Földhözragadt üdvösség

Mikor megbocsájtásról van szó, akkor ott valami szeretetben való elszenvedés rejlik. Elfogadsz a megbocsájtás, azaz Isten nevében egy olyan dolgot, mely esetleg ellenkezik nézeteddel, érdekeddel.
Mert például a bank nem ismer bocsánatot. Ott nincsen szeretetben való elszenvedés. Ott csak a számok, a tények vannak: van miből fizess, vagy nincs, ha nincs, visszük a házad. De mikor emberek nézik el egymás hibáit, hiányosságait, akkor lehet szó elszenvedéses szeretetről.
Ez eddig oké. A vallás, a keresztény szellemiség, Isten lelkétől vezérelve arra biztat, hogy szeresd akkor is, ha nem szeretnéd szeretni, mert homlok egyenest másképpen viselkedik, egy szarházi gonosz, aki életedre törik, de jön egy földi atya, kinek fején a fennvaló kenete folyik és békés arccal azt mondja: mindennek ellenére szeresd.
Utálod, egyik porcikád sem kívánja szeretni, állítólag -mondja a pópa- a fennvalló kezeskedik arról, hogy szeresd felebarátodat, mert az nem kívánságműsor, hanem üdvkérdés.
Na most túlfelől, jön ez a fenti üdvözítő és azt mondja, hogy üdvösségem kérdése a hiten alapszik. Hinni. Hinni Jézust. Az, hogy fasza gyerek vagyok, az mind semmi, ha nincs bennem hit. Mert csak hit által tudok: megbocsájtani, üdvözülni.
Itt érzem én azt a spekulációs kiskaput, amit az ember a valláson keresztül beoltott ebbe a Krisztuskövetésbe, illetve a kereszténységbe. Hogy hit által kell nekem engedelmeskedni, megbocsátani, elnézni, elengedni, hogy örök életem legyen. A közvetítő az csak egy szolga, egy eszköz, aki gyarló lévén hibázhat, lehet természetétől fogva szarházi is, testi állapotától fogva skizofrén is, de nekem, aki örökké akarok élni, hitbeli kötelességem mindezeken szeretettel átnézni. Pontosabban elfogadni, és végül is hinni benne, hogy noha nem találom helyesnek, hinnem kell, hogy jót hiszek.
Van ebben egy kis perverz melodráma.
Mert a cselekedeteim hit által halottak. Mert mi is lenne az a híres hit? Hogy együtt leszünk a mennyországban mindazokkal, akiknek megbocsájtottunk, mert ellenünk vétettek, leigáztak, hamisan tettek ellenünk tanúvallomást, együtt leszünk velük a mennyországban, hiszen hit által eltűrtük őket.
Nem veszitek észre, mennyire reménytvesztett a kereszténység így ebben a formulában? Hogy nem elég elszenvedni ezt a sok gethest az életben, de odaát is velük leszünk, de már nem hit által, hanem féjsz tu féjsz. Tehát a hitnek mi értelme? Hogy igazság nincs. Csak tűrés, szenvedés és megalázkodás.
Olyan ez, mikor az ember a szerelembe szerelmes és képtelen egy emberbe beleszeretni. Hit által üdvözülni, de hova?
Mert a hit erőt ad. De mire ad erőt? Kiszenvedni a sok gethest. Hogy majd aztán örökre csesszék majd az agyamat odafent is.
Földi gethes prédikátorok, hamis próféták rabjai vagyunk és legfőbb pártfogói ezeknek a vallásos egyházak. Kitekerték, kicsavarták ezeket a hit dolgokat, egysorba vonultak az asztrológusokkal, a horoszkóposokkal és mindenféle hókusz pókuszosokkal.
Jézus nem ugyanezt hozta e terítékre nekünk? Hogy a vallás borzasztó méreteket vett fel és szabályosan gyilkolja az embert, úgy testileg, szellemileg, mint lelkileg?
Elgondolkoztam magamon és egy borzasztó felismerésre bukkantam. Nem emlékszem, hogy valaha komolyan foglalkoztatott volna az üdvösség. Nem emlékszem, hogy valaha aggódtam volna túlvilági örök életemért. Mert állítólag erre megy ki a játszma, nem? Noha kereszténynek vallottam magam, talán sosem voltam az? Mert mondták nekem, hogy a jel rajtam és Belzebub fia volnék, de sosem vettem komolyan. És most gondolom át komolyabban, hogy soha nem az üdvösség volt számomra a tét, hanem a jelen igazság. A most igazsága. És ez volna ama luciferi tézis? Ez lenne a mának való élés? A fantáziátlan jelenbeni lét? Az ünneprontó, az álmotzavaró, kinek tulajdonképpeni baja, hogy nem akar üdvözülni?
Hiszek az üdvösségben vagy sem? Mert van élet a halál után?
Hogyne lenne. De balga az, aki nem hisz az életben. Aki azt hiszi, hogy halálával mindenki meghal. Dehogy is. De miként tegyem hitem tárgyává, hogy miként leszek a halálom után? Mert egy pár korrupt írástudó megírta, hogy vala pedig egy ember, aki halálából visszatérve tanúságot tett a halál utáni életről?
Lehet, hogy valójában mélységesen hiányzik belőlem a fantázia és Jézust -persze bűnözvén- bálványként istenítettem? Mert tény, hogy engem Jézusnak pár cselekedete, mondása vert le a lábamról, nem az, hogy a vizet borrá változtatta és fűt-fát ígért a hitemért cserébe. Mert hogy a vallásos szervezetek mennyire részrehajlók úgy az igazságban, mint az emberi dolgokban, és az Jézus milyen szépen pontjaira bontotta és ki merte mondani, hogy három nap alatt lebontja azt. Lebontotta, de másakat építettek helyébe. Maradt egy bitlisz sláger az egész jézusi eszme, melynek szerzői jogát bevasalták a papok, s pispekek s ezekhez hasonló uraságok. Persze politikával karöltve...de hát ez már természetes, ez már senkit nem lep meg, vagy nem kételkedik benne.
Nagyon találón mondta volt egy srác, hogy „én Jézust akkor is követem, ha történetesen nem a mennybe megy, hanem a pokolba.”
Érdekes.
Mert akkor bennem már csak annyi kérdezni való maradt, hogy én vajon melyik Jézust követem?