A bélyegek
Muskóczinál mindig úgy volt, hogy valahol elkezdte. Bármihez kezdett, mindenben kezdő volt és a semmiből indult. Így volt a bélyegekkel is.
Valakitől hallotta, hogy a levelező lapokról le lehet áztatni a postabélyegeket, és azoknak van egy katalógus áruk. A pecsételetlen bélyegeknek sokkal nagyobb az értékük, mint a már pecsételt bélyegeknek.
Amikor valaki levelet írt és borítékba tette, ha el akarta küldeni azt valakinek, aki más városban élt, vagy netán más országban, vásárolt a postán a megadott távolságra érvényes értékű bélyeget, azt rá ragasztotta és bedobta a levelet a postaládába. A postahivatal pedig, mielőtt átadta volna a levelet a címzettnek, nyomott a bélyegre egy pecsétet, így azt a bélyeget már nem lehetett újra használni egy másik levélnél.
Muskóczi nagyon szerette nézni a bélyegeket. Olyanok voltak, mint valami kis színes műremekek. Még az a fogazatos keret is lenyűgözte Muskóczit, ami a bélyegekre jellemző. Sokáig nem tudta miért van a bélyegeknek fogazatos szélük, de aztán egyszer észrevette, amint a postán a pultos néni egy nagy lapról, ahol rengeteg bélyeg volt egyben, csak úgy könnyedén leszakított annyi bélyeget, ahányat kértek. A bélyegek úgy voltak elválasztva egymástól, hogy a széleken lyukak voltak, és ezzel magyarázható, hogy könnyen le lehetett tépni a tömbből akár egyenként is, de egész sorokat is, ha több bélyeg kellett valakinek. Ez a dolog annyira lenyűgözte Muskóczit, hogy beállt volna szívesen bélyegárusnak. Csak úgy elképzelte magát, ahogy mindenféle bélyegeket nézhet egész nap. Irigyelte a postás nénit Muskóczi. Nem is értette, hogyan lehet megunni egy ilyen munkahelyet?
Muskóczi, mikor éppen unta magát, régi levelek borítékairól leáztatta a bélyegeket. Kis ollóval szépen kivágta a bélyeget a borítékról, de úgy, hogy ne sértse meg a bélyeg fogazatát. Egy tányérkába vizet tett és abba áztatta szépen a papírra ragadt bélyeget, míg egyszer csak a bélyeg levált a papírról. A legmakacsabb ragasztó is másnapra kiengedett. Nagyon fontos volt, hogy áztatás közben ne próbálja letépni a bélyeget mielőtt az teljesen le nem vált.
Aztán egy száraz rongy darabra tette Muskóczi a vizes bélyegeket és másnapig száradni hagyta őket. Miután megszáradtak a bélyegek, régi könyvekbe tette őket, hogy ott szépen laposra préselődjenek idővel. Így kezdett gyarapodni Muskóczi bélyeg gyűjteménye időről időre.
Azt is csinálta Muskóczi, hogy mindenkinek szólt, ha van olyan borítéka, ami már nem kell és van rajta bélyeg, ő szívesen elfogadja, ha már úgyis csak eldobják a szemétbe.
Lassan már annyi bélyege lett, hogy nem volt elég az asztal kiteregetni őket, ha Muskóczinak éppen arra volt kedve, hogy vagyonát szemügyre vegye és vizsgálgassa őket. Mert volt, hogy időrendben tette sorba őket, volt, hogy értékük szerint, volt, hogy külön választotta az állatos bélyegeket az emberesektől, de volt, hogy szín szerint is külön választotta őket, és egy alkalommal Muskóczi anyukája azt mondta, hogy talán jó lenne egy bélyeges füzetbe tenni őket, mert akkor azt rendezni és lapozni lehet anélkül, hogy folyton elfoglalja a konyhaasztalt.
Vett is aztán Muskóczi egy nagyon olcsó kis bélyegalbumos füzetet, de annak az volt a baja, hogy mind hulltak ki a bélyegek, mert nem voltak kemény kartonból a lapok, hanem csak vékony lapokból és nem tartották meg rendesen a bélyegeket. Így csak nagyon óvatosan hajtogatta az album lapjait, amikor éppen bélyegezett.
Kolozsvár főterén volt a „Filatelia” üzlet, ahol más bélyegeket is lehetett kapni, nemcsak azokat, amikkel leveleket vagy képeslapokat küldtek postán. A Filatelia üzlet előtt volt egy pult, azt arra a célra tették ki, hogy napközben a bélyeggyűjtők ott csereberélhettek egymás közt. Nem is kell azt mondani, hogy Muskóczi szinte minden nap elment oda és csak nézegette mások mögül, amint bélyegek gazdát cserélnek. Nagyon szerette a távoli országok bélyegeit nézegetni, olyanok voltak mint valami kis ablakok melyek ismeretlen világokra nyílnak. Afrikai állatos sorozatok, vagy festményesek, dolgozó embereket ábrázoló bélyegek, még a Holdraszállásról is volt sorozat, szóval mindegyik tetszett Muskóczinak és legszívesebben mindegyiket elfogadta volna gyűjteményébe.
A Brassai iskolában, ahova Muskóczi járt, az alagsorban volt egy pereces bácsi, aki szünetekben pereceket árult egy ablakon át. Ez a bácsi, mivel fülébe jutott, hogy Muskóczit érdekli a bélyeggyűjtés, minden nap a perec mellé adott neki egy bélyeget, vagy ha nem is, de egy leáztatni való bélyeget mindenképp. Nem is kell mondani, hogy Muskóczi mennyire szerette a perecet.
Az érdekessége a pereces bácsi bélyegeinek az volt, hogy régi magyar bélyegek voltak. Egészen régiek, a Filléres bélyegek, a Magyar királyi posta bélyegei voltak. Hát ezek a bélyegek is helyet kaptak Muskóczi gyűjteményébe.
Hogy, hogy nem, de pár év alatt Muskóczinak szép kis bélyeggyűjteménye lett. Hol csereberélt, hol vásárolt bélyeget, sokat áztatott is régi levelekről, de már ott tartott, hogy két keménykötésű nagy bélyegalbuma is volt, amit mindenkinek büszkén mutatott.
A román vasutasok klubjában, amelybe vasárnaponként szinte szertartásszerűen elment Muskóczi, ott tartották a bélyeggyűjtők a találkozásaikat. Ott ismerkedtek, nézegették egymás gyűjteményét, csereberéltek, vásároltak egymástól. Hát ott inkább felnőttek voltak, öregek főleg, eléggé fenntartással nézték Muskóczit, nekik furcsa volt, hogy egy gyereket ennyire érdeklik a bélyegek. Mert tudni kell azért azt, hogy a klubba csak olyanok jártak, akik régi bélyegeket gyűjtöttek. De hát pont ez az, hogy Muskóczit már érdekelték a régi bélyegek.
Egy idő után elnyerte a klubtagok tiszteletét Muskóczi azzal, hogy nemcsak a régi magyar bélyegek érdekelték, hanem különösen azok, amelyek Kolozsvár pecsétesek voltak. Már mindenki tudta, hogy ha Kolozsvár pecsétes bélyeggel találkoznak, az Muskóczit biztos érdekli és elhozták neki.
Egyszer, Kiss Lajos az osztályfőnöke azt a felhívást tette közzé az osztályban, hogy egy nap, mindenki elhozhatja otthonról a kedvenc elfoglaltságát és bemutathatja a többiek előtt. Azon a napon Muskóczi egy szatyorba tette a bélyegalbumait és már várta, hogy bemutathassa az osztálytársainak.
Kitette a padjára Muskóczi az albumokat. Az Oszi beléjük lapozott és elismerően megdicsérte Muskóczit, bemutatván az osztálynak, hogy látszik, hogy mit jelent valamit szenvedéllyel csinálni és foglalkozni vele.
Csodabogárként tekintettek Muskóczira, Lajin és Ecin kívül senki más nem nézett bele Muskóczi albumaiba, de nagyon rájuk kellett nézzen Muskóczi, mert tudvalevő volt, hogy Laji is meg Eci is enyves kezűek voltak, azaz nagyon könnyen a kezükhöz ragadt bármi pillanatok alatt és teljesen észrevehetetlenül. Végül mindketten kicsit gúnyolódva hagyták abba a nézelődést, hangosan mondva, hogy lehetőleg mindenki hallja, hogy az egész gyűjtemény értéktelen, talán az album ér valamit, mondták kárörvendve. Az ítélkező tekintetekből Muskóczi úgy vette észre, hogy hisznek Lajinak és Ecinek.
Nem igazán volt ott senkinek amit kedvenc időtöltésnek bemutathatott volna. Néhány lány bemutatta varrásait, volt egy lány, aki gobelint varrt, Muskóczinak nagyon tetszettek azok az apró öltésekből kialakított képek. A többiek csak dicsekedtek, hogy így, meg úgy, hivatkoztak arra, hogy annyira értékes az amit csinálnak, hogy nem lehet csak úgy elhozni az iskolába, de mikor mondta az osztályfőnök, hogy meséljenek akkor róluk, hát nem tudott senki semmit se mesélni róla.
Aztán otthon Muskóczi újból szemügyre vette elejétől a végéig, ha nem e hiányzik egy bélyege, és megnyugodva vette számba, hogy minden a helyén van. Gyönyörködött bennük, és talán egyetlenegy bélyegre sem mondhatta, hogy csúnya vagy nem tetszik, sőt, még a sérült bélyegeket is külön osztályozta és nem számított neki, hogy értéktelenek, mert azokon is volt mindig egy szín, vagy egy minta vagy egy téma, amit lenyűgözőnek tartott.
Szerette Muskóczi a bélyegeket is.
Ami nem lesz a hivatalos kiadásban, Muskóczi rajongóknak csupán:
Muskóczi bélyeggyűjtési szenvedélyébe két kataklizma szólt bele.
Előzmény, hogy Muskóczi teljesen más szemszögből nézte és értékelte a világot, mint kora szellemi és erkölcsi elvárásai. Apukája meg -mint utólag kiderült- teljesen más társadalmi neveltetésben részesült, ami még annál is szigorúbb volt. Muskócziban viszont eléggé elszaporodtak a szabadság jelei és nagyon könnyen a saját értékrendje szerint ítélt mindent, ami még az akkori „hígabb” társadalmi normák szerint is önfejűségnek számított, nem ismerve el a tekintélyt, mintha Muskóczinak a Világ tengelye nem az emberiség lett volna, benne a társadalmi normák szerint, hanem valahol egy messze messze, képzeleti világban lett volna lehorgonyozva, mintha rá nem az emberi törvények lettek volna érvényesek, hanem valami más.
Úgy adódott, hogy egyszer Muskóczi apukája adott tíz lejt neki, hogy menjenek szépen az öccsével nyiratkozni, és utána Ilona nagymamához fürödni, mert ott ebéddel is vár.
Hát Muskóczi fejében mindjárt elkezdtek forogni a fogaskerekek, hogy talán mindent el lehet intézni, anélkül, hogy azt a tíz lejt nyiratkozásra költsék. Mert van sokkalta több jó ötlete, hogy mire lehet azt költeni.
Hiába mondta öccse, hogy baj lesz belőle, Muskóczi lázba jött. Azt találta ki, hogy a másik nagymamához mennek, Margithoz, mert ott Géza bácsi ingyen megnyírja őket, hisz egész életében borbély volt, ott meg is fürödhetnek és meg is ebédelhetnek.
Így is lett. Géza bácsi bár morgolódva, de megnyírta Muskóczit és öccsét, Margit nagymama egyet szitkozódva, de vizet engedett a kádba, megfürödtek és valami levest is adott nekik, mondom, szitkozódva, lemucskoskölyközve Muskócziékat.
A baj délután volt, amikor az apuka mindezt megtudta, mert mindenik nagymama teljesen kiborulva telefonált, Margit, hogy oda többet ne küldje őket senki, Ilona meg, hogy tiszta hiába várta őket, pedig hogy felkészült. (Muskóczit az idegesítette Ilona nagymamánál, hogy a budira csak úgy lehetett ülni, hogy papírokat kellett tenni a fedő peremére, és oda is, ahova pottyan a baki, hogy ne ragadjon a csempére az, emiatt a Földet megkerülte volna, csak ne kelljen oda menni, és mindig olyan leveseket főzött, amiktől csak jobban megéhezett és mindig olyanokat mondott ez a nagymama, amitől Muskóczi mindig szarul érezte magát, kicsinek, senkinek, szánalmasnak, butának, stb.)
Az apuka elszomorodott és azt mondta Muskóczinak, ha ilyen kevésre bízta és azt sem csinálta meg úgy, ahogy kérte, mi lesz belőle, ha nagy lesz? Tolvaj?
A következőképpen büntette meg Muskóczit és öccsét: hogy minden ami kedves nekik, ott előtte tépjék szét saját kezükkel, vágják szét, törjék össze és dobják a kukába. Hiába mondta Muskóczi, hogy öccsének semmi hibája nincs, mert ő mondta, hogy inkább engedelmeskedjenek, de neki is elő kellett hoznia az összes játékait és minden ami kedves neki és azt összetépni, összetörni és eldobni kellett.
Hát jócskán belefáradtak a törés zúzásba, keserves sírások közepette.
Muskócziban ez abban a pillanatban egy olyan daccá fajult, hogy még azt is előhozta, amit az apja elfelejtett, a bélyeg gyűjteményét és azt is egyenként összetépte és eldobta. Ekkor már nem sírt Muskóczi. Hősies lemondással végzett saját kezével a bélyeg gyűjteményével.
Valószínű ezt az apját is meglepte, ez az önként vállalt pusztítás, de már késő volt. Valószínű, hogy a saját értékrendjét nem akarta meghazudtolni, mert akkor sutba kellett volna dobnia az egész neveltetésének a világát, amit ott és akkor Muskóczi hősiesen megtett.
Nehezen vészelte át Muskóczi a veszteséget. És ha valaki azt hinné, hogy ez valami tanulságot vont maga után, az végzetesen téved. Muskóczi azóta sem látta be, hogy hibás volt tette, ő úgy fogta fel, hogy adott helyzetben másként akart gazdálkodni a lehetőségeivel.
Az apa mentalitása a tisztesség körül forgott és az az aggodalom miatt cselekedett úgy, mert azt hitte valamire tanítja gyerekét, hogy most és csak így érti meg mi a tisztesség. De ne kerüljük a forró kását, Muskóczi nagyon is tisztán látta a felnőtti tisztesség valóságát, hogy mindenki hazudik, ott lop ahol tud, ott csal ahol csak lehet, és senki, de senki nem mond igazat. Fájt Muskóczinak, hogy a Világ igazságtalanságát rajta verik el. A harc számára más dimenzióban zajlott és ezért hagyta abba a sírást és lett úgymond cinikus öngyilkos.
Nagyon érdekes, hogy Muskócziban nem született gyűlölet az apja iránt. Az fájt neki, hogy megsértette az apját, mindennél jobban fájt, az sem érdekelte, ha mindenét a szemétbe dobja, ha ez megváltja az apja haragját.
Ez volt az egyik kataklizmája a bélyeggyűjtésnek.
A másik pedig akkor volt, amikor Muskóczi apját elzárták a kommunisták.
Ekkor már 16 éves volt Muskóczi, és természetesen már új bélyeggyűjteménye volt, amit eldöntött, hogy soha többé senkinek semmiféle eszmei morális rohama miatt nem fog megsemmisíteni, viszont amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag öccsével és anyjával éheznek, eladta Lajinak a gyűjteményét az értékének töredékéért. Mert szégyellt Muskóczi a klubba menni és ott magyarázkodni, hogy miért kell neki eladnia a gyűjteményét.
Természetesen, mint minden történet ez is hosszú lenne, ha mindent részletében kéne megírni. Talán érdekes lenne, jó lenne, de sajnos erre nincs idő és valószínű érdeklődés sem. Mert Eci és Laji jelenléte ennél bonyolultabb a Muskóczi bélyeggyűjtési történeteiben, talán érdemes lenne minden bélyegről külön leírni, hogyan jutott Muskóczihoz, mert az életben mindennek van története és főleg értelme. Még a leghétköznapibb eseményben is van valami, ami a Világot mozgatja.
És minél nagyobb a Világ sugárközpontja, annál több értelme van mindennek.
És ha valamiben bővelkedett Muskóczi, akkor az nem a Világ emberhez kötött korlátai azok, hanem egy teljesen más Világ, ahol a korlátok nagyon, nagyon messze vannak.
Azóta Muskóczi nem gyűjtött több bélyeget.
