Mikor
megbocsájtásról van szó, akkor ott valami szeretetben való
elszenvedés rejlik. Elfogadsz a megbocsájtás, azaz Isten nevében
egy olyan dolgot, mely esetleg ellenkezik nézeteddel, érdekeddel.
Mert
például a bank nem ismer bocsánatot. Ott nincsen szeretetben való
elszenvedés. Ott csak a számok, a tények vannak: van miből
fizess, vagy nincs, ha nincs, visszük a házad. De mikor emberek
nézik el egymás hibáit, hiányosságait, akkor lehet szó
elszenvedéses szeretetről.
Ez
eddig oké. A vallás, a keresztény szellemiség, Isten lelkétől
vezérelve arra biztat, hogy szeresd akkor is, ha nem szeretnéd
szeretni, mert homlok egyenest másképpen viselkedik, egy szarházi
gonosz, aki életedre törik, de jön egy földi atya, kinek fején a
fennvaló kenete folyik és békés arccal azt mondja: mindennek
ellenére szeresd.
Utálod,
egyik porcikád sem kívánja szeretni, állítólag -mondja a pópa-
a fennvalló kezeskedik arról, hogy szeresd felebarátodat, mert az
nem kívánságműsor, hanem üdvkérdés.
Na
most túlfelől, jön ez a fenti üdvözítő és azt mondja, hogy
üdvösségem kérdése a hiten alapszik. Hinni. Hinni Jézust. Az,
hogy fasza gyerek vagyok, az mind semmi, ha nincs bennem hit. Mert
csak hit által tudok: megbocsájtani, üdvözülni.
Itt
érzem én azt a spekulációs kiskaput, amit az ember a valláson
keresztül beoltott ebbe a Krisztuskövetésbe, illetve a
kereszténységbe. Hogy hit által kell nekem engedelmeskedni,
megbocsátani, elnézni, elengedni, hogy örök életem legyen. A
közvetítő az csak egy szolga, egy eszköz, aki gyarló lévén
hibázhat, lehet természetétől fogva szarházi is, testi
állapotától fogva skizofrén is, de nekem, aki örökké akarok
élni, hitbeli kötelességem mindezeken szeretettel átnézni.
Pontosabban elfogadni, és végül is hinni benne, hogy noha nem
találom helyesnek, hinnem kell, hogy jót hiszek.
Van
ebben egy kis perverz melodráma.
Mert
a cselekedeteim hit által halottak. Mert mi is lenne az a híres
hit? Hogy együtt leszünk a mennyországban mindazokkal, akiknek
megbocsájtottunk, mert ellenünk vétettek, leigáztak, hamisan
tettek ellenünk tanúvallomást, együtt leszünk velük a
mennyországban, hiszen hit által eltűrtük őket.
Nem
veszitek észre, mennyire reménytvesztett a kereszténység így
ebben a formulában? Hogy nem elég elszenvedni ezt a sok gethest az
életben, de odaát is velük leszünk, de már nem hit által, hanem
féjsz tu féjsz. Tehát a hitnek mi értelme? Hogy igazság nincs.
Csak tűrés, szenvedés és megalázkodás.
Olyan
ez, mikor az ember a szerelembe szerelmes és képtelen egy emberbe
beleszeretni. Hit által üdvözülni, de hova?
Mert
a hit erőt ad. De mire ad erőt? Kiszenvedni a sok gethest. Hogy
majd aztán örökre csesszék majd az agyamat odafent is.
Földi
gethes prédikátorok, hamis próféták rabjai vagyunk és legfőbb
pártfogói ezeknek a vallásos egyházak. Kitekerték, kicsavarták
ezeket a hit dolgokat, egysorba vonultak az asztrológusokkal, a
horoszkóposokkal és mindenféle hókusz pókuszosokkal.
Jézus
nem ugyanezt hozta e terítékre nekünk? Hogy a vallás borzasztó
méreteket vett fel és szabályosan gyilkolja az embert, úgy
testileg, szellemileg, mint lelkileg?
Elgondolkoztam
magamon és egy borzasztó felismerésre bukkantam. Nem emlékszem,
hogy valaha komolyan foglalkoztatott volna az üdvösség. Nem
emlékszem, hogy valaha aggódtam volna túlvilági örök életemért.
Mert állítólag erre megy ki a játszma, nem? Noha kereszténynek
vallottam magam, talán sosem voltam az? Mert mondták nekem, hogy a
jel rajtam és Belzebub fia volnék, de sosem vettem komolyan. És
most gondolom át komolyabban, hogy soha nem az üdvösség volt
számomra a tét, hanem a jelen igazság. A most igazsága. És ez
volna ama luciferi tézis? Ez lenne a mának való élés? A
fantáziátlan jelenbeni lét? Az ünneprontó, az álmotzavaró,
kinek tulajdonképpeni baja, hogy nem akar üdvözülni?
Hiszek
az üdvösségben vagy sem? Mert van élet a halál után?
Hogyne
lenne. De balga az, aki nem hisz az életben. Aki azt hiszi, hogy
halálával mindenki meghal. Dehogy is. De miként tegyem hitem
tárgyává, hogy miként leszek a halálom után? Mert egy pár
korrupt írástudó megírta, hogy vala pedig egy ember, aki
halálából visszatérve tanúságot tett a halál utáni életről?
Lehet,
hogy valójában mélységesen hiányzik belőlem a fantázia és
Jézust -persze bűnözvén- bálványként istenítettem? Mert tény,
hogy engem Jézusnak pár cselekedete, mondása vert le a lábamról,
nem az, hogy a vizet borrá változtatta és fűt-fát ígért a
hitemért cserébe. Mert hogy a vallásos szervezetek mennyire
részrehajlók úgy az igazságban, mint az emberi dolgokban, és az
Jézus milyen szépen pontjaira bontotta és ki merte mondani, hogy
három nap alatt lebontja azt. Lebontotta, de másakat építettek
helyébe. Maradt egy bitlisz sláger az egész jézusi eszme, melynek
szerzői jogát bevasalták a papok, s pispekek s ezekhez hasonló
uraságok. Persze politikával karöltve...de hát ez már
természetes, ez már senkit nem lep meg, vagy nem kételkedik benne.
Nagyon
találón mondta volt egy srác, hogy „én Jézust akkor is
követem, ha történetesen nem a mennybe megy, hanem a pokolba.”
Érdekes.
Mert
akkor bennem már csak annyi kérdezni való maradt, hogy én vajon
melyik Jézust követem?