Virágiskola 2: Nemes hagymák

Valószínű a természetben is rétegződnek a dolgok, mint az emberi társadalomban. Nem tudom, a természetben melyik a jó és a rossz, az egérnek is megvan a hasznos feladata, a légynek is, noha az ember szerint két rohadék állat, mely csak bajnak van, direkt arra, hogy az embert bosszantsa. Nincs egy más világ, csak a képzeletünkben a mennyország, a bibliai mennyország, ahol az oroszlán a báránnyal fog legelni, amihez viszonyítani tudnék. Így elfogadom azt, hogy a természet tökéletes, egy élőlény, mely képes kiegyensúlyozottan élni.
Hacsak az emberi gonoszság nem fajul arra, hogy azt tönkretegye. De mondjuk azt sem jelenthetem ki kerek perec, hogy a minden ember gonoszsága, mert biza nem minden ember gonosz. Csak a vallásban van az a megbocsátó elem, amely tisztára mossa a gonosz embert, ki immár háterővel, tisztaságban űzheti a gonoszságait. Lehet, hogy a természet is sír, ha látja, hogy az ember eszetlenül pusztítja, nem éri be a gyümölcseivel, de azt mondja magában, hogy ez van, a túlélés, a dzsungelharc, egyszóval ilyen az élet. Nem tudom, a természet mit gondol magában, de még sosem láttam a teheneket fellázadni s nekiesni a vadbarom gazdájának, ha az agyonkínozza minden módszerrel, hogy több tejet adjon, mint arra képes lenne.
Mint kocakertész tudom, hogy a gyomnövények ártanak azoknak a növényeknek, amelyeket magamnak termesztek. Lehet az lenne a dolgom, hogy elbarangoljak oda, ahol megtalálhatom azokat a hasznos növényeket valahol a természetben. De az ember kisajátította magának telekkönyvileg a földet, lehet az életemmel játszanék egy pár bogyóért. Így én is kisajátítottam magamnak egy nadrágszíj telket, hogy azon megtermesszem reményeim gyümölcseit. Végül is a diófa is így csinálja, gyökeret ereszt, megnő szép nagy lombosra, elfoglal egy területet magának.
Az ember társadalmi berendezkedésében is van valami érthető, szép és hasznos. De ott a gonosz, ki nemcsak bosszantgat, hanem mások életére tör. Lévén európai faj, a klíma hatására keresztény erezetekkel hajt ágakat ez a természeti jelenség. Úgy néz ki, mint egy hasznos élőlény, de erejével imponál, megfélemlít, a jók meg sündörögnek, farkukat behúzzák, mint a gyáva, félős, falkába barátkozó kutyák, kik se nem osztanak szoroznak, de ugatnak, ha a falka elindul valahova, mondván az erőssel nem jó összeszűrni a levet. A jó ember meg a jézusos szélfuvallattól megbódulva hagyja magát felzabáltatni. De ugyanakkor nagy bölcsen rábólint, hogy az élet -jó, hogy van ígéret a mennyei Jeruzsálemre- egy harctér, egy dzsungelharc, és igenis hasznos dolog, ha beverik az iskolában a pofád, mert abból is tanulsz.
Na most a magamfajta emberes társadalmi berendezkedés okozta veszélyeztetettségemben azon filóztam, hogy miként rendezzem be a virágos kertemet? Mert hogy ennyi idétlen gonoszságra csakis egy virágoskert a felelet, és mint mondottam Joco süket füleinek, ha az ember egy telket nem tud legalább tisztán tartani, nem érdemli meg azt, ezen az alapon gondoltam el, hogy a zöldséges kertbe ültetem ki a hagymás virágjaimat. Mert szanaszét itten ide-oda ültetgettem, hol az árnyék miatt nem szerette, hol mert túl vizes, hol meg túl száraz volt a hely. Az elmúlt négy-öt év volt a virágiskola elemi osztálya. Most előrébb lépett a virágiskola, a zöldséges kertben foglaltam el neki egy naposabb, nagyobb helyet. Azt mondtam, na itt legalább két évig kéne hagynom őket, hogy kapják meg a helyüket, fiadzanak szépen, aztán meglátjuk, melyiknek mi kell a továbbiakban.
Kérdezte a román asztalos, de minek csinálom én ezt? Mert rájött, hogy nem a magam gyönyörűségére ültetek el ezzel a Jocóval háromezer hagymát a földbe. Hogy van benne biznisz? Nincs benne biznisz, mondtam neki, egyelőre nem látom a bizniszt benne. De egyelőre elgondolkodtatott egy pár dolog ezzel kapcsolatban. Mármint a hagymás virágokkal kapcsolatban. Mint a fürjeknél, az első év arról szólt, hogy tudom e csinálni? Hát tudom. Elvégeztem a fürjiskola első osztályát. Kéne lépni egyet vele. De nincs mentor, ezért az életből kell merítenem. Az életiskolából kell merítenem a fürjiskolába. Most meg a virágiskolába is kezdtem. Mert rájöttem, hogy ezt is tudom csinálni.
De hogy mire jó? Mire jó? Nem tudom. Csinálom, mert szeretem, akarom, érzem, hogy kell. De mondom, most képzeld el azt az állapotot, reményeim szerint a fiam megnő, most tudom, hogy a robotok érdeklik, engem is érdekeltek a robotok s a technika, de mikor eljön az a nagy viharos időszak, amikor szerelmes lesz és mindörökre dióhéjba kerekedik, s Isten hatalmas kegyelmezéséből egy rendes, dolgos lányt ad mellé, és kapnak a ház mellé mondjuk egy tízezer nemesvirág hagymát bónuszba, van mihez nyúlni. Kaphat csak egy gyommal teli földet, de kaphat mondjuk tízezer nemes hagymát. Ha a virágot el is kótyavetyélik semmi pénzért, a tőke, a hagyma és a tudás megmarad.
Hogy miért nem fejlesztem inkább az asztalos műhelyt? Azért, mondom ennek a román asztalosnak, mert nem lehet ezt tovább fejleszteni. Magamat fejleszthetem, de mint látod, másnak nem kedves ez a szakma. Megértek én mindenkit. De tovább kell lépni. És ha nem lehet területileg terjeszkedni, akkor magunkban terjeszkedünk: több tudást halmozunk magunkba. Majd az élet iskolája megtanít minket mindenre. A fontos, hogy mit hagyunk örökbe úgy genetikailag, mint lelkileg. Ha igaz az, hogy a genetikai kódunkat alakítjuk életünk folyamán, akkor nem lehet haszontalan dolog sem a virág, sem a fürj, sem az eper, sem a meggy, és ha arra gondolok, hogy apám egy kisszobában lombfűrészelt és én ma mekkora műhelyben dolgozom, akkor igenis eredményesek voltak azok a szánalmasnak tűnő lombfűrészelések. A famunkálást beépítettem a genetikai kódba, a kertes álmainkat is valamennyire megvalósítottam, noha szánalmasnak néz ki minden erőlködés, de az álmok mezejéről a valóság mezejére léptünk.
Attól a résztől, hogy mindenkit megértek, már nem mondtam el a román asztalosnak, mert amúgy is elkezdte csóválni a fejét, nem merte kimondani, hogy ha nem is vagyok bolond, de bolondos vagyok, az biztos