Életiskolás gondolatok


Kicsit meglepett, hogy Tibor visszaköszönt és újra kérte a 2004-es fogácstáboros „A Ház” című filmem linkjét. Meg is osztotta az „Élet iskola” csoportjában.
Én már letudtam azt az időszakot a mindenféle viszontagságaival együtt. Kicsit furának tűnik nekem, hogy így, tizennégy év után visszaköszön az akkori alkotásom. A mai tapasztalatommal nem csinálnám újra azt a tábort. Nem vagyok már éppen az a bolond, aki mindenbe belevág, noha most sem nyugszom. Csak a mostani nyugtalanságom mégis valamennyire kontrollált.
Nehézkes életpályám mára elbizonytalanított abban, hogy jól csináltam e a dolgaimat? Kételkedem magamban. Az a mód, ahogyan lemorzsolódtak mellőlem az emberek és ahogyan ma sem zárkózik mellém senki, talán arra utal, hogy miattam nem férnek mellém emberek. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán az is baj, ha túl nagy a saját mércém. Hiába nem követelem senkitől azt amit magamra szabtam, azt hiszem, hogy néha túl magas voltam társaimnak és ez elrettentette őket. Nem tudtak „megérinteni” szerintem. Holott baszottul egyszerűen csak itt vagyok. De hogy nem iszok, nem cigizek, nem kártyázok, nem kurvázok, minden munkapercem a családomé, a műhelyemé, ez valószínű túl sok, követhetetlen életforma mellőlem elszakadt munkatársaimnak.
Az igazság az, hogy senki kedvéért nem fogok változni. És az is igaz, hogy nehezen viselem, ha azt látom, hogy az ember mellettem cseppnyit se fejlődött tizenöt év alatt, csak jobban elmélyült az alkoholban, a lúzerségbe és semmije sincs szó szerint. Sokszor az volt az érzésem, hogy a műhelyem az alkohol, a szivar és a szerencsejátékok fő bevételi forrása, azaz a műhelyem célja ezeket támogatni.
Másrészt azt is látom, hogy nemzetek rohannak vesztükbe. Értéktelenné vált a magán vállalkozás gondolata. Rabszolgaság fejébe mennek nagy cégekhez dolgozni a fiatalok. Nem akarnak semmi mellett elköteleződni. A buta, gépsoros munkafolyamatok korlátoltságát úgy variálják, hogy elmennek egy másik buta gépsoros gyárba. Így szálnak ágról ágra, így telnek az évek, semmilyen fejlődés nem mutatható ki, tíz év után is ugyanott van, ahol volt a kezdetkor.
Túlfelől az is igaz, hogy a saját vállalkozásnak nincs kitaposott útja. Nincs amit követni. Én is amikor elindultam kényszer pályámon, nem volt egy szál asztalos mester se akitől bármit is tanulhattam volna. Gondokkal teli agyamat erőltettem, hogy dolgokat vajon hogy kell csinálni. Sokat kísérleteztem, sok anyagot elszartam. Hatalmas iskolapénzeket fizettem.
Irigykedem, amikor szakszerűen beszélő, hozzáértő mester embereket látok, mert nem értem miről beszélnek, csak ha látom, akkor értem.
Én úgy dolgozom, ahogy a cigány zenél: fül után.
Nem egészen értem Tibor kezdeményezését, hogy egy országhatáron átívelő Élet iskolát létrehozni, ahol az arra vágyók olyanoktól tanuljanak, akik az élet iskolát járták ki és létrehoztak valamit.
Ez a gondolatmenet nem rejtetten elsúrol a legalitás mellett. Mert jogilag nehezen lehet ezt megvalósítani.
Amíg Géza bemegy a butyilovgyárba, ott benn van a rendszerben. Amíg ott van, működik a társadalom biztosítása. Munkája annyira egyszerű, hogy az első negyed órában rá tud hangolódni. És csak rajta múlik, hogy meddig viszi.
Az aki életiskolás möster mellé szegődik, annak nincs semmije. Mert a mösternek sincs semmije. Olyanok valának mint a cigányok: bár szabadok mint a szarkák, de az állami apparátusnak csak büdös cigányok.
És nem vagyok abban biztos, hogy a zöldfülű érdeklődőben tiszta ez a kép?
Manapság az életet a saját kezedbe venni, nagyon merész vállalkozás.
Viszont mondok valamit erről a nagy társadalmi biztosításról. Volt, hogy pár hónapja a magán vállalkozói engedélyem révén köteles voltam ilyen minimális társadalmi adófizetésre, így bekerültem én is a rendszerbe. Az asszony persze, hogy akkor az analíziseimet is ingyé csinálhatom. Mikor megyek, aszongya a pultos néni, hogy ez csak programálással megy és sajnos a vizeletre már nincs alap az adott hónapban. És ha fizetek, kérdeztem? Akkor semmi gond, minden mehet. Fizettem és másnapra minden eredményem megvolt. Elnéztem amint az öregek a hónap első két napján százával gyúródtak, hogy el ne fogyjon az alap. Hát köszönöm, ebből a társadalmi gondoskodásból akkor nem kérek.
Na persze, a rákos betegségeknél ez más.
Szóval nem könnyű. Az embernek tudnia kell, mibe mászik.
Követem az Élet iskolás dolgot, érdekelt vagyok, habár nem látom át.
Viszont az is igaz, hogy változás nem tudom honnan jöhetne máshonnan, mint alulról, a nép fiai közül, akik ma mint a cigányok vannak számon tartva. Sem az európai ház, sem a helyi kormányok nem érdekeltek egy valós élet alternatívára. Mindent a nagy városokba tömörítenek, a nagy városok igényeit igyekeznek kitermelni minden téren, így esélye sincs az emberiségnek az alternatív megoldásokra.
Pedig a lehetőségek adottak. Ürülnek a falvak, a földek idegen kezekbe kerülnek, már az ipari létesítmények sem kellenek senkinek, mert ha jön egy márkagyár valahova, az hozza a saját pléh csarnokát, nem áll neki vakolni meg meszelni.
Hirtelen úgy tűnik, hogy fellendül egy begyárasított térség, viszont a következő lépés az, hogy a helyiek feladják a kertészetet, méhészetet, földművelést és mindenki elmegy a butyilovba gépsorba állni. És már az sem furcsa, hogy kis településen kis áruház fészkel be. Innen kezdve már mindenről beszélhetünk, de önállóságról már nem.
Tévedésbe ne essünk, nem a modern üzletházat okolom a baj forrásának, hanem azt, hogy ez az üzletház nem a miénk. És ez lényeges különbség.
Nagyon jól illusztrálja ezt a helyzetet a fakanalas néni, aki ősrégi családi foglalatosságuk jegyeként mindenféle fakanalat árul mobilis kosarából a „Market” előtt, olcsóbban mint a kínai bambusz kanalat, mégis kéregető a státusa.
Valahogy így az életiskoláról.