Kicsit
meglepett, hogy Tibor visszaköszönt és újra kérte a 2004-es
fogácstáboros „A Ház” című filmem linkjét. Meg is osztotta
az „Élet iskola” csoportjában.
Én
már letudtam azt az időszakot a mindenféle viszontagságaival
együtt. Kicsit furának tűnik nekem, hogy így, tizennégy év után
visszaköszön az akkori alkotásom. A mai tapasztalatommal nem
csinálnám újra azt a tábort. Nem vagyok már éppen az a bolond,
aki mindenbe belevág, noha most sem nyugszom. Csak a mostani
nyugtalanságom mégis valamennyire kontrollált.
Nehézkes
életpályám mára elbizonytalanított abban, hogy jól csináltam e
a dolgaimat? Kételkedem magamban. Az a mód, ahogyan lemorzsolódtak
mellőlem az emberek és ahogyan ma sem zárkózik mellém senki,
talán arra utal, hogy miattam nem férnek mellém emberek. Sokszor
megfordult a fejemben, hogy talán az is baj, ha túl nagy a saját
mércém. Hiába nem követelem senkitől azt amit magamra szabtam,
azt hiszem, hogy néha túl magas voltam társaimnak és ez
elrettentette őket. Nem tudtak „megérinteni” szerintem. Holott
baszottul egyszerűen csak itt vagyok. De hogy nem iszok, nem
cigizek, nem kártyázok, nem kurvázok, minden munkapercem a
családomé, a műhelyemé, ez valószínű túl sok, követhetetlen
életforma mellőlem elszakadt munkatársaimnak.
Az
igazság az, hogy senki kedvéért nem fogok változni. És az is
igaz, hogy nehezen viselem, ha azt látom, hogy az ember mellettem
cseppnyit se fejlődött tizenöt év alatt, csak jobban elmélyült
az alkoholban, a lúzerségbe és semmije sincs szó szerint.
Sokszor az volt az érzésem, hogy a műhelyem az alkohol, a szivar
és a szerencsejátékok fő bevételi forrása, azaz a műhelyem
célja ezeket támogatni.
Másrészt
azt is látom, hogy nemzetek rohannak vesztükbe. Értéktelenné
vált a magán vállalkozás gondolata. Rabszolgaság fejébe mennek
nagy cégekhez dolgozni a fiatalok. Nem akarnak semmi mellett
elköteleződni. A buta, gépsoros munkafolyamatok korlátoltságát
úgy variálják, hogy elmennek egy másik buta gépsoros gyárba.
Így szálnak ágról ágra, így telnek az évek, semmilyen fejlődés
nem mutatható ki, tíz év után is ugyanott van, ahol volt a
kezdetkor.
Túlfelől
az is igaz, hogy a saját vállalkozásnak nincs kitaposott útja.
Nincs amit követni. Én is amikor elindultam kényszer pályámon,
nem volt egy szál asztalos mester se akitől bármit is tanulhattam
volna. Gondokkal teli agyamat erőltettem, hogy dolgokat vajon hogy
kell csinálni. Sokat kísérleteztem, sok anyagot elszartam. Hatalmas
iskolapénzeket fizettem.
Irigykedem,
amikor szakszerűen beszélő, hozzáértő mester embereket látok,
mert nem értem miről beszélnek, csak ha látom, akkor értem.
Én
úgy dolgozom, ahogy a cigány zenél: fül után.
Nem
egészen értem Tibor kezdeményezését, hogy egy országhatáron
átívelő Élet iskolát létrehozni, ahol az arra vágyók
olyanoktól tanuljanak, akik az élet iskolát járták ki és
létrehoztak valamit.
Ez
a gondolatmenet nem rejtetten elsúrol a legalitás mellett. Mert
jogilag nehezen lehet ezt megvalósítani.
Amíg
Géza bemegy a butyilovgyárba, ott benn van a rendszerben. Amíg ott
van, működik a társadalom biztosítása. Munkája annyira
egyszerű, hogy az első negyed órában rá tud hangolódni. És
csak rajta múlik, hogy meddig viszi.
Az
aki életiskolás möster mellé szegődik, annak nincs semmije. Mert
a mösternek sincs semmije. Olyanok valának mint a cigányok: bár
szabadok mint a szarkák, de az állami apparátusnak csak büdös
cigányok.
És
nem vagyok abban biztos, hogy a zöldfülű érdeklődőben tiszta ez
a kép?
Manapság
az életet a saját kezedbe venni, nagyon merész vállalkozás.
Viszont
mondok valamit erről a nagy társadalmi biztosításról. Volt, hogy
pár hónapja a magán vállalkozói engedélyem révén köteles
voltam ilyen minimális társadalmi adófizetésre, így bekerültem
én is a rendszerbe. Az asszony persze, hogy akkor az analíziseimet
is ingyé csinálhatom. Mikor megyek, aszongya a pultos néni, hogy
ez csak programálással megy és sajnos a vizeletre már nincs alap
az adott hónapban. És ha fizetek, kérdeztem? Akkor semmi gond,
minden mehet. Fizettem és másnapra minden eredményem megvolt.
Elnéztem amint az öregek a hónap első két napján százával
gyúródtak, hogy el ne fogyjon az alap. Hát köszönöm, ebből a
társadalmi gondoskodásból akkor nem kérek.
Na
persze, a rákos betegségeknél ez más.
Szóval
nem könnyű. Az embernek tudnia kell, mibe mászik.
Követem
az Élet iskolás dolgot, érdekelt vagyok, habár nem látom át.
Viszont
az is igaz, hogy változás nem tudom honnan jöhetne máshonnan,
mint alulról, a nép fiai közül, akik ma mint a cigányok vannak
számon tartva. Sem az európai ház, sem a helyi kormányok nem
érdekeltek egy valós élet alternatívára. Mindent a nagy
városokba tömörítenek, a nagy városok igényeit igyekeznek
kitermelni minden téren, így esélye sincs az emberiségnek az
alternatív megoldásokra.
Pedig
a lehetőségek adottak. Ürülnek a falvak, a földek idegen kezekbe
kerülnek, már az ipari létesítmények sem kellenek senkinek, mert
ha jön egy márkagyár valahova, az hozza a saját pléh csarnokát,
nem áll neki vakolni meg meszelni.
Hirtelen
úgy tűnik, hogy fellendül egy begyárasított térség, viszont a
következő lépés az, hogy a helyiek feladják a kertészetet,
méhészetet, földművelést és mindenki elmegy a butyilovba
gépsorba állni. És már az sem furcsa, hogy kis településen kis
áruház fészkel be. Innen kezdve már mindenről beszélhetünk, de
önállóságról már nem.
Tévedésbe
ne essünk, nem a modern üzletházat okolom a baj forrásának,
hanem azt, hogy ez az üzletház nem a miénk. És ez lényeges
különbség.
Nagyon
jól illusztrálja ezt a helyzetet a fakanalas néni, aki ősrégi
családi foglalatosságuk jegyeként mindenféle fakanalat árul
mobilis kosarából a „Market” előtt, olcsóbban mint a kínai
bambusz kanalat, mégis kéregető a státusa.
Valahogy
így az életiskoláról.