, mint a legújabb és legmenőbb cuccal a zenészek körében. Nem harmolizer volt a neve, nem tudom mi, de majdnem ugyanazon dolgokat művelte, mint amit az én képzeletbeli harmolizerem. Tulajdonképpen a harmolizer márkanév jelölt szó a harmonic analizator összeolvasztásából alakult, ami arra is fényt derít, hogy mennyire kifinomult érzékeim vannak a jelentéktelen részletek iránt is. Amint a neve is elárulja, ez a szerketya tulajdonképpen egy felharmonikusokat mérő, analizátor, de ami ennél mégis több, hogy a kimenetelen nemcsak a bemenetel jelenik meg, hanem tetszés szerint alakítani lehet a kimeneteli jel felharmonikus összetételét. Magyarán az volt a nem túlságosan rejtett szándékom, hogy akármilyen balfaszul énekelem el az Edda Hűtlen című számát, a kimeneten egy megtévesztésig menő Pataky Attila hangzású énekhang jöjjön ki. Ez a harmolizer.
A működési alapelve nagyon egyszerű. Felteszem az Edda lemezt, a harmolizer szépen leolvassa a hangok felharmonikusait, azok összetételét, tulajdonságait, kiszelektálja az ember a kívánt készletet, majd beóbégatja a saját készletét, azt is leanalizálja a gép, majd jön a kotyvaszték, kitoldja, levágja amiket kell, hogy elérje a kívánt felharmonikus készletet.
Ezt az ötletemet egy lapból inspiráltam, ahol leírt egy ugyancsak ilyen valami találmány elképzelést, hogy a zajos gyárak hangszennyeződését hogyan lehetne fehér zajjá alakítani? Egy harmonic analizer kutuja leolvassa a zaj felharmonikus készletét és hozzágenerálja a többi felharmonikust, amíg fehér zajjá alakul.
Tudományos kutatásaim felfüggesztése egy időre esett apám harmadszori bebörtönzésével.
Három és fél évet volt elzárva.
Egy évig nem engedtek látogatni.
Mikor legelőször beengedtek hozzá, a szokásos üvegfalhoz, telefon kagylón beszélgethettünk. Kérdezte, mit csinálok? Én a hülye, nem tudtam, mit mondjak neki. Elkezdtem mesélni neki, hogy egy rossz harmonikából akarok orgonát csinálni. Azt mondta meséljem el. Elmeséltem neki, hogyan fogom megoldani a levegő beáramlását a sípokhoz, mindezt azért, mert utálom a harmonikát a vállamra tenni és mint egy majom húzni-nyúzni azt a zsákot, meg mint egy mutuj a hasamon billentyűzni. Eltelt az öt perc beszélgetés, azt mondta írjam meg a fejleményeket arra a havi egy postai kártyalapra, amit elküldhetünk neki. Én betartottam az ígéretemet, egy pár szót mindig írtam a tudományos munkáimról, akkor is, ha éppen mindig más találmányon dolgoztam és soha nem fejeztem be őket, mert mindig volt sokkal fontosabb, mint az azelőtti. Akkoriban nem igazán értettem mire jók ezek a leírások. Később rájöttem, hogy ez valami kódféle volt apámnak, ő ebből mérte le mi történik odahaza.
Azokban a nyomorúságos napokban, években, amikor a szeku rendszeresen meglátogatott minket, ami miatt a rokonok szépen leléptek, sőt anyámat arra biztatták, hogy váljon el apámtól, amiért én értetlenül egy késsel kezdtem hadonászni előttük, soha eszünkbe nem jutott, hogy nekünk valamit is fel kellene adni. Nem. Egyszerűen olyan naivak voltunk, hogy eszünkbe sem jutott. Hónapokig áram nélkül voltunk, üres kenyér mellé a teába ritkán volt cukor. Mégsem gondoltunk öngyilkosságra meg ilyenekhez hasonlókra. Pedig anyám is, testvérem is, én magam is magunk alatt voltunk. Ehhez még szenvedni kellett a nálunk lakó nagymamánk mindennapos zsörtölődéseit, meg lejáratási kampányait apám ellen.
Ezzel szemben mit látok ma a tévében?
Nem egyedi esetről van szó, több nyugdíjas benyújtott ilyen szokatlan kérvényeket, hogy őket altassák el örökre, mert nem bírják az életet tovább ezekkel a feltételekkel. Az elején azt hittem valamiféle vicc az egész. De aztán látom egyre másra jelennek meg ezek az elaltatásra vágyakozó nyugdíjasok és a kétségbe esett műsor vezetők, akik könnyes szemekkel mutatják be őket ország világ előtt, rájöttem, ezek nem viccelnek.
Hát azt a lekonyult faszú rabseregét még máma azoknak a nemnormális vágóhídra való degenerált vén hülyéinek! Hát nem szégyellik magukat a kúrva anyjukat? Nem sül ki a szemük a kamerák előtt azoknak a rohadt piros könyveseknek? Méghogy nem bírják és kérik elaltatásukat?!? Hát akasszák fel magukat az első fára! Vágják fel ereiket! Dobják magukat a vízbe! Olcsóbb és adómentes.
Hát ide züllött le az az úgynevezett felnőttség? A példamutatás? Hogy fenyegetőzünk holmi öngyilkossággal? Hát vágd el a torkod vén banya, vén faszi! Vágd el, csurogjon, spricceljen a vér belőled idióta. Szégyentelen disznó banda! És szégyellje magát minden újságíró, bemondó és akárki, aki ezekkel a szkizofrén fenyegetőzésekkel zsarolni próbál bárkit!

Ellenállás

A mai úgynevezett ellenzéki pártok Romániában vágják az ereiket. Hogy amíg Franciaországban három millió tüntető volt az utcákon, csak a hírére,hogy megemelik a nyugdíj korhatárt, a tegnap Bukarest utcáin legtöbb nyolc ezer ember tüntetett. Hogy mi van ezzel a pulicka néppel? Megmondom én mi van ezzel a pulicka néppel. Az van, hogy talán nem annyira hülye, mint sokan remélnék. Talán átlátnak a szitán és észre vették, hogy ma Romániában nincs egy létező párt sem, aki akármilyen bizalomra méltó lenne. Annyira sem, hogy legalább neki elpanaszolni a bajainkat. Nem arról van szó, hogy az emberek nem elégelték meg a dolgokat, hanem arról, hogy a mai politikában, a kicsitől a legnagyobbig, baltól jobbra nincs egy egyenes ember sem, akiben bízni érdemes. Nincs egy ember sem, akiben lenne valamilyen meglátás a Románia jövőjével kapcsolatosan.
A nép jogosan és önvédelemből cselekszik. Bezárkózik, sumákol, és keresi az alternatív megoldásokat a túlélésre, mert nyilván nem hisz már egyetlen egy politikusnak sem, akik mást sem tesznek, mint a népeket egymásra uszítják. Sajnos ez a fajta közösségi szerkezet működik minden szinten. Az egymáson segítés helyett azon van mindenki, hogy lejárassák egymást. Senki és semmitől sem riad vissza, nincs már gerincesség a bunkózásban sem, jöhet válogatás nélkül bármilyen eszköz, lelki, szellemi, testi, nem számít. A lényeg a sebezhetőség és a kár tevés. A túlordítás, az esztelen követelőzés.
Ezekben a napokban, mint ez a pulicka nép azt mondom én is, hogy csendben kell maradni, nem válaszolni a provokációknak, kerti munkákkal kell foglalkozni, ha csak egy karéj kenyérrel, segítsünk egymáson, szeressük egymást, noha nem ez a járás manapság. Ma ez a legnagyobb tüntetés, ellenállás. Hogy ne tagadjuk meg egymást, ha kell, titokban is szeressük egymást. Igen.

Ezerízig

„Erdély, Erdély, Erdély szólít,
Remény csak bennünk van.
Csókold meg szüleid és testvéreid,
És aztán menjünk a háborúba.”

Énekeltette velünk a szerdzsent. Be volt rúgva. Volt vele még két öreg baka. Ők is hulla részegek voltak. A vonatfülkében sötét és rettenetesen hideg volt. Három öreg és három egyhónapos „bibán” katona voltunk egy fülkében. Azzal szórakoztak rajtunk, három magyarral, hogy hazafias katonadalokat énekeltettek velünk románul. Mit tehettünk volna, három beijedt srác, éhesen, megfázva? Ittunk a rémesen rossz szilvapálinkából és énekeltünk. Igaz, ehhez némi fenyegetés is hozzájárult. Mert az elején próbáltuk elviccelni az éneklést, de kiderült, hogy a két moldvainak és az oltyán szerdzsentnek az Isten nem osztott humor érzéket. Vadak és bunkók voltak mint valami bikák. De nem a tehén szagtól, egyszerűen így születtek. Felzabálták minden kajánkat, lemondtak bozgornak, tűrtünk, mert nem volt más választásunk. Mert a többi fülkék is tele voltak ilyen vadakkal. Nem volt alkalmunk beszélgetni egymás közt, ezek a ronda állatok a sok pálinkától sem tudtak elaludni. Pedig nagyon unalmasan zötyögött a vonat Botosánitól Vulkán város felé. Egy hónap katonaság, rögtön eskütétel után beosztottak a bányába minket, akik a múltunk miatt a nemzeti munkálatok igazgatása alá kerültünk. Nem tudtunk egymás múltjáról. Nem is igazán értettük mit jelent az, amiben voltunk? Vittek. Számoltuk a napokat, az órákat. Mennyi telt el? Mennyi maradt? Eltelt 30 nap! Nincs már csak 480! Milyen lesz a bányában? Merre van Vulkán? Közben hangosan énekeltünk. Aztán nem tetszett nekik ahogy énekeltünk. Külön mindenik el kellett énekelje, hogy lássák, ki nem énekel jól? Sosem hittem magamról, hogy olyan hamar megtanulok egy román szöveget és olyan jól el is tudom énekelni. Az egyik székely srácnak volt nagyon nehéz, mert nem tudott románul. Szerintem bánta ő keservesen, hogy nem tanult meg valahonnan románul. Hajnal felé elfáradtak az öregek és kidobtak a fülkéből, hogy el tudjanak nyújtózni. A folyosókon mind kint voltunk az újoncok. Csak bámultunk a sötétbe kifele. Fáztunk. A szó belénk volt ragadva. Éhesen és elcsigázva befele sírtunk. Aki nem bírta, nekidőlt a falnak és állva próbált aludni. Másodpercekre elalszik így az ember. Ha nagyon kimerült, állva is elalszik. Aztán a hidegrázás felébreszt és hallgatod az unalmas, semmi jót nem ígérő zötyögést. Kínomban hallgattam a kattanásokat, amint a szerelvények vaskerekei átmennek egyik vasútról a másikra. Ritmikusan kattogtak. Tádám-tádám. Tádám-tádám. Elképzeltem magamban, amint egy dobszerkónál ülök és én csinálom ezt a ritmust. Órákig álmodoztam. Ha egy kattanás nem volt éppen a ritmusban, képzeletben kijavítottam. Addig doboltam, amíg már majdnem én kattogtattam a kerekeket. Eggyé váltam a sínekkel, kerekekkel és képzeletbeli dobjaimmal én irányítottam a vonatot. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk? Mennyit kell még menjünk? Az volt az érzésünk már sosem lesz reggel. Csak csendben szenvedtünk, nehogy felébresszük fenevad feletteseinket, mert a katonadalokat egy életre megutáltuk. Nem akarunk sem vitézek, sem hősök lenni. Nem akarunk hazát menteni. Otthon lenni, a meleg ágyban. A család mellett. Egy meleg teát inni. Citrommal. És Jókait olvasni. Szívem mélyéből megutáltam az oltyánokat és a moldvai románokat. Náluk vadabb és embertelenebb ember nem létezhet a világon. Kolozsváron, románok akiket ismertem, nem voltak ilyenek. Messze nem voltak ilyen vadak. El voltunk keseredve mi magyar katonák, hogy ezt is megértük. Ebben a helyzetben felismertük a további ismeretlen veszélylehetőségeit. Egyikünk sem tudott, nem mert szebb jövő elé nézni. Csak lődörögtünk, ahogy a vonat rázkódott a régi, rossz vasúton és vártuk a semmit.
Reggel felé Petrozsényben átszálltunk egy tehervonatra. Lassan, lépésben zötyögött a szerelvény. Dél felé megláttuk a táblát:

Vulcan.

A czédula


2005 november 15.
Aláírtuk a szerződést.
Hivatalosan a miénk a csarnok.
Egy darab papírt írtunk alá, ami a családunk nyugalmát jelenti. Sok hónap idegesség, bizonytalanság és félelem után, Isten segítségével meglett a szerződés. Nincs is ebben semmi rendkívüli, szerződések íródnak a világon.
A mi szerződésünk mégis más.

Tizennégy éve annak, hogy összekeltünk. A szónak a szoros értelmében, semmink sem volt. Hitelbe vettem meg a karika gyűrűket, az enyémet aztán eladtam, mert nem volt mit ennünk. Fizetésem egyharmada lakbérletre ment el. Később az ingatlanpiac felemelkedése a lakbéreket is felemelte, annyira, hogy egy fizetés alig volt elég. Ha le akarnám írni, hogy mennyi helyen laktunk, talán nehéz lenne időben és térben helyesen felsorakoztatni. Kolozsváron laktunk a monostoron egy garzonban az erdő alatt, azt ígérték, hogy ülhetünk, amíg a gyerekük megnő. Aztán pár hónap múlva kiraktak, hogy eladják. Lejjebb költöztünk, ugyancsak a monostoron a Big üzlet mellé a tizedik emeletre. Nem emlékszem mennyit ültünk ott. Ha emlékezetem nem csal, csak egy pár hónapot. Ez volt az a pont, amikor elhagytam az állami munkahelyemet és beálltam egy központi üzletbe éjjeli árusnak. Közben apámmal kiváltottuk a családi iparengedélyt, arra gondolván, hogy fából készült ajándéktárgyakat fogunk készíteni eladásra, és üzletekbe fogjuk betenni. Akkoriban nyitotta meg a katolikus egyház a Szent Mihály Kft kegytárgy üzletét, ahova beadtunk a termékeinkből, és szépen menegetett, nagy volt az örömünk, azt hittük, hogy beléptünk a show bizniszbe. De rá két hónapra bezárták az üzletet azon a címen, hogy nem rentábilis, mivel én a szomszédos üzletben dolgoztam, ami ugyancsak az ő üzletük volt, beleláttam a dolgok mögé, bérbe adták egy arabnak a helyiséget, azzal a feltétellel, hogy az egyház is nyit egy sarkot, amíg a készlete tart. Erre Ali baba megvette az összes vallásos könyvet, kegytárgyat és egy pincébe vitte az egészet. Tudom, mert én is cipeltem. Szerintem Allah megáldotta Ali babát és családját e sok keresztény irodalom megsemmisítéséért. Az új bérlőnek is dolgoztam, éjjeli árusból nappalira tettek az elektronikai osztályra, onnan is elő akartak léptetni, amikor beadtam a lemondásomat. Elmentem egy elektronikai céghez, de ott sem bírtam sokáig, pár hónap után lemondtam. Ekkor laktunk a Kálvária környékén egy szar garzonban, tudom, hogy hideg volt, nem volt fűtés, és egy marha román volt alattunk, aki egész nap mánélé zenét döngetett hangosan. Kész tortúra volt számunkra. De nem sokáig kellett bírjuk ezt sem, el kellett menjünk, mert a tulaj másnak adta ki, drágábban. Hiába akartunk többet fizetni, nem fogadták el. Igaz akkor nagyon le voltunk robbanva, mert akkoriban döntöttem el, hogy saját lábra fogok állni, egy hónapig abból éltem, hogy kazettatartókat készítettem plakázsból és az ócskapiacon árultam őket. Már akkor felfigyeltem arra, hogy ha a termék szépen ki van állítva, forgalmas helyen, az eladási lehetőségek jelentősen megnőnek. És ahhoz, hogy egy x terméket jól eladjál, az y termék, amelyik sokkal kisebb, drágább kell legyen, így a vevő azt hiszi, hogy jól jár, ha a nagyot megveszi olcsóbban. A drágább csak kamu volt, a mézesmadzag. Felfigyeltem erre a jelenségre. Emlékszem, hogy valamikor, amikor kártyáztunk, letettem az utolsó hetest és pirosat kértem, erre a másik is letett egy hetest és azt mondta, hogy tököt kér, és láss csudát, tököm volt, nem pirosom. Kamuztam. Persze ezek csirke ügyek, mégsem szorult belém semmilyen rafinéria, noha eszem megvolt hozzá, de valahogy sosem jött össze. Elmentem egy fenesi asztalosműhelybe, egy szélhámos kocsmás vett egy kombinált gépet, és ahol a diszkókat tartotta egy asztalosműhelyt akart nyitni. Ott kezdtem el az asztalosságot.
Meghalt nagymamám, eltemettük. Beköltöztünk a lakásába, ami állami tulajdonú volt. Nem akarták nekünk adni, egy román családnak adták, pár hónapot laktunk ott is. A magyar virtus áldozataivá váltunk. Hiába mondta apám anyjának, hogy csináljunk valamit a lakással, mert ha ő meghal, az állam elveszi és kár érte. Ahol a szüleimmel laktunk a Mehedinti utcában volt egy szomszéd, aki elcserélte volna háromszobás lakását két egyszobásra, a nagymamáméra és a húgának is volt egy ugyancsak egyszobása, mindketten öregek, betegek és egyedül. Felajánlottuk, hogy költözzenek össze, ott lennének mellettünk, vigyázunk rájuk és így megmentjük a két lakást, mert a tömbházi lakást megvehettük volna az államtól, és a két gyermek sorsa meg lesz oldva: a testvéremé és az enyém. Nem és nem. Elúszott mindkét lakás, nem is éltek sokat azután. Ennyit a magyar családról. Szüleim mindig az összetartásra buzdítottak. Noha nehezen fértünk meg egy lakásban az egészen, mert eljött volt az idő, amikor a lakbéreket nem bírtuk, és összeköltöztünk, de erről majd később, amit írni akarok az az, hogy mindkét szülőm hazaköltözésekor otthon voltunk. Testvérem is ott volt. Egységben voltunk, amikor a fordulatok történtek. Szolidan viseltük a helyzeteket, a lakást is testvériesen elosztottuk, semmilyen nézeteltérés nem volt köztünk. Ma is több száz kilométeres távolságban élve, hetente többször beszélünk telefonon. És ezt a szüleinknek köszönhetjük, akik a tragédialáncnak véget vetettek. Isten, család és az otthon. Erre tanítottak.
Mielőtt kiköltöztünk a nagymama lakásából elmentem egy nagyobb asztalosműhelybe dolgozni, ahol már jobban fizettek. A Grigoreszku negyedben kibéreltünk egy kétszobás lakást. Sokba került, de kényelmes volt. Közben meg akartunk venni egy kis házat a sörgyár mellett, bele is költöztünk, de végül a tulajjal nem egyeztünk ki, onnan is menni kellett. A Terápia gyógyszergyár mellé költöztünk egy munkásszállóba. Iszonyúan szar volt. Akkor álltam be egy pasihoz dolgozni, aki végül is intézte nekünk a szobát. Nem ment a dolog vele sem, túl nagyra célzott a lehetőségeihez mérten és engem is vitt volna magával, de nem bírtam követni. Pár hónapra újra a Monostorra költöztünk, nem bírtuk a bért. A Kerek dombra költöztünk egy szar házba, ahol már társként a tulajjal vittük az asztalosműhelyt. Olyan helyzetekben éltünk, hogy egy költőnek aranybánya lett volna, a költészet lelke ott bolyongott körülöttünk. A nyomor, pénztelenség és kilátástalanság. Közben Adina befejezte a gyógyszerészeti egyetemet és felvették a Kamill gyógyszertárba, ahol aztán kilenc évet, két éves megszakítással dolgozott. Egy biztos jövedelem lett a családba, rögtön el is kezdtünk asztalos gépeket, szerszámokat venni.
Jött Magyarigen, egy kis falú Gyulafehérvár mellett, ahol két évet töltöttünk. Ott jó volt, de sajnos nem volt semmi a miénk, igazán hosszútávú kilátás nem adódott, legfeljebb az, hogy a pap szolgái legyünk, amíg élünk. Kényelmes volt életünk, de már belénk égett annak a vágya, hogy legyen saját kulipintyónk. Visszamentünk Kolozsvárra, szüleim lakásába szorítottunk helyet. Akkor vittem el Nyikulicához a gépeket és ott dolgoztam, valamennyi bért is fizettem. Adina meg visszament a Kamillhoz. Nehéz volt.
Katonán nem laktunk, megvettünk hárman egy lerobbant kúriát, ma már tisztán látom, hogy olyan álom volt ez, mint a világbéke, vagy az ózonréteg visszaállítása. Nem valósult meg.
Persze teltek az évek, zajlódtak az események, talán regény is lehet belőle, de valahogy nincs hozzá idegem. Türelmem a végére ért, állandóan ideges voltam.
Aztán jött Déva. Reméltem, hogy Csaba más értékrendet állított fel és talán megkapjuk a helyünket. Három éves kemény munka után megvehettük a csarnokot részletre az alapítványtól. Az elején bíztam a korrektségben, a tisztaságban, de sajnos új érvágásokat kellett megnyitnom, és újra pirost kértem, amikor letettem az utolsó hetesemet.
Azt mondtam, amit hallani akartak, csakhogy meglegyen a szerződés. Mert nem viseltem volna el még egy veszteséget. Isten velünk volt, csak ennyit mondhatok. Meglett a szerződés, a miénk a csarnok. Van a világon egy biztos pontunk, ahol letehetjük az alapokat, noha felváltottam az életemet, nem hiszem, hogy még negyven évet élni fogok, de nyugodtabb vagyok, hogy fiamnak, van mihez nyúljon, ha eljön az ideje. Vagy folytatni fogja amit elkezdtem, vagy eladja az egészet és másba kezd, de van mihez nyúlni.

Ha visszagondolok azokra a megaláztatásokra, amiket el kellett viselnünk a tulajdon kérdések miatt, most csak hálával van tele szívem, hogy Isten nem hagyott minket a végsőkig elkeseredni, megadta nekünk a földi szabadságot, ami az örökkévalóságban ugyan semmi, de a mi emberi életünkben a minden. A rabszolgaság alól ment fel minket ez a szerződés, ezentúl van választási lehetőség, mondhatom azt, hogy nem, uraim ez nekem nem felel meg, sajnálom. Mert amíg az embernek nincs menhelye, addig a vadak űzhetik, sebezhetik. De ha van egy falnyi óvóhely és egy fedél, a lovat nyergelve és a puskaport szárazon lehet tartani. Immár nem vagyunk földönfutók. Emberi viszonylatban szabadok vagyunk. Ha a kereszténység intézményei nem tudtak megvédeni minket, csak a hasznot akarták rólunk, a Belzebub fiai e szerződés által megvédenek minket a keresztények keresztes hadjárataitól.

Szüleim albérletbe kezdték, átélték a kommunizmus terrorját, hagytak nekünk egy tömbház lakást, amit testvéremmel elosztottunk, ő vett magának Udvarhelyen egy szép lakást, mi megvettük a csarnokot (igaz részletre, de mindezt az örökség rám eső részével tudtam elérni, viszont a szerződés egyértelműen nekünk ítéli a csarnokot). A családunk kamatozta az örökséget, véget vetett a magyar tragédiának, ahol a szülők megtagadták gyermekeiket. Ez az igazi örökség, hogy szeressük egymást és ez Isten akarata, hogy ne tagadjuk meg egymást. Soha.

A váltás zajlik...


A fenntartható élet körül kezdenek körvonalazódni a dolgok. Eddig az volt, hogy ugyan már, nem olyan fekete az ördög, az ember majd kieszel valamit, hogy felfele fejlődési ívét továbbra is bebiztosítsa magának. Amint cikkekből, blogokból, jelentésekből és kezdeményezésekből kiolvasok, a kőolaj jellegű energiákra épített világunk összeomlása már nem kérdéses, hanem sokan nagyon komolyan felteszik a kérdést, hogy jól van, akkor mikor lesz a váltás? Hogyan lesz a váltás?

Itt a bibi, gyerekek! Nem lesz váltás. Nem az a fajta váltás lesz, hogy akkor kiszedjük a dugaszt innen és betesszük oda.

A váltás megkezdődött. A folyamat elindult. Csak nem látjuk. Nem érzékeljük. Olyan ez, mint egy több ideig hordott ing, saját magunk a bűzét nem érezzük annyira, mint más, mert nap mint nap megszoktuk savanyú szagát, nem tűnik fel. Tetszik vagy sem, a kőolaj ára nem fog soha vissza ugrani, bármilyen ideiglenes restabilitás csupán tőzsdei, politikai spekuláció, semmiféle komoly ok nincs a bizalomra. Mindenféle fejlődési elképzelés, ami a köolajra alapszik, nem más, mint önámítás.

Vegyük az utóbbi öt év energia árak robbanásának a grafikonját, tegyük hozzá a felfelé görbülő ív gyorsulását és tegye bárki a szívére a kezét és próbálja kimondani, hogy az elkövetkező öt évben nem lesznek energia gondok. Én nem merem ezt mondani.

Van még egy problémája ennek a fenntartható életünknek, amelyet még nem láttam, hallottam senkit feszegetni. Szerintem bármilyen energia alapú gazdaságot művelünk, nagyon fontos, elengedhetetlen része az úgy nevezett haszon. A rentabilitás. Magyarán, ha egy liter tej fogyasztói értéke mondjuk tíz peták, akkor annak költsége nem lehet több, mint öt peták. A maradék öt peták az a termelő kezében kell maradjon, hogy holnap is csak tíz peták legyen a tej értéke. A mai gazdasági rendszer valahogy úgy néz ki, hogy a tíz petákból a termelő egy petákot költhet a tej előállítására, a többi nem profit, hanem mindenféle adó. Kilenc petákba kerül a jelen kőolaj alapú gazdaságunk fenntartása. Ez a helyzet gyerekek. Ezért van az, hogy importálunk tejet onnan, ahol a tejre eső költség még az egy peták alá is esik, tehát ne csodálkozzunk ha műanyagot iszunk tej helyett.

Az országok vezetőit ez nem érdekli, tudjuk már jól, kik vezetik a világot, a vallások papjai sem sokat törődnek ezekkel a problémákkal, hivatkozván felekezeti hivatásaikra, missziójuk nem e világról szólván.

Világos a helyzet, az emberiség sorsa nincs jó kezekben, nevezzük a dolgokat a nevén, ez a modern rabszolgaság.

Senki és semmi nem fog jönni, hogy ezt a világot kihúzza mint dugaszt egyik forrásból és egy másikba dugja. Erre ne számítsunk.

Annak sincs már semmi értelme, hogy bizonygassuk magunknak, ennek a mai világnak az erkölcsi, szellemi és lelki hanyatlását, reggeltől estig oszthatjuk a világ bűneit mert nincs kiút, nincs értelmes felelet semmire, magyarán minden el van veszve. Így ebben a formulában az élet csak kínlódás és szenvedés, teljesen hiába minden ima és pozitív szemlélet, ha nem cselekedjük meg a változtatáshoz szükséges tenni valókat.

Bennem az elmúlt éjszaka szakadt el a köldökzsinór, ami ehhez a kőolaj alapú gazdasághoz kötött. Amikor feleszméltem, hogy a kisfiam élete homlokegyenest a mcdonalds izmus irányába halad, mert hiába teszem itt le a gondolati világom jövő alapjait, mire felnő, benne lesz ebben a félpetákos világban és agymenéseimen kívül semmit nem tettem konkrétan az asztalra. Nem adtam neki egy másik alternatívát.

Ezt az alternatívát akarom megteremteni.

Már hajnal felé tettem fel hirdetéseket, hogy csarnokomat akár részben, akár egészében földre, erdőre cserélem. Abban spekulálok, hogy mivel senki nem tud eladni semmit manapság, egy egy eldugott földet, erdőt senki nem vesz meg manapság, viszont egy főúthoz közeli csarnokot talán könnyebb eladni. Egy hibrid, átmeneti megoldáson agyalok, megtartom a csarnokom negyedét, a lakás és a műhely biztosítására, a többit elcserélem földre, erdőre.
Negyven – ötven hektár vegyes területre gondolok, ahol létre hozom a fenntartható élet mintáját.
Ha a jelen piac erre a cserére sem reagál, újra gondolom a katonai birtok újraélesztését. Csak messze van innen Dévától, a feleségem munkahelye, karrierje pedig egyelőre ide szól, ezt nem akarom bolygatni, amíg nem tudok ellen variánst konkrétan az asztalra tenni. Olyan lenne ez, mintha egy sikeres operaénekestől elvárná valaki, hogy gyertyafénynél kötögesse és stoppolja a zoknikat élete hátralevő életében. A csendes együttlét manapság nem opció tárgya. Erre azt szokták visszavágni az operaénekesek, hogy ha neked kölyköket kipurcantó koca kellett volna, miért nem kerestél olyant?

Fasza egy világban élünk. Én mondom, a végső cél az űrkapszulás ember, aki egy ablakon át nézi a sötét mindenséget és boldog lesz önmagában. Ez az ember legféltettebb vágya és álma.

Kösz. Ebből nem kérek. Inkább szagolom a tehénszart.

Tavaszi napsütés


-Tavaszi napsütéses jó napot kívánok, tanító néni!- köszönt egy nagyobb diák egy öreg néninek.

-Csókolom, tanító néni, fiam!- így a banya.

-Csókolom, tanító néni!- helyesbített a nagyobbik diák.

Ezt a rövid párbeszédet hallottam, amíg egy padon ülve vártam, hogy a fiam belefáradjon a fociba, az iskola udvarán. Hunor fiam Andrással szeret focizni, negyedikes sráccal. Az a fajta ez az András, aki nem siet haza. Kijött Tamás is az iskolából, harmadikos duckó srác, szépen felöltözve, abban a melegben sapka sállal felszerelve, biztos már bele idegződött a protokoll, hogy fel kell rendesen öltözni, fiam, ne fázzál meg. Elindult szépen haza felé, látom se szó se beszéd kimegy a kapun, egyszer csak visszafordul és szalad a pályára: én is, én is játszom! Kiáltotta és pillanatok alatt ledobta vastag kabátját, már rúgják is a labdát. Nem telik bele pár percbe megjelent Tamás tanítónénije, aki nem az előbbi banya, és elkezd kiabálni, hogy: Tamás rögtön haza menni!

Szegény Tamás morfondírozva, de engedelmeskedett.

Az egyik osztályból kihallatszott a gyermekek csilingelő éneklése, mintha valami kismadarak a tavasznak énekelnének holmi dicshimnuszokat: Föl, föl katonák, az ellenség ….mittomi, ilyen üssed vágjad vitéz dalt énekeltek. Persze, jutott eszembe, hisz itt a március 15, készülnek.

Ahogy ott egy padon ültem, a napsütésnek örvendve, mint csendélet figyeltem a gyermekekre, fiatalokra, felnőttekre. A gyermekek mosolyogva futkároztak, a nagyobbak viccelődve társalogtak félre húzódva, csak a felnőttek jöttek mentek összeráncolt homlokokkal. Tekintetükből sugárzott a moralitás, hisz ők már betörtek az életbe, és a franc mindenkibe, aki nem törik meg. Ó az a boldog korrupció. A megalkuvás öröme. Ima minden napért, a lehetőségért, a befogadásért, hogy lehet fetrengeni, lehet testet lelket áruba bocsátani, van rá vevő! Hála Istennek van rá piac!

Mondtam este a feleségemnek, hogy te, ez a társadalom egy nagy buzi társadalom. Hogy hát miért? Kérdezte a feleségem, akiről nem vagyok meggyőződve, hogy nem e vágott vissza, mint a banya arra a szokatlan köszönésre: „tavaszi napsütéses jó napot kívánok”-ra, hogy csókolom, fiam, csókolom.

Azért, -feleltem- mert mindenki el van ájulva a Bakugan filmektől, hogy mennyire szennyes filmek, hogy ártalmasak a gyermeki fantáziának azok az átváltozós szörnyek meg robotok, de túloldalt az iskolában megemlékezés címen énekeltetik velük a vitéz „üssed-vágjad” hazafias dalokat, mintha éppen a kis mackójukat öltöztetnék. Szóval az egyik órán tanulják az irgalmasságot, a másikon meg a csihi puhit éneklik meg. Ha mindezek után a gyermeknek még megvan a vele született humor érzéke, azt sietünk minél hamarabb lecsonkítani, hogy mire megnő, legyen belőle egy tisztességes homlokráncoló felnőtt. Mondván ez az egyedüli lehetőség. Egyedüli érvényesülési lehetőség. Nőj fel fiam, hallom az ilyenek szájából. Akkor inkább halj meg fiatalon, öregem. Ne kínlódj. Mert nincs felemelő semmi abban, hogy ha valaki szembe néz veled és üveges szemekkel néz át rajtad, abban sincs semmi melengető, hogy kerülik a tekinteted, mert zavaró a nézésed.

Legyél pozitív, hallom. Röhejes. Egy társadalmi börtönből kikiabáló banya, kinek az egész élete maga volt a konzervált konzervatívizmus, az örök negatívista, kiabálja a szabad fiatalnak, hogy legyél pozitív! Szerintem ezek a negatív „banyák” azért mind beszélnek a pozitív létről, mert hatalmas félelmükben, szürke minden napjaikban nem látják csak a büntető keresztet maguk előtt. Égő, parázsló keresztet, ami határt szab az emberi kicsapongásoknak, lelki, szellemi szárnyalásoknak. Nem „tavaszi napsütéses jó napot” kisfiam, hanem „csókolom”. Érted? Csókolom. Látod? Kövess engem! Szürke ruhákban járó vén szipirtyó banya vagyok. Én vagyok a példakép. A nemzeti példakép. A március 15! Legyél te is az! Érted? Ez vár rád! Ez a pozitív! A csókolom! Nincs itt semmiféle tavasz! Csókolom! Az van! Csókold uraid és papjaid kezeit! Ez van fiam! Nem tavaszi napsütéses jó nap! Szürke, megalkuvó, borongós, korrupcióban latyakoló örök tél van, érted bitang?

(író megjegyzése a mindenkori és mindenféle banyáknak: az anyátok!)

Veled de Nélküled.


Azt mondják, hogy vannak szimbólumok, amik életünket meghatározzák. Én sokáig indián módra raktam meg a kandallónkat. Mint egy indián sátrat, a léceket lábra állítva, a vékonyakat belülre, a vastagabbakat kívülre. Középre meg az ingyen újságot vagy a reklám lapokat gyújtásnak. Jó módszer, de igényel egy kis kézügyességet, amíg megáll a rakás. Nemrég felfedeztem a máglya módszert. Egymásra és keresztbe kell rakni a fákat, egészen fel, aztán alája ugyancsak újságokkal begyújtani neki. Brutálisan ég. Az eredmény mindig biztos. Rögtön belekap a legkisebb láng is a máglyába és nincs visszaút, leég az utolsó forgácsig minden.
Elgondoltam, milyen jellemző ez is. Amíg az indián tüze szerénységet, bölcsességet, ügyességet követel, bármikor egy rúgással szétdobja a fákat, pillanatok alatt elalszik a tűz, a keresztény módszere a máglya. Nem kell sok értelem hozzá. Egy sült bunkó is egymásra, talán hitéből inspirálódva keresztbe teszi a fákat, és ha az a máglya lángra kap, azt a tüzet az Isten sem oltja ki. Amíg le nem ég minden, közeledni sem lehet hozzá.
Valószínű, hogy ez a szimbolika a tudat alattimból kérezkedett ki. Valamilyen közöm lehet ehhez a tűzrakáshoz. A keresztbe tevéshez. Szokták mondani, keresztbe tettek neki. Én folytatnám: és máglyán elégették.
Elismerem, hogy ezekben a napokban ezek az égéses dolgok nagyon szimbolizálják életemet. Úgy érzem magam, mint a máglyára tett eretnek, akinek még órákig prédikálnak és hozzák fel neki bűneit. Eszembe jutott az az indián, akit meg akartak téríteni, miközben kikötötték a máglyára, megkérdezte a térítő papot, hogy abban a mennyországban kik lesznek? Hát kik? Csodálkozott a pap. Hát mi, a megtértek. Akkor gyújtsatok be nekem, mondta az indián, nem akarok veletek ott is találkozni, inkább menjek az örök vadászmezőkre. Na így vagyok én is. Gyújtsatok már alá bazmeg, mert unom már a prédikációkat. Burn in hell.
Ez a keresztbe tevés is egy jó keresztény szokás. Ha magyar is a keresztény, ad egy plusz tulajdonságot és egy más értelmezést is ennek a keresztbe tevésnek. Ilyen a magyar. Bunkó, vad. Nincs meg benne az indián kifinomult érzékszerve. A magyar egyet tud: keresztbe tenni és máglyát gyújtani, istenes verselés közepette.
Emlékszem egy barátomra, aki mindenképpen újságot akart írni, szerkeszteni. Egy kis közösségben elkezdte önerőből, havonta egyszer lemásolt száz példányt és adogatta ingyen. Eljutott ez még Amerikába is, Ausztriából is kapott visszajelzést. Csak éppen a saját népe szarta le szó szerint a jelentéktelen lapot. A negyedik számot osztogatta éppen, amikor a közösség alapítója éppen arra járt. Elvett ő is egy példányt, vállon fogta a barátomat és meginvitálta a gyűlésre, amire éppen készült. Többek között azt is tárgyalásra bocsátotta az összegyűlteknek, hogy a közösségnek nincs újságja és kéne újság. Kineveztek egy újságszerkesztőt, aki majd foglalkozni fog az újsággal. A barátom megértette az üzenetet. Nincs újság, kell újság. Persze annak a közösségnek mai napig nincs újságja. Nem is volt sosem.
Elnézem ezt a mai politikát. Azt hiszem, hogy ilyen kurva és képmutató talán sosem volt a közélet. Olyan ez, mint azok a koncert plakátok, amiket két nappal a koncert előtt ragasztanak ki, nehogy valaki észre vegye, esetleg felkészülhetne rá. Ilyen a mi nagy magyar közösségünk. Jönnek a mi nagy vezéreink és piacra dobnak mindenféle nemzet mentő projekteket, ígéreteket, hogy esetleg együtt beszéljük meg a saját jövőnk érdekében. Aztán mire az ember összeszedné nagy naiv gondolatait, hogy netán lelkes véleményével és ajánlatával gazdagítaná nemzetét, kiderűl, hogy megtörtént már a magas fokú gyűlés, ahol már letették a nemzetmentő projektek alapjait, és a lakosságnak semmi más dolga nem maradt, mint ezt a projektet finanszírozni. Ilyenkor ez az újságos barátom esete jut eszembe és ez a máglya rakás. Mennyi szimbolika van ezekben? Ömlik kifele, annyi van. Olyan ez, mint István mondta volt: Veled Uram, de Nélküled. Na így van ez a mai királyainknál is: Veled nép, de nélküled.

Poorbook inside


Nem is tudja az emberiség, hogy micsoda ember vész el bennem. De lehet szerencsémre. Mert mi lenne, ha emberségem miatt szeszbe raknának a jövő nagy megrökönyödésére? Egy, speciális akváriumot kellene csináljanak férfi alkatomnak, kettő, elfajzott képet adnék az emberi fajról. Ezért nem fognak szeszbe rakni. Hiába mondta volt egy régi osztálytársam valamikor, hogy Muká, mert akkoriban ez volt a becenevem, Muká, te szeszbe való ember vagy. Erre emlékszem, de hogy mire mondta, arra már nem.
Január elején elfogyott a tűzifa. Mondtam Csabinak, vagy megtanulunk vízen járni és tűzifát varázsolni, vagy nem tudom mi lesz. Csabi nem nézett ilyen feketén a jövőre. Én nem tudom, honnan van benne annyi optimizmus. Senkije, semmije sincs. Csak élősködő testvérei. De ő mindig azt mondja, hogy nem aggódik. Most sem mutatkozott valami aggodalmasnak. Szívós gyerek ez a Csabi. Ha három napig nem eszik, nem eszik. Nem sír. Dolgozik. Esetleg a harmadik nap említi meg, hogy jó lenne enni valamit bazmeg. Mondom neki, te mit csináltál azzal az ötven lejjel, nem vettél kaját? Nem, mondta, oda adtam a testvéremnek, iskolába ment, legyen pénz nála, egy hétig oda lesz. Régebben vettem azt a 16,79 lejes három az egyben szalámit neki, de mostanában van valami 6,99 lejes, kettő az egyben, igaz egy kicsit kisebbek. Kenyér és majonéz. A legolcsóbb. Azt mondja az jó, mert laktatosabb, mint a margarin. Ez Csabinak az a bűnös testisége, ami miatt el fog kárhozni.
Csabi szokta mondani, maga csak találja ki, szóljon, én megcsinálom. Hát törtem én a fejem, miből csináljunk tűzifát?
Eszembe jutott, valamikor a harangokból ágyúkat öntöttek. Ez a tűzifa helyzet tökéletesen megfelelt az akkori hangulatnak. Csak most nem vasat, hanem fát kell szerezni. A vasat mind eladtuk.
Egy reggel mondom Csabesznek, Csabi, megvan a tűzifa. Azt mondja, ejsze eltüzeli a bútoranyagokat? Biza. Mondom. Nagy takarítást végzünk. Lám, itt a március közepe és nem fagytunk meg, eltüzeltük az összes maradék anyagokat, amikből egy normál gazdasági világban még lehetett volna egyet s mást csinálni.
Nem sajnálom, mert olyan szép rendet csináltunk.
Egyszer így melegedve, tegnap, vagy tegnapelőtt, már nem is tudom, beszélgetünk Csabival és Gigivel. Mondom nekik, te a katonai ház ingyen sem kell senkinek. Kitettem a netre. Nem jelentkezett senki. Kiírtam, hogy ingyen odaadom. Nem kell senkinek.
Egy hirtelen gondolatból mondom Csabinak, te Csabi, nem kell neked a ház egy negyede? Igaz, romokban van, de kijön egy két szoba konyha anyagja belőle, kerttel, udvarral. Csabi gondolkodás nélkül rávágja, ha ki tudunk egyezni, nem probléma, elfogadja. Mondom Csabinak, kétszáz munkanapért a tied a ház egynegyede. Tíz év alatt ledolgozod. Azóta Csabi lázban van. Lesz saját háza. Azt mondja Csabi papírokkal, minden? Csabi, mikor szaroztam az ilyenekkel? Persze, hogy papírokkal. Lázban van a gyerek. Mikor megyünk Katonára megnézni a házat?
Sokszor elgondolom ezeket a dolgokat, hogy a szegénység tulajdonképpen a kilátástalanság, a tudat, hogy semmiféle esély nincs a saját fedélnek. Ez lehangoló tud lenni. Hosszú távon ez a lehangolódás testi és lelki züllésbe fullad. Csabi most kapott egy impulzust. Ki tudja? Ki tudja kiszámítani a sorsot? Lehet ez kellett Csabinak az életben. Lehet, hogy neki ez lesz az a várva várt Marschall segélye? Vagy mint bumeráng visszafordul ellenem?
Nem érdekel, bevállalom.
Azt akarom, hogy a nagy tudósoknak ne legyen igazuk a szegényekkel szemben. Hogy a szegénység az nem valamiféle átok vagy predestináció, sem valami genetikai vírus. A szegénység a nem szegények nemtörődömségének a tükre, a testet öltése, a megvalósulása. A szeretetlenségének a pokla.
Ha Csabi győz, én is győzök. Ha én győzök, Jézus is győz. S ha Jézus győz, akkor az emberiség is győzött.
Ehhez nem kell vízen járni.

Szövetség


Amíg az ember nem kerül abba a helyzetbe, hogy nagyon komolyan feltegye magában a kérdést, valójában kire számíthat, az élet halál harcban, ahol az ember könnyedén, még akár egy véletlen fordulatból is nekimehet a halál fullánkjának, anélkül, hogy az sokat döfködne, addig azt hiszi, hogy az élet tele van egy csomó pozitív energiával, ami csak úgy árad az emberekből.

Az utóbbi időben, ami energiákat érzek az nem éppen az emberekből árad. Testem lelkem ráhangolódott az időjárásra. Még tiszta szerencsére, hogy a konyha-nappalinkból a természetre egy közel hat négyzetméteres hatalmas üvegfal enged kilátást. Éjjel, nappal. Ezen keresztül „látom” az időt. Észre sem vettem magamban ezt a folyamatot, csak felébredtem, hogy a természettel rezonálok. Ahogy tavaszodik, úgy veszem észre a kerti és udvari tennivalókat.

Pár éve tart bennem ez a tél. Elmúlt a nyár. Elmúlt az a nyár, amikor még reméltem, hogy emberek köthetnek szövetségeket. Beállt a hosszú tél, egy jó pár éve, azóta nem akar kitavaszodni bennem. Most valamitől elkezdett más lenni. Azt hiszem a tudatalattim, a lelkem elkezdett életre kapni, valamitől rezonálok a természettel és érzem a tavaszodást.

Sokat gondolkodtam és próbálkoztam, hogyan léphetek szövetségre másokkal, hogy fizikális érdekeimet megvédjem? Mert vannak az életben területek, ahol nem elég holmi pozitívizmus, komoly szerződések, szövetségek biztosítják a békét, nem holmi emberi jóakaratok.

Felleltározván az utóbbi évek tapasztalatait és a földrajzi potenciálokat, egyetlen egy szupranaturális szövetségre számíthatok a jövőben, és az a Természet. Ezt a meglátásomat talán ez a tavaszodás hozza, ez a ráhangolódás a természetre, ami különös beavatkozásom nélkül történt meg. Lassan felébredtem, hogy semmire és senkire nem számíthatok, csak arra, amim van és ami Van. A Föld. A Nap. A Felhő. Az Eső. A Tehénszar. A Bogarak. Némi Kerítés és Ketrecanyag. Az Ásó. A két Kezem. És a nyöszörgő Testem.

Ezek a megbízható szövetségeseim. Ezekre számíthatok a közel jövőben.

Hegyi beszéd


Bármi történik ebben az életben, rögtön a fiatal generáció szívja meg. Lelkileg is testileg is. Mert hogy a mai fiatalság. Lusta. Trehány. Dologkerülő. Keresi a könnyen élést. Nincs véleménye semmiről. Nincs kitartása semmihez. Nincs víziója. És sorolhatnám a végtelenségig.
Nem tudom, vajon a felnőtt, érett generációról nem e lehetne ugyanezeket elmondani? Mert tény, hogy nincs véleménye semmiről, nincs víziója, lusta, trehány, dologkerülő, keresi a könnyen élést.
Fordult egyet a világ. A világ akkor is fordul egyet, ha mi számba sem vesszük azt. Hiába mondjuk modern énünknek, hogy nem érdekel minket a világ fordulása, attól a világ fordul és méghozzá minket is magával fordít. Úgyhogy nem elég a földtől húsz centi magasságban lebegő pozitívumokat keresni és élvezni, mert a gravitáció azokat is viszi a világfordulással. Nem elég lélekben, szellemben vadászni a pozitívumot, meg is kell élni, ahhoz, hogy egy aktivált pozitív legyen. Az inaktív pozitív az tulajdonképpen nincs. Egy valami ami a képzeletben jön megy, de sosem valósul meg. És ezt nevezem én tragédiának. Mert az ember nem vesz tudomást a világ fordulásáról, helyette a földtől húsz centi magasságban lebegő nem létező álmokat kergeti és szidja a fiatalokat, akik nem akarják ezeket a délibábokat kergetni.
Mit mondjak? Gyönyörű egy világban élünk. Annyi törvény és rendelet szabályozza életünket, hogy egyenesen leblokkolt az ember. Lefagyott a társadalom. Praktikusan nincs semmiféle mozgás tere az embernek. Egy életét kezdő fiatal ember mihez tudna ma kezdeni? Mondja meg nekem valaki, bármilyen jó indulattal indul neki az életnek egy mai fiatal, mihez tudna kezdeni, hogy ne lehessen rámondani a fenti jelzőket?
Melyik az a vállalkozási zóna, munka terület, ami a biztonságát megalapozza? Ami adja neki azt a garanciát, hogyha bevállal három gyermeket, azokat el is tudja tartani, kiiskoláztatja és útjaikon elindítja, ha majd felnőnek?
Pár hónapja kénytelen vagyok alternatív létmegoldásokat találni. Oda jutott az egész minden, hogy zsákutcába kerültem. Minden tehetségemmel és azzal amim van azon vagyok, hogy találjak egy kiutat. Tapasztalatommal, mint aki a semmiből húsz év alatt kiépítettem egy jó kis birodalmat, keresek a helyzethez adaptálható alternatív megélhetési formulát. Kihasználom az internetet, olvasom a marketing irodalmat, megfogok mindent. Nem tudom, ezekhez képest egy mai fiatalnak, mivel mindezekből semmije sincs, hogyan fog egy értelmes jövőt kiépíteni magának, hacsak nem a vak szerencsében bízva?
Sok mindent elgondoltam, sokat számoltam, mit is lehetne csinálni az adott helyzetemben? Most ott tartok, hogy számolom ezt a fürj tenyésztést. Hiába jók a számok, az ember elgondolja, hogy elkezdi szerényen, száz kétszáz fürjjel, hogy aztán felszaporítja annyira, amennyi a megélhetését biztosítja. A mai piac és törvénykeretes lehetőséghez mérve ez irreális. Mert napi kétezer fürj tojást nem tud az ember eladni ismerősöknek, hogy az ilyen kistermelői keretben maradhasson, gondolván a könyvelési és adózási terhekre. Ha tovább lépne az ember, hogy nagyobb tételben termeljen, mert talán nagyobb tételben lenne nagybani felvásárló, az lenne egy fuvarra olyan százezer fürj tojás. Ezt egy magamfajta kistermelő nem tudja létrehozni. Mert azon túl, hogy hatalmas tőkebefektetést igényel a pár százezer fürj kitenyésztése, fenntartása, egy rakás minősítést is be kell szerezni, meg a könyvelői és adórendszer is más, ami nagyon megkérdőjelezi, hogy a kétezres termelés nem e gazdaságosabb, mint a százezres? Viszont a kétezres tételt sem tudod üzletekben értékesíteni, ha nincsenek meg azok a hikimiki minősítéseid és nem vagy benne az adekvált adózási rendszerben, ahol az áfa már egy olyan elementum, ami lehetetlenné teszi a fenntartást. Magyarán ma nincs olyan, hogy jön egy talpra esett, tiszta energia, izom és pozitívumokkal tele fiatal és elkezdi a garázsban a vállalkozását. A piaci és adózási rendszer startból keresztbe vágja minden kezdeményezését. Egyetlen dolog ami holtbiztos, amire bármikor mérget vehet, hogy bármilyen vállalkozásba fog, a legelső kuncsaftjai az ellenőrök lesznek, akik akkora büntetéseket sóznak majd rá a hülye, pozitíveskedő nem trehány, nem lusta, víziókkal tele fiatal vállalkozóra, hogy egy élet nem elég azokat kifizetni, nem beszélve a késedelmi büntetésekről és annak a kamatjainak a kamatjairól.
Ezzel szemben el tudom képzelni, magam előtt látom azt a modern keresztény embert, aki elégedetten sétálgat a nagy áruházakban és szemeit boldogan legelteti a bőségtől csorduló polcokon, hogy lám lám mindent lehet kapni. Agya viszont nem viszi odáig, hogy mindez a bőség tulajdonképpen az elnyomatás, a nyomor, az idegenek nyakkendős honfoglalása.
Sokszor azon is tudok csodálkozni, hogyan tudjuk mi felnőtt, úgymond érett emberek annyira leértékelni a mai fiatalokat? Azt hisszük, hogy ők nem látnak át ezeken a dolgokon? Hogy nem fogták fel az idegen uralmak tendenciáit? Dehogynem. Az a baj, hogy ők látják és mi nem látjuk. Mert mi nosztalgiázunk ilyen földtől húszcentire felemelkedő idióta pozitívumoknak vélt dolgokon. Ők meg nemcsak látják, értik és megélik ezt a világfordulást, hanem lényük minden porcikája rá van állva a helyzet túlélésére. Sajnos egyelőre csak a hibernálást tudják választani, mert egy hosszú télben élünk, mondhatnám jó úton a jégkorszak felé. Azokat az értékeket, amiket a fiatalok már nem őriznek, azokat már mi vesztettük el, hanyagoltuk, dobtuk el.
A fiatalok vitalitásában bízom a jövőre nézve, mert a mi lebegésünk, vízen járásunk, hegyi beszédünk nem más, mint elpocsékolt tálentumok.

Gazzal benőtt álom


Az elején azt hittem, hogy valami vicc. De nem az. A pápa felmentette a zsidókat a gyilkossági vád alól. Nem hibásak Jézus keresztre feszítéséért. A pápa erről könyvet írt. Azt hittem az én blogom és az én írásaim a legnagyobb hülyeség és hiábavalóság ezen a világon. Látom ugyan, hogy ebben a pápával konkurálok. Erre a zsidók megint mérgesek, mert megint nekik lesz rossz, ahogy valami rabbi nyilatkozta.

Úgy látszik Rejtő Jenő eltávozásával magával vitte az emberek humor érzékét is. Vagy nem? Lenne az egész világ egy paródia?

Szerintem az, Egy nagy paródia az egész világ.

Tragikus, fekete paródia.

Nincs ezen már mit színezni. Röhögni kell. Mást nincs mit tenni.

Azaz lehet, hogy van.

Én jó ideje töröm az agyam, mit találjak ki, ha levágják az áramot? Tulajdonképpen mondhatnám, hogy vágják már le az áramot, mert úgysem tudom kifizetni. De nem mondom. Nem mondom, mert észrevettem, hogy ebben az életben vannak bizonyos protokollok. Amiket be kell tartani. Nem szeretik ha az ember őszinte. Hiába mondtam, hogy egyszerűen nincs miből kifizetni az áramot, akitől bérlem az áramot, mert ugye saját hálózatom nincs, csak a magáét hajtja. Hogy nem ad csak ha az ő fogyasztását is kifizetem. Szóval még a tavasszal eljöhet az igazság órája, hogy a Muzsi, a rohadék, nem fizeti az áramot. Botrány lesz. Ilyen csúfos botrány.

Az olyan embernek, aki az áramtalan világ elé néz, annak már mindegy mit hordanak rá, mert ha az áramos világban sem tudta megőrizni polgári tisztességét, hogyan tudná áramtalanul ezt megtenni? Sehogy. Majd jöhet Kornélia a Dunának filmezni, hogyan él ma egy asztalos vállalkozó áram nélkül. Ma, amikor a pápák a zsidóknak is megbocsátanak. Hátha akkor legalább megisszuk azt a papír kartonos bort, ami a konyhaszekrényem alján öregedik, várja a méltó pillanatot.

Piroska szokta mondani nekem, hogy ügyes ember vagy te, kitalálsz majd valamit. Mindig talpra esel. Éppen rá gondoltam ezekben a napokban is, jó lenne ezt ha óránként ismételgetné nekem, mert mind felejtek. Pedig már fő a fejem a sok talpra esési gondolkodástól.

Ilyen válságokban utazik az ember a legtöbbet a saját határain túl. Rájöttem, hogy a jelen játszmát elvesztettem, mattot kaptam. Már várják, hogy leseperhessenek a sakktáblámról, én mégis egy új játszmát erőltetek.

Legújabb őrültségem a fürj tenyésztés. A kertészet. A csarnok ökológizálása. Elképzeltem, hogy egy eszes kínai vagyok, akinek élet halál missziója ennek a csarnoknak a benépesítése, kihasználása. Előttem volt egy adott pillanatban az a kép, az a futurisztikus kép, hogy ez a csarnok félig be van omolva, mindenféle kúszó mászó növénytől benőve, az évtizedek rothadásától tíz centis földben a vad növényzet a szokásos vitalitásával be akarja kebelezni a beton rengeteget. Ez a kép adott nekem egy ötletet. Ezt az ötletet emésztem egy pár napja. Leírom.

A nagyok árnyékában


Az ember azt reméli, hogy egy nálánál nagyobb ember mellett, a tehetségével és adottságával többre megy. Azon gondolkodtam a tegnap, honnan kapja az ember ezeket a falcs impulzusokat? Talán a gyermekkorban a szülő szeretete, gondoskodása táplálja a felnövő emberben ezt a felsőbb fokú védelmet?

A travian világban is csak egy pár napig élvezheted a kezdő védelmet, utána van két esélyed, vagy bekérezkedel egy klánba és követed minden további nélkül a klán utasításait, ami még messze nem jelent egy életre szóló védelmet, vagy a másik lehetőség a halál. Nincs más megoldás. A nagyok árnyékában élhetsz ha van mit adnod és amíg adod, külön nem nagyon van élet, csak kapkodás, és kínlódás, mert a nagyok a kicsikből élnek. És nem csak arról van szó, hogy ez az élet rendje, mert lenne hely mindenkinek ezen a Földön, ha az ember autózik, vagy vonattal utazik valahova, könnyen észre veheti, hogy temérdek lakatlan, kihasználatlan területek vannak a városok, falvak között.

Gyermekes tévelygő az, aki azt hiszi, hogy egy közösségben ő mint Istentől teremtetett, adottságokkal rendelkező személy ki tud teljesedni. Az az akármilyen közösség nem arról szól, hogy együtt egymásért, hanem sok hülye egyért. Nem nagyon láttam életemben nagyobb átverést, mint a közösséget. Különösen a keresztény közösséget. Mert ezek a Jézus követő közösségek a leg brutálisabbak az egyénnel szemben. Lenyomnak egy nagy sódert a jézusi profilról, hogy aztán ennek az aurájában fürödve az ember engedelmeskedjen a közösség fő emberének, embereinek.

Nincs szó ezekben a közösségekben a sorstársi koncepcióról.

Eszembe jutott az a srác, akivel 16 éves koromban ismerkedtem meg. A festékraktárban dolgoztam. Apámat bezárták. Beiratkoztam az esti suliba és elmentem dolgozni. A festék raktár az olyan volt, mint egy bármelyik munkahelynek a legszarabb és legrohadtabb munkahelye. Azelőtt a porcelán raktárban dolgoztam, ahonnan kértem áthelyezésemet a festék raktárba, mert a főnököm egyet cseszte a fejem, a párt titkárral együtt. Nehezen, de lefokoztak. A raktár igazgatója mondta, fiam, a festék raktárból nincs visszaút. Akkoriban még nagyon szókimondó, harcias fiú voltam és visszakérdeztem, hogy mire visszaút? A festék raktárban aztán megjelent egy börtön töltelék. Olyan harmincas bokszoló srác. Tisztára olyan volt a srác, mint a filmekben azok az emberevő vagányok. Killer tekintet, betört orr, tiszta izom és arrogancia a képén. Nem valami bizalom gerjesztő. Ki gondolná, hogy egy ilyen emberrel meg lehet barátkozni? Mi pedig barátok lettünk. Sokat mesélt nekem az alvilági dolgokról. Hívott is, hogy menjek vele, ígérte, hogy meggazdagodom, kurvákat szerez nekem, meg ilyenek. Beszélgettünk. Hihetetlenül sokat beszélgettünk. Soha azóta nem tudtam senkivel olyan nyíltan és frankón beszélgetni, mint vele, az alvilági betörővel. Lehetett szó bármiről. Ki nem nézte senki belőle milyen művelt egy ember volt. A kapcsolatunk vége felé mondta volt nekem, hogy te egy becsületes balfasz leszel örökre, sosem lesz pénzed, sem vagyonod, lesznek ellenségeid, és azt is mondta, hogy ezért szeret engem. És bármikor az életben, ha valakit meg kell verni, menjek hozzá, ingyen elintézi. Mert örök barátok vagyunk.

Ki tudja hol van ma ez az ember, talán főbe lőtték, agyon ütötték, vagy lehet éppen kurvák közt nyugdíjazik valahol valamilyen szigeten? Vérbeli gengszter volt. Azóta se mondta nekem soha senki, hogy ha baj van gyere hozzám, megverek bárkit neked. Elhiszem ezt neki, mert neki sem volt soha olyan barátja, aki meg merte mondani neki, hogy egy gengszter betörő. Soha nem akart ezért megverni engem. Sokat vitatkoztunk ezen. Egy pap soha nem bírna ki egy ilyen szintű vitát. Kidobna a közösségből, kidobatna a munkahelyről, elűzne a városból.

Nem hiába mondta Jézus, hogy a latrok és kurvák megelőznek titeket. Rájöttem, ez a Jézus nem szokott hülyeségeket beszélni.

A 84 lejes sztori


A 84 lejes film margójára. Egy pár gondolat.

Nem kell sok képzelőerő észrevenni, hogy a család szegénysége mögött van a szervezetlenség, a nevezzük meg: hanyagság és egy adag nemtörődömség. Valószínű némi alkohol is. Őszintén, én nem is merem elhinni, hogy egy nyomorban az alkoholnak ne lenne valami párologtatni valója.

A film és a család kapcsán eszembe jutott egy pár dolog. Szóval több dolog is, nem is tudom melyikkel kezdjem. Mondjuk így kapásból, a münké a kormány is így fest, hogy szervezetlen, hanyag és nemtörődöm. Annyi különbséggel, hogy a kormánynak a feneketlen zsákja tele van lóvéval, amíg ennek a csóró családnak nincs semmije. Még személyi igazolványa sincs. A filmben annak az irodás csajnak pontosan olyan meglátása volt a dolgokról, mint a mi eremdéeszes társaságunknak a mi kis világunkról, azaz téves, hogy ugye az a csóró még a személyi igazolványát sem képes megoldani. Alkohol vagy sem, én mondom, hogy ez nem csak jóérzés és akarat kérdése a csóró részéről. Viszont lehetne jóérzés és akarat kérdése a témába hozott közösségnek, ha ezt a helyzetet meg akarná oldani. Világos, az érvényes személyisek oldaláról ez hanyagság kérdése.

Nekem ezekkel a dolgokkal nagyon komoly összetűzéseim voltak az életben, azért tudok egy kicsit ennek a „komolytalan” családnak a pártjára állni. Tegye bárki magát abba a helyzetbe, hogy lejár a személyi igazolványa és meg kellene újítani, újat kell csináltatni. Ha nincs ingatlanja, amire csinálja, felébred, hogy világpolgárnak van elismerve, azaz senki és semmi ezen a Földön. És úgy is kezelnek. A jöttment, akiről senki nem tudja ki s miféle. El tudom képzelni azt a képet, amikor elé áll az a srác, nem valami bizalmat gerjesztő megjelenéssel, mögötte a feleség, gyerekek, kezét tördelő nagymama, azzal a beletörődött fájdalom nézéssel, és olcsó, lehetőleg ingyen albérletet kérve, és persze befogadó papírokat kérve mellé, hogy ugye, a személyi igazolványokat is ki lehessen állítani. Ki az a józan ember, aki magára vállal egy ilyesmit? Én mondom, hogy majdnem lehetetlen ez a dolog. Egy egyszerű bérleti szerződésre nem csinálnak személyit. Egyáltalán szerződést sem csinál senki, mert nincs személyi, tehát nincs akivel szerződni. Ennek csak egy útja van. Ha valaki elmegy a polgármesteri hivatalba, rendőrségre és beveszi őket, mint lakók a saját tulajdonába. Csak ebben az esetben kap egy nincstelen személyi igazolványt. Nos, ki hülye manapság egy ilyen ágról szakadt családot befogadni?

Én.

Talán hat hét éve jelent meg egy család nálam, két nagyobb gyermekkel, hogy teljesen hontalanok, öt éve járják a világot. Senki nem akarta őket befogadni. Olyanok voltak, mint valami űzött vadak, minden vagyonuk egy egy hátizsák volt. Befogadtam őket. Bosszankodtam is eleget. De ma már nem bánom. Nem, mert látom, hogy megállták a helyüket a világban. Sok hányattatásuk volt, megviselte őket. Gyerekek kimaradtak iskolákból, itt eljárták a levelezésesen, mára már nem is látszik rajtuk, hogy miken mentek keresztül. És itt mese nincs, az én érdemem is benne van. Befogadtam őket. Elmentem a polgármesterhez, rendőrségre, és szépen beírták őket a címemre. És mi van? Semmi. Elkezdtek élni, elindultak a reménység útján. Nemrég, a múlt évben befogadtam ezt a Csabit is, mert papírok szerint nem volt senki. Azelőtt nem érdekelte, hogy az udvaron nő a gaz. Egyszer mondtam neki viccesen, hogy te, mi itt gazplántációt művelünk, vagy mi? Azóta rendszeresen tépi a gazt. Szóval nem könnyű. Biztos nehéz az ilyen emberekkel. De talán hasonlatos ahhoz a Csibész kutyánkhoz, aki bekérezkedett hozzánk, akit aztán vadsága miatt szabályosan kivégeztek. Akkoriban albérletben laktunk itt Déván egy házban. A kerítésen túl megjelent ez a Csibész kutya és kéregetett. Addig addig kunyerált, amíg kapott. Egyszer bepofátlankodott az udvarra és megette a másik két kutya elől a kaját. Felment a kávém, vettem egy követ és jól megdobtam. Elkaptam az oldalát. Döngött bele. Biztos fájt neki. Életemben ilyet nem láttam. A kutya nem szaladt el, hanem felém fordult és hason csúszva közeledett hozzám egészen a cipőmig és nyüszített. Kicsordultak a könnyeim. A leghűségesebb kutya lett az udvaron. Csak szegény nem tudta hol a határ. Sokat lehetett verve kiskorában és félreértett minden emberi közeledést. Mi elköltöztünk, aztán hallottuk, hogy szabályosan kivégezték. Nem tudott megszelídülni. Ez a gazdátlan állapot.

Talán ennek a hányódó családnak is ez a gazdátlan állapota az, ami elveszi a talajt a lábuk alól.

És ha most nem kellene fölkeltenem a családomat, hogy iskolába, munkába menjünk, az én mesém is tovább folytatódna.