Valószínű
a természetben is rétegződnek a dolgok, mint az emberi
társadalomban. Nem tudom, a természetben melyik a jó és a rossz,
az egérnek is megvan a hasznos feladata, a légynek is, noha az
ember szerint két rohadék állat, mely csak bajnak van, direkt
arra, hogy az embert bosszantsa. Nincs egy más világ, csak a
képzeletünkben a mennyország, a bibliai mennyország, ahol az
oroszlán a báránnyal fog legelni, amihez viszonyítani tudnék.
Így elfogadom azt, hogy a természet tökéletes, egy élőlény,
mely képes kiegyensúlyozottan élni.
Hacsak
az emberi gonoszság nem fajul arra, hogy azt tönkretegye. De
mondjuk azt sem jelenthetem ki kerek perec, hogy a minden ember
gonoszsága, mert biza nem minden ember gonosz. Csak a vallásban van
az a megbocsátó elem, amely tisztára mossa a gonosz embert, ki
immár háterővel, tisztaságban űzheti a gonoszságait. Lehet,
hogy a természet is sír, ha látja, hogy az ember eszetlenül
pusztítja, nem éri be a gyümölcseivel, de azt mondja magában,
hogy ez van, a túlélés, a dzsungelharc, egyszóval ilyen az élet.
Nem tudom, a természet mit gondol magában, de még sosem láttam a
teheneket fellázadni s nekiesni a vadbarom gazdájának, ha az
agyonkínozza minden módszerrel, hogy több tejet adjon, mint arra
képes lenne.
Mint
kocakertész tudom, hogy a gyomnövények ártanak azoknak a
növényeknek, amelyeket magamnak termesztek. Lehet az lenne a
dolgom, hogy elbarangoljak oda, ahol megtalálhatom azokat a hasznos
növényeket valahol a természetben. De az ember kisajátította
magának telekkönyvileg a földet, lehet az életemmel játszanék
egy pár bogyóért. Így én is kisajátítottam magamnak egy
nadrágszíj telket, hogy azon megtermesszem reményeim gyümölcseit.
Végül is a diófa is így csinálja, gyökeret ereszt, megnő szép
nagy lombosra, elfoglal egy területet magának.
Az
ember társadalmi berendezkedésében is van valami érthető, szép
és hasznos. De ott a gonosz, ki nemcsak bosszantgat, hanem mások
életére tör. Lévén európai faj, a klíma hatására keresztény
erezetekkel hajt ágakat ez a természeti jelenség. Úgy néz ki,
mint egy hasznos élőlény, de erejével imponál, megfélemlít, a
jók meg sündörögnek, farkukat behúzzák, mint a gyáva, félős,
falkába barátkozó kutyák, kik se nem osztanak szoroznak, de
ugatnak, ha a falka elindul valahova, mondván az erőssel nem jó
összeszűrni a levet. A jó ember meg a jézusos szélfuvallattól
megbódulva hagyja magát felzabáltatni. De ugyanakkor nagy bölcsen
rábólint, hogy az élet -jó, hogy van ígéret a mennyei
Jeruzsálemre- egy harctér, egy dzsungelharc, és igenis hasznos
dolog, ha beverik az iskolában a pofád, mert abból is tanulsz.
Na
most a magamfajta emberes társadalmi berendezkedés okozta
veszélyeztetettségemben azon filóztam, hogy miként rendezzem be a
virágos kertemet? Mert hogy ennyi idétlen gonoszságra csakis egy
virágoskert a felelet, és mint mondottam Joco süket füleinek, ha
az ember egy telket nem tud legalább tisztán tartani, nem érdemli
meg azt, ezen az alapon gondoltam el, hogy a zöldséges kertbe
ültetem ki a hagymás virágjaimat. Mert szanaszét itten ide-oda
ültetgettem, hol az árnyék miatt nem szerette, hol mert túl
vizes, hol meg túl száraz volt a hely. Az elmúlt négy-öt év
volt a virágiskola elemi osztálya. Most előrébb lépett a
virágiskola, a zöldséges kertben foglaltam el neki egy naposabb,
nagyobb helyet. Azt mondtam, na itt legalább két évig kéne
hagynom őket, hogy kapják meg a helyüket, fiadzanak szépen, aztán
meglátjuk, melyiknek mi kell a továbbiakban.
Kérdezte
a román asztalos, de minek csinálom én ezt? Mert rájött, hogy
nem a magam gyönyörűségére ültetek el ezzel a Jocóval
háromezer hagymát a földbe. Hogy van benne biznisz? Nincs benne
biznisz, mondtam neki, egyelőre nem látom a bizniszt benne. De
egyelőre elgondolkodtatott egy pár dolog ezzel kapcsolatban.
Mármint a hagymás virágokkal kapcsolatban. Mint a fürjeknél, az
első év arról szólt, hogy tudom e csinálni? Hát tudom.
Elvégeztem a fürjiskola első osztályát. Kéne lépni egyet vele.
De nincs mentor, ezért az életből kell merítenem. Az
életiskolából kell merítenem a fürjiskolába. Most meg a
virágiskolába is kezdtem. Mert rájöttem, hogy ezt is tudom
csinálni.
De
hogy mire jó? Mire jó? Nem tudom. Csinálom, mert szeretem, akarom,
érzem, hogy kell. De mondom, most képzeld el azt az állapotot,
reményeim szerint a fiam megnő, most tudom, hogy a robotok
érdeklik, engem is érdekeltek a robotok s a technika, de mikor
eljön az a nagy viharos időszak, amikor szerelmes lesz és
mindörökre dióhéjba kerekedik, s Isten hatalmas kegyelmezéséből
egy rendes, dolgos lányt ad mellé, és kapnak a ház mellé mondjuk
egy tízezer nemesvirág hagymát bónuszba, van mihez nyúlni.
Kaphat csak egy gyommal teli földet, de kaphat mondjuk tízezer
nemes hagymát. Ha a virágot el is kótyavetyélik semmi pénzért,
a tőke, a hagyma és a tudás megmarad.
Hogy
miért nem fejlesztem inkább az asztalos műhelyt? Azért, mondom
ennek a román asztalosnak, mert nem lehet ezt tovább fejleszteni.
Magamat fejleszthetem, de mint látod, másnak nem kedves ez a
szakma. Megértek én mindenkit. De tovább kell lépni. És ha nem
lehet területileg terjeszkedni, akkor magunkban terjeszkedünk: több
tudást halmozunk magunkba. Majd az élet iskolája megtanít minket
mindenre. A fontos, hogy mit hagyunk örökbe úgy genetikailag, mint
lelkileg. Ha igaz az, hogy a genetikai kódunkat alakítjuk életünk
folyamán, akkor nem lehet haszontalan dolog sem a virág, sem a
fürj, sem az eper, sem a meggy, és ha arra gondolok, hogy apám egy
kisszobában lombfűrészelt és én ma mekkora műhelyben dolgozom,
akkor igenis eredményesek voltak azok a szánalmasnak tűnő
lombfűrészelések. A famunkálást beépítettem a genetikai kódba,
a kertes álmainkat is valamennyire megvalósítottam, noha
szánalmasnak néz ki minden erőlködés, de az álmok mezejéről a
valóság mezejére léptünk.
Attól
a résztől, hogy mindenkit megértek, már nem mondtam el a román
asztalosnak, mert amúgy is elkezdte csóválni a fejét, nem merte
kimondani, hogy ha nem is vagyok bolond, de bolondos vagyok, az
biztos