Kós Károly feat Pink Floyd

Gyerekként sokat róttam a kolozsvári utcákat iskolából lógva. Nézegettem a szép házakat a rejtettebb utcákon. Álmodoztam, ha lenne nekem is olyan szép nagy udvaros házam. Különösen egy magas, éles tetejű ház tetszett meg, hozzá csatolva egy kerek épülettel, mint a mesékben, olyan volt. Akkor nekem nem mondott semmit Kós Károly neve. Csak tettszettek a Kós Károly tervezte házak. Gyerekként mit ért az ember építészethez? Semmit. De tetszettek ezek a házak. Úgy éreztem, otthon tudnám érezni magam egy ilyen házban. Látom is magam előtt a kövérkés fickót, pecsétes iskola egyenruhában, itt ott szakadt zsebrészekkel, miket a bedugott nagy kezek hasítottak fel, bárgyú képpel nézelődvén, mint megannyi szerencsétlen, kiből semmi jót nem lehet prófétálni. Nem is lett volna mit. Így utólag visszagondolva, életem útját fejemben átpörgetve. Jó későn kapott aztán nevet az a háztípus, amit én gyerekként is megszerettem, harminc táján jártam, amikor kezembe kerültek Kós Károly könyvek. Jó érzés volt ráismerni azokra a fedelekre, míves ács munkákra. A fa gerendák valamiért mindig lenyűgöztek. Nem tudom miért. Annyit olvastam Kós Károlyról, ami egy olyan semmilyen jövő elé néző, bárgyú kisiskolásból talán ki sem nézte volna senki. Nem eleget, de ahhoz képest sokat. A történelem része nem fogott meg, az nekem olyan mint a színvaknak a szín. Engem az építészete fogott meg. Ha hozzám szólt valamilyen magyar ősi hang, akkor az a furcsa, egyedi gerendaszerkezetben szólt, de semmiképp nem dátumhoz köthető események vagy személyek által történt. Egy érzés, melyet az épület sugárzott. Nem is hiszem, hogy volt e valamilyen magyar tudatosság bennem az épület sugározta érzésben, inkább valami ösztönszerűen mocorgott bennem, ami nagyon jól elfért a Pink Floyd zenéjével is.
Azt se mondhatom, hogy elmélyültem volna a Kós Károly tervezte épületek tanulmányozásába. A Pink Floyd dalokat sem akartam sosem kívülről megtanulni. Csak hagytam hogy átjárjanak az érzelmek. Ha volt (van) bennem tudatosság, akkor ez csak annyi, amennyit ez az átjárhatóság leszűr magának.
Ezzel az érzés csomaggal hagytam el az ötvenest, hogy ezek a dolgok még mindig járnak bennem, mint szellemek a roggyant faházban.

Pár napja Emil barátom Pink Floyd tribute koncertre hívott Vásárhelyre, amelyet a “Speak Floyd” adott elő. Két tagját ismerem a csapatból, persze ők engem nem. Sokat jártam fiatalságomban, Kolozsvári életemben a próba termeikbe, bambulni, nyálazni és aztán titokban sírni, hogy nekem az sosem lesz megadatva. Nem is volt. Ma is azt mondhatom, a gyönyörű koncert után, hogy nemcsak megadatva nem lesz, hanem erről le is vagyok, leszek a továbbiakban is maradva. A Tranzit kocsma hűvösségében ezt el is könyveltem. Ez nem jelenti azt, hogy kis házi stúdiómba, melyet talán meg sem érdemlek, hacsak nem azon a címen, hogy szentélyként megadom a módját, ne járnék oda be áldozni. A stúdióm nekem a kápolnám, ahol a zene istenéhez imádkozom időnként együgyű, pár szegényes és szégyenkezős hangjegyben.

Történt Vásárhelyen, hogy egy régi épület mellett sétáltunk el Emillel, barátnőjével és fiammal. Szemembe szöktek azok az éles háztetők, rá is kérdek Emilre, táncsak nem Kós Károly tervezte ház az is? Azaz ami még megvan belőle? Dehogynem, egy csudaszép épület romjai rajzolódtak ki az elvadult növényzet mögül. Egy elhagyatott Kós stílusú épület, mely végnapjait éli. Viszontlátási örömömet aztán bánat vette át, majd elengedhetetlenül a harag. Asztaloshoz hű káromkodások kíséretében.
Áldoztunk pár percet haragomnak, kifejtettem, hogy mennyi mindent lehetne kezdeni azzal az elhagyatott hellyel. Például egy teadélután erejéig fotókat készíteni róla, kizárólag egy okos telefonnal, mert ha profi fotósra várnánk, az május negyvenre sem tudná összeszedni megannyi kütyüjét, arról nem is beszélve, hogy előzőleg valamilyen elnyert történelmi kulturális alapítvány pályázattal fotóztatni, több éves előzetes pályáztatással a háttérben. 
A fotókkal egy akármilyen facebook oldalt csinálni és amint Szaniszló bátyánk szokta mondani, a székelykeresztúri szent búzakalászfalva kocsmájától az alaszkai aranybánya legalsóbb pontjáig terjedő magyarokhoz ezt eljuttatni, és akinek megtetszik az épület, a nemlétező marosvásárhelyi magyarok örökségmentő gittegyletéhez eljuttatni, mely honi pályázat útján kihirdeti, hogy ki mit kezdene azzal az épülettel, úgy lakás, mint egyéb kulturális vagy termelői célra felhasználván, és annak általadni, hogy az épület ne vesszen kárba.
De hát láss csudát és iróniát ebben az életben. Beírom a gugelbe ezt a házat, hallám mit mond róla az internet. Azon kívül, hogy a vásárhelyi polgármester rég le akarja bontani, egy 2011-es cikkben említést tesznek az épületről az erdély mán. Ahol egyebek közt önmagammal is találkozom komment formájában. Nosza mekkora ez a világ és mégis milyen kicsi. És akkor a tető gerinczezete még ép volt. Ma ez már össze van roskadva.
Na nem baj, mert akkor emlékezés gyanánt e blog bejegyzésem is dagassza majd a gugeli találatok számát Kós Károllyal kapcsolatban.

Káromkodásaim leszűrt esszenciája pediglen ez: Szégyen ránk erdélyi magyarokra, hogy egy ilyen jelentéktelen épületet, melynek történelmi jelentősége felbecsülhetetlen, nem tudunk megmenteni, hasznosítani. Megértünk a méltó pusztulásra.


Az a hangszeres zene, amely másról is énekel mint kocsma hangulatban bujálkodni, hanyatlóban levő, divatjamúlt vintázs darab. Éppen ezért nem számolom fel a stúdiómat és nem adom el hangszereimet. Inkább legyen egy egyszemélyes templom, melyet néha kiporszívózók. Elvégre elmondhatom magamról, én vagyok a legjobb csirkefalvi dobos Mintián.