Portya

Biztos van a történelemben olyan példa, hogy emberek a gyermekeikért mindent feláldoztak. Talán kevesen tudjuk elképzelni, hogy ilyen önfeláldozásra ma is képesek emberek. Azt viszont még kevesebben tudjuk elképzelni, hogy egy önfeláldozónak a lelke nemcsak a sajátjainak az életét változtathatja meg, hanem másokét is.
A nyáron voltunk egy kis cserkész táborban. Akkor is elbeszélgettünk, mondták az öregebb cserkészek, hogy „a gyermekeinkért kezdtük el, és lám itt vannak a gyermekeink, nem tekeregnek, addig is, amíg itt vagyunk a természetben, nem ülnek számítógépek előtt és nem unatkoznak, hanem helyette hasznos dolgokat tanulnak”.
Arra gondoltam, ha csak két család felnőttjei ilyen megfontolásokból létre tudtak hozni egy alternatívát erre a valljuk be kilátástalan életmódra, mi lenne, ha többen felnőttek, szülők összetesszük az energiáinkat és mi is cserkészek akarunk lenni? Mondjuk az elkövetkezendő generációk érdekében?
Ma is részt vettem egy ilyen cserkész portyán, nem is tudtam, hogy közel a városhoz van egy barlang, állítólag egy román zsivány banda használta valamikor ezt a barlangot, akik a gazdagokat kirabolták és abból a szegényeket segítették. Talán Jókai is írt egyik regényében róla.
A fiamért mentem el, az én ínszalag nyúlásos térdemnek egyáltalán nem volt leányálom a közel tíz kilométeres túra. Eljött több fiammal egyidős iskolatársa is, öröm volt nézni, ahogy örvendtek az együttlétnek, a beszélgetésnek és a természetnek. Játékszerűen zajlott minden, viszont olyan elemeket fedeztem fel, melyek elgondolkoztattak. A titkos útjelzések, az eldugott boton rovás írásos üzenet hagyás, minden cselekvésnek a megbeszélése, kiértékelése. Olyan élet elemek ezek, amikkel már nem élünk. Vajon miért nem élünk ezekkel? Mi van ennél fontosabb? Mi van annál fontosabb, hogy gyermekeink a saját fajtájával barátkozzon, tervezze a jövőt? Miért nem jó az, ha az ember kötődik valamihez, reménykedik benne? Miért fogadtuk el ezt a változó világot? Ezt az állandóan költöző életstílust?
Igaz az, hogy két ember pár órára kikapcsolja azt a néhány fiatalt, elvonja a számítógép elől, de nem tudja tartósan ebben az álomképben tartani őket, mert a való világ nem erről szól. Miről szól? Hogy nincs értelme semminek. Erről szól. Mert ha lenne értelme valaminek, a virtuális világot nyújtó gépezetekre nem lenne szükség. És kinek van szüksége rá, ha az életnek értelme lenne?
Sokat gondolkodtam a szakiskolás éveimre, arra a nagy bukásomra, kudarcomra, hogy nem tudtam megszerettetni a gyermekekkel az asztalos szakmát. Kín volt nekik, kín volt nekem is aztán. Ki a hibás? Azóta is tépelődöm ezen. Mi várhat egy szakiskolát befejező inasra? Az Ikea. Az Ikea rendszerű gyár. Éhbérért, rendőrök által felügyelt csarnokokban a száznyolcvanadik fadugót dugni évtizedeken át. Ez várja őket. Ez várt engem is. Erre mondtam nem-et. De igaza volt egy barátomnak, aki azt mondta, hogy de nem minden szakiskolát végzett fiatal képes a nyakába venni a világot és önálló harcba kezdeni állammal és társadalommal. Ez igaz, de akkor mindarra a nem mindenkire az Ikea vár. És ebben talán igazuk van a fiataloknak, hogy ha már Ikea, akkor külföldön Ikea.
Ennek a gondolata talán elég motiváció lehetne nekünk szülőknek, hogy akkor ne legyünk azok a mindenkik, akik nem tudunk, nem akarunk a nyakunkba világot venni.
Pedig nem lesz más megoldásunk nekünk, sem emberileg sem nemzetileg, ha nem vállaljuk a világot a nyakunkba venni. A gyermekeink nem akarnak nélkülünk élni. Ha mi minden áron akarjuk, megszokja, ha muszáj, elfogadja, de akkor ne kezdjünk moralizálni nekik mi a jó és mi a rossz. Akkor hagyjuk boldogulni a saját maguk eszközeivel. Ha viszont példával járunk előttük, biztos vagyok benne, hogy követni fognak, mert van mit követni. Jelenleg nincs mit kövessenek rajtunk. Mi megadjuk magunkat a rendszereknek, egy cseppet sem ellenkezünk, semmit nem harcolunk.
Itt van ez a kibaszott nagy csarnokom. Annyiszor elgondolom, hogy legalább öt műhelyt lehetne benne kialakítani. Legalább öt családnak lehetne a léttere, lakása, műhelye. Mondjuk rajtam kívül még négynek. Most már igazán nem mondhatjuk, hogy a kézi szakmáknak nem lesz jövendője, mert egyre azt látom, hogy igenis lesz jövője. De nem úgy, ahogy azt sokan elképzelik. Hanem úgy, hogy bevállalva az életet, annak bizonytalanságaival és nehézségeivel, az együttlét érdekében.
Eltűnik a társadalmi biztosítás, a nyugdíj, az ingyenes orvosi ellátás, eltűnnek a jól fizetett munkahelyek, szerintem a jövő azoké, akik igenis a nyakukba veszik a világot. És azok akik a nyakukba veszik a világot fogják az új, életrevaló közösségeket megteremteni.
Az erdőben sétálva vettem szemügyre, hogy mennyi temérdek lehullott tűzifát rejt az erdő, ami a biztos rothadásé, mert senki nem szedi azt össze. Elgondoltam, hogy a csarnokom ha be lenne lakva, és minden család fűtését kiszámolnánk, hatalmas összegekre rúgna a költsége egy évben. Hogy egy ember csak ezzel tudna foglalkozni, hogy összejárja a környék erdőit és összeszedi a hulladék ágakat. Mennyi pénzt ki lehetne iktatni a rendszerből. Csirke ügy, tudom, de egy kis közösségnek a megoldás. És ideje leszoknunk a globális gondolkodásról, mert nem vezetett sehova.
Nekünk itt és ma kell megoldanunk a gyermekeink jövőjét, nem politikai pártokban bízva, nem az európai közösségre várva, sem senki másra.
Amint az öreg cserkészek élet szemléletet és módot váltva a gyermekeik érdekében, nekünk a többieknek is valamilyen változásba kellene fogjunk. Talán azzal is kezdhetjük, hogy nemcsak elküldjük gyermekeinket a cserkész portyára, hanem mi magunk is részt veszünk benne.

A főzelék.

Nem nagyon hiszek a véletlenben. Inkább hiszem azt, hogy dolgok együvé tartóznak, gyülekeznek, egybeesnek.Éppen a napokban gondolkodtam azon, hogy valójában mi értelme a blogolásomnak? Ha nem is látom értelmét, fel tudnám adni? Hogy ne írjak többet? Arra gondoltam, hogy minek is adnám fel? Minek kell valaminek értelme lennie? Mindig mindennek kell legyen egy értelme? Csak úgy nem lehetnek dolgok? Éppen nézegettem az összegyűjtött blogcímeket, ahova feliratkoztam, meg akik feliratkoztak hozzám. Elkezdtem válogatni őket. Sok blogra bejelentkeztem, ahonnan nem kaptam visszajelzést, valamikor azért kezdtem el olvasni őket, mert megfogott a stílusuk. Aztán a stílust meguntam, mert valójában csak magukról írtak, nem akarnak adni semmit másnak. Viszont felfedeztem olyan bloggereket, akiknek mondjuk a minden nem tudom hányadik írása olyan, hogy megérint engem is, de akkor egészen közelről. Elkezdtem olvasni a régebbi írásaimat, és kiemeltem belőlük azt az értelmes szót, mondatot, amit éppen „kitermelt” az aznapi helyzetem, történésem, gondolatom. Ezeket a „termékeket” összegyűjtöm és egy új oldalra teszem, és kitörlöm a régebbi naplószerű bejegyzéseimet. Minek fárassza magát bárki, hogy két évre visszamenőleg elkezdje olvasni azokat a dolgaimat, amik már nem aktuálisak. Inkább kipiszkálom azt amit értékesnek találok belőlük és a sóder mehet az archívumba.Ebben a munkában felfigyeltem egy érdekes dologra, amit az ember nem vesz igazán számba, mert nap mint nap nem érzékeli, csak ha időnként leltároz egyet. Hogy bizonyos energiájú bloggerek, vagyis emberek kezdtünk el valamilyen szinten értekezni. Ha nem is mindig és mindenben értünk egyet, ha még egyelőre láthatatlan ez a kapocs, ami minket összeköt, én úgy érzem, hogy alakul egy valamiféle főzet jelenlétünkkel a blog világban. Éppen ezért felfigyeltem arra a jelenségre, hogy vagyunk akik keresve adunk egymásnak és vannak a makk ászok, akik felülről kezelnek és leszarnak. Noha ezeknek több kifejező eszköz, szótár adatott, nem abba a közös energia csomagba dolgoznak. Sokan nem is tudják magukról, hogy egy közös csomagba dolgoznak. Ez az érdekes energia főzelék, amit mi alkotunk, olyan mint egy nagy lábosban a sok finomság és kezd egy egységes, különleges ízű táplálékká összeállni. Árasztja a szagot, az éhes emberek megérzik és meg akarják kóstolni. Ezért már megéri szerintem, hogy írjunk továbbra is. Mert bármit alkotunk ebben az életben, fontos a hangulatunkat is tovább adni. Hogy nem adtuk fel. Noha gazdasági krízisek sújtják mindennapjainkat, háborúk, éhezések, katasztrófák híre szomorítja jövő képünket, mi már arra gondolunk, hogy mi a teendő a baj utáni napon. Hogy nagyon fontos lesz a lelki állapotunk a szellemi tőkénk, ha kell a semmivel is újra kezdhetjük. Hogy nem várjuk tétlenül a messiásokat, hanem ha kell, mi már tudjuk, hogy kővel is lehet fát hántolni.Az alábbi film is alátámasztja érzéseimet és gondolataimat erről a különös energia főzelékről, amit felfedezni vélek a blogger társaim körében.Az sem véletlen, hogy egymás közt megosszuk, kommenteljük ezeket a filmeket. A közös csomag része.

Misztikum

Van bennem egy olyan, ha én olvasom a Bibliát, el tudom fogadni minden szavát úgy ahogy van, nem találok benne semmiféle misztikumot. Amikor mások prédikációit, kifejtéseit kezdem hallgatni, olvasni, az az érzésem, hogy el akarják magyarázni, mitől nem lehet megérteni az Isten dolgait. Megmondom őszintén, ezért sem megyek templomba. Mikor hallom a prédikációt, és azt minél többet hallom, annál inkább távolodom, idegenkedem a Bibliától. Biztos egyedi eset vagyok, ne csinálja senki utánam.
A bibliai misztikumoknál én nagyobb misztikumnak tartom azt, hogy miként lehet ugyanaz az áram bekötés egyiknél négyszáz millió régi lej és a másiknál csak száz millió régi lej? Na én ezt teljesen nem értem. Meg ha valakinek elmondom, hogy az én áramos kálváriám hat éve folyik, csak néznek rám és látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem. Az utóbbi időkben már én is megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok e vagy sem? Hogyan lehetséges ez? Azt sem értettem meg sosem, hogyan tud a tehenész mínusz tizenötben nem fűteni a lakrészében? Az igaz, hogy ő mint alkalmazottja annak, aki nekem feltételesen adta az áramot, nem fizet áramot. Rám esett volna az a feladat, hogy ugyanmár mit tud elfogyasztani egy csóró tehenész, biztosan az én asztalos műhelyem emészti fel azt az irdatlan kilowattot, hogy akkor tessék nyugodtan a teljes fogyasztást kifizetni. A tehenész köszönte, jól kihúzott már egy pár telet fűtési gondok nélkül, engem meg misztikus módon, megmagyarázhatatlanul hatalmas villanyszámlák kifizetésére köteleznek.
Néha elgondolom, hogy egy misztikummal övezett vallás, miként vált annyira kiismerhetetlenné, annyira misztikussá? Hát ha visszapörgetem az eseményeket az első időkre, a mai szememmel, észreveszem, hol kezdődtek a félreértések, amik aztán hat évet húzódó kálváriává nőtték ki magukat.
De a megvilágosodáshoz mindig hiányzik egy csekélynek tűnő adat, információ, ami tulajdonképpen mindig ott volt, csak nem volt látható valamiért, vagy nem gondolta volna az ember, hogy az a semmiség a dolgok lényege. Vagy ha néha meg is sejtette az ember ezt az infót, a jóhiszemű barátok, ismerősök rögtön le akartak beszélni róla, hogy ugyanmár, nem annyira fekete az ördög. (Az ördög nem, de az ember néha feketébb az ördögnél.)
Mikor eljöttek az emberek és elkezdték ásni a gödröt az áram kábelnek, odaadtam a vállalkozónak az előleget, azt mondtam magamban, rendben van Muzsiúr, ez elindult. Egy történelmi pillanat ez. És lelkemben elindult egy ilyen felszabaduló érzés. Ez a felszabadulás megengedte a testemnek, hogy egy nagy lélegzettel beszívjam az élet jó levegőjét. És szívemben elindult egy hatalmas hála érzet. És azt mondtam magamban, te hülye, minden összeesküvés elmélet csak a te agyadban született meg, a te sötét agyadban, és lám, minden milyen egyszerű.
S akkor odajön hozzám a villanyos vállalkozó, és azt mondja, hallja, azt hittem egy adott percen, hogy magának nem lesz árama. Miért? Kérdeztem öröm mámorban úszó lélekkel. Kérdésemben volt már egy felületesség, ugyanaz az oda nem figyelés, amivel engem szoktak hallgatni. Mert egy pár perc óta, hogy elkezdték az árkot ásni, én már elhessegtettem magamtól a mindenféle hátsó gondolatot. Az élet szép. Az igazság tombol. És minden mi sötét csak és kizárólagosan az én agyam szüleménye. Azt mondta ez az áramos vállalkozó, hogy valamiért valakik nem akarták, hogy magának árama legyen. De hát én vagyok a legrégibb áramos itt Déván, mindenkit ismerek, mondta az öreg áramos vállalkozó.
Hideg zuhanyként jöttek szavai. Nem is tudtam, mit mondjak neki? S akkor mégsem szép az élet? Kérdeztem az öreget, hogy akkor ez a száz milla mit is fed? Hát mindent, mondta. Mindent? Mindent. Maga csak elmegy majd és megköti a szerződést a szolgáltatóval. Szóval akkor mégis szép az élet?
Szép, de tele rohadékkal. És ezek a rohadékok mind emberi alakzatokban vannak jelen. És mindig az ember seggében ólálkodnak, hogy lessék mikor mit csinál, miért, és hogy van pofája? Egy ilyen seggfigyelő mondta nekem ezelőtt hat éve, hogy nem látom, hogy lesz neked áramod? Mert neked nem lehet áramod. Majd meglátod. És elmentem, kihívtam a hivatalos szervet, aki az áram bekötésekkel felel. Kijött és azt mondta, nincs más lehetőség, mint trafó a magas feszültségre. Ez egy milliárd. De mindenképpen nyolcszáz milla. Mikor megvan ez a nyolcszáz milla, szóljak. Más lehetőség nincs. S akkor következett az a sorozat akció, ami elhúzódott hat évig. Szakemberekkel beszélgetés, árajánlatok, neten összekerestem mindenfélét, mindenkit, az egyik bukaresti ilyen áramos blogot ír az ilyen dolgokról, az én esetemmel külön foglalkozott, oldalt indított az „Attila problémája” címen. Volt egy ember itt Déván, akitől mindenki baráti szeretettel féltett, akár regény is születhetett volna belőle: „Ne menj Pürvához!” címen. Egy gonosz, egy rabló gazember, aki leszedi az emberről a bőrt. Nem mentem Pürvához. Mert azt mondták egy gonosz ember. Nem szeretem a gonoszokat. Kerülöm őket. Igaz, hogy akkoriban őt is elhívtam, hogy mondjon árat a trafóhoz. Akkor azt mondta, ötszáz milla. Azt mondta, menjek nézzem meg a raktárban, négyszáz milla egy trafó. Elmentem megnéztem, valóban négyszáz negyven milla volt egy trafó. Ötszáz millám sem volt. Elmentem megint a Zsiánuhoz, a kerületi főnökhöz. Kijött harmadszorra, azt mondta, jól van na, a legolcsóbb százhúsz milla, de csak kihoz egy dobozt a meglévő trafóra és onnan intézkedjem ahogy tudok. Ez már az ötödik kálváriás évben volt. Utólag megtudtam, ilyen lehetőség nincs. Jogilag lehetetlen. Szívatás volt, hogy a kérvényben ezt kérjem, közben ilyent nem is engedélyeznek.
Az aki nekem azt mondta, hogy nem látom, hogyan lesz neked áramod, mert nekem csak hogy a régi kábeleket bekötötték, kétszáz ötven millát fizettem ki. A szakemberek azt mondták, a földbe ásva a kábel, miegymás, ne is gondoljak kevesebbre, mint négyszáz milla. Nincs olyan Isten, aki ez alatt megcsinálja. Hát négyszáz millám sincs.
De történt valami. Még januárban, mikor elkezdtem a vasasba vinni vas bútor alkatrészeimet, a vasas egy mező közepén volt. És látom, hogy oszlopokon villanyt vitt be magának. Kérdem a vasas öreget, ki csinálta magának a szerelést és mennyiért? Azt mondta, kétszáz milla volt és ez a Pürva csinálta. Tizenhat oszlop és két kilométer kábel. Két hét alatt elintézte. Azta leborult szivarvégét, káromkodtam magamban. Megint ez a Pürva. Ez a tekergő, rabló. Fel is hívtam ezt a Pürvát. És itt vagyunk Októbert írunk. Hat hónapot adtuk ki és be a kérvényeket, újból és újból, mindig több és több papírt kértek. Nem, nem valami sötét dologra kell gondolni, balfasz vagyok én.
Miután mondta az öreg Pürva, hogy azt hitte nem lesz áramom, hogy ő ilyet még nem látott, megnéztem az áramosok hivatalos jelentését, nem ez a Zsiánu írta alá. Ki ez a Zsiánu? Miért nem akarta, hogy nekem áramom legyen? Nem adtak csak tíz kilowattot, mondta az öreg Pürva. Ezt sem érti. A trafó két megawattos. Fele sincs kihasználva. Csarnokonként negyven kilowatt járna. Nem adtak csak tízet. Mondom neki, az öreg tekergő Pürvának, ennyi legyen az egész bajom. Kevéssel is beérem.
Keddre mondta az öreg vállalkozó, hogy meglesz az áram. Ha nem lesz meg az egész pénzem, az sem baj. Majd kifizetem. Mondtam, hogy keddre a felét összehozom. Jó, mondta. Kezet ráztunk.
Keddig még sok akadálya lehet az én áramomnak. Mégis úgy érzem, hogy ezt már csak Istennek köszönhetem. Sem a barátaimnak, sem ismerőseimnek, sem ellenségemnek, senki másnak, mint Istennek. És ha már Isten rátette a kezét, hiszem, hogy lesz saját áramom.
Az „enemy” elvesztette ezt a „game”-t. Tudom, hogy jön egy „next level”, ahol a gonoszak erősebbek, nagyobbak, vadabbak, kegyetlenebbek. De nem szabad elfeledni, egy pár szinten már én is túl vagyok. És már én is tudom használni a fenő követ.

PPP

kép forrása: http://mystique.blog.hu/2010/11/17/alszent_vilag
Imre ajánlására megnéztem a Piros Pirula Projekt mind a 11 filmjét. Olyan szerencsés időszakot fogtam ki a Vodafonos mobil internet kapcsolatával, hogy ilyent még sosem pipáltam, megnézhettem mind a 11 jutubos filmecskét, anélkül, hogy va egyszer megállt volna. Mintha Luci Feri intézte volna, direkt, hogy megnézhessem őket. A PPP azt hiszem a KKK a kukluxklán -féle gonosz elleni gyógyszer akar lenni. Gondolkoztam, vajon milyen felekezeti ez a PPP, mert biztos van ennek valami vallásos háttere, meglehet egy ilyen partizán akció, ha nem vették fel nyíltan az egyházuk márka nevét, valami jófej fiatalok lehetnek, akik még hisznek a mesékben. Nem mintha ez egy rosz dolog lenne. De meggondolt, egyházi padokban helyét megkapott középkorú, idősebb személyek nem vállalnának fel semmiféle ilyen melót, akár a nép üdvössége érdekében sem. A kisfilmeknek van egy fiatalos dizájnja, érződik rajtuk, hogy van egy kis technikai hozzáértés is, és megőriz egy fajta humor érzéket. Lehet, hogy nem tudatosan, de végig ott van egy erős humor érzék. Már a PPP elnevezés is egy kifejlett humor érzékről árulkodik. Ha ezt összevetem a felhasznált zeneanyaggal, ami fantasztikusan dramatizálni tudja a mondanivalót, én a hit gyülekezetére tippelek, vagy valami modernebb vallásra. A pápaság démonizálása inkább a Jehova tanúira utal, de a tanuknak nem stílusuk a partizán akció a vallásukon kívül.
Nem is ez a lényeg. Az én véleményem szerint, létezik a gonosz hatalma és a jó hatalma. Amiben eltér az én meglátásom ami a gonosz és a jót illeti, meg a stratégiájukat, az az, hogy én egyenlő feleknek tartom őket. Nekem megvan az a sanda gyanúm, hogy Isten álma az, hogy a két testvér majd együtt vágják le az ökröt, együtt fognak lakomázni a nagy egymásra találásban. Nem hangzik ez valami igazságosnak a sok kegyetlenséget eltűrt keresztények számára, de melyik szülő hagyná veszni egyik vagy másik gyermekét, mert az egyik rosszabb? Nem e ez a krisztusi szeretet üzenete? Persze megvan az a bibliai üzenet is, hogy majd a gonosz örökre a tüzes kemencébe vettetik. De ez szerintem legalább olyan szimbólum, mint az ördögfarok vagy szarv. Nem. Én azt mondom, hogy a gonosz az egy legalább olyan értelmes lény, mint a jó. Nevezzük Sátánnak és Jézusnak őket. El tudom azt képzelni, hogy Sátán tiszta diverzióból és humorból „besegít” egy ilyen reklámfilm produkcióba. Szerintem a producerek is hanyatt vágódtak, ha megnézték ezt az értelmezést. És nem tudják röhögjenek vagy sírjanak. Szerintem egyiküknek sem jutott eszébe, hogy netán egy sorozat misztikus üzenetet rejlő kampányt indítanak el. Nem, ez az ördög humoros oldala. Én ezt nem veszem komolyan.
Amit viszont komolyan kellene venni, az a vallásokba beköltözött démonok, az ördög fiak, akik csak puszta jelenlétükkel fertőzik a jézusi szeretetet. Olyan szépen el tudja mindenki mondani, hogy mindenek felett a hiúság a legnagyobb bűn. Hát mik ezek a begyepesedett egyház vezetők, ha nem hiúk? És mik azok az ártatlan, pimasz, pofátlan tekintetek a templom padok közűl, ha nem ezeknek a hiú papok dicsőítése? Nem e ez a csendes elfogadás, a cinkosság a hiúságban az ördögi nagy munka? Hogy a templom padjaiban ülve lehajtott fejjel, fél téglával bűnbánatot gyakorolva, kérjük Isten hozzájárulását a személyes gazdagodásunkra? Nem e ördögi akció amikor a pap lehordja a szerencsétlen alkoholistát, és példaképnek mutatja a gazdag gengsztert? Mik ezekhez képest az a rengeteg nevetséges szimbólum? Nem e az ördög munkája, hogy elvesszünk a rengeteg szimbólumban? Dehogynem. Ezek a gonosz munkái. A többi az mind folklór. Kitalálás. Az emberi butaság. Ezeken jókat röhög Sátán. Amíg mi ezekben a szimbólumokban utazunk, addig el vagyunk foglalva. Ezek a felfedezett problémák. Ahogy a film is mondja. Ennek a megoldása a keresztény egyház. S akkor jön a plebsz és azt mondja, mindegy hogy korrupt, hogy nem a legtisztább, de legyen béke már, olyan amilyen, de legyek az Úrhoz közelebb. És ez a bevett csali. Mert ott az úgynevezett úr házában meg ilyen élő halott zombi emberek a „lámpások”, akikben lélek már nincs és más missziójuk sincs, mint ezt a lelket kiölni másokból is. Ipari méreteket ölt ez a sátáni produkció.
Hogy ez a reklám tartalmaz olyan elemeket, amik csak rólad van szó, a sebességről, a jár nekedről, ez nem újdonság. Minden reklámnak ez a vezér elve. Az emberi hiúságra épít. Legyen neked is, jár neked is, gyorsan, most, hamarább is meg lehetett volna, stb. Ne menjek tovább, az iskola rendszer milyen? Versengésről szól az egész. Légy a legjobb, győzzél, győzd le a másikat, uralkodj felettük, mert jár neked a jutalom, a kupa. Azt hisszük, és talán ez is sátáni művelet, hogy mi vagyunk a fehér balekok, akit a Sátán meg akar magának nyerni. Nem barátaim. Mi a Sátán fiai vagyunk. Jézusban van esélyünk ebből kiszállni. De valahogy úgy, mint a maffiából, a lábakkal előre, és holtan. Hidegen, mint a sör. Ez a borzasztó, nem a szimbólumok. Kit érdekel, hogy színes a baromság és a hülyeség?
Megér ez az összevágott kisfilm sorozat egy egyszeri megnézést, de komolyabban belemerülni ebbe a szimbólisztikába, teljesen értelmetlen. Inkább ültess el egy fát, kenj meg egy zsíros kenyeret valakinek, adj egy délutánt a családodnak, mondjál le a legjobb, legújabb telefonról, ne akarj a gyermekeidből példaképet faragni, ne akarj mindig mindenkinek megfelelni, inkább szeresd azokat, akiket még lehet szeretni.
A többi nem ér egy kalap szart sem.

Álomfejtés


Eléggé kutyaszorítós napjaim vannak, olyan lelki állapotba kergetnek, ahonnan nem igazán látok kiutat. Csak remélem a kiutat, mert tapasztalatból tudom, hogy sosincs úgy, hogy valahogy ne legyen. Ilyenkor szerintem a lelkem valamiféle pánikba esik és mindenre rezonál. És nemcsak érzékeny mindenre, hanem sokkal idegesebb. Több napos ilyen feszültség furcsa álmokat is szokott generálni bennem. Nem hiszem, hogy az álmoknak lennének valamiféle másvilági üzenet jellegük, viszont azt el tudom képzelni, hogy a tudat alatti a lélekkel kombinálódva kutyulnak holmi összeesküvéseket, melyek még odaátra is kihallatszanak. Nálam ezek a szar napok. Mert álomban is olyan dolgok jönnek elő, melyek nagyon valódiaknak tűnnek, akár meg is történhetnek azok a dolgok.
Szüleimmel álmodtam. Azon mérgelődtem, hogy nem igaz, hogy élnek és még mindig szenvednek! Azt mondtam magamban, hogy bazdmeg, hát a másvilágban is szenvednek és kínlódnak egy tömbház lakásban, tehetetlenül és hihetetlen szűkölködésben? Láttam apám megbékélt arcán azokat a mélyen megtapasztalt dolgokat és nem ellenkezett a helyzetével, de el sem fogadta. Mintha azt mondta volna nekem, hogy pasi, úgysem tudod kiirtani a bogarakat, ne kínlódj velük. Láttam arcán azt a csendes meggyőződését, hogy nincs az Univerzumban még egy olyan, mint Jézus Krisztus. Anyám nem szólt semmit. Csak mosolygós szemeivel marasztalt. A fiam babrált valamit egy kis széken és nem akart hazajönni. Magamban egyet hajtogattam, ez egy rémálom, ez nem is történik, ez csak egy rémálom. És nem tudtam elmozdulni a helyemről. Aztán nagy nehezen felébredtem. Tegnap zombi voltam az álom hatásától. Csak ma kezdtem el gondolkodni a történtekről.
Inkább úgy könyvelem el az álmot, mint egy leltár félét. Honnan jöttem, milyen utat futottam be, és tulajdonképpen még mindig hol vagyok? Fasza dolog volt ez a csarnok, el is képzeltem a jövőjét ezelőtt pár évvel. Amit nem láttam be akkor, hogy fel is kell nőni hozzá. Anyagilag, társadalmilag, lelkileg. Nem elég a terv. Még akkor sem elég, ha az egy nagyon jó és életképes tervnek látszik. Mert a legyek nem szálnak tömegesen olyan dolgokra, amik nem bűzlenek. Emberileg senki nem tárgyal veled, ha nem vagy benne valamiben. Hiába vagy benne egy pártban, ha nem vagy benne valami egyházban. Egyházban hiába vagy benne, ha valamit nem képviselsz. Például a disznó képmutatót. Becsületesen, izzó szívvel, istenes lélekkel, lobogó hajakkal hiába lötyögsz a templom padok közt, mert a vevőközönség csak kétféle fogpasztát ismer, a fehérítő fogpasztát és/vagy a zománc erősítő fogpasztát. Nincs se harmadik, se negyedik verzió, mert ahhoz már nincs elég memória, befogadó készség, mert nincs szüksége rá. A templom padban ülőnek a feladata, lényege, hogy elfogadja ezt a marketinget. És elfogadja, mert tudja, hogy abban a szar tömbházban nem lakhat nyugodtan, ha valamiféle törvényt nem tart be. Nem fogadják be a rendes ember csoportba. És ki akar furcsa lenni? Ki akar egy furcsával bármiben szövetkezni? Senki. Mert minden kötődik valamihez. Mindenki kötődik valakihez, valakikhez. És nincs olyan, hogy rálátás. Nincs csak belátás. Nem maffia ennek elnevezése, hanem érdek közösség. Én nem tudtam egy érdek közösséghez csatlakozni, mert nem feleltem meg egyik kritériumnak sem. A furcsa embereknek meg nincs közösségük, mert a furcsa emberek sem tudnak egymáshoz kötődni. Mi marad hátra? A képmutatás. Hogy tartózom valahova. De ezt lentről kell kezdeni. Meg kell győzni mindenkit, hogy a képmutatásom igazi és megbízható. Hogy nem tágítok még a Szentlélek hangjára sem. Mert csak a megbízhatóságra lehet építeni. Alapokra építeni, megbízható téglákból. Így épülnek egyházak, pártok, falvak, városok, országok, kontinensek. Így épül a Világ. Be kell illeszkedni. Alkalmazkodni kell. Nem különcködni. Nem szabadnak lenni.
Számomra ez az álmom megfejtése.

AC/DC


Azt hiszem lassan szembenézhetek a valósággal. Itt már nem összeesküvésről beszélhetek, hanem valamiről amire azt szokták mondani, hogy SORS. Több van itt, mint holmi emberi butaság, meg nem értés, hozzá nem értés vagy balfaszság.
Általában az én imáim nem úgy hangzanak, hogy Uram intézd el, hogy az áram szolgáltató legyen belátással, hogy nehéz helyzetben vagyok az árammal és kössön engem is a hálózathoz saját villanyórával. Nem. Azért meghagynám az Úrnak azt a diszkréciós jogát, hogy intézkedjen velem ahogy jónak látja. Megtapasztaltam, hogy Ő sokkal messzebb lát, mint mondjuk azok, akiktől az áramot kapom vagy kaptam eddig. Más szinten kombinál az Úr, mint a szomszédaim, akik ugyan keresztények, és éppen azért felnégyelve jobban szeretnének látni, minthogy rendes áron kapjam az áramot.
Lehámozva a dolgok héját, eljutottam az alap igazsághoz, hogy az egész felépített, most már keserűséggel megtelt álmom a mesevilágból jött ki és oda megy vissza.
Három hónapja járom az áram hivatalt, hogy valamilyen formában adjanak áramot, ami csak azt olvassa, amit én használok. Holnap. Hogy holnap kijön az a papír. Három hónapja mind holnap. De ez semmi. Mert hat éve járom ezt a kálváriát. Hat éve ha kidobnak az ajtón, bemegyek az ablakon. Azt mondtam, most már egyenesen Basescuhoz fordulok. Mert a pártja emberei sem tudtak segíteni nekem. Mikor az én áramomról volt szó, mintha az Úr megkövérítette volna az emberek szemeit, megkövesítette volna szíveiket. Nevetségesen lehetetlen helyzetben vagyok. És még nem mondtam el semmit. Mert nem mondhatok el mindent. Miért is nem mondhatok el mindent? Mert vannak nagyobb trógerek, mint az utcai trógerek. Akik nem ököllel rendezik a számlákat, hanem mosolygósan és más eszközökkel.
Nem írok Basescunak. Minek írjak?
Azt mondta nekem bizalmasan valaki, hogy iratkozzam be a román jobboldali pártba, garantálja, hogy lesz áramom. Nem mintha ez nem járta meg az agyamat, mert az ember kétségbeesésében mindenre gondol. De nekem nem ez a stílusom. Nekem az a stílusom, hogy imámban megkérem az Urat, hogy szóljon, mit tegyek? Sokat elmondanak nekem az összefonódó történések, helyzetek. Mostanában kezdtem el azon gondolkodni, hogy netán az egész szitu nem e egy hatalmas füst oszlop, ami vezetni akar valahova? És mi van, ha hagyom magam vezettetni a hatalmas füst oszloppal? Mi van, ha azt mondom november elsejétől: basszátok meg az áramotokat!? És kihúzom a biztosítékot? Mert minden jel arra mutat, hogy nem akar semmiképp összejönni ez az áram dolog. És ami a legérdekesebb az egészben, hogy már a helyzet is úgy áll, hogy talán nincs is igazán szükségem erre az áramra.
Remélem az Úr nem veszi rossz néven, ha még adok egy hetet az emberiségnek. Adok még egy hetet az áram hivatalnak, hogy beszerelhesse a saját áramomat, adok még egy hetet azoknak, akik zsarolva adják nekem jelenleg az áramot, hogy ne fizettessenek ki velem olyan fogyasztást, ami többszöröse az én reális fogyasztásomnak, adok még egy hetet az Úrnak, hogy szíveikben, lelkeikben dolgozzon.
Ha nem, én november elsején kihúzom a biztosítékokat. Uff! Beszéltem.

Szeles dolgok

Amíg a fiam iskolában van, dolgozhatok egy keveset a műhelyben. Most éppen egy turbinát készítettem. Fából. Elvégre Jézus is ács volt. Noé bárkát épített. A frigy láda is fából van. Miért ne készíthetnék turbinát fából? Hangszereket készítenek fából. És micsa hangszereket.
Ez a templomi orgona javító fiú mindenféle furcsasággal megkeres. Hogy kell neki egy láda, amiben kialakul a levegő nyomás. 
Aztán elhozott egy fából tákolt turbinát, hogy olyat tudok e készíteni? Hát az elég cingár volt, kérdeztem is, hogy működik is az a levegő turbina? Azt mondta, de még hogy. Hát annál jobbat csináltam. Néha idegesítenek ezek az apró dolgok, de csak addig idegesítenek, amíg neki fogok. Mert megszoktam már, hogy egy fél erdőt kel feldolgozzak egy ajtóhoz, és alig préselek ki egy átlag alatti napszámos bért belőle, s akkor két három napig semmi anyagból babrálok. 
Ez a turbina megmozgatta az agyamat, mert rengeteg dologra oda kellett figyeljek. Legtöbb munkafázisra sablont, vezető eszközöket készítettem, a gépekhez. Az asztalosságban sok ilyen ideiglenes trükköt lehet alkalmazni, amitől persze a gyárosok idegbajt kapnának, mert ők nem tudnak ilyesmit elképzelni, hogy fából rögtönzöl egy valamilyen szerketyát, aminek a segítségével olyan munkafázist el tudsz végezni, amire mondjuk csak egy pár tízezer eurós gép lenne hivatott. A kis iparban, sőt nem is beszélhetek még kis iparról sem ami a helyzetemet illeti, mert nem gyártok sorozatban turbinákat, hanem a műhelyemben azzal a néhány alapgéppel kell boldoguljak. 
Nem álmodozhatok örökké mindenféle makaróniba lyukat fúró gépekről. Ezért az úgynevezett ilyen magamfajta tákolmányoknak nincs meg az az ipari színe, kivitele. Látszik rajtuk, hogy többnyire kézi csinálmányok. Viszont az ilyen kézi csinálmányok eléggé bírják a terheléseket és az időt. Mert mondjuk nem spórolom ki a csavarokat, ragasztót, anyagot.

Van ezekben a dolgokban, megrendelésekben valami amit szépnek találok. Van annak értelme, ha három szoba ajtót készítek valakinek. Fontos dolog, nem flanc. Falakra tudtam mászni attól, ha kényeskedő megrendelőt a fiók vezető csúsztatójának a zaja idegesítette. Hogy nincs olyan vezető ami ne zajongjon? A háza előtti forgalom zajától újra meg kellett kérdezzem, hogy pontosan mire gondol? Mi zörög? Ja, vannak olyan csapágyas sínek, amik nem zajonganak, sőt a fiókot vissza is húzzák a helyére és le is fékezik, hogy ne csapódjanak és hetven kilót is kibírnak. Vannak, de amikor az ember már startból gecizik az árakkal, hogy igen de látott olcsóbban itt meg ott, aminek még sínje sincs, fel sem merül a hússzorosan drágább fiók csúsztató kérdése. Nem is ez a gond, mert ezek csak ilyen dumák, hogy az asztalost keserítsék, mert van egy pár ilyen faszkalap kliens, aki sosem elégedett senkivel, semmivel, önmagával sem, na az ilyeneket mint kutya a cigányt, előre kiszimatolom és kerülöm, mint cica a forró kását. Tudok nekik dolgozni, de nem akarok. Vannak ezekre ezek a drágás asztalosok, azoknak pont jó az ilyen. Menjenek ők és nyalják az ilyenek seggét. Azt mondta egyszer egy ilyen seggfej, annyira el volt magától, hogy neki egyedi konyhája van, hogy meg kellene tiltsa nekem, hogy másnak ugyanazt ne készítsem el. Mondom neki, főnök ez megoldható. Tízezer juró és esküszöm ezt a modellt másnak nem készítem el. Szerződésbe írjuk. Ennyire azért nem volt igényes, de megnyugodhat a lelke, másnak nem készítettük el az agyának beteg szüleményét. 
Szóval az ember egy pár év seggnyalás után nagyon elkezd vágyakozni éhbérért kereszteket hasogatni tűzifából. Életemben nagyon kevés normális megrendelővel találkoztam. És ez talán azért is van, mert egy normális ember elmegy és megvesz egy kész asztalt vagy széket és nem variál reggeltől estig az asztalos agyán az ilyen extra dolgokkal. Mondjuk az orgona fasípok, az nem egy extra dolog. 
Azt tudtommal itt Erdélyben nem gyártanak. Állandóan nyaggat ez az orgonás, hogy kellenek fasípok, de fösvények a papok, nem akarnak fizetni. Ő meg hiába mind gecizi azokat a sípokat, mert szitává rágták a bogarak és elvész a levegő, meg az elosztókon is átszivárog a levegő és megszólalnak olyan sípok, amelyek nem kell megszólaljanak. Például sípgyártás. Lehet egy ilyent csinálni. Na, ezért érdemes lenne befektetni egy asztalos műhelybe. De hogy én pozdorjából ugyanazt csináljam, mint a praktiker, ez tisztára marhaság. És értelmetlen.

Kié itt a tér?

Elgondolkodtam Frici bejegyzésén: Kié itt a dér?
Azt hiszem nem fog kimenni a fejemből soha apám temetése. Pedig elmúlt már tíz éve annak. Két ember jött el apám múltjából, akik olvasták az újságba kitett gyászjelentést és két román szomszéd a tömbházunkból, ahol laktunk, meg a testvérem barátai, akik elég szép számban jöttek el. Voltak vagy haton heten. Persze, hogy jól van ez így, mert vannak bizonyos regulák, amik az életben be kell legyenek tartva. Igaz embert nem szeret senki. És különösen az olyant nem, aki hajlandó volt nézetei miatt holmi nyolc évet börtönben lehúzni.
Hogy kié itt a tér? Igaza van Fricinek, kettészakadva csak nézzük egymást és talán biccentünk egyet a fejünkkel, talán nem. De vannak bőven azok, akik elfordulnak. Megnéznének maguknak, ha lenne egy zsír új Béemvém. Egyébként mindenki igyekszik mérges és szenvedő pofát vágni. Nekik nem igazság kell, hanem pénz. Gondoltam megírom hozzászólásként, hogy miként lehetséges az, hogy nem emlékeznek már azokra a személyekre, akiket Frici felsorolt, hisz most van tombolóban ez a nagy nemzeti forradalom, amikor Avram Iancukat égetünk itthon, meg zsidókat, „mocskos” liberálisokat kergetnek és halállal fenyegetik őket odaát, meg aztán végre papíron is magyarok lehetünk, meg autonómia, szóval olyan hatalmas gyüvés menés alakul a nagy magyarságunkban, hogy lehetetlen nem megemlékezni elődeinkre? De olyan szépen megírta Frici és annyira helyénvaló az első két hozzászólás is, hogy nem akartam elrontani a hangulatot az én buldózer stílusommal.
Kié itt a tér? Hát akié mindig is volt. Csak annyi különbséggel, hogy ma már nincsenek éjszakába nyúló beszélgetések, viták az igazság keresésről, megbeszéléséről. Nálam ez a beszélgetős korszak lezárult akkor, amikor eltemettük apánkat és a beszélgetős társai nem találták érdemesnek eljönni a temetésére. Akkor tulajdonképpen eltemettük a megemlékezést is.
Egyedül Körömi Laci Magyarországról szokta látogatni szüleim sírját és mindig ki takarítja. Mire Kolozsvárra érek Déváról lapátokkal felszerelkezve már csak a pofám szakad le, hogy valaki megelőzött. És akkor tudom, hogy Laci ott járt. Köszönöm neki.

Házi munka

Nemsokára eljön a nők felszabadítása. Vagy a férfiaké. Azoké, akik házi munkát végeznek. Érdekes dolog ez az úgynevezett női emancipáció. Az rendben lenne, hogy szavazati meg döntési jogok, de hogy miért kellett a házi munkát lefokozni, nem egészen értem? Azt is megértem, hogy izgalmas egy nő számára is a karrier, fontos a személyiségének a kibontakozás, habár nem egészen értem ezt a kibontakozásos dolgot, hogy mitől fasza ha elismernek? Kik ismernek el és miben? Mire? Mitől nő az én önbizalmam attól, hogy pofára esnek attól, amit produkálok? Nem nő az én önértékelésem sem attól, ha megkapom az elismerést. Hogy az a pörgés lenne az a magasztos, amiben forog az ember? Önámítja magát az ember? Hogy a társadalom? Meg ilyesmik? Szamárság. Nincs fontosabb, mint az otthon, a család és a házi munka. Ennél szebb, magasztosabb, és fontosabb dolog nem hiszem, hogy van.
Olvasom egy pár blogban, hogy nők, anyák valamelyest lelkiismeret furdalások közepette vallják be töredelmesen, hogy szeretik a házi munkát, és valahogy ha meg lehetne ezt nekik bocsátani.
Igen, mert ti férfiak semmibe veszitek a házi munkát, szokták mondani a nők. Beleértve a feleségem is. Mindig próbálom mondani neki, hogy valahogy engem vegyen ki ebből a lajstromból, mert én nem az a férfi vagyok, aki a házi munkát így látom. Az is biztos, hogy a Föld férfi lakosságához képest szám szerint nem is létezek, valószínű ezért vesződik el szerény véleményem a statisztikákban.
Vitathatatlan tény, hogy a világ változik. Némelyeknek rossz irányban, némelyeknek jó irányban. Például a házi munka egy nagyon hasznos dolog lesz. Pótolni fogja a hiányzó bevételt. És biza lesz olyan, hogy biztosnak vélt karrierek, szakmák elvesznek, és a házi munka új lehetőségeket fog hozni magával. Mert elképzelem, hogy az a harcias nő, aki mindenhol túlkiabálta a népet egy tökéletes háziasszony is tud lenni. Persze, jön majd egy kis három négy éves letargia, de az élet néha nagyon szépen alakítja a dolgokat.

Angyalokkal viaskodom

Megmaradt bennem ez a mondás, hogy „az angyalokkal viaskodtam”. Apámnak nagyon kifejlett humora volt. Nem volt sziporkázó, nagyot mondó, mind a székely ember humora, apámnak minden szavát, gesztusát humorosnak is lehetett értelmezni. Több mondása volt neki. Az egyik ez volt, hogy viaskodtam az angyalokkal.
Jákobnak volt egy hajnalig tartó tusakodása Isten angyalával. Ábrahámnak Istene mondta volt Jákobnak, hogy térjen haza. Közben Jákob elkezdett kételkedni dolgában. És valószínű ez a tusakodás egy fajta kemény vitázás volt az Úrral. Hajnalig tusakodtak.
Mikor apámnak gondjai voltak, mittomén, egész éjjel nem aludt valamiért, megvoltak neki is a tusakodni valói, szokta mondani reggel, miközben ittuk a kávét, hogy az angyalokkal viaskodott az éjjel. Így vált humorossá, vagy tragikomikussá a helyzet. Értettem én a helyzet súlyosságát, nem kellett nekem részletezni a bajokat.
Aztán ahogy elmúlt felettem is a gondtalan ifjúság ideje, néha nekem is tusakodni, viaskodni kellett az angyalokkal. Mostanság elég sűrűn. Mert mindaz a kép a kereszténységemről, amit ezidáig festegettem, összezavaródott, lett belőle egy ilyen összemázgált kép, amin rajta már egy rakás festék, mert többször próbáltam retusálni a képet, aztán minden ecsetvonással csak jobban összefolytak a színek.
Hitemhez híven én mind termeltem amaz gyümölcsöket, melyekről meg szokták ismerni az igaz embert. Csak aztán nehezen, de rájöttem, hogy vagy eltévesztettem a házszámot, vagy az utcát, vagy a várost, mert itt ahol vagyok az emberek az igaz embert nem a gyimelcsei szerint igazítják vagy hamisítják, hanem aszerint, mennyire tud besúgó, hátból támadó, rabló és gazember lenni. Ördögien nagyravágyó. S ezekhez hasonlók. S akkor volt nekem egy pár ilyen viaskodásom az Úrnak angyalaival, hogy minek legyek én jó, ha gonoszként tartanak számon? Miért adjak én egy garast valakinek, ha az elissza és nem is emlékszik rá, hogy miből volt mit innia? És minek törődjek valakivel, amikor van nekem elég bajom? Talán joggal és nem ok nélkül elkezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy ha a jó cselekedeteim másokban ellenszenvet vált ki, mert jó, ha egy nyanyának ingyen megcsinálok egy szekrénykét a kagyló alá, sűrűn rendes emberezik nekem, de ha ugyanannak a nyanyának kell valami ami szerintem nem kell és luxuscikk és nem kérem csak a becsületes árát, az ingyen szekrény hatására azt mondja, hát ha az a szekrény olyan olcsó volt, akkor ebből miért akarok meggazdagodni, akkor minek? S akkor bazmeg azt is ingyen adom, mégis van köztünk egy olyan hangulat, hogy megpróbáltam gazdagodni az ő hátán.
Hogy mi ma a jó cselekedet? És mi az a határ, ami felett életveszélyes másokon segíteni? Sajnos, a génjeimben van az, hogy pattogok rögtön, ha valahol szükséget látok. És ezért haragszom az Úrnak angyalaira. Ezért viaskodom velük éjszakánként. Csak egy kis mértékletességet adjanak belém, egy kis kételkedést hagyjanak meg nekem, hogy mondhatok néha nem-et, anélkül, hogy aztán lelkiismeret furdalásom legyen.
Most már apámnak nem mondhatom el, hogy viaskodtam az angyalokkal. De szerintem beszámolnak majd neki az angyalok, hogy van egy konok fiúk odalent. Aki feszt kötekedik velük.

Love Coffe

Legyen Anna a neve. Írt ma nekem és valamiért eszembe jutott ez a „Love Coffe” dolog. Egyszer ő mondta, hogy szeretne egy kávéházat a szerelmeseknek. Miért ne? Gondoltam. Ha befutott a velöntájnz dolog, miért ne lehetne egy szerelmes kávéház ezeknek a velöntájnzozóknak.
Nagyon nem értek én ezekhez a tematikus kávézókhoz, pedig sok kávézót, pizzázót kiviteleztem. Mindig jöttek az elképzelésekkel a megrendelők. Kérdezték ám tőlem, mester úr hogy gondolja, de ez csak afféle kérdés volt, hogy a lelküket nyugtassam meg ami az elképzeléseiket illeti. Mert hiába mondtam akármit, úgyis azt csináltak, amit akartak. S akkor minek szóljak bele a nagyok dolgába? Igen ám, de ez oda vitt engem, hogy belefásultam és a végén már valóban nem volt véleményem, elképzelésem semmiről. Mint a tönk szélén variáló társadalom, mely korlátok közt vegetáltatik.
Aztán egyszer csak mégis plajbászt fogtam és elkezdtem rajzolni azt a Love Coffe-t, amit én megcsinálnék. Boltíveket mindenképpen tennék. Faszerkezetben gondolkodom, de lehet ezt a pléh profilokkal is kivitelezni. Mondjuk a fa szerkezeteket jobban szeretem, mert ha az ember előre kigondolja mi hova jön, úgy készíti elő a szerkezetet is. Aztán jöhet a gipsz karton és glett, miegymás. Aztán megálltam a rajzolással. Lerajzoltam a bejáratot, és az úgynevezett szeparékat.
Ezek a szeparék egy nagyobb boltíves teremből válnának ki, mint valami eszkimó igluk vagy minek nevezik azokat a hó bódékat. A nagyobb boltíves terem lenne tulajdonképpen a kávéház fő helye, a szeparék ilyen csendesebb, intimebb légkört biztosítanának. A falakat meg tele lehet rakni apró kis rámákkal, és benne az ott járt szerelmesek neveivel, dátumával. Ez egy ilyen húzós hülyeség lenne, mint az a lakat mese, a kerítésekre zárva.
Szerintem jól néznének ki ezek a kis fa rámák, a kávézó mellett a fa ráma gyártás is lehetne egy jó kis nyugdíj. Az ember a jelentéktelen részletekre is kell gondoljon néha. Mert lehet a lélek erős és a test erőtelen. Egy adott pillanatban. Amit még lehetne ebben a Love Coffe-ban, hogy a kávét akár saját recept szerint is igényelheti a kliens. És elnevezheti ezt a receptet ahogy akarja, ha éppen nincs a menüben ez a recept, akkor attól a perctől bekerül. És ez egyáltalán nem hülyeség. Mert akárhova mentem kávézni, olyan nem volt, hogy azt a kávét kapjam, amit szerettem volna. Pedig aztán ez a Zsülien egy kávé buzi és mindenhol kikérte magának, hogy neki azt a kávét szolgálják fel, amit és ahogy kéri. Nehéz volt megérteni, hogy azt a kibaszott tejet neki ne tegyék be a kávéjába, hanem egy kis csuporban szolgálják fel külön, mert miközben issza a kávét, folyton hígítja tejjel, a végén meg megissza a maradék tejet. Így nem rágja a gyomrát a kávé. Mindenki másképpen szereti a kávét. Mitől nem lehet ezt úgy felszolgálni, ahogy az ember kéri?
Szóval elakadtam a rajzolással, mert azt mondtam magamnak, állj meg vándor, ne álmodozz, mert úgysem lesz belőle semmi. Mert ha én akarnám is, nincs aki még akarná. S akkor halott a bolt. Meg aztán hogy keressek befektetőt, s miegymás, és ha netán kapnék, jöjjenek nekem a spórlásos megoldásokkal, s akkor mit csináltam? Semmit. Nem lenne más, mint egy akármilyen sarki unalmas kávézó, ahol egész nap döngene a Jóskapista FM és persze a reklámok. S akkor a nagy termet már le sem rajzoltam. A boltíves mennyezeten a csillag rendszer ledes lámpákkal.

"A szakadékot híd íveli át"



Ha jól értem a dolgokat, a mai kormányok üzenete az, hogy hamis út volt a szociális beállítottságú gazdálkodás. Tévút volt azt hinni, hogy az ember egy életen át dolgozva és adózva egy nyugodalmas, gond nélküli nyugdíjra számíthat, orvosi és ezekhez hasonló ellátásokkal. Most nem azért, hogy okoskodjak, de mióta látom én ezt és mind mondom? Mindig azt mondtam, hogy én nem fogok nyugdíjt kapni. Mondták nekem, hogy dehogynem, csak paranoiás vagy. Biztos paranoiás vagyok, mert vannak nekem még másféle „látomásaim”, amiket nem tudok leírni. Annyit még le írok, hogy mifelénk egy pár éve nem javították az utakat. Néha hallok ilyeneket, hogy ideje lenne az utakat megjavítani. Én meg azt mondom viccesen komolyan, hogy ez az út, olyan amilyen, ez visz minket a kőolaj utáni időszakba. Ezek az utak lesznek benőve mindenféle növényzetekkel. Néznek nagyot. Én meg mosolygok. Ja, csak vicc volt, gondolják.
Én nem is tudom. Érdemes még ezen mérgelődni? Nem e kéne tovább lépni rajta? De hogyan? Mert a kormányok nem mondják azt, hogy emberek vége, rendezzétek magatokat, ahogy tudjátok, mi levesszük a kezeinket a szociális dolgokról. Nem mondják. Azt mondják, és igyekeznek azt úgy mondani, hogy az ember rettenetesen szarul érezze magát, sőt hibásnak a kialakult helyzetek miatt, hogy az előző kormányok szúrták el a dolgokat amikor támogatták a polgárok szociális álmaikat a nyugdíjakról s ilyesmikről. Lehet. Nem tartom kizártnak.
Nézzük az alábbi példát. A srácot magam mellé vettem ezelőtt tizenöt évvel. Tizenöt év alatt kapott egy házrészt, és sok egyebet azon a címen, hogy mivel együtt dolgozunk, rendre ledolgozza. Volt amikor ez a tartózása esett vagy csökkent. Aztán az idők folyamán a pénznemek és az értékek egyre változtak. Végül megállapodtunk abban, hogy hány napot kell ledolgozzon az adóssága fejében. Nevezhetjük ezt akár egy fajta szociális modellnek. Mert bízott egy rendszerben és én is bíztam egy rendszerben, amit közösen alakítottunk ki. Persze aztán változott egyet a társadalom. Az emberek elkezdték megszegni fogadalmaikat, mert minden ember, nem számított, hogy politikus, pap vagy éppen pék vagy asztalos, buszsofőr elkezdték mellőzni az adott szavakat, semmisnek nyilvánítani a szóbeli egyezségeket. Elég gyorsan átalakultunk. A hazugság nagyon hamar elterjedt. Egy adott pillanatban az volt az érzése az embernek, hogy az érvényesülés a hazugság és nem az adott szó. S akkor minden a feje tetejére állt.
Ez a megbolydulás nem volt egyikünk számításában sem. Szembesültünk azzal, hogy bármennyit erőlködünk, ezt a megmaradt száz napot ledolgozni nem akar sikerülni. Persze ennek van egy olyan vetülete, hogy a srác teljesen beazonosult a társadalommal, mely tárt karokkal fogadta a hazugsággal tele életmódot. Felzárkózott. Az én modellem már nem volt számára életképes. Nem volt elég. Lelki alkata meg nem volt annyira erős, hogy maradjon a lényegnél, hogy együtt többre megyünk, mint külön külön. Helyzet állt be. Én láttam, hogy ez a helyzet nem fog jóra fordulni többet. Mindketten elvesztettünk egy szitut. A srác a biztos jövőjét, én az adósságát felém.
Én ezt áthúztam a listán. Elment. Leégett. Nincs. A veszteség sajnos nem az én oldalamon van. A srácnál van a veszteség. Mert nyugodtan megöregedhetett volna a műhelyem mellett. Ezt a fajta befektetését eldobta magától. De nem ez a lényeg most. A lényeg az, hogy felfedeztem a játszma végét. Hogy hiába kezdünk el itt aprópénzezni, hogy ki a hibás ebben a nagy átalakulásban, szerintem nem is érdemes ezen gondolkodni. Lépni kell. Én léptem. Lemondással járó lépés volt, de meg vagyok győződve arról, hogy helyes lépés volt. Mert ha egy rendszerben nincs valós pénz és érték, hiába írogatjuk füzetekbe az adósságainkat.
Mit akarok én mondani? Lássák be a kormányok, hogy a játszmáknak vége és ne kezdjenek el magyarázkodni és hibákat felróni, meg megalázni az idősebb lakosságot, mindenféle intézkedésekkel fenyegetőzve. Vegyen egy plajbászt és húzza szépen át a lakosság adósságait. Tegye ezt akkor, ha minden áron tiszta lappal akar indulni, ahogy mondja magáról. Tegye azt, mint én. Engedje szabadon az embert, ha már nem tud róla gondoskodni, de akkor törölje el az adósságait, ami végül is egy olyan virtuális szám, mely nincs és nem lesz meg soha, mert nem létezik csak a füzetekben.
Én nem értek ezekhez a globális dolgokhoz. Én csak azért hoztam fel az én példámat, mert biztos vagyok abban, hogy ezeket nagyban is el lehet kezdeni. És ha ezekben az „őszinte” kormányokban van egy kis ecet az ereikben, akkor az ilyen plajbász vonásokkal nemcsak a visszaéléses adósságokat törölnék el, hanem a csóreszeknek is az adósságait.
Abban is biztos vagyok, hogy ez a gondolatom sem lesz több, mint egy szombat esti száradafa márkájú írás. Nem is kell többnek lennie. Egy dolog azonban visszafordíthatatlanul elindult. És ezek az új dolgok igenis kiolvashatók a blogokból. Ma már másabban nézünk a holnap elé, mint a tegnap. Egy hét leforgása alatt nem észlelhető ez a változás, de ha valaki két éven át rendszeresen blogokat olvas, észreveszi a változásokat. Talán most kezdem megérteni, hogy az emberiség miért nem lázad? Nem lázad, mert az emberiség nagyobb része már lemondott arról, hogy helyrehozhatók a dolgok, inkább keresik az alternatív megoldásokat. Ha nincsenek jelenleg kézzel fogható alternatívák, esküszöm, hogy megtaláljuk azokat. Az élet nem vár utánunk. Menjünk mi is tovább.

"Néhány kikötő még útba ejthető"


Azt mondta az a birs almás ember, hogy van amikor semmi sem megy. Semmi sem sikerül. Lebetegszik az ember, letargia és depresszió kínozza sok ideig. De aztán egyszer csak megfordul a kocka és minden megváltozik. A jóra változik. Azt mondta a birs almás, hogy neki most jól megy. Azt is mondta a birs almás, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok jól. Hogy benne vagyok a hullámvölgyben. Benne nyakig, mondom neki. Majd kimászol belőle, mondta nekem biztatóan. Tudom, hogy kimászok belőle, mondtam neki, mert lentről nincs út csak felfelé. Én meg nem hagyom el magam. Most hagytam kitörni rajtam ezt a letargikus betegséget. Hagytam, tombolja ki magát rajtam. Hogy ne mondja, hogy nem hagytam. És nem eleget.
Ma majdnem elütöttem egy részeg hontalant. Szóval nem ütöttem volna el, mert amikor homelesst látok dülöngélni, mindenre felkészülök. Tudom, hogy ilyenkor a baj vonzódik az emberhez, mint vaspor a mágneshez. Éreztem, hogy lassítanom kell, és kikerülni azt a helyet, amerre el fogja veszíteni az egyensúlyát. Hajszál precizitással találtam el a sors szándékát velem. Kibabráltam vele. Aztán hirtelen megértettem, hogy a hontalanok miért tömörülnek a városokba. És a városokba is a fő terekre. Azért tömörülnek a hontalanok a városok fő terére, mert ott fordul meg a civilizáció azon rétege, akik könnyűszerrel szerzik meg a mindennapi betevőjüket. És ha valakitől ingyen alamizsnát kaphat, az igenis a könnyen élő ember lehet. Mert mi van, ha egy homeless elmegy falura és elkezd ott kéregetni a falú központjában? Pedig a falusi ember sokkal megértőbb és segítőkészebb ember. Igenám, de a falusi ember azt mondaná, homeless úr, ha úgysincs dóga, jöjjön el kapálni, kap ételt és egy ágyat. Ja, teccik tudni, nem így képzeltem el a hontalanságot. Úgy képzeltem el a hontalanságot, hogy kérek és adatik. Azért megy a hontalan a város központjába, no nem a városi színházért vagy filharmóniáért, vagy valamiféle irodalmi esték miatt, hanem azért megy oda, mert ott sok olyan ember van, aki könnyen él és azoknak a lelkiismeretüket birizgálja.
Elgondoltam, hogy mihez kezdenék, ha holnap az utcára kerülnék valami miatt? Egy biztos. Nem tanácskoznék a kocsma előtt senkivel.
Elnéztem azt a fiatal román srácot, aki eljött megnézni a csarnokomat, egy kis raktárnak való helyet keresett. Semmiféle jele rajta a magamfajta letargiájából. Nem látszott rajta, hogy felfogja a krízis szót és annak értelmét. Látszott rajta, hogy nem kellett kirúgja azokat az embereit, akikkel tizenöt évet dolgozott. Nem, neki az élet most kezdődik. Neki most kezdődik az az idő, amikor sorozatosan átverik, amikor többször bevágja az orrát a küszöbbe és nem fogja senkinek sem elhinni, hogy nem érdemes küszöbökkel kikezdeni. Ő még csak nem is sejti, hogy emberek arra szakosodtak, hogy küszöbökkel járnak és azokkal egyengetik a balekok hátát. Elnéztem és úgy megszerettem ezt a kölyköt. Magamat láttam benne. Ahogy én ezelőtt húsz évvel így néztem a világba. Hiába is mondhatta volna bárki, hogy minden sarkon egy egy küszöb vár rám, nem érdekelt. Ez a szép a fiatalságban. Oda kell állni melléjük, támogatni naivságukat, mert be kell lássuk, hogy az emberiségnek a jövője ez a szent tapasztalatlanság. Mert ha a világ előre haladását ránk bíznák az istenek, mi vén letargikusok szétvernénk azt búskomorságunkkal.
Ezek jó dolgok az ember életében. Ha megjelenne maholnap egy ilyen eget feszítő fiatal asztalos, egy biztos, nem gátolnám semmiben, mindenre megtanítanám, és alig várnám, hogy félre tegyen, mint vén faszt, aki útban van.

Felejtsük el a szegeket!

kép forrása:  http://ezmegazesmindenfele.blogspot.com/
Azt mondta egyszer egy inasjelölt, hogy ha jön az én műhelyembe dolgozni, akkor felejtsem el a szegeket meg az ilyesmiket. Csak fa tipli, farkasfarok meg fecskefog, meg csontenyv. Már nem vagyok biztos benne melyik állatnak mijét emlegette. Benne vagyok, mondtam neki, én ennek örvendenék. Csak egy gond van, ha az neki nem probléma, akkor akár veheti úgy, hogy még mától is jöhet dolgozni. Hogy mi lenne az a probléma? Hogy azokat az állati eredetű izé-mizéket manapság nem fizetik. Mert én csináltam nagy lisztesládát ilyen farkos illesztéssel, de sajnos nem fizették ki. Mert amíg körbevarrtam a nagy lisztesláda sarkait mindenhol, ahol a mindentudó megrendelő mutatta, eltelt egy hét. Szeggel megvan egy nap alatt. De nem is az a baj, hogy dolgozni kellett rajta, hanem az, hogy nem fizették ki. Mert ugyanolyan lisztesládát, csak nem körbe farkazva fele áron lehetett kapni máshol és ez volt a válasz, hogy akkor megvehette volna onnan.
Szóval csak ez a részletkérdés a bibi. Ha bevállalja, hogy ugyanannyi pénzért dolgozik egy hetet, mint egy napot, akkor jöhet farkakkal fogazni. Ja, de ő nem úgy gondolta. Hát hogy gondoltad? Kérdeztem. Hát úgy, hogy mivel ő nem akármilyen szeggel és bárhogyan illeszt, hanem fogakkal, ezért neki több napidíj járjon.
Hát ez is ahhoz az örökzöld „Móricka is így képzelte” kategóriához tartózik.
Sosem értettem meg ezeket a hagyomány őrzős dolgokat. Minden hagyományőrzés végül a kocsmázásban merül ki. Mivel a kocsmázáshoz a legközelebb a tánc áll, így talán az egyedüli olyan dolog, amire költ a hagyomány őrző társadalom. Ha őszintén számolunk, akkor valójában a pálinkára, sörre, borra költ többet, mint a táncra. Alapítványok, politikai és nem politikai szervezetek ha hagyomány őrzésről beszélnek, akkor az táncot és a kellékei jelentik. Farkasfogakra, fecskefarkokra nem költenek. Nem látványos. Meg minek? Ott a Praktiker, papírból lehet olcsó ajtót venni. És minek ma lisztes láda? Ott a Real. Veszel amikor csak kell. A tánc az más. A tánc az egy olyan alkalom, ahova az emberek gyűlnek. Ahol gyűlnek, ott pia is van. Ahol pia van, ott tömeg is van. Ahol meg piás tömeg is van, ott szavazógép is van. És így illik össze a kellemes a hasznossal. Egy kis szórakozás, egy kis hagyomány is, egy kis politika is. Hogy is nevezi ezt a marketinges? Most ez fut. Ez a trend.
Úgyhogy a szegeket nem felejtem el. Mert egyelőre az egyedüli kifizethető illesztés. És valljuk be, egy jól bevált illesztés. Aki sárkányfogas meg farkos illesztésre vágyik, szerintem jobban jár, ha elmegy táncolni egyet, piálni egyet, osztani a semmit a részeg fejesekkel. Hajnalig eredeti hagyományt őrizhet és reggel meg nyit a raktár, vehet onnan papír ajtót. Már már hagyományossá vált papír ajtót. És így hidalódik át a hagyományos és a modern. Fog kezet a múlt és a jövő.

Az a bizonyos pillanat...

-Kicsikém, hallasz? Ébredj fel kicsikém! - kérlelte sírosan a férjét a néni.
-Hívtam már a mentőket. - mondtam a néninek.
Hatalmas csend ereszkedett a tájra. Az út másik oldalán egy kaszárnya kapurácsain keresztül három katona bámult. A szántásra kifutott bordó autóban a néni a férjét ébresztgette. Telefonálás közben futottam én is oda, és rettenetesen szégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe románul az eszméletlen szó. Azt akartam mondani a telefonba, hogy a sofőr elvesztette az eszméletét. És nem jött a számra a szó. Rám néz a néni és mondja, hogy a férjének infarktusa van. Mondom a telefonba, valószínű infarktusa van a sofőrnek. Még kérdeznek valamit, válaszolok, közben a néni megtalálja a nitroglicerint, befúj az elalélt bácsi szájába, fél perc múlva az ember kinyitja szemeit és néz az üresbe. Nem tudja mi történt. Megérkeznek a mentők, elviszik a bácsit. A néni kérdezte tőlem, hogy felborultak? Nem, nem borultak fel, mondtam neki.
Nedves úton haladok az országúton hazafelé. Kenyeret, tejet és lyukacsos sajtot vettem. Egér sajtot. Azaz svájci sajtot. Mi így nevezzük. Egy domb tetejére vánszorog ki a kis Matiz, a feleségem szolgálati autója. Négyesben néha kiviszem. Vasárnap én viszem tankolni, meg ilyenkor meghallgatom, ha zörög e benne valami. A domb egy kanyarban végződik. Egy pillanat alatt szemből megjelenik egy bordó Logan, fékezve, oldalt farolva mint a végzet táncolt felém a nedves úton. Finoman elkaptam a kormányt és fékeztem. Mint korcsolya a jégen csúszott a kis Matiz is, hajszálra voltunk a végzetes összeütközéstől. Hirtelen jobbra húztam, hogy ne csússzak a szemből jövők elé, meg nem tudhattam mi van a hátam mögött a másik sávon. Annyit hallottam, hogy a másik autó dobbant egyet és nagy csend lett. Megálltam az út szélén. Bekapcsoltam a vészjelzőket és már hívtam az 112 -t. Szaladtam a kifutott autóhoz. Egy trágyadombot szelt ketté, azon dobbant az autó, és még húsz métert repült a levegőben. A gaz érintetlen volt az autó landolási helyéig, ahol a szántásba fúródott. Egerek szaladtak eszeveszetten. Egy kutya jött farkát csóválva, megszagolt.

Venni vagy bérelni?

Egy biztos. Ha ma lennék huszonéves, csóró és ezzel a negyvenes agyammal, nem törekednék saját tulajdonú lakásért. Amíg ezelőtt öt évvel megvolt az az illúziónk, hogy egy banki kölcsönnel az ember megvesz egy lakást, mára szertefoszlott ez az úgy látszik bizonytalan alapokra fektetett hiedelem.
Egyrészt van ugye a melós ember, aki hajlandó igát hordani, ha van értelme, ezek azok akik naponta kitermelik a tejet, kenyeret, bútort, másrészt vannak az elméleti emberek, akik bármit megtesznek, csak ne kelljen konkrétan termeljenek, valamilyen terméket állandóan reprodukálni, ezek a politikusok és a papok, és vannak a spekulánsok, akik létrehozták a nem létező értéket, az úgynevezett tőzsdét. Nevezzük nevén a gyereket, ezt a tőzsdés világot igenis alátámasztották a politikusok is papok is egyhangúlag. Mert van egy olyan, hogy az is baj, ha tudtad és nem szóltál, gonosz szolga. Ez a magát humánnak tartott szektor nem jöhet semmiféle kifogással, hogy én csak a nép nevében vagy az isten nevében cselekedtem amit cselekedtem. Nem. Felvettél egy irányzatot, belelovaltál minket nagyon is jól tudod mibe, most ne gyere nekem olyan dumákkal, hogy a sors. Itt nem egy végzetről van szó, hanem nevezzük a nevén a dolgokat, az úgynevezett humán szektor a spekuláns tőzsdésekkel ha hallgatólagosan is, de csendben összejátszódtak. És ki szívja ma a levét az egésznek? A csóró munkás ember, aki hitelt vett fel.
És mit ad isten, a politikus és a pap most megint egyöntetűen ejnyebejnyézik, hogy te oktalan melós, többet akartál, mint farkad bírja, lám lám sokat akarásod hova vezetett téged, és most már irány Argentina.
Írtam már erről, hogy a történelem mindig áldozatot kér, negyven, ötven évente a világ mindig fordul egyet, hol az egyiktől vesznek el mindent, hol a másiktól, a lényeg ugyanaz. Csak a módszerek változnak. A kommunizmus elvette erőszakkal. A nép érdekében. Mai modern világunkban eljutunk oda, hogy nem kell. Elveszik a kedvünket attól, hogy legyen nekünk egy saját házunk. Nem veszik el, hanem lemondunk mi magunk róla. Sőt. Nem is gondolunk rá. Nem vágyunk rá. Minek? Ha nem erőszakkal, elveszi a tartózás. S akkor jobb ha nincs.
Sokat gondolkodtam az amerikai álmon. Az amerikai álom ott van minden bunyós meg szerelmes filmben. Megfigyeltem, hogy az amerikai ember fél a család alapítástól. Félnek összeházasodni. Az érzelmeiket is mint a testüket a fitnesz termekben építik. Racionalizálják. Rájöttem, hogy ez a gyüvő menő életstílusuk miatt van ez. Nincs egy pontjuk ezen a Földön, ahol otthon lennének. S akkor azért trauma nekik a krisztmesz. A képzeletbeli család és otthon. Ami nincs. Amire nem vágyhat. Mert elvették a vágyait.
Ma semmi sem szól a tulajdon érdekében. Arról is írtam már, hogy az egyedüli hasznos tulajdona az embernek a tudás, a szakértelem. A dolgokra való rálátás. Nem fogadom el azokat a dumákat, hogy „túl egyszerű vagyok ehhez”. Láttam tök idióta embereket, akik az ég adta világon semmire de semmire nem voltak foghatók. De a pénzt úgy számolták, mint én soha öcsém. És olyan autókban járnak, hogy én annak a füstjét sem szívhatom ebben az életben. Hogy ezek miből tőzsdézték ki azt a lovettát, nem tudok rájönni. Az ember eléggé bonyolult ahhoz, hogy megértse az időket. Oda kell figyelni. Ez is egy tudás.
Aki az elmúlt tíz évben saját tulajdonban gondolkodott, és persze csóró volt, az most bekapta. Ha ma huszonéves csóró lennék, nem gondolkodnék saját tulajdonban. Magamat építeném. Mint az amerikai. Mert nincs más út. Mert mi lenne az a járható út? Magán kívül miben és kiben bízhat az ember? Csak Istenben bízhat az ember, de ennek az Istenbe vetett bizalomnak semmi köze nincs a magát keresztény egyházaknak nevezettekhez. Mert a kereszténység mint olyan, nem függetlenül él Istenének, hanem egyszer tesz egy kört a világi hatalmakkal és szépen együtt kézen fogva járulnak, ők úgy mondják, hogy istenük elé.
Igen, olyan világ elé nézünk, ahol a kiadásokat, a függőségeket majdnem a nulla felé kell csökkenteni, mert nagyon bizonytalanná vált a bevétel. És talán a mobilitásért is jobb, ha az ember, mikor mennie kell, legfeljebb a bugyi és a papucs mellé a neccbe a cédéit teszi be.
Nekem volt egy álmom. Mikor ezt a csirkepajtát kinéztem magamnak, megláttam benne valamit. Ma már tisztán látom, hogy több lélekkel néztem, mint valósággal. Még vagy húsz évig kellene fizetnünk érte. Kérdés, hogy megéri e? Megérte e ide láncolnunk magunkat? Ide, ahol senkinek nem vagyunk kedvesek? Még eltűrtek sem, hanem egyenesen ellenségek? Van e visszaút? Nincs visszaút. Jó lesz ez a fiamnak? Ki tudja? Nem akarok az a szülő lenni, aki ide láncolja gyermekét a „vagyon” miatt. Nem akarom, hogy rá testáljak egy terhet, ami nem az övé.
Amennyi kamatot, üzemanyagot és idegbajt generál ez a „végre” saját tulajdon egy év alatt, nem is számolva a kölcsönök alapösszegeit, minden évben legalább négy hetet tölthetnénk el bárhol Európában. Ha meg politikai meg kulturális irányzatokat vizsgáljuk az elkövetkezendő évekre, őszintén nem látok semmi biztatót. Magyarán a mai ember mottója ez lehetne: „bízz magadban és az Isten is megsegít” Mert más nem.

A torma az agyamra ment


Asszondja, egyszer megkérdez engem. Ne adja másnak, idegennek. Jól van, köszi, mondom neki. Majdnem el is hittem. Elmentem megnéztem, letettem az előleget. Aztán nézegettük, méregettük, mekkora kocsira fér fel? Hát olyanéra, mint Izének, nem fér fel, ejsze csak háromszor, mert hogyishíjják, mikor megnézte vót, montta vót, hogy csak háromszor fér fel. És annak az izéjére sem fér fel egyszerre, mondjad na, annak a vulkánizárésnak, mert annak sem kellett. Pedig nézte. Na dutyé-n fránc, gondoltam magamban, szóltál te nekem elsőnek! Miután mindenkit szétszaglásztál, jössz hozzám és két kézzel fogdosol. Anyád p…. gondoltam magamban. Néztem, a nagyobbik fia a fűben alszik. Kérdem tőle, nem fázik meg? Legyint az apja. Gondolom az volt a válasz, hogy nem. Vagy nem érdekli. Mindegy. Elvittem három Passat fát, holnap megyek a többiért egy kis teherautóval. Karácsony is kijön abból a tűzifából. Nedves még, de megmondom mit csinálok vele. Keverem. A szárazzal. Jól kiegészítik egymást. A száraz lobog, a nedves visszafogja egy kicsit és többet ég. A kandallóba jó az ilyen megoldás, mert ha nem hamar leég, oszt szevasz, fűtöm az atmoszférát vele. Találtam köztük olyan vékonyabb ágakat. Girbe gurba mindenféle ágakat. Gondoltam, hej de jó, a háncsolóval szépen megpucolom, oszt lesz belőle görbeág bútor. Szeretem az ilyet. Leszek én is olyan fontos pofájú mint azok az amerikai nagy görbeág bútorosok, hátul befont hajakkal, szakállal. Egy hónapig „kreálnak”, azaz vakarnak egy egy ágat, oszt osszák az alkotásokat sok lóvéért. Hoppá. Eszembe jutott, nem láttam rég a háncsolót. Vajon hová lett? Kettő is volt. Egy sincs meg? Nem igaz. Az a két bitang elvitte. Ezeket is ellopták. Nem igaz. Minek is kellett nekik? Magyarországról hozta nekem egy barátom, mert itt nem lehet kapni. Az egyik a nagyapjáé volt. A faszba. És még kérte tőlem a cirkulát, hogy van egy munkája, nem adtam oda, mondtam neki, Gigi a létrát nem hoztad vissza. Melyiket, kérdezte. Egyiket sem, mondtam neki. Sem a Péter bácsi csinálta létrát, sem amit én csináltam. Hallom lelépett valami előleggel. Minek is tanítani valakit valamire? Nem volt igaza annak, aki pénzt kért a tanításért? A tudást meg kell fizetni. Amíg ingyen van, nem is lesz annak értéke. Gondolkoztam. Miért kell örökké hazudni? Miért kell zsarolva eladni valamit? Mert nem azért vettem a fát, mert nekem szólt elsőnek. Azért vettem a fát, mert kell. És elfogadható áron volt. Mert nem kell még egy láncfűrészes hazug, piás hozzá, hogy felvágassam, mert Csabi leégette a villanyos láncfűrészemet. Brutális egy fazon. Semmi érzéke az ilyesmihez. Ég minden, mi kezébe kerül. Jó a fa. Megvettem. De nem kellett volna mondja, hogy nekem szólt elsőnek. És tudom, hogy miért adja el a téli tűzifáját. Mert arra számít, hogy idén is rezsózni fog. Mert úgyis közösbe megy az áram és őt úgysem érdekli, mert úgysem fizet. Úgyis az egész az asztalosnak számítódik fel. Ebben egy kicsit téved. De ha mondok valamit, pattog. S akkor inkább ne adja másnak, adja nekem a fát.
A műhelyt lassan vissza foglaltam. A megmaradt szerszámok új helyekre kerültek. Új polcokat csináltam.
Közben matekozok a másodikos fiammal. Azt mondja a másodikos matek példa, hogy valamiből kivonunk nyolcat és lesz tizenhárom. Hát ahogy a dal mondja: „itt a károm, nem csótány…” Ismeretlenes egyenleteket tolni a másodikos gyerekek fejébe? Azt kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csak egy mustármagnyi rák legyen benne, de az aztán dinnye nagyságúra nőjön benne. Hogy nem fordul fel az ilyen időnap előtt? Hogy nem megy neki a román? Há kérem szépen, magyar fiamnak a román legalább olyannyira idegen nyelv, mint az angol, japán vagy bármi más. Ezt vajon hogy nem lehet megérteni?
Tormát reszeltem. Anyu finom almás tésztát sütött. A fiam azt mondta nem érti mi az a valami. Majd holnap. Azt mondta majd holnap. Meg azt is mondta, hogy az ember mind hülyeségekkel foglalkozik és unalmas dolgokkal. Mért nem foglalkozik az ember egyszer a jó dolgokkal és csak azután a hülyeségekkel? Mint például, ostorfonás, foci, kirándulás, biciklizés. A hülyeség és az unalmas az a valami -féle matekpéldák. Tudom, én is elakadtam az ad abszurdumnál valamikor és attól kezdve egyre szebbnek tűnt nekem a munkás élet. És ha újra kellene kezdenem, el sem jutnék az ad abszurdumos nyavalyáig. Hogy én mit le szenvedtem amíg az esti sulit lejártam. Minek? Soha sehol nem kérték az érettségi papírt.
Hívott Gábor. Hogy köszi azokat a polcokat. És mégis jó lenne a szakiskola, mert ezek a gyerekek nem fognak leérettségizni. Mondtam neki, segítek bármiben, de nem veszek át projekteket. Mert tegyük fel faszkalap volt az asztalos, vagyis én, lecseréljük bazmeg az asztalost, de nem rúgunk szét egy szakiskolát. Tudod, ezek kiabálnak, oszt mi is itthon a kutyába rúgunk, mert kibe másba? Ej Gábor, gondoltam magamba, lettél volna ezelőtt öt évvel mellettem, biza nem fajultak volna el a dolgok. Mert nehéz úgy harcolni, hogy mindenki ellened és senki se veled. Mondjad bazmeg, mikor hova menjek, megyek, de mondom, senki vagyok, semmit nem vállalok a szervezésből. Niemand Lajos leszek a woodpecker. Jó, mondja, gyere dobjuk össze azt a kutat, itt leszünk, legfeljebb bográcsozunk egyet. Na jó, ez ígéretes, de ne legyen neked túl drága ez a haverkodás. Ez utóbbit csak magamban gondoltam. Mert ez itt olyan, mint a néma revolverek városa, ahol valaki mindig átver valakit. Azaz valakik valakiket. De mindig.
Eszembe jutott a birsalmás pacák mondta egyszer a hegytetőn és közben valami szénát forgató emberekre mutatott: te, ezek itt élik le az életüket, és soha nem mennek városra. Szar lehet. Nem?
Én röviden: Ha boldogok?

Birs alma

http://www.fruits.hostzi.com/index_elemei/Hazai.htm
Jött egy régi megrendelőm, lakás felújításokkal foglalkozik. Hozzám szokott jönni, ha különböző méretű lécek, kiegészítők kellenek, ajtó vagy ablak tokokhoz. Szó szót hozott, hogy segít az autó műszaki vizsgáztatásában, segítsem ki őt is, van két ajtó, elég szarul van megoldva a tokozat kiegészítése, más lenne, ha személyesen csinálnám meg. Benne vagyok, mondtam. El is vitt aztán másnap, három óra alatt elvégeztem a dolgom, délután meg elrendeztük a műszakit. Kéz kezet mosott. Mikor elváltunk, adott vagy tíz jó nagy birs almát. Azt mondta egy néni adta, mindig szoktak adni neki mindenfélét, mert főállásban buszozik, van egy kis busza, bevállalt napi három falusi utat.
Ezen elgondolkodtam, hogy valószínű a néni már mindenkinek adott a rengeteg birs almájából, gondolván, hogy ne menjen kárba. Inkább elosztogatja. De egyébként is, a románoknál eléggé elterjedt szokás, hogy mind adogatnak egymásnak. Mikor egyszerű román embereknek dolgoztam, otthon a lakásukban szereltem valamit, minimum kávét és szendvicset készítettek. És vérig sértés lett volna nem elfogadni. Olyan is volt, hogy jött egy néni tanácsért és hozott tojást. Furcsa volt nekem, nem értettem a lényeget. Minek hoz nekem ingyen tojást? Mondjuk azt el tudom képzelni, hogy annyit mind adogatnak egymásnak ezt azt, hogy egy szabályos árú csere forgalom jön létre, és igyekeznek megszabadulni attól, ami plusz. És bizonyára így épül a kisember kapcsolat rendszere. Azt észrevettem, hogy egy faluban mindenki mindenkit ismer. Egyszer rá voltam szorulva egy fuvarra, volt egy öreg, aki szokott vinni embereket, olcsón ide oda. Ez az öreg aztán ideadta a telefon számát, ha baj van, hívhatom nyugodtan. És biza jól fogott néha a segítsége. Már az első alkalommal olyan hangulatban történt a megismerkedés, hogy mindketten tudtuk, még szükségünk lehet egymásra. Ahányszor találkozunk az úton az autónkkal, integetünk egymásnak. Egyszer ez az öreg eljött hozzám, és hozott egy ajtó kilincset az autómhoz. Hogy sosem tudom mikor lesz rá szükségem. Nem akart elfogadni érte semmit. Nem azért hozta. Mikor meglátta, rögtön én jutottam eszébe, mondta. Kis apróságok, figyelmességek, amik összetartják a nagy egészet. Persze ennek megvan az a része is, hogy néha megkérnek erre, arra. De mindig olyant kérnek, ami nekem sem kerül pénzbe.
Az este megvillant az agyamban egy olyan gondolat, hogy úgy vagyunk mi magyarok a szórványban, mint ahogy megszállt emberek régmúlt vitézi rangokat elevenítenek fel. Amik voltak, vagy sem. Lassan egy képzelet világban fogunk élni, ahol a magyarságunkat szeszben fogjuk csodálni, mert a mindennapi élet nem kedvez magyarságunknak. És persze mi sem teszünk többet érte, mint a gyerekek iskoláztatása, templomozása, szóval az egész magyarságunk egy ilyen elvont kulturális szinten van konzerválva, nem osztogatunk egymásnak birs almákat, ajtó kilincseket, mert nem akarunk függni egymástól, tartózni egymásnak még egy fogpiszkálóval sem.
Befagytunk. Mikor? Hogyan? Ilyenek vagyunk? Lehet ezen változtatni?

"...két úr várja kint..."

Szeretnék valami szépet, jót írni Makovecz emlékére. Nem nagyon megy nekem az ilyesmi. Mert az ilyen nagy embereknél megjártam már, hogy beleláttam azokba a hétköznapjaikba, ahol a nagy elmélet és duma nem voltak éppen olyan értékűek, mint azok látszani akartak. S akkor lassan leszoktam arról, hogy személyeket imádjak. Vagy rajongjak azért amit mondanak vagy csinálnak.
Ez a Makovecz, Kós Károly vonal sokat inspirálhatott volna engem a szakmában. De nem tette, mert a megrendelők mondhatni finoman kibújtak az ilyen organikus dizájnokból. De bennem maradt a vírus, és mindig dolgozni éreztem. A mindennapi túlélés aztán teljesen kiszívta belőlem ezt az irányzatot. A konkrét megrendelések általában sokkal egyszerűbb világba sodortak, semmint ilyesmikről álmodozhassak.
A nagyvagány magyar is ha rendelt, soha de soha nem volt kíváncsi a Kós Károly vonalra, dizájnra. Sokan csak bólogattak, de kiéreztem, hogy fogalmuk sincs ki volt Kós Károly. Aztán nem is erőltettem a dolgot. Az is aki esetleg tudta, inkább pozícióját erősítve használta a Kós Károly nevet, mint márkanevet. Jól hangzik bizonyos körökben ilyen neveket hangoztatni. Az embernek az az érzése első hallásból, hogy na hazajött, de aztán lófaszt, kiderült, hogy mindent, a csirkehústól a technikáig, a bútorzattól a fene tudja miig, mind idegenül éli. Frásza van a repedt gerendától, a vakolatlan faltól és ha olcsóbb, papír ajtót tesz, meg úgynevezett vasajtót, ami ugye a legolcsóbb pléhből van és budipapír a belseje. Ha rákérdeznél, hogy akkor mi is van Kós Károllyal? Az hiba lenne. Ilyent nem szoktak kérdezni. Nem illik. Nem illik társaságban fingani, böfögni.
Nem ismerem Makovecz Imrét az embert. Csak amennyit a munkái engedtek megismerni. Tévedhetek, de vele mindig az volt az érzésem, hogy nem tudnák úgy elbeszélgetni, mint Kós Károllyal. Szerintem Kós Károllyal órákig el tudtam volna beszélgetni. Makovecz tervei, rajzai mindig az égbe akartak nyúlni, mint a magas fák, melyek nem nagyon veszik számba a kis fa csemetéket. Kós Károly aprólékos, kidolgozott részlet rajzai arról tanúskodnak számomra, hogy leállna egy értelmetlen dumára velem asztalossal. Épületeinek lényegtelen részei is az emberhez szól. Kós Károly szerintem az emberért, a földiekért élt, dolgozott. Makovecz Imre az égiekért. Ja, nem akarom én versenyeztetni őket egymással, csak megjegyzem észrevételemet, abból a kevésből, amennyit láthattam, olvashattam róluk.
Ha valaki megkérdezte volna tőlem ezelőtt húsz éve, mi késztetett téged az asztalosságra, egyértelműen azt feleltem volna, hogy apám kézügyessége, Kós Károly magyarsága, szerkezeti megoldásai, és Makovecz épületei. Arra nem gondoltam, hogy eltelik az életem és mindezekből nem sokat adhatok tovább. Még rejtett üzenetekként sem adhatok tovább mindezekből semmit. Mikor eljöttem Dévára Böjte Csaba hívására, azt reméltem, hogy eljött az ideje ezeknek az alapoknak a letevésére. Valószínű az én számból a Kós Károly neve nagyon nevetségesen hangzott. Nem tudom. Ha valaki hallotta Pataki Attila (Edda) „Színház” című számát, van benne egy részlet a végén, ahol összezavarodnak a hangok, egymásba beszélnek többen és a háttérben Attila igyekszik bekiabálni valami fontosat, hogy „…két úr várja kint…” Hát én évek óta próbálom megfejteni mit jelent ez a végzés. Azt hiszem megfejtettem a dolgot. Kiábrándult a színházból. Próbálkozhatott a színházzal és talán nem tudott túljutni a kapus szinten. És ezzel a bekiabálással fejezte ki azt, hogy nem az a színház, mint aminek mutatja magát. Mert a bekiabálását nem vették számba. Hiába igyekezett, hiába kiabált, úgy tűnt ki abból a zajból, mintha az úgynevezett magas szinten űzött vitákat holmi semmiségekkel zavarná.
Ilyen nevetséges lehetett az én álmom is, mint ez a „két úr várja kint” kétségbeesett bekiabálás. Ilyenkor az ember igyekezete nagyon nevetségessé tud válni. És erőtelenné. Úgy érzi megroskad az olyan feladatoktól, amiket nem vállalt be, de amikkel felruházták. Ilyenkor az ember hangja is elbátortalanodik. Gyermekeknél láttam ezt a viselkedést, ha valaki ártatlanul beárulja a feletteseknek, és a felettesek meg elkezdik mosni a fejét, anélkül, hogy elbeszélgessenek a dologról. Láttam, amint a gyermek elszégyelli a felnőtt igazságtalanságát és megnémul emiatt. Nem jön ki hang a torkán a meglepődéstől. Ha meg is szólal, olyan elváltozott hangon szólal meg, teljesen elgyengülve. És talán senki nem veszi észre, hogy attól a pillanattól a gyermek elveszti minden felnőtt iránt a tiszteletét. Ugye, ott van a „Légy jó mindhalálig” mindenkori üzenete.
Én itt Déván nőttem ki gyermekségemet. Azt a fajta idióta naivitásomat, hogy az emberek alapjában jók. Nem, az emberek alapjában hülyék, részrehajlók és önimádók. És egy ilyen zajos társaságban, hogy „két úr várja kint”, mi lehet másabb, mint nevetséges?
Ezért kezdtem ezzel, hogy szeretnék írni szépeket ezekről a nagy emberekről. Nem tudok. Én megmaradok a Lajos bácsik, a Péter bácsik, a Nyikulica bácsik szintjén, akik felemelt fejjel élik mindennapjaikat. Ők nekem a példaképek.

Gép teszi az embert?

A feleségem már megszokta, hogy „úgy nézel ki, mint egy elszalasztott”. Trikóban járok. És nincs nálam olyan, hogy alkalom. Akkor is trikóban megyek. Mondjuk meg is néznek miatta. Vagy ezért meg sem néznek. Ez nekem a „nem a ruha teszi az embert” lázadásom. Meg trikóban érzem jól magam. Mert ezen a „nem a ruha teszi az embert” lázadáson már rég túl vagyok. Nagyon rég. Valamikor ezt mind szajkózták a nagyanyáink, hogy fiam, nem a ruha teszi az ember egy frászt, de igenis a ruha teszi az embert. Ne öltözz úgy mint egy elszalasztott. Mert mit mondanak a többiek? Nekem ennyi kellett. Hogy mit mondanak a többiek? Mert én ilyen elszalasztott vagyok? Őszintén, sosem érdekelt. Engem más érdekelt volna mindig. Hogyha túl tudtunk volna lépni a külsőséges konvenciókon, és értelmesen másról is el tudtunk volna beszélgetni, mint a milyen drága az élet témákról. Nekem sosem sikerült. És fogadom, nem a ruha miatt nem tudtunk másról beszélgetni.
Lejárt az autóm műszaki engedélye. Hiába mentem az ismerőshöz, azt mondta értelmetlenül rizikózik. Megértettem. Ebben egyet értettem vele, pedig ő nem is tudja valójában milyen rossz az autóm. De amennyit látott, az elég volt neki. S akkor, eszméltem fel, kell egy másik autó. Legkésőbb péntek reggelre.
Hívtam az áramost, azt mondta minden rendben, bevették a papírjaimat. De hogy mikor és mennyi, arról még nem mondott semmit. Következik.
Lassan öt éve járom ezt az áramos kálváriát. Ha most sem jutunk valamerre, én mondtam a feleségemnek, levágjuk az áramot és mindenki bassza meg. Há mi van? A gépek vezetnek minket? A gépek mondják meg, mikor mennyit és hol? Mik volnánk a gépek nélkül?
Hogy mik volnánk a gépek nélkül? Ebbe belegondolni is rémes dolog. És még rémesebb dolog belegondolnom, hogy igen, ma elmondhatjuk magunkról, elmondhatom magamról, hogy gép teszi az embert.
Elgondoltam, hogy szépen kiveszem a biztosítékot. Leáll minden. Sötétség lesz. Muszáj olvassunk, muszáj beszélgessünk, persze a petróleum lámpánál. Ha zenét akarunk, ott a zongoránk, amit talán tíz éve nem nyitottunk fel. Vederrel húzhatom a vizet tizenhat méter mélyből. A műhelyből a gépjeimet el kell adjam, áram nélkül semmit sem érnek. Így géptelenül, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én? Óh yeah. Ki vagyok én géptelenül?
Mit mondanának a fiamról az iskolában, né, ezeknek áramuk sincs? Mik ezek? Cigányok? Sátorban laknak? Milyen lenne azt mondani mindenkinek, nézze, nincs áramom, nem vállalhatom el a munkát. Hogyhogy? Hisz ön jó asztalos. Hiába, géptelenül még asztalos sem vagyok. És nemcsak asztalos sem vagyok géptelenül, hanem ember sem, mert még alapom sem lesz hazudni hitelezőimnek, hogy valamikor jobb lesz. Mert teljesen géptelen állapotban vagyok. Pucéron egy trikóban. Mint az a tejfeles szájú suhanc, akinek a kezéből kivennék a hikimiki BMW dzsippet. Maradna az út közepén bezselézett hajjal, tetovált karral, és egy szerencsétlen pofával, mint akinek elvették az identitását. Ennyit ér béemvé nélkül: egy nagy semmit. Ha megesküdne sem hinné el neki senki, hogy az előbb egy zsírúj bmw-ben ült. Na így leszek én géptelenül. Így filóztam erről. Mert én mondhatom magamról, hogy hű de fasza asztalos vagyok, plötty hájamat is dagaszthatom a karomon, hogy házat építettem Andorrában, a legkisebb a hitelezőim közül is csak azt kérdezné: és akkor áram nélkül mi leszel? Elveszem az ember utolsó reményét is attól, hogy valami lesz még valaha abból az adósságmegadásból. Mert csak én, egy szál trikóban, olyan elszalasztottan, géptelenül, nem érek semmit. Azaz a garancia a gépesítés volt. Nem én, hanem a cucc. A cucc, ami mögöttem volt. Ugye egy béemvés, bezselézett hajú suhancnak több tisztelet jár, ha éppen pimasz és pofátlan is, meg komolytalan hazug, mert ott a garancia, a cucc.
Ha új világot akarunk, ami nagyon létszükségletté vált, akkor ezen kéne elgondolkodjunk, hogy mi az ember ruha és gép nélkül? Van e érték a ruhán és gépen túl, ami valóban életet adó érték? Vagy ez is csak egy duma?